A honlap fórumának egyik topicjába a Zöllitsch érsek eretnek kijelentései körül – lásd a honlap Zöllitsch érsek című cikkét – kialakult szóváltásban a következő pár sort írtam:      „Mindezzel csak az a probléma, hogy a mai Róma mindebből semmilyen következtetést nem von le. Ha pedig a klérus tagjainál nem vonja le ezeket a következtetéseket, akkor – logikusan – a híveknél sem vonhat le semmilyen következtetést a bűnök tekintetében. Vagyis, milyen jogon gyóntatnak a katolikus papok, és követelnek a feloldozáshoz elégtételt és megbánást, ha az Egyház tagjai nyugodtan tagadhatnak, akár nyilvánosan is, dogmákat, és Róma mégsem vonja felelősségre őket. Milyen hitele marad az ilyen egyháznak? Az egész felhígulás, hitvesztés elsősorban ennek a következménye, vagyis a katolikus hierarchia csődje.” Válaszként a következő hozzászólás érkezett:      „»Milyen hitele marad az ilyen egyháznak?« Kemény szavak, de bármilyen félreértés elkerülése érdekében tegyük hozzá, hogy ez a mi egyházunk, és minekünk nem marad hitelünk!” Ezután megint én következtem és a következő hozzászólást tettem fel:      „Tehát a pápa 20 percet töltött Bajnai Gordonnal. Azt mondják, mindenkinek arra van ideje, még a nagyon elfoglalt embereknek is, amire maga akarja, hogy legyen, ami neki magának fontos. Lássuk akkor a pápának mire mennyi ideje jut, hogy abból kiderüljön, mi a számára a fontossági sorrend.      Fellay püspökre, megválasztása után, talán ha 10 percet szánt. Hans Künggel együtt ebédelt és a beszámolók szerint 3 órát beszélgetett vele. A neokatekumen és a karizmatikus mozgalom képviselőivel egy-egy egész napot töltött, Bush-sal együtt sétált a vatikáni kertben, Tony Blair-ral, akiről azt írják, hogy feleségével együtt egy egységes világvallás megalakításán dolgozik, szintén ráérősen sétálgatott. Hogy a zsidó rabbikra, a szabadkőműves páholy tagjaira és az iszlám képviselőire mennyi időt szán, már nem is sorolom fel.      És a másik oldalra? Most a motu proprio második évfordulóján a Péter Közösség rendfőnökére egészen 15 percet szánt, az Una Voce és a Pro Missa Tridentina képviselőire talán összesen 5 percet és azt is csak a szabad ég alatt. (Még szerencse, hogy azok át tudták nyújtani a magukkal vitt dokumentumot.)      Ha két fél harcban áll egymással, és az egyik fél vezetője kidolgoz egy haditervet, ez a haditerv annyit ér, amennyit a saját katonáinak és saját országának használ. Semmiképpen nem az határozza meg a haditerv értékét, hogy az mennyire tetszik az ellenfél tagjainak. Nos, a pápa enciklikáiról minden protestáns nagyon elismerően nyilatkozik, végig is olvassák (lásd Merkel kancellár-asszony, vagy az én evangélikus nagybátyám). A hagyományhű katolikusok olyan nagy örömet nem éreznek a semmitmondó, a napi politikával inkább, mint a katolicizmus valódi, nagy, mostani problémáival foglalkozó írásokon.      Akkor most mindezek alapján azt kérdezem: mi fontos a pápának?      u. i. Mielőtt bárki is fontosnak tartaná a hozzászólásomhoz hozzáfűzni, hogy nekünk akkor is ő a pápánk, és mi akkor is a katolikus Egyház tagjai vagyunk, és nekem nincs jogom bírálni, vagy ilyen megjegyzéseket tenni, szeretném leszögezni, hogy éppen azért teszek ilyen megjegyzéseket, mert 1. katolikus vagyok; 2. elismerem és tisztelem a pápát, mint a katolikus Egyház fejét.” Nos, ennek kapcsán szeretném mégegyszer itt is leszögezni, amit már a kezdetekkor „A HONLAPRÓL” fiókban leírtam: Ez a honlap katolikus, egészen katolikus, hagyományhűen katolikus, olyan, melynek tartalma mindenben megfelel a katolikus tanításnak, egyetlen dogmáját nem tagadja vagy kérdőjelezi meg, sőt még csak nem is vitatkozik rajtuk. Akiknek az írásai itt olvashatóak, azok a katolikus Egyház hű tagjai, akik nemcsak az Egyház tanítóhivatalát, de az Egyház fejét, a pápát is minden de, és, vagy nélkül elfogadják, tisztelik.      Ugyanakkor, a katolikus tanításban az is benne foglaltatik, a katolikus szentek mind azt tanították, hogy egy jó katolikusnak meg kell intenie tévedő társát, még akkor is, ha az feljebbvalója, és hogy ez az intés valójában az igaz szeretet jele.      A katolikus szeretet ugyanis abban is különbözik a modern, minden tartalom nélküli, kényelmes szeretet-fogalomtól, hogy magára vállalja a másik javának és az igazságnak érdekében azt a kellemetlen szerepet, hogy kritikája miatt nem kedvelik. Ez az egyik oka annak, amiért nem tartom elengedhetetlenül fontosnak, hogy a honlap minden írását, legyen az a fórumon, legyen az a honlap fiókjaiban, mindig magyarázkodással, egyfajta „hűségnyilatkozattal”, ezen igazságok bizonygatásával kezdjük vagy zárjuk. De van ennek egy másik oka is: Azzal, hogy e bizonygatásokat elvárjuk, sőt, magam is, még a legjobb ismerőseimmel folytatott privátbeszélgetéseimben is állandóan gyakoroljuk, valójában azt jelenti, hogy elfogadjuk e romlott világ ostoba, anti-katolikus szokásait, jelrendszerét. Holott csak azt tesszük, ami katolikusként kötelességünk, amit egy szülő tesz, ha gyermekeit meginti, ha rosszat cselekedtek. A mai „szabad”, öntudatos, liberális, demokratikus világban, melyben unos-untalan azt sulykolják be az emberek fejébe, hogy mindenki egyforma, mindenki egyformán ért mindenhez, lassan azt is meg fogják követelni, sőt azt hiszem, már meg is követelik, hogy a szülő bocsánatot kérjen a gyerekétől, a tanár a diákjától, ha valamit parancsol neki, vagy valamiért megszidja.      És a legnagyobb baj ott van, hogy ez a szellem észrevétlenül mindannyiunkba befészkeli magát. Hogy magunk is így állunk a világ dolgaihoz, ezt gyakoroljuk, így beszélünk egymás között, és ezzel mintegy „leigazoljuk, tanúsítjuk” e kommunikációs forma helyességét! Hogy bűntudatot érzünk, ha az elénk kerülő jelenségekről – a magunk helyes tájékozódása érdekében – véleményt nyilvánítunk, de legalábbis e véleményt csak úgy merjük megtenni, ha előtte és utána mindenkit és magunkat is biztosítjuk afelől, hogy a jelenség megítélésével nem óhajtjuk az elkövetőt is megítélni. Mintha ez nem lenne természetes, mintha azzal hogy katolikusak vagyunk, nem lenne kötelező ez a magatartás? Miért kell állandóan bizonygatnunk, hogy a katolikus tanításnak pont ezt a részét egészen biztosan betartjuk?      A világ szokásainak átvételével, fennáll a veszély, hogy akaratlanul átvesszük annak erkölcsét is. Ha elfogadjuk azt a modern szokást, hogy nem mondunk kemény szavakat ott se, ahol kell, mert különben ránk sütik, hogy „intoleránsak, szeretetlenek, keresztényietlenek” vagyunk, vagy ha mégis mondunk, akkor ahhoz rögtön „mentegetőzést” is fűzünk, egyszer csak azon vesszük magunkat észre, hogy olyanok lettünk, akiknek a szeretet annyit jelent, mint a modernistáknak: „Nem szólok, nehogy megbántsam.”