Pater Matthias Gaudron a Szent X. Pius Papi Közösség dogmatikusa és (német nyelvterületen) megbízottja a teológiai párbeszédek folytatására recenziót írt Peter Seewald újságírónak XVI. Benedek pápával folytatott beszélgetéseiből készült könyvéről, mely „A világ világossága” címet viseli.      Pater Gaudron bevezetőjében megállapította, hogy e könyvnek ugyanaz a sorsa, mint a pápa többi megnyilatkozásának. A média egyetlen részt ragad ki belőle, melyet az összefüggésből kivéve, eltorzítva, sőt még hamisan is idéz. Így volt ez a regensburgi beszéddel, az afrikai úttal, és ez történt most is ezzel az interjú-kötettel. (A pápának az óvszer-használatról szóló szavait és az erre érkező reakciókat lásd a honlap Bizonyos hasonlatokat jobb lenne egyáltalán nem felállítani című cikkében.) Gaudron atya természetesen megerősíti – ami eddig is tudott volt –, hogy a pápa nem változtatott az Egyháznak a fogamzásgátló szerekkel kapcsolatos tanításán, ugyanakkor arra a kérdésre, hogy a pápa teljesen ártatlan-e az előállt félreértésben, így válaszol: Mindazonáltal a pápa az »egyes indokolt esetekben« kifejezés használatával maga is hibás a téves értelmezések létrejöttében. Legalább Seewald ismételt kérdésére, miszerint ez azt jelenti, hogy az Egyház »elvileg egyáltalán nincs a kondom-használat ellen«, a pápának egyértelmű választ kellett volna adnia. Ehelyett erre a kérdésre csak azt válaszolta, hogy az Egyház a kondomot nem tekinti »valódi és erkölcsi megoldásnak«, de »egy s más esetben« az emberibb szexualitáshoz vezető úton az első lépést jelentheti.      Ez – enyhén szólva is – helytelen érvelés. Azt, hogy az emberi szexualitás csak a házasságban élhető az Isten-akarta és emberhez méltó módon, és hogy ebben a kondom és más fogamzásgátló szerek erkölcsileg nem elfogadhatóak, ugyan a pápa természetesen nem tagadta, de nem is hangsúlyozta kifejezetten, ami pedig manapság elengedhetetlenül szükséges lenne.      Így a pápa azon igyekezetével, hogy a szekuláris világnak kedveskedjen és senkit ne bántson meg, bizonyos mértékben maga is hibás a szavai után keletkezett zűrzavar és a hűséges katolikusok körében kiváltott csalódás előidézésében. A katolikus erkölcsi tanítás megrövidítése fedezhető fel a pápának abban a kijelentésében is (a német kiadásban: 176. oldal), hogy az Egyház helyesli a természetes fogamzásszabályozást. Az ugyan erkölcsileg elfogadható, ha egy házaspár a nő ciklusában a fogamzásra alkalmatlan napokat kihasználja, hogy a gyermekek születése közötti időt egy kissé meghosszabbítsa, vagy akár a gyermekek számát korlátozza, ha több gyermek a család számára egészségi, financiális vagy hasonló súlyos okokból elviselhetetlen lenne. Viszont, azt, ahogy a pápa magát e kérdésben kifejezi, úgy is lehet értelmezni, mintha a házaspároknak a természetes fogamzásgátlást úgy lehetne használni, mint más pároknak a fogamzásgátló szereket azért, hogy egyáltalán ne vagy csak kevés gyerekük legyen. Ez azonban semmi esetre sem igaz, hiszen a katolikus tanítás szerint a házasság első célja a gyereknemzés. A szexuális visszaélések témája Természetesen e téma az elmúlt botrányok miatt nagy teret kap a könyvben. Az egyházi vezetők általi eltussolás problémájával kapcsolatban a pápa érdekes megállapítást tesz: »Az egyházi büntetőjog a késő 1950-es évekig jól működött. De az 1960-as évek közepe óta egyszerűen nem alkalmazták többé a jogot. Az a vélemény kapott lábra, hogy az Egyháznak nem szabad törvény-, hanem csak szeretet-egyháznak lennie, vagyis nem szabad büntetnie.« (42. oldal)      Ezzel arra a katasztrófára, mely a II. Vatikáni Zsinattal zúdult az Egyházra, legalább utalás történik. Ennél bővebben azonban a pápa nem nyilatkozott. Cölibátus Természetesen megint szó esik erről. XVI. Benedek pápa nem próbálja meg a római Egyház cölibátus-törvényét lazítani. Mindazonáltal meglepő, amit azokról a papokról mond, akik nővel élnek együtt: Az ilyen esetekben meg kell vizsgálni, mondja, »vajon tényleg megvan-e a házasságra való igazi szándék, és hogy ebből jó házasság lehet-e. Ha ez így van, akkor nekik (a papnak és ágyasának) ezt az utat kell választaniuk.« (58. oldal)      Ez a kijelentés tükrözi azt a mostani római gyakorlatot, hogy az ilyen papokat mindig laicizálják – szöges ellentétben a II. Vatikáni Zsinat előtti egyházi tradícióval! Ehelyütt nem lehet kikerülni azt a kérdést: valójában mi a pap cölibátus-fogadalmának értelme, ha később mégis megengedik neki a házasságkötést? Az Isten előtt tett egész életre szóló önmegtartoztatás ígéretének ilyen kevés jelentősége van? Egy férj sem futhat egyszerűen el, ha a feleségével való élet nehéz lesz a számára. És mekkora házastársi hűség várható el egy olyan paptól, aki nem riadt vissza attól, hogy az e világon létező legszentebb esküt megszegje? Ugyanakkor helyesen mondja a pápa a cölibátusról, hogy ez olyan valami, »ami csak akkor megvalósítható és hiteles, ha Isten létezik, és ha ezzel a pap Isten birodalmát szolgálja.« Ennyiben a cölibátus »egy különös minőségű jel«. Eközben fontos, »hogy a papok ne valahol, egymástól elkülönülve éljenek, hanem kis közösségekben, egymást segítsék, és így a Krisztusért való szolgálatban és a mennyért való lemondásban való együttlétét megtapasztalják.« (177. oldal)      A Szent X. Pius Papi Közösség ezt a koncepciót megalakulása óta a gyakorlatban alkalmazza. Az ember fel tudja ismerni az igazságot A könyvnek kétségtelenül a legfontosabb részéhez tartoznak a pápa kijelentései a »relativizmus diktatúrájáról«. »A mai filozófusok nagy részével« szemben Benedek pápa ragaszkodik ahhoz az elvhez, hogy az ember fel tudja ismerni az igazságot, és arról panaszkodik, hogy korunkra »az igazság fogalma gyanússá vált«. (69. oldal)      Ezzel kapcsolatban éles szavakat használ a modern társadalomnak a kereszténységgel szemben tanúsított intoleranciájáról. »Amikor például a diszkrimináció tiltásának nevében a katolikus Egyházat arra akarják kényszeríteni, hogy változtassa meg a homoszexualitással vagy a nők pappá-szentelésével kapcsolatos álláspontját, akkor ez azt jelenti, hogy nem élheti többé saját identitását, és hogy ehelyett egy absztrakt negatív-vallást tesznek meg a zsarnoki mércének, melyet aztán mindenkinek követnie kell.« (71. oldal) »Az, hogy a tolerancia nevében eltörlik a toleranciát, valóságos veszélyt jelent.« (72. oldal) A Wlliamson-ügy A »Williamson-ügy« egy egész fejezetet kapott. Nem igaz, amikor a pápa azt mondja, hogy Williamson püspök „soha nem volt valóságos értelemben katolikus«, hiszen »anglikánból direkt Lefebvre-hez ment«. (149. oldal) Richard Williamson nem a Szent X. Pius Papi Közösségben lett katolikus, hanem tőle függetlenül. Ezen kívül a közösség első szeminaristáihoz tartozott, tehát akkor lépett a Szent X. Pius Papi Közösségbe, amikor az még vitathatatlanul egyházilag elismert társaság volt, és amikor Lefebvre érsek még, mint a pápa egész francia Afrika számára kinevezett egykori képviselője, nem az Egyház egyik mellékszereplője, hanem a nagy Egyház egyik reprezentánsa volt. Az is furcsa, hogy a Williamson-üggyel egy egész fejezet foglalkozik, míg a Krisztus Legionáriusai alapítójának botrányos kettősélete (gyermekek szexuális zaklatása, gyónási titok megszegése, nőkhöz való bűnös viszony, kábítószer miatti vádak, sikkasztás) mindössze néhány sort kap, holott a pápa bevallja, hogy neki erről már »körülbelül 2000 óta konkrét adatai voltak«.      Hogyan lehetséges akkor, hogy Marcial Marciel 2004-ben pappá-szentelésének 60 éves évfordulóját II. János Pál pápa jelenlétében a római, falakon kívüli Szent Pál bazilikában ünnepelhette? A pápának az a kijelentése is érdekes, hogy a dikasztériumok vezetőinek gyűlése már II. János Pál pápa alatt úgy döntött, hogy visszavonják a Piuszos-püspökök kiközösítését, ha a püspökök ezt kérvényezik. (149. oldal) Különben a Szent X. Pius Papi Közösségről vagy más tradicionális közösségről kevés szó esik a könyvben. A hagyományos mise szabaddá tevése az egyháztörténelem belső kohéziójának egy jele akart lenni, mondja a pápa, aki a nyelvre-áldozásra való áttérését »a valóságos jelenlétre való felhívásnak« nevezi.      Ugyanakkor a pontifex világossá teszi, hogy alapvetően semmi kifogása a kézbeáldoztatás ellen, és az új misét tartja a mise normális formájának, akkor is, ha újra és újra hangsúlyozza, hogy a liturgia nem adhat teret a celebráns önkényes kreativitásának. Az ökumenizmus XVI. Benedek számára az ökumenizmus továbbra is az az út, melyet az Egyháznak járnia kell. Újra és újra hangsúlyozza a jó kapcsolatokat, melyeket elsősorban a görög-keletiek különböző képviselőivel tart fenn. A protestánsokkal kapcsolatban ugyan be kell ismernie, hogy ezek »a nők ordinálásával, a homoszexuális párok akceptálásával és még hasonlókkal« inkább távolodnak a katolikus Egyháztól (119. oldal), de ez benne nem enged kételyeket ébreszteni az ökumenikus út helyességében. Szent Ágoston az eretnekekkel kapcsolatban ezt írta: »Sok mindenben velem vannak, kevés dologban nincsenek velem, de e kevés miatt, melyben nincsenek egyetértésben velem, az a sok sem használ nekik, melyben velem vannak.«      Bár XVI. Benedek pápa nagy tisztelője Szent Ágostonnak, ebben a kérdésben nyilvánvalóan »nem megy vele«, hiszen inkább a közöset keresi a protestánsokkal. Ezt mondja: a protestánsoknak »egyházi közösségekként« való megnevezése azt akarja megmutatni, »hogy ők más módon egyházak«. (120. oldal) A kereszténység a »protestantizmusban hangsúly-eltolódást hajtott végre«. Megpróbáljuk egymást keresztényeknek tekinteni és együtt keresztényekként szolgálatot tenni. (121. oldal)      A protestantizmusnak ez a pozitív megítélése szöges ellentétben áll az Egyház tradicionális tanításával. Az egyes protestáns hívő lehet »bona fide«, azaz jóhiszemű, mert nem tudja jobban, de a protestantizmus mint olyan nem »az egyház-lét egy másik módja«, hanem Krisztus egyetlen Egyházától való elszakadás. A zsidókkal való viszony Örömteli, ahogy a pápa XII. Pius pápát megvédelmezi azon igazságtalan és tarthatatlan vádakkal szemben, melyeket Hochhuth hazug darabja óta újra és újra felhoznak ellene. (135. oldal) Ha XII. Piusról azt mondják, hogy a zsidók mentése ellenére »ódivatú véleménye volt a zsidókról« és »nem állt a II. Vatikáni Zsinat magaslatán«, akkor Benedek ugyan visszautasítja ezt a vádat, de ismételten hangsúlyozza, hogy ő maga nagyonis »a II. Vatikáni Zsinat magaslatán« áll.      A pápa »idősebb fivér« helyett – melyet a zsidók Ézsau miatt bántónak tarthatnak – inkább »atyáink a hitben« kifejezést használja a zsidókra. Ez ugyan illik az ószövetségi, de semmi esetre sem a ma élő zsidókra, akik Krisztust és az Ő Egyházát határozottan visszautasítják. Még érthetetlenebbek a fejtegetései az új nagypénteki könyörgéssel kapcsolatban, melyet a hagyományos rítusba vezetett be. Bár a Szentatya a modern teológia számos irányzatával szemben kihangsúlyozza, »hogy nem létezik kétfajta üdvösségre vezető út, hogy tehát Krisztus a zsidóknak is a Megmentője, nem csak a pogányoknak«, de ehhez rögtön hozzáfűzi, hogy az új imában »nem imádkozunk közvetlenül, missziós értelemben a zsidók megtéréséért«, hanem csak azért, »hogy az Úr hozza el azt a történelmi pillanatot, amelyben mi mindannyian egyesülünk«. (133.oldal) Egy logikusan gondolkodó ember számára nehezen követhető, miért ne kellene a zsidók megtéréséért imádkozni, ha egyszer a zsidóknak is Krisztus a megmentője. Különösen, ha a Benedek pápa által bevezetett imában ez áll: »Imádkozzunk a zsidókért is, hogy Isten Urunk megvilágosítsa a szívüket, hogy Krisztust mint minden ember Üdvözítőjét felismerjék.« Az átlag hívőben ez az ima azt a benyomást kelti, hogy a zsidók megtéréséért könyörög. Az Egyház válsága Az Egyház válsága, különösen Európában és Észak-Amerikában, újra és újra szóba kerül a köynvben. A pápa és a kérdező nemzetisége miatt természetesen elsősorban a német viszonyokat elemzik. Benedek pápa tudja, »hogy a katolikus Németországban jelentős réteg van, aki úgymond arra vár, hogy üthessen a pápán.« (153. oldal) Ugyanakkor azt mondja, hogy érthetetlen a számára, hogyan lehetséges, hogy Németországban, ahol minden gyerek 9 és 13 éves kora között hitoktatásban részesül, »ebből ilyen kevés marad meg«. (169. oldal)      Ez nem tiszta megfogalmazás, hiszen a pápa pontosan tudja, hogy a hivatalos katolikus tankönyvek mindent, csak nem a katolikus hitet közvetítik, és a legtöbb hitoktató a püspöki missio canonica ellenére a hitnek nem alkalmas hirdetői. Ezért azt a püspökökhöz intézett felszólítást, hogy »komolyan meg kell fontolni, hogyan lehet a katekizmusnak új szívet adni«, talán kritikának is fel lehet fogni. Végkövetkeztetés XVI. Benedek pápa e könyvben is hű marad eddigi irányvonalához. Megmarad a nem-küzdő professzor-pápának, aki igyekszik mindenkit megérteni, az extrémet kerülni és az Egyházban a modern irányzatokat a tradícióval egyesíteni. Ezért nevezte magát már 1984-ben a Vittorio Messori-val készült interjú-kötetben (A hit helyzetéhez) »kiegyensúlyozott progresszistának«, aki »a tan nyugodt fejlődéséért« »különc előre menekülések nélkül«, de »a visszahozhatatlanul elmúlt tegnap utáni anakronisztikus vágy nélkül« dolgozik. (16. oldal) Azoknak, akiknek kevés vagy semmi fogalmuk sincs a katolikus Egyházról, a könyv kinyithatja a szemét a sajtó sok torzítása és téves jelentése számára. Talán a mai helyzetben nem is lehet ennél többet várni. A Szent X. Pius Papi Közösségnek mindenesetre az a véleménye, hogy a II. Vatikáni Zsinat óta meglévő helytelen irányú fejlődések egyértelmű elítélése és a folytonos hagyományhoz való új kapcsolódás nélkül az Egyház nem lesz képes újra felvirágozni. Feltéve: 2010. november 29.