Az előadás mottója:
„Boldog ember, ki el nem indul a gonoszok tanácsán, meg nem áll a bűnösöknek útján, és le nem ül a csúfot űzők közé. Hanem az Úr törvényében leli kedvét, s éjjel-nappal eszében forgatja törvényét!” (Zsolt 1,1-2)
Szent Józsefet a reneszánsz óta szokás öregemberként ábrázolni. Sőt, nemcsak öregként, hanem kifejezetten aggként, tehetetlen, réveteg, olykor szinte bárgyú emberként, aki nem részese, hanem csak szemlélője a szent eseményeknek. Ez a kép azonban teljes egészében hamis, kezdte előadását Maeßen atya.
Az egyszerűség kedvéért ehelyütt álljon itt egy részlet a honlap egyik, már négy évvel ezelőtt feltett cikkéből, mely ugyanazt vallja, amit Maeßen atya erről a kérdésről elmondott (és ami a KÖNYVTÁR – EGYÉB oldalon található, címe: „Karácsonyi gondolatok – A szent család”):
„A Mennyei Atya nyilván arról sem feledkezett meg, hogy a szent családnak, Máriának és a kisded Jézusnak is szükségük van védelemre földi életükben. – Az Úristen, miközben megengedte, hogy a szent család veszélynek legyen kitéve, arról is gondoskodott, hogy ezt a veszélyt túlélje. És azzal, hogy Fiát nem érett felnőttként, hanem csecsemőként küldte hozzánk a család fontosságát és szentségét is külön kiemelte, a családi életformának a legnagyobb méltóságot adta, és a szent családot a keresztény családok mintaképévé tette. Ezért joggal feltételezhetjük, hogy szent Fiának a leggondosabb szülőket választotta ki. Olyan szülőket, akik meg tudják védeni őt Heródes barbárságától, a zsidók rosszindulatától, a menekülés és az idegen földön való kényszerű tartózkodás veszélyeitől és megpróbáltatásaitól, a kisszerű emberek gúnyolódásától, az anyagi szükség már nyomasztó terhétől. – Következésképpen semmi sem magyarázza, miért ábrázolják a szent képek, még a legkatolikusabbak is, Szent Józsefet hajlott korú és vállú aggastyánnak. Isten a számára két legfontosabb ember sorsát és ellátását nyilván nem bízta olyan idős emberre, aki – a legtöbb szent családot ábrázoló kép szerint – nemhogy nem képes megnyugtatóan megvédelmezni az övéit, de inkább még maga is ápolásra szorul. … Mikor az angyal megnyugtatta [Józsefet] a gyermek származása felől, magához vette Máriát, hogy ezután élete végéig mint Istentől rendelt hites társa eltartsa, gyámolítsa, védelmezze, óvja őt is és Jézust is. Erre a nehéz, felelősségteljes feladatra Isten csakis egy minden jó tulajdonsággal, de egyúttal testi képességgel, kitartással, szorgalommal, egészséggel is rendelkező, ereje teljében levő férfiút választhatott. – Mindezeket végiggondolva, talán nem túlzás azt állítani, hogy nemcsak a figyelmetlenség, hanem a növekvő hitetlenség, az emberi gyengeség, a kifogásokat, mentségeket kereső, Máriát, Józsefet valójában gyalázó, gyarló emberi természet tette meg az idők haladtával, a katolikus hit csökkenésével Józsefet vénségnek, de legalább is őszülő hajú férfiúnak.”
Isten egyáltalán nem szorul senkire, az emberre különösképpen nem. Mégis, Isten tervei megvalósításához használni akarja az embert. Isten, ha akarta volna, Máriát a kisded Jézussal természetfeletti módon is megoltalmazhatta volna – mégsem ezt a megoldást választotta. Embert, egy férfit választott, tett meg Mária és a gyermek gondozójának, őrzőjének, eltartójának. Egy olyan férfit, akit a katolikus hagyomány fehér liliommal, a tisztaság jelképével a kezében ábrázol.
A II. Vatikáni Zsinat után az egyik Szent X. Pius Papi Közösség által épített kápolna részére oltárt kerestek, így jutott Maeßen atya Tirolban egy kolostorba, mely a felszámolás előtt állt. A padláson mutattak neki egy régi, szép tiroli oltárt, amit nagy örömmel meg is vásárolt. „Várjon, atya, van még több szobor is, ami az oltárhoz tartozik”, mondták a nővérek, és előhoztak két angyal, egy Szűz Mária és egy Szent József szobrot. Maeßen atya megdöbbenve látta, hogy a Szent József kezében levő liliom le volt fűrészelve, nem letörve, hanem gondosan lefűrészelve. A liliom a szív tisztaságának eme jele, a zsinat után már elavult, fölösleges, sőt zavaró kellékké vált.
Mert mit is jelent a liliom, a szív tisztasága? (Maeßen atya így fejezte ki: Redlichkeit des Herzens – magyarul: a szív becsületessége, jóravalósága, tisztessége, megbízhatósága, kötelességtudása.) Isten rendjében ez annyit tesz, mint gondoskodni, őrizni valamit, amit nem birtokol az ember.
A mai világ tökéletesen elvesztette az érzékét a szent, a „megfoghatatlan” iránt. A mai ember mindent magáévá akar tenni, mindent birtokolni akar, mindent meg akar ragadni. (Jól látható ez a templomi-turistákon. Mindent megfognak, beülnek a pap székébe, felmásznak az oltárra, és ott fényképeztetik magukat. – Amikor a pápa Lourdes-ban misézett, az internet tele volt a mise után készült fotókkal, melyeken az emberek az otthagyott szentostyákat rámolták, a pápai trónuson pózoltak stb.)
A hagyomány József kiválasztását így meséli el: A rabbi felszólította azon férfiakat, akik el akarták venni Máriát, hogy este egy botot szúrjanak a földbe. És akinek botja másnapra kivirágzik, az kapja feleségül Máriát. Másnapra Szent József botja virágzott ki, így ő lett a Boldogságos Szűz jegyese. Isten természetfeletti módon választotta ki Józsefet, aki ellentétben Keresztelő Szent Jánossal valószínűleg nem lett malaszttal teljes már az anyaméhben. Maeßen atya szerint (a honlap fent említett cikkében leírtakkal ellentétben) a régi zsidóknál csak a nők közül akadt olyan, aki egész életére szüzességet vállalt, a férfiak között ilyenek nem voltak. József tehát csak e természetfeletti kiválasztás, Isten beavatkozása eredményeképpen lett „igaz férfiú”, olyan, aki örömmel vállalta Mária mellett a szűzies életet.
Szent Józsefet tehát Isten arra választotta ki, hogy a szent család feje legyen, Máriát és születendő gyermekét óvja, gondozza. Ez a feladat az, amit a világi hatalomnak, az államnak is el kellene látnia az Egyházzal szemben: úgy kellene gondoskodnia róla, hogy közben nem birtokolhatja, nem rendelkezhet felette, „nem nyúlhat hozzá”, ahogy Szent József sem Szűz Máriához.
De ez csak az egyik feladata Szent Józsefnek. Egy másik hasonlít az apostolok feladatához: tanúbizonyságot tesz Isten terveiről. József bepillantást vethetett Isten szívének titkába, de ezt neki az apostolokkal ellentétben nem kikiabálni kellett, az egész világban szétkürtölni, hanem elrejteni a világ elől. A titkok, melyeknek részesévé lett, nem a saját titkai, hanem Istenéi voltak. Józsefnek Isten megadta a szent titkokhoz való hozzáférést, ő volt az, aki a gyermekkel kapcsolatos isteni terveket, melyeket a próféták előre megjövendöltek, végrehajtotta.
És mindeme feladatok közben József szótlan maradt, az Evangéliumok egyetlen szavát sem hagyományozták ránk. De feljegyezték, ahogy az angyal szavára több ízben is útra kelt Isten parancsait végrehajtani úgy, hogy eközben egyszer sem kérdezett vissza.
A zsidó nép, Isten választott népének templomi kultusza a katolikus pontifikális misékben él tovább, és a zsidók tudják ezt. A görög-keleti liturgiában, csakúgy, ahogy a zsidóknál volt, a legszentebbet eltakarják a nép elől – bár hallanak, de nem látnak mindent. A nyugati liturgiában ez az eltakarás úgy történik, hogy bár a nép mindent lát, de nem mindent hall, és amit hall, azt sem mind érti.
A szentet nem szabad „szétbeszélni”. József saját személyét Isten szavának meghallására állította be, nem pedig önmaga kifejezésére, ahogy ezt a mai ember legfőbb céljának tartják. Ma a belső én olyan hangos, hogy kívülről nem hall meg semmit, különösen nem Isten csendes szavát.
József azt tette, amivel a teremtmény tartozik Teremtőjének: azaz nem akart mindent tudni, nem akart mindent megkérdezni, nem akart mindenre választ, magyarázatot kapni.
Ez a szent hallgatás a teremtmény visszatérése teremtmény voltához. Hallgatni annyit tesz, mint a saját énünket elhallgattatni, így teremtve meg az a vákuumot, amit a Teremtő tölt majd ki. József igaz voltának ez az egyik jellegzetessége, a hallgatás.
Bár Szűz Máriának néhány mondatát ismerjük az Evangéliumokból, de ezek száma elenyésző, különösen, ha az üdvtörténetben elfoglalt kiemelkedő szerepére gondolunk. Mária csaknem annyira szófukar volt, mint József, ő volt a „figyelő, az Istent hallgató szűz”.
(Bár ezt nem Maeßen atya idézte, de nagyon ide illik. Pascal mondta: „Az emberek minden szerencsétlenségének egy oka van, ami abból áll, hogy nem tudnak nyugodtan egy szobában megmaradni.”)
Szent Józsefről a Bibliában utoljára akkor hallunk, amikor Jézus 12 éves lett. Utána többet nincs róla szó. Élt, és aztán „nem volt többé”. Néhány teológus, de ennél kicsit több szent – köztük Szalézi Szent Ferenc – van azon a véleményen, hogy Józsefet Isten ugyanúgy ragadta a mennybe, mint Hénokot és Illést. Különösen Hénokhoz nagyon hasonló az esete, akiről a Biblia szintén nagyon szűkszavúan nyilatkozik: „Hénoch Isten színe előtt járt. .. Hénoch egész életkora 365 évet tett ki. Isten színe előtt járt, aztán nem volt többé, mert Isten elvitte.” (Ter 5,22-24)
Miről ismerhető fel a szív tisztasága (Redlichkeit des Herzens)? Milyen az igaz férfiú? Elsősorban „fromm”, amit magyarul a következő szavakkal lehet lefordítani: vallásos, jámbor, ájtatos, szent életű, kegyes, jó, derék, bátor. Maeßen atya viszont e szóval írta körül: „ehrfürchtig”, azaz magyarul: tiszteletteljes, hódoló, hódolatteljes. Olyan valaki, mondta az atya, akinek érzéke van a szent iránt, akinek érzéke van a természetfölöttihez. Aki az ellentéte a „Frevler”-nek, amit ugyan a lexikon magyarra bűnös, gonosztevő, tettes szavakkal fordít, de az atya értelmezésében és általában a katolikus irodalomban inkább tiszteletlent, a tekintély és a szent iránt érzéketlent, sőt szentségtörőt jelent.
Ez a kifejezés, fromm = ájtatos, azok közé tartozik, melyek az utolsó évszázadokban perojatív értelmet kaptak, s melyet ezért a férfiúi öntudat nehezen visel el. Maeßen atya szerint ebben komoly szerepet játszottak az úgynevezett nazarénus festők, melyekről a Révai Nagy Lexikona így ír: „Ama német festők csoportjának eleinte gúnyos elnevezése, kik a XIX. század 2. évtizedében Rómában a klasszicista irányú művészettel szemben a keresztény művészet áhítatos szellemét igyekeztek megújítani, főleg a XV. századbeli olasz festők műveinek hatása alatt.”
Mivel ezek a művek az ájtatos, imádkozó férfiakat erőtlennek, negédesnek, „asszonyosnak” ábrázolták, a férfiaknak elvették a kedvét, hogy ilyeneknek számítsanak. Innentől kezdve az imádkozás, az ájtatosság a fehérnép dolga lett, holott a történelemben – különösen az Ószövetség idején (lásd az ortodox zsidók szokásait) – eladdig ez a kifejezés, illetve ez a feladat, életvitel a férfiakra volt jellemző. (szerk. megj.: Talán az is a tradíció igazságát, gyökeres tisztaságát bizonyítja, hogy a tradicionalisták között jelentősen több a férfi, mégpedig a fiatal férfi, mint a nő, különösen a fiatal nő.) Régen a szent őrzése, a vallásos, bátor, igaz, derék, mind-mind olyan fogalmak voltak, melyekkel férfiakat jellemeztek elsősorban.
Az igaz tehát az az ember, az a férfi, aki – ahogy a lelkinapok mottójában, az első zsoltárban áll: elsőként: nem tér le az igaz útról, másodszor: nem áll meg a bűnösök útján; harmadszor: nem időzik, nem ül le, nem vegyül el a gúnyolódók között. (lásd: Zsolt 1,1-2)
Az igazak a szentet mindig tisztelettel vették körül. A szentet minden kultúrában el kellett takarni a kíváncsiskodó vagy csak egyszerűen profán tekintetek elől. A szentet minden vallásban tisztelettel, hódolattal, sőt félelemmel övezték és kezelték. Ezért mondták a zsidók Mózesnek, hogy ő szóljon hozzájuk ne Isten, és ezért lakolt halállal az, aki a szövetség ládáját megérintette. Mind ez a feladat, vagyis a szent óvása, védése, megőrzése – kezdetektől fogva a férfi és nem a nő feladatai közé tartozott.
A szenttel való bánásmód az, ami a legjobban bosszantja, ingerli, erőszakra készteti a gonoszokat, a tiszteletleneket, a szent iránt érzéketleneket. Ez magyarázza meg, hogy miért nem lehet soha béke a világosság és a sötétség között, a világosság és a sötétség fiai között. Mert a gonoszokat az igaznak már egyedül a látványa felbosszantja, hiszen puszta léte kihívást, élő szemrehányást, lelkiismeret-furdalást jelent a számukra.
Az ősvallást elsőnek a vadász-kultúrák emberei vesztették el. Náluk a pap helyébe hamar a varázsló lépett, akinek az volt a feladata, hogy a sikert kialkudja az isteneknél. Ő náluk alakult ki a siker-vallás, az adok-kapok vallása, amit tőlük vettek át elsősorban a hódító népek, például a rómaiak.
(Erről álljon itt egy részlet Dér Katalin „Hiszek, hogy értsek – Canterbury Szent Anzelm” című írásából: „A keresztény hit, elvileg semmiféle célra nem szorul (olyan értelemben, ahogy például a római religio lényege leírható a célzatos »do ut des« formulával. »Do ut des – adok, hogy adj« a római ember istenekhez fűződő viszonyát kifejező szlogen. A lényeg itt, mint látható, az adásnak (áldozatok bemutatása, az áldozatbemutatás rituális formáinak, szabályainak hiánytalanul pontos betartása) az istenség viszontszolgálatának „automatikus” kölcsönössége. E rendszer működésképtelenségét – a célzatos vallási rendszerek elvi csődjét – jelzi a római religio korán, már a Kr. e. III-II. század fordulójától kimutatható válsága. Ennek a religionak épp ezért a hit nem szerves tartozéka.”
Ezzel szemben a nomád-kultúrák népei, az állattenyésztéssel és később földműveléssel foglalkozók tovább megőrizték az ősvallást, illetve annak elemeit, hiszen az ő életformájuk együtt járt az elmélkedéssel, a gondolkodással.
Az emberiséget az első pillanattól kezdve a szenttel, a nemessel, a tekintéllyel szembeni viselkedés osztotta két táborra. A törvényt tisztelő és a tiszteletlen, illetve az igaz, a derék és a galád, a pimasz, a törvényszegő soha nem érthet egyet semmiben, e két csoport között soha nem jöhet létre béke és megértés.
Az igazra az egyszerűség, az átláthatóság, a szimplex személyiség, az egy tömbből faragottság a jellemző, míg a pimasz, a tiszteletlen duplex személyiség, amolyan tudathasadásos, körülményes, nyakatekert ember. Rájuk jellemző a kettős élet, a kettős erkölcs, a mindent bonyolító gondolkodás- és viselkedésmód. Ők azok, akik valódi lelkületüket szavakkal, sok beszéddel, körülményes magyarázkodásokkal leplezik. Az „egyszerű” ember ellentétét hívják stratégának, aki mindig a saját előnyét keresi, aki számára csak a saját előny, a saját siker, a haszon számít, csak annak van jelentősége, értelme. „Mi az én hasznom belőle?” – ez az a kérdés, amit az ilyen ember minden tette előtt feltesz magának, és ami egész életében cselekedeteit vezérli.
Az ókor nagy gondolkodói között Szókratész volt az, aki a legközelebb került a keresztény gondolkodásmódhoz. Tőle származik az a mondat, hogy inkább el kell szenvedni a rosszat, mint rosszat cselekedni. Ez a gondolat, csakúgy, mint Jézus parancsa, hogy szeressük ellenségeinket, tökéletesen ellentmond a pogányok – és a mai tiszteletlenek – gondolkodásmódjának, törvényének, vallásának. Ezért volt a Jézusi tanítás világfelforgató, világmegújító.
Jézus parancsa, hogy vegyük fel keresztünket és kövessük őt, vagyis, hogy a szenvedést viseljük el, nem jelenti azt, hogy a szenvedést egyúttal szeretnünk is kell. Magáért a szenvedésért nem lehet őszintén örülni. Az öröm forrása nem a fájdalom, nem a szenvedés maga, hanem az a tény, hogy általa közelebb kerülhetünk Istenhez.
A hit így győzi le a világot. A szenvedést azért kell eltűrni alázattal, mert ezáltal tudjuk hűségünket, ragaszkodásunkat a mi Urunkhoz a legjobban bebizonyítani.
Az sem magától értetődő dolog, hogy megismerhetjük Isten akaratát, ez is az Ő kegyelmének ajándéka. A vallás, a religio, valójában azt jelenti, hogy az ember saját eredetét keresi.
A történelem folyamán, illetve leginkább korunkban, nem véletlen, hogy olyan embereket választanak főnöknek, akiket meg lehet vesztegetni. Teszik ezt azért, hogy utána zsarolhatóak legyenek, és azt tegyék, amit az őket irányítók, az istentagadók akarnak. A 72-es zsoltár két, és csakis két embertípust mutat be: az Isten parancsaihoz ragaszkodókat és az azokat elvetőket. Az ember számára nincs más lehetőség, vagy az egyik vagy a másik.
Mely jó Izrael Istene azoknak, kik igaz szívvel vannak.
Az én lábaim pedig csaknem megtántorodtak; csaknem elcsuszamodtak lépéseim.
Mert bosszankodtam a gonoszokra, látván a bűnösök békeségét.
Mert a fájdalomtól halálukig mentek, és nincs tartósság csapásukban. …
Az ég káromlására nyitják föl szájokat, és nyelvök az embereket szerte rágalmazza.
Azért tér hozzájok ez az én népem, hogy nálok jó napokra találjon; mondván:
„Hogyan tudná meg az Isten? és van-e tudomány a Fölségesben?“
Íme ők bűnösök, és bővelkednek a világon, gazdagságot nyertek.
És mondám: Tehát hiába igazultam meg szívemben, és mostam meg az ártatlanok között kezeimet? …
És gondolkodtam, hogy megértsem ezt; de ez nehézség volt előttem, mígnem bementem az Isten szentélyébe, és megértém az ő végöket.
Mert csalatkozásukra tettél így nekik; letaszítottad őket, midőn fölemelkedtek.
Mennyire elpusztultak, hirtelen elfogytak, elvesztek gonoszságuk miatt. …
Ha azért fölhevülne szívem, és vesém fölháborodnék: akkor én esztelennek tartanám magamat, ki mit sem tud, és oktalan barom volnék előtted.
Én mindazáltal mindenkor veled valék.
Azért te jobb kezemnél fogsz engem tartani, és akaratod szerint vezetni, és a dicsőségbe fogadni.
Mert mim vagyon az égben, és tekívüled mit akartam a földön?
Ha testem és szívem elfogyatkozik is, szívem Istene és osztályrészem az Isten mindörökké.
Mert íme, akik eltávoznak tőled, elvesznek; elveszted mind, a kik elhajlanak tőled.
Nekem pedig jó az Istenhez ragaszkodnom, az Úr Istenben helyeznem reménységemet; hogy hirdessen minden dicséretedet.
A világ dolgait, a tényeket reálisan látni csak az képes, aki Isten kezében van. A dolgokat reálisan látó embernek ellentéte a „széplélek” (vagy ahogy Molnár Tamás nevezi, az utópista).
A dolgok megítélésében az első probléma, hogy a dolgokat olyannak lássuk, amilyenek és nem olyannak, amilyennek mi szeretnénk, hogy legyenek.
A második probléma az, hogy „birkózás” nélkül nem lehet Isten misztériumába belátni. Vagyis Isten azt, akit meg akar áldani, előbb küzdeni, vívódni hagyja. Így tett az Ószövetségben Ábrahámmal, Jákobbal, Mózessel és még sokakkal, és így tett Szent Józseffel is, amikor hagyta, hogy József Mária áldott állapotát látva megküzdjön ezzel a felfedezéssel, és „kiküzdje magából” a helyes választ. Csak amikor József megvívta a harcát és megtalálta az igaz férfiúhoz illő magatartást, küldte el neki az angyallal az isteni megoldást.
József mielőtt Isten titkát megismerhette, úgy cselekedett, ahogy minden kereszténynek viselkednie kell: az emberek tetteit mindig meg kell ítélnünk, anélkül, hogy magát az embert elítélnénk.
(kiegészítés)
Maeßen atya ezután arról beszélt, hogy az az ószövetségi parancs, miszerint tilos Istenről képet faragni, az Újszövetségben is érvényben maradt. Mert Isten maga akart nekünk képet adni önmagáról, vagyis a maga számára tartotta fenn saját képének velünk való közlését. Tehát csak olyan képet alkothatunk róla, amilyet Ő közöl velünk. És Isten saját képét egyedül Krisztusban közölte velünk, egyedül általa mutatta meg magát nekünk. Így Istent egyedül Jézus Krisztus képében láthatjuk, festhetjük, képzelhetjük el. És Isten arról is gondoskodott, hogy Jézus Krisztus arcvonásai örök időkre megmaradjanak – a torinói halotti lepel és Veronika kendője máig megőrizte Krisztus képét. Ezért a tiltó parancs azt jelenti, hogy Krisztus másként, mint ahogy e relikviákról ismerjük, nem ábrázolható.
A férfiú jóravalóságához, jámborságához az is elengedhetetlenül hozzátartozik, hogy nem formál magának jogot ahhoz, hogy saját maga alkosson képet Istenről. Ahogy a derékség megkívánja, hogy az igaz ember ne találjon ki új tanokat – ahogy Luther tette –, hanem fenntartás nélkül, alázattal fogadja el az Egyház hagyományos tanítását, ugyanúgy a művésznek sincs joga a tradicionális, Istentől kapott Krisztus-képtől eltávolodni. Vagyis, el kell fogadnia azt, amit Istentől kapott, és nem alkothat saját elképzelése szerint más képet róla. Az igaz ember saját elképzeléseit Istenről nem projiciálhatja, nem vetítheti ki se gondolatban, se szövegben, se képben, csak recipiálhatja, befogadhatja az Egyházban már meglevőt.
A művészek Lutherje, Michelangelo volt az első, aki ezt a törvényt felrúgta. Michelangelónak két halálos bűne volt: az egyik, hogy Krisztust az Utolsó Ítélet című képén a torinói halotti lepelről ismert vonások figyelmen kívül hagyásával ábrázolta (egy Herkules testre Apollon fejet tett), a másik, hogy az Atyaistent is lefestette. Csak Krisztus ember-alakú, az Atya csak általa mutatta meg magát nekünk, Róla nem csak veszélyes, de kifejezetten bűnös dolog képet készíteni. Michelangelóig az Atyaistenről nem készült kép (kivéve az úgynevezett Gnadenstuhl-félét [kegyelem-trón], ahol az Atya ölében tartja Fiát, s melyet az Egyház ugyan eltűrt, de nem szeretett). Michelangelo az első, aki az Atyaistent megfestette, mégpedig szakállas öregemberként, és ezzel megszegte a tiltó parancsot, és a legszentebbet profanizálta.
Isten nem „közölhette” magát nekünk, mert ezt nem tehette meg, hiszen ehhez nekünk magunknak is isteneknek kellene lennünk. Ő csak a megváltásunkat, azaz az üdvösségünk elnyeréséhez szükséges dolgokat nyilatkoztatta ki nekünk, ezért fölösleges egy csomó dologban, melyeket úgyse érthetünk meg soha, kérdéseket feltennünk.
Az ember feladata egyedül az, hogy reálisan felmérje a dolgokat, ebből megállapítson valamit, és utána Istenre hagyja a dolgok elintézését. Az a tudálékoskodás, mely állandóan olyan kérdésekre keres választ, mely Isten „hatáskörébe” tartozik, nem katolikus, hanem eretnek viselkedés. Ugyanúgy, ahogy az újítások, a saját, a hagyományostól eltérő ideák formákba öntése.
Jézus a Hegyi beszédben – második boldogságként – ezt mondja: „Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket.” (Mt 5,4) Aquinói Szent Tamás a szomorkodás alatt lemondást ért. Vagyis boldogok azok, akik lemondanak a világ dolgairól és saját ideáikról is. A vigasztalás értelme az emberek motiválásából áll. Isten úgy nevel bennünket, hogy az elején „megízlelteti” velünk az üdvösséget, aztán elveszi tőlünk, és hagyja, hogy magunk menjünk utána. Úgy ahogy a kutyával megszagoltatják a csontot, majd eldobják, hogy szaladjon utána.
A vigasztalást áldozat meghozatala által kapjuk, ami a további útra, a további küzdelemre ad erőt és értelmet, „kedvet”.
Miután József kiállta a próbát, a „birkózást”, Isten a hozzá tartozó két legszentebbet, Máriát és Jézust, a maguk teljes sérülékenységében a kezébe adta. József, az igaz férfiú feladata volt, hogy Isten tulajdonát óvja, anélkül, hogy „megragadná”, hogy hozzá nyúlna. Ugyanis a jámbor ember egyik sajátossága, hogy Isten tulajdonát, a szentet becsüli, alázatosan tiszteli.
De ez minden teremtett dologra, éppen, mert minden Isten tulajdona, így érvényes. Istenhez való kötöttség nélkül az ember nem lehet jó. Ha valaki tagadja Istent, Isten teremtői aktusát, azt, hogy a földön is minden Istené, akkor nem képes megadni semminek és senkinek a neki, mint Isten tulajdonának kijáró tiszteletet.
Az ördög ember-képének, a mai világ emberének az az egyik jellemző tulajdonsága, hogy a szenttel egyáltalán nem tud mit kezdeni. De nem csak a szentet nem tiszteli. Aki nem hisz Istenben, nem hisz a Teremtésben, semmit nem tekint Isten tulajdonának. Ha viszont semmi nem Istené, akkor az ember valójában mindennel – önmagával is – azt tehet, amit akar.
Teilhard de Chardin jezsuita, a modern katolikus gondolkodás egyik legismertebb képviselője mondta, hogy „teremtménynek lenni becsületsértés a világ számára”. Ez a gondolkodásmód az, ami a legellentétesebb, a legidegenebb a jámbor férfiúétól. Ez az ősbűn, Lucifer, majd Ádám bűne, a gőg, mely felágaskodik, és maga akar egyszemélyben saját megalkotója, fenntartója és megváltója lenni.
A mai ember mindent használni akar, minden dolgot hasznossága alapján értékel, ítél meg. A szenttel éppen ezért nem képes mit kezdeni, mert a szent – e világ törvényei szerint – nem hasznos dolog. A szentet kiérdemelni sem lehet, mert a szent Istené.
Az ember viszont mindig mindent meg akar ragadni, még a szentet is. Ebből a tiszteletlenségből jött létre a kézbeáldozás, de ebből származik az a vágya is, hogy korlátolt, véges emberi értelmével mindent megértsen, mindent felfogjon, a világ minden titkát felfedezze, mindenáron megpróbáljon Isten, a Teremtő, a teremtés titkaiba behatolni.
Ma már a gyermekeket is arra tanítják, hogy csak azt higgye, amit ért. Az ember gőgjében nem tud és nem akar mit kezdeni a teremtmény-teremtő viszonnyal. A teremtmény-lét tagadását szolgálják korunk legfontosabb „szellemi termékei”: az evolúció, a fogamzásgátlás, a nemek szabad megválasztása, a klónozás stb. stb.
Pedig a mindent megérteni akarás velejéig hamis szemlélet. Isten nem ruházta fel az embert az isteni titkok megértésének képességével. Még azt sem tudjuk egészen, csak sejtjük, mit jelent magunkat megkereszteltként vagy a papnak magát felszentelt papként értelmeznie.
Szent Józsefet Isten arra is kiszemelte, hogy ő tanítsa nekünk a szakrális iránti helyes érzéket, a szenttel való helyes bánásmódot. József előtt az emberiség történelmében senki nem állt olyan közel a szenthez, mint ő, amikor Mária jegyese, oltalmazója, és Jézus nevelőapja lett. József, a szent család fejeként, az igaz férfiú példaképe, aki nem birtokol, csak őriz, véd, gondoskodik a rábízottakról. Az ő tiszteletteljes viselkedése Máriával szemben tanít arra, hogyan kell a szenttel bánni.
De nem csak Máriára, a gyermek Jézusra érvényes ez, hanem az Istennek szentelt tárgyakra és így az emberi testre is. Semmi nem mutatja jobban, tetten-érhetőbben a mai ember Istentől való elrugaszkodását, mint önábrázolásának méltóság nélkülisége, különösen a nők ruházkodása! Az embernek nem prüdériából, hanem saját, Istentől származó méltóságának tudatából kell szemérmesnek lennie, illendő módon öltözködnie. A férfinak férfi módjára, a nőnek nő módjára, hiszen Isten férfinak és nőnek teremtette az embert. A szemérem a szentté válás küszöbe! Ezért harcol napjainkban éppen ez ellen olyan őrjöngve, szinte egy veszett kutya agresszivitásával a világ fejedelme, és az általa befolyásolt, az ő rabságában sínylődő ember. Az Isten képmására teremtett férfinek teljes szívéből fájlalnia kellene, ha azt, ami számára becses, méltóságteljes, vagyis asszonya, akit óvnia kellene mások szemérmetlen pillantásától, leplezetlenül, méltóságát leromboló külsőben kell látnia, és ezt tehetetlenül kell néznie.
Az ember nem szeretheti, amit nem tisztel, és nem tisztelheti azt, amit nem kezel tisztelettel, rangját megillető udvariassággal. Isten úgy teremtette az embert, hogy a külseje nem választható el a belsejétől, és a szemérem, a méltóság, a tisztelet védi belsejét.
(Ezen isteni rendelkezésnek a megértése megint egy nagyon-nagyon fontos mai folyamatról rántja le a leplet: arról, miért irtják ki a világból a „jó érzést”, az udvariasságot, az illemet, a mások iránti tiszteletet. Miért özönli el a világot a tiszteletlenség, a tegeződés, a nők, az idősek iránti udvariatlanság, miért kényszerítik rá mindenkire az internetes kapcsolatot, mely még a normális társadalmi érintkezés utolsó bástyáit is ledönti, nyomatlanul kiírtja. A fenti szabály – csak azt szerethetem, amit tisztelek, csak azt tisztelhetem, amit tisztelettel kezelek – visszafelé is érvényes: ha valamit tiszteletlenül kezelek, vagy nem fejlődik ki bennem az iránta való tisztelet, vagy ha volt, az lassan eltűnik, ha pedig nem tisztelem, akkor nem is fogom tudni szeretni. Ezt a sémát használja a világ fejedelme, hogy a földről mindennemű tiszteletet – szeretetet – eltüntessen. Ezért nevezik a tiszteletadás külső megjelenési formáit képmutatásnak, hazugságnak, ezért teremtenek olyan képtelen helyzeteket, ahol olyanok kerülnek kapcsolatba egymással, akik még soha nem látták egymást, ezért nem tanítják a gyerekeket, a fiatalokat semmilyen, de abszolút semmilyen illendőségre. És ezért hozzák divatba, teszik modernné, hogy a felnőttek, szülők, tanárok, vezetők lemondjanak a saját tekintélyüknek kijáró tiszteletről. Ha ugyanis a magasabb rangú nem várja el, hogy vele tisztelettel bánjanak, akkor a „köznépnek” sem lesz mihez igazodni, önmagától ő nem tudja elsajátítani az illendő magatartást.)
Szent Józsefnek tehát be kellett burkolnia a rábízott isteni titkokat, a szentet. Ez a beburkolás nála különösen a hallgatásával történt. A Biblia egyetlen szavát sem jegyezte fel. József, az igaz, jámbor férfiú soha nem kérdezett vissza, ha Isten angyalai által közölt vele valamit. Nem töprengett rajta, nem kérdezte meg, hogyan hajtsa végre a parancsokat, hogy miből fog Egyiptomban megélni, hogy hogyan kell Máriával és az ő fiával viselkednie – nem, József, tökéletesen ráhagyatkozott Istenre, és szó nélkül követte parancsait azon szilárd meggyőződéssel és bizalommal, amit az igaz férfiú Isten iránt érez az életnek azon eseményei és megpróbáltatásai közepette is, melyeknek kimenetelét nem ismeri.
Jézus példabeszédekben rejtette el a szentet, az Egyház pedig a liturgia nyelvében, a latin nyelvben. A példabeszéd egyszerre burkol be és nyilvánít ki. A példabeszéd nem ad direkt hozzáférést a titokhoz, a tiszteletlen tekintet, tiszteletlen értelem elöl eltakarja azt. Jézus, mikor tanítványai megkérdezték: „Miért beszélsz nekik példabeszédekben?” (Mt 13,10), így válaszolt: „Nektek megadatott, hogy megértsétek a mennyek országának titkait, de nekik nem. Akinek van, annak még adnak, hogy bőségesen legyen neki, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. Azért beszélek nekik példabeszédekben, mert van ugyan szemük, de nem látnak, van ugyan fülük, de nem hallanak.” (Mt 13,11-13) (Ezzel kapcsolatban lásd a honlap A párbeszéd értelmetlensége című írását.)
A mai ember nem tud mit kezdeni a szenttel, mint ahogy semmivel nem tud mit kezdeni, ami nem hoz direkt hasznot neki. Abbeli törekvésében, hogy a szentet valamilyen módon mégis „gyümölcsözővé” tegye a maga számára, mivel tisztelni nem tudja, hát legalább meg akarja bámulni, meg akarja fogni, meg akarja örökíteni, azaz valahogyan a birtokába akarja venni, hatalmába akarja kényszeríteni. Ezt jól meg lehet figyelni a templomi látogatók bámészkodásán. Mindenhova bemásznak, mindent megtapogatnak, ha tehetik még az oltárra is felmásznak, a pap székébe is beülnek (ahogy tették ezt futó kamerák előtt a pápa Lourdes-ban tartott miséje után, ahol még a pápai trónszékben is fotóztatták magukat, és az „ottfelejtett” konszekrált szentostyákat táskáikba gyömöszölték )
Ha az államok alkotmányából kihagyják Istent, akkor az élet miért lenne érinthetetlen? Ennek akkor semmi értelme nincs, ez önellentmondás! Ha nincs Isten, ha nincs legfőbb Tekintély, akitől minden más tekintély a legitimitását kapta, akkor miért kellene valakinek jónak lennie? Ha nem kényszerítik rá, akkor miért kellene valakinek bármilyen törvényt, szabályt, parancsot betartania?
(A minap arról beszéltek a rádióban, hogy mit kellene tenni, hogy a fiatalkorúak, sőt lassan már 10 év alatti gyermekek ne kövessenek el bűncselekményt, pláne ne öljenek. A szakértők arról tanakodtak, hogy a mai gyerekeket – az egykori hippi nemzedék sarjait –, akik otthonról már semmilyen értékrendet nem kaptak, hogyan lehetne ránevelni az erkölcsi érzékre. Miközben a megoldást keresték, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy vallás, Isten, tekintély nélkül nincs erkölcs, nincs erkölcsi érzék, nincs semmilyen erkölcsi gát!)
Maeßen atya ezzel kapcsolatban arra is kitért, hogy az ereklye-tisztelet is Isten, vagyis Krisztus-központú. A szentek ereklyéi is Tőle kapják szent mivoltukat, azaz természetfeletti értéküket. A szentek csontjaiban a szenvedő, meghalt és feltámadt Krisztust tiszteljük.
A család szintén Istentől kapja tekintélyét, ahogy a felkent uralkodó is. Maga a felkenés Isten „szerzőségének” a „meghosszabbítása, Isten tekintélyéből való részesedés, az isteni tekintély egy részének átruházása. A földi hatalom csak Istentől, a Teremtőtől, vagyis a tulajdonostól nyerhet legitimitást, így részesedik Isten „szerzői” hatalmából az emberek élete felett. (németül: Teilhabe an der Urheberschaft Gottes über das Leben eines Menschen).
Ezt a „szerzői jogot” (Urheberrecht) a mai ember azonnal megérti, ha pénzről van szó. Minden könyv, fotó stb. adatai között fel van tüntetve a „szerzői jog védelme”. De mivel a mai ember tagadja Isten létét, Isten „szerzőségét” a világ felett, Istennek semmiféle „szerzői, beleszólási jogát” nem ismeri el a világ, országa, családja és saját dolgaiban.
Isten e törvényének a tagadása is Lutherrel kezdődött, amikor a házasságot már nem fogadta el, nme tekintette és nem kezelte szentségként.
Isten törvényének, a természeti törvénynek a hierarchikus rend felel meg. A felkent uralkodó az embert Krisztus királyságával kötötte össze. Egy mai legitim király a kétezer évvel ezelőtt földön járt Krisztussal kötne össze bennünket.
Ahol Istent kizárják a társadalomból, az emberi együttélésből ott kivédhetetlenül a totalitárius állam, a totalitárius diktatúra jön létre, mely az ember minden lépését törvényekkel szabályozza. Mert ahol megszűnik az Isten-kötöttség, ott nincs, nem lehet erkölcs. Az emberek együttéléséhez szükség van szabályok betartására. Ha nincs Isten, következésképpen nincs erkölcs, erkölcsi érzék, ott ezt csak törvényekkel, szabályokkal lehet elérni, tehát létrejön a totalitárius állam, a diktatúra, az a kor, melyben az ember minden lépését, tettét a legapróbb részletekig rendeletek, szabályok, törvények szabályozzák.
Ez az, aminek ma szemtanúi és szenvedő alanyai vagyunk. Mivel az emberekből kisded koruktól kezdve szisztematikusan kiirtják az Isten-hitet, automatikusan ezzel együtt mindennemű erkölcsi érzéket is kinevelnek, illetve ki se engedik fejlődni. Az ilyen démonizált ember féken-tartására pedig egyre több törvény szükségeltetik. Mindazt a gátat, amit régen egy gyermek természetszerűen megtanult a szüleitől, nevelőitől, most paragrafusként kell ráerőszakolni.
(Vegyünk egy nagyon egyszerű példát: régen a gyereknek megtanították, hogyan kell köszönnie, hogyan kell a felnőttekkel, másokkal érintkeznie. Ma már ez a legegyszerűbb illendőség is iskolai tantárgy lett, mert a gyerekek nem hozzák otthonról magukkal.)
(Kérdésemre, hogy egy katolikusnak ma mennyiben kell még engedelmeskednie az Istent tagadó világi hatalomnak, Maeßen atya azt válaszolta, hogy azokban a kérdésekben, ahol a törvények még elismerik a természeti jogot, engedelmeskedni kell, amelyek már ezt is figyelmen kívül hagyják, ott egy katolikusnak már nem kötelessége az engedelmesség.)
Maeßen atya ezután újfent azt az isteni rendelkezést fejtegette tovább, miszerint a családban az asszonyé a „tűzhely”, a férfiúé a házi oltár, és régen e kettő csaknem egyformán szent volt. A tűzhely jelentette a mindennapi élet középpontját, ennek maradványa a mai asztali imádság. De a tűzhely többi funkciója és jellegzetessége, a mai emberre kényszerített életmóddal szinte teljesen eltűnt, csakúgy, mint annak tudata, hogy az imádság, az oltár elsősorban a férfiú és nem az asszony feladata.
Az ember méltóságához tartozik továbbá a leggyengébbek védelme. Ahol a tisztelet kultúrája létezik, ott és csak ott létezhet, jöhet létre a szeretet kultúrája. Ahol a tisztelet nagy, ott a szeretet is nagy. Szent József szeretete a tisztelet, a szent és a másik ember nagyrabecsülésének a gyakorlását jelentette. Ő azért szeretett nagyon, mert nagyon tisztelt.
Ma a szeretet lehetetlenné válik, mert a tiszteletet nevetségessé tették, megrágalmazták, végül kiirtották. Ezáltal a mai ember – akit pedig Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett – képe már jobban hasonlít egy démonhoz, mint Istenhez.
Szent József fő ünnepe március 19-én van. Számos könyvben az áll, hogy ennek a dátumnak eredete nem ismert. Ez nem igaz. Március hónap Mars istenről kapta nevét, a rómaiak neki szentelték ezt a hónapot, és benne háromnapos ünnepséget tartottak tiszteletére. Mars azonban nemcsak a hadakozás istene volt, hanem eredetileg a szüzek őre is: protector et custos (Schützer und Behüter), a szüzeket védő és őrző isten. Ezért választották a keresztények márciust Szent József, a Szűz és a Gyermek védője és őrzője, hónapjának.
Szent József a Messiást hirdető próféták sorába tartozik. Ahogy Keresztelő Szent Jánosnak az volt a feladata, hogy készítse az útját a nála nagyobbnak, úgy utalt Szent József saját magán kívülre, e világ legnagyobbjára, Jézusra. Ő töltötte be, csakúgy, mint Keresztelő Szent János, a vőlegény barátjának szerepét. Az ókorban ugyanis, nem a vőlegényé, hanem barátjának feladata volt, hogy a menyasszonyt megnézze, és vele a vőlegényt megszerettesse, úgy, hogy eközben a figyelmet saját magáról teljesen elterelje.
Ahogy egy Rómába vezető út mentén a tábla, melyre Róma van felfestve, nem maga jelenti Rómát, hanem csak az odavezető irányt mutatja, állt és áll ma is Szent József a Jézus felé vezető úton, és mutatja az irányt Hozzá, az üdvösséghez.
A jámbor, kegyes, vallásos szó latinul pius. Ugyanakkor e latin szónak másik jelentése engedelmes, szófogadó és kötelességtudó, valamint szent, szentéletű, megszentelt. A latinok ellentétben a görögökkel, nagyon szófukarok, ez kitűnik abból is, hogy egy-egy szavuknak több jelentése van.
A pius, azaz jámbor, ezek szerint a fiú és apa közötti kapcsolatot is leírja, vagyis a fiúnak az apával szembeni engedelmességét, szófogadását, ugyanakkor az apa gondoskodását, kötelességtudását fiával szemben.
A benedictus is több jelentésű. A bene dice, azaz „jót mond” egyúttal a dicsér, helyesel, de az áld, megáld jelentést is hordozza.
David Heinrich Egy jámbor férfi képe (Das Bild eines frommen Mannes) című könyvében írja, hogy a vőlegény az, aki előbb szeret, és szeretetével teszi menyasszonyát szeretetreméltóvá. Jézus, a vőlegény is előbb szeretett bennünket, és tett minket, azaz Egyházát, vagyis menyasszonyát végtelen szeretetével a maga számára szeretetre méltóvá.
A Teremtő azáltal teremt, hogy teremtményét jóváhagyja – és megáldja, azaz e két aktus egyet jelent, ezt fejezi ki a latin, amikor mindkét szóra – dicsér és áld – ugyanazt a kifejezést használja: »bene dico«. „És látá Isten, hogy jó” (Ter 1,10/12/17/21/25/31) – „És megáldá azokat” (Ter 1,22/28). A teremtmények tehát azért léteznek, mert a Teremtő „jónak mondta”, „jóvá hagyta” és ezután megáldotta őket. E kettő a tudatos teremtői aktusban elválaszthatatlan, ezért játszott az Ószövetségben és a mai ortodox zsidóknál is az atyai áldás olyan nagy szerepet.
De a latin nem csak az azonos horderejű cselekedeteket, hanem a két dolog közötti oda-vissza kapcsolatot is gyakran ugyanazzal a szóval fejezi ki. A latin ugyanazt a kifejezést használja a Teremtőnek teremtményével kapcsolatos viselkedésére, és a teremtmény visszhangjára Teremtőjéhez, ezáltal tökéletesen kifejezi azt a szoros kapcsolatot, mely a Teremtő és teremtménye között fennáll. A Teremtő jónak nevezi teremtményét, majd megáldja, de a teremtmény is ugyanezzel a szóval fejezi ki válaszát Teremtője felé: „Áldott legyen az Úr”. A latin kifejezés mindegyik esetben ugyanabból a tőből ered: benedictus: vkről/vmről jót mondó, vkt/vmt dicsérő – benedictio: áldás és áldásmondás.
A latin kifejezéseknek ez az oda-vissza irányultsága érvényesül a pius szóban is, amikor egyfelől az apának a gyermek iránti gondoskodását, másfelől a gyermeknek az atya iránti tiszteletét jelenti.
A teremtmény létezésének elengedhetetlen feltétele az áldás, melyet világra-hozójától kap. Minden embernek szüksége van arra, hogy „jóvá hagyják”, hogy mint „jót”, mint „akartat” elismerjék, létét ezáltal megerősítsék. Az ember nem létezhet Teremtője „jóvá hagyása”, igenlése nélkül. A Teremtő szeretete egyenlő teremtményének igenlésével, azaz a szeretet egyenlő a szeretőnek szeretetének tárgyára kimondott „igen”-jével. A szeretetnek ellentéte az átok, ami éppen ezért nem jelent mást, mint hogy azt kívánom: „ne legyél”.
Az ókorban a keresztények Jézust Apollónként, azaz jó pásztorként ábrázolták. A jó pásztor egyesíti magában a tekintélyt és a szelídséget, vagyis az atyai jóakaratot. Szent Benedek úgy rendelkezett, hogy a kolostori elöljárót „abbas, azaz atyának nevezzék. A szerzeteseinek írt szabályzatában fontos helyet foglal el a leggyengébbek segítésének kötelezettsége. A jámbor, a kegyes ugyanis azt is jelenti, hogy valaki erejét a gyengék megsegítésére használja (és nem saját önmegvalósítására, vagy mások eltiprására, amire ma buzdítják az embereket). Ez is tehát a jámbor férfiú egyik ismérve.
Aquinói Szent Tamás szerint a legfontosabb erény a mértékletesség, azaz a „mérték vevés”. A kérdés ezek után az, hogy a „mértéket vevő” kitől veszi a mértéket, ki mutatja meg neki a helyes irányt? Könnyű belátni, hogy mértéket csak az objektív rend adhat, csak abból lehet mértéket venni, hiszen ha a mérték személyes véleményen alapul, akkor ki-ki úgy vesz magának mértéket, ahogy ő jónak látja, így elvileg annyi mértékadó rend alakulhat ki, ahány ember él a földön.
Így az is belátható, hogy csak az tud mértéket továbbadni, aki ezt a mértéket egy objektív rendből vette, más szóval: Csak az a szülő képes gyermekei számára mértékadó lenni, aki Istennél vette a mértéket.
Ezzel eljutottunk a jámbor férfi egy újabb tulajdonságához. A jámborsághoz az Isten törvényein való mérték vevés is elválaszthatatlanul hozzátartozik.
A mai világban úgy hoznak az emberek – minden szinten – intézkedéseket, hogy előtte senkitől nem vették hozzá a „mértéket”. Ez nem más, mint egoizmus. Holott csak az tud intézkedni, vezetni, uralkodni, aki szolgálni tud, csak az tud parancsolni, aki a parancsot engedelmesen fogadni képes. Az embernek csak a szolgálat értelmében szabad uralkodnia.
Ma viszont kötelezettségek nélküli társdalomban élünk. Aki nem tud mértéket venni, vagy, mert ne tudja, kitől vehetne, vagy, mert tudatosan visszautasítja a már egyszer felismert mértékadót, annak az irányadás, a mérték adás megoldhatatlan, erejét felülmúló feladat. És ebből keletkezik a káosz…
Ma az értelmet használni azt jelenti „pénzt csinálni”. Az érzésnek eleget tenni pedig azt, hogy megnyugvásnak jó azért olykor egy templomba betérni. Így lett a jámborságból egy szentimentális érzés, melynek az eredeti jelentéshez semmi köze nincs. Így lett a jámborság, mint az érzelmek ápolása a nők feladata, holott eredeti értelemben ez pont fordítva volt: a jámborság, annak megnyilvánulási formái szigorúan az apa feladatai közé tartoztak.
Jimmy Carter volt amerikai elnökről mesélik a következő anekdotát. Baptista felesége folyton unszolta, hogy menjen el egyszer ő is a templomba. Mikor Carter ezt végre megtette, felesége otthon megkérdezte tőle, miről prédikált a pásztor. A bűnről, válaszolta Carter. És mit mondott róla, faggatta a felesége tovább. „Ellene volt”, válaszolt Carter.
Ez a szemlélet jól tükrözi a protestáns gondolkodást és ezzel a mai világ nézetét az igazságról.
A hit azonban nem valami jámbor gondolat, hanem a felfogás, a felismerés dolga. Az embernek az a kötelessége, hogy Isten létezéséből vegyen mértéket. És Isten létezése, realitása az, ami e világon a legnagyobb valóság. Csak ha az ember felfogja végre, hogy Isten sokkal reálisabb, mint ő, sőt sokkal reálisabb, mint az egész világ, lesz képes arra, hogy mértéket vegyen és adjon az életben maradásához.
Ahogy igaz az, hogy ahol a vallás kihal, eluralkodik a babona, ugyanúgy igaz, hogy aki nem imádkozik, az fantaszta lesz. Csak az az ember lesz képes a mindennapok problémáit viszonylag nyugodtan elviselni, aki Istennél vesz mértéket az életére.
Ezért igaz az, hogy az ember számára az eredeti értelemben vett jámborságnál nincs semmi, ami valóságosabb, a valósággal jobban számoló tulajdonság.
„Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld” (Mt 5,5) – mondta Jézus a Hegyi beszédben. Ez a mondat számunkra már nehezen érthető, de az akkori zsidók azonnal tudták, hogy miről van szó, mit ért Jézus e kijelentés alatt. Ők tudták, hogy a földet a „szelídség” érdemli ki, más szóval a az önuralom, a vágyak mérséklete, ami képes a mohóságot, a saját érdeket legyőzni. („A szelídek örökölni, birtokolni fogják a földi messiás-országot és ennek folytatását a mennyben – Zsolt 36,11 [»A szelídek pedig öröklik a földet«]” – írja az 1928-as kiadású Biblia magyarázata.)
A Bibliát jól ismerő zsidók számára Ábrám és Lót története tette szemléletessé ezt az igazságot. A Genezis könyve ugyanis arról számol be, hogy Ábrám (Ábrahámnak ekkor még ez a neve), bár ő volt az idősebb, mikor annyira megsokasodott a nyájuk, hogy egy földön nem maradhattak, Lótnak adta a választás jogát, melyik irányba akar menni, azaz melyik földet akarja birtokolni. „Itt van előtted ez az egész föld: válj el, kérlek, tőlem; ha te mégy balra, akkor én tartok jobbra, ha te akarsz jobbra, akkor én megyek balra. Felemelé tehát Lót a szemét és látá, hogy az egész Jordán-környék … mindenütt olyan bővizű, mint az Úr paradicsoma s mint Egyiptom. Lót ezért a Jordán-környékét választá magának.” (Gen 13,9-11) – „Lótot önzése rossz helyre vitte: választásáért két ízben is meglakolt. Lakóhelyét, a Jordán környékét elpusztítják az elámiták és szövetségeseik, Lót fogságba is esik, majd az Úr elpusztítá Szodomát és Gomorrát, és felforgatá ezeket a városokat meg az egész Jordán-környéket” – magyarázza Lót szomorú, de megérdemelt sorsát az 1930-as kiadású Ószövetség.
De a zsidók nem csak Lót és a gonosz városok pusztulásának történetét ismerték jól, hanem Isten Ábrámnak tett ígéretét is, melyet közvetlenül az után adott neki, hogy nagylelkűen, saját érdekeit visszaszorítva Lót javára lemondott a jobbik földről. „És mondá az Úr Ábrámnak, azután, hogy Lót elvált tőle: Emeld fel szemedet s tekints arról a helyről, ahol most vagy, északra meg délre, keletre és nyugatra; ezt az egész földet, amelyet látsz, néked s ivadékodnak fogom adni örökre.” (Gen 13,14-15) – „Isten ismét két dolgot ígér Ábrámnak: földet és bőséges ivadékot. Mindkét ígéret Ábrám hitére épít: Ábrám maga e földből egy talpalatnyit sem nyer, csak ivadéka által lesz majd az övé – ivadékra pedig emberileg szólva nem sok reménye lehetett: felesége meddő volt” – áll a Biblia-magyarázatban.
A „szelídség” tehát a Szentírásban, és a katolikus vallásban azt jelenti, hogy valaki képes saját érdekeiről, előnyeiről lemondani. Hogy a világ dolgait nem aszerint ítéli meg, hogy miből mi haszna származik (ahogy ez mára a legelterjedtebb szemléletté és cselekvési indokká vált). Isten tehát a szelídeknek, az önmagukon, vágyaikon uralkodni képeseknek ígérte meg a földet és a mennyet, azaz nem csak az üdvösséget, de az evilági „birtoklást” is.
De az erény természete miatt a bibliai „szelídségnek” más jellegzetessége is van. Maeßen atya kiemelte, hogy csak az tud szelíd lenni, aki képes haragudni is. A „szelídség” előzetes harcot feltételez. Ha valaki szelídnek születik, azaz természeténél fogva mindig visszahúzódó, érdekeit megvédeni képtelen, akkor nem kell uralkodnia magán, hogy lemondjon valamiről, akkor nincs érdeme, tehát bibliai értelemben nem szelíd, hanem csak tehetetlen.
Ezután Maeáen atya arra világított rá, hogy a felelősségteljes férfi mindig a nagyobb nehézségeket választja, hogy ezzel a többiek terhét enyhítse. A „szelíd” férfi arról ismerszik meg, hogy a felelősség legfőbb terhét magára vállalja, mégpedig nem kérkedésből, büszkeségből, hanem a többiek iránti szeretetből.
És „szelídsége” jutalmát Jézus ígérete szerint már ebben az életben megkapja. Elsősorban a belső békével, amit „birtokol”, amit önuralma révén szerez meg. De nem csak ezzel, hiszen a Szentírásban a lemondás jutalmáról Jézus ezt mondja: „Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, most ezen a világon otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet – bár üldözések közepette –, az eljövendő másvilágban pedig az örök életet.” (Mk 10,29-30)
Isten Ábrahámot tette meg minden hívő ősatyjának. József semmiben nem marad el az Ószövetség nagy pátriárkái mögött, egy sorba tartozik Mózessel, Ábrahámmal és Jákobbal. Mózeshez az isteni titokban való részesedés és annak megőrzése köti, Ábrahámhoz a szelídség, vagyis az önuralom, a lemondás képessége, Jákobhoz pedig a tetteit megelőző „birkózása”, küzdelme (lásd a Harmadik előadást).
Feltéve: 2010. június 25.
Mikor Szent Józsefnek álmában megjelent az angyal, így köszöntötte őt: „József, Dávid fia” (Mt 1,20). Vagyis úgy szólt hozzá, mint Dávid utódához, annak a Dávidnak a törvényes leszármazottjához, aki Izrael királyságát megalapította. Szent József lett Mária után Jézus trónra-lépésének második tanúja.
Jézus Krisztus kereszthalálával az Ő keresztje lett Isten trónja! Jézus királysága azonos Dávid királyságával.
Gábor arkangyal Szűz Máriának ezt mondta Jézusról: „Az Úristen neki adja atyjának, Dávidnak trónját” (Luk 1,32) Az apostolok által Jézus királyságának székhelye Jeruzsálemből – vagyis a zsidóktól – Rómába – vagyis a pogányokon keresztül a keresztényekhez – vitetett át.
A Szentírásban Mózes a törvény adója. Illés próféta pedig a próféták legfőbb megtestesítője. És Jézus színeváltozásakor éppen ők ketten vannak jelen! Szent József velük egyenrangú az üdvtörténetben, mert ahogy Mózes és Illés sem egy a próféták közül, ugyanúgy Szent József sem csak egy szent a sok szent között, hanem „hivatal” az Isten akarta rendben, egy hivatalnak „személybe tömörítése”. Jézus földi életében nemcsak Péternek adott hivatalt, hanem végrendeletében a keresztről a József-hivatalt is örök időkre megerősítette és elrendelte. Ezt a József-hivatalt elsőként maga Szent József látta el, mint a szent család pártfogója és őrzője – protector et custos –, az ő halála után rövid ideig maga Jézus, majd a krisztusi végrendelet szerint Szent János, akire Jézus a keresztről édesanyját bízta.
Ha valaki hivatalt kap, akkor annak halála után gondoskodni kell hivatalbeli utódjáról. Péter utódai Róma püspökei, vagyis a pápák. Szent József, illetve Szent János utóda pedig az Egyházra vigyázó világi hatalom, azaz a szent római birodalom és annak császára, illetve a katolikus állam. Ezért üdvözölte Szent Ambrus Theodosius császárt, Krisztus földi királyságának oltalmazóját, világi fejét e szavakkal: „Tu es novus David.”
Jézus az Egyházat nem akarja védelem nélkül hagyni, ezért Isten akarata szerint az államnak az az elsődleges feladata, hogy az Egyházat természetfeletti hivatása végzésében segítse, a világi ügyek intézésének terhét válláról levegye, gondoskodjon róla, pártfogója és őrzője – protector et custos – legyen.
A József-hivatalnak éppen ezért van az üdvtörténetben eltörölhetetlen szerepe, ha ez nem így lenne, ha Jézus nem akart volna Egyházát világi oltalom alá rendelni, akkor József, illetve József védő-oltalmazó funkciója nem is szerepelt volna a Bibliában.
Az Egyháznak feje Péter, illetve halála után utódai. Az Egyházat védő államnak pedig József, illetve János és az ő utódaik, az állam fejei, a császárok, királyok. Az sem véletlen, hogy Jézus feltámadásának éppen e két tanítvány, Péter és János voltak az első tanúi. János bár előbb ért a sírhoz, nem ment be, hanem megvárta Pétert, mivel ő volt az idősebb, a magasabb rangú, az „előkelőbb”, és csak Péter után lépett be maga is: ez is az Egyháznak az állam előtti fontosságát bizonyítja. Maeßen atya szerint a Jelenések Könyve is e két tanúról beszél a 11. fejezet 1-12. versében.
Isten Anyja, a Szentlélek és az Anyaszentegyház illetve Szent József, a mennyei Atyaisten és az állam feje – e személyek feladatai felelnek meg egymásnak az üdvtörténetben. Az állam feje szabályozza a külső ügyeket, a földi dolgokat. Az ő feladata, hogy az evilági dolgokat úgy rendezze el, hogy az Egyház könnyebben és hatékonyabban végezhesse a lelkek üdvözítésének feladatát, létrehozza és fenntartsa azt a rendet, melyben az emberek az erényeket gyakorolhatják és a bűnöket elhagyhatják. Vagyis megnehezítse a kísértéseket és csökkentse a bűnbeesés lehetőségét. Egyszóval kifejezve, hogy az ország gyermekeinek jó atyja legyen. Eme örökérvényű rendelkezésből is kitűnik, hogy az állam mára a „természetes” állam perverziója lett.
Mindazonáltal Józsefnek – mielőtt Isten rábízza Isten Anyját – előbb ki kell állnia a próbát, mely abból áll, hogy meg kell tapasztalnia saját tehetetlenségét. Az angyal csak ezután mondja meg neki, hogy mit kell tennie. Ennek a próbának felel meg a császár-koronázást megelőző bűnbánatra felszólító prédikáció. Vagyis, aki a József hivatalt átveszi, annak előbb meg kell „mosni a fejét”. Ez volt a szokás Szent Ambrustól egészen a középkor közepéig. A főpap prédikációjának lényege figyelmeztetés volt a császár, a világi hatalom felé: „Nehogy kezet emelj az Egyházra!” Átvitt értelemben ez ugyanazt jelenti, mint „a liliomot nehogy lefűrészeld!”
Valahányszor az Egyház a történelem folyamán abba a tévedésbe esett, hogy nincs szüksége a József-hivatalra, azaz a világi pártfogóra, Isten mindig megbüntette az Egyházat, hogy ráébredjen saját tehetetlenségére, és ezáltal felismerje a József-hivatal rá nézve elengedhetetlen szükségességét.
Szent József és Szent János, két férfi, akik a liliomot, a tisztaság jelképét tartják kezükben. Normális esetben, vagyis az Isten akarta rendben tehát az állam védelmezi az Egyházat, de nem avatkozik a dolgaiba.
Az állam és az Egyház szétválása az isteni rendet zúzta szét. Az állam mintegy kilépett az Isten szabta keretek közül, természetes feladatát eldobva a rá bízott Egyházat és ezzel állampolgárait magukra hagyta, sőt egyre jobban elárulta, kiszolgáltatta. Azzal, hogy az államot elszakították az Egyháztól az embereket is végzetesen „szétszakították”. Azzal, hogy az Egyházat a világi ügyekből kizárták, a legtöbb embert megoldhatatlan problémák elé állították mindennapos ügyeik intézésében. Isten rendje szerint a család nem arra rendeltetett, hogy a társadalom ellen nevelje a gyerekeket, ahogy ma ez nem csak, hogy helyes, hanem elengedhetetlenül szükséges is, ha azt akarják, hogy a család tagjai ne a pokolba jussanak.
Az Egyház és az állam szerepe megfelel a férfi és a nő kapcsolatának: őket sem lehet elválasztani, de összekeverni sem! Az Egyháznak ebben a kérdésben is, csakúgy, mint máskor, ha az isteni rend felborult, az az egyik legfontosabb teendője, hogy az Isten akarta rendet helyreállítsa.
Ugyanakkor a mai világ és a mai egyház emberi eszközökkel már nem javítható meg. Hogy ez lehetséges legyen, ahhoz valakinek e világban is be kéne töltenie Szent József hivatalát. Viszont ma egyetlen világi intézmény, hatalom nincs, aki Szent József-szerepet felvállalná. A József-hivatal szükségességet ismerte fel IX. Pius pápa, amikor Szent Józsefet az Egyház védőszentjévé, patrónusává nevezte ki, bár már volt egy őrangyala, Szent Mihály. Aki előbb Izrael őrangyala volt, de ahogy a választott nép a zsidók árulása után a keresztény hívősereg lett, úgy lett ő az Egyház védangyala.
Mikor Máriát férjhez akarták adni, a főpap imában kapott utasítást arra, hogy ahhoz a férfihoz adja, akinek botja az éjszaka alatt kivirágzik. A sok férfi közül, akikkel a főpap próbát tett, József botja virágzott ki reggelre. József tehát Isten rendelésére lett Szűz Mária jegyese, a szent család védelmezője. Szent József így vált egy hivatal személyi megtestesítőjévé.
Diabolós, a Sátán, nem más, mint Isten rendjének a szétrombolója, a zűrzavar, a rendetlenség, az összevisszaság előidézője. Ezért imádkozzuk a Szent József litániában:
(Az utolsó kép egy Innsbruck közeli falu templomából való. A hagyomány szerint Szent Józsefet ábrázolja, és természetfeletti módon került a templom egyik ablakára.)
Feltéve: 2010. augusztus 30.
Vége