A pápa Angliában nagy sikert aratott: elnémította az egyházellenes, katolikus-ellenes sajtót, „atyai szeretetével”, „szelídségével”, mindenféle kritika, követelés mellőzésével, a mindenkivel barátságos és párbeszédet folyató viselkedésével az egész ország, sőt a világ-média tetszését kivívta. De vajon, ez-e egy katolikus főpapnak mint Krisztus Jézus földi helytartójának a dolga? Vajon, ez a fajta viselkedés-e az, amit Jézus maga folytatott, és amit apostolainak követendő példaként meghagyott? Nem azt mondta inkább Jézus, hogy a világ gyűlölte őt, és ezért követőit is gyűlölni fogja? Nem azt mondta Jézus, hogy a világ gyűlöli a világosságot, azaz az igazságot, és a sötétséget szereti, és ezért mindazokat, akik a világosságot hirdetik, üldözni fogja? Mézes beszéddel több lelket lehet fogni, mint szigorúsággal, valahogy így hangzik egy katolikus szent tanítása. Olyan tanítás ez, melyet éppen korunkban nagyon sokan hangoztatnak, de vajon, olyan tanítás ez, mely minden korra egységesen érvényes és alkalmazható?      A mézes madzag valóban jó „kerítő”, de olyankor is működik ez, amikor a világnak sokkal több és látszólag sokkal mézesebb madzagjai vannak?      Nem az a helyes, ha a mézes madzagot akkor alkalmazza az Egyház, amikor ő birtokolja a hatalmat? Ha például egy országban győzött a katolicizmus, és a „legyőzöttek” egy téves vallás hívei, nagyon is helyes, ha e tévedésben tartott emberekkel szemben nem a győztesek büszkeségét, szigorát mutatja, hanem az uralmon levők felelősségét, gondoskodását.      Most viszont a katolicizmus a világon mindenütt a korszellem csizmájának talpa alatt sínylődik, ilyen helyzetben milyen csábító mézes madzagot tud a ma emberének a világgal szemben felkínálni? Mára a hivatalosok is belátták, hogy Európát újra kell evangelizálni. Nem kellene e feladathoz azzal hozzáfogni, hogy tanulmányozzák Európa első evangelizálását? Pál apostol világosan leírta leveleiben, mik az apostolok feladatai. Azt mondta, hogy átkozott legyen az, aki nem azt tanítja, ami az Evangéliumban áll, és hogy akkor is hirdessék az igazságot, ha az alkalmatlan és nem csiklandozza a hallgatóság fülét.      Toursi Szent Márton fejszét ragadott és kivágta a pogányok bálványát. Szent Benedek felégette a pogányok szentélyét. Európa kereszténnyé tevése tele van az ezekhez hasonló történésekkel.      Szent István királyunk nem kérte alattvalóit, hogy templomot építsenek és megkeresztelkedjenek, hanem súlyos büntetés terhe mellett megparancsolta nekik. Ezeknek a „hittérítőknek” nem a tömeg éljenzése és a „média” tetszése, hanem a lelkek üdvössége lebegett a szemük előtt, amikor így viselkedtek. A mai katolikus krónikában egy pap arról beszélt, mit tesz ő egyházkerülete újra-evangelizálásáért. A kérdésre, hogy mit mond ma az embereknek a katolikus hit, a fájdalmas Szűzanya, ismételten csak ezt a választ adta: Isten-élményt.      Az Isten-élmény gyönyörű dolog, nagy vallási élmény, és kilométerekkel röpíti előre az Istent kereső embert (míg a tanulással olykor csak csoszogva halad előre). Csakhogy az Isten-élmény különleges ajándéka Istennek, és meddő marad, ha nem követi tanulás, a parancsok betartása. Jézus tanítása szerint egy értelme birtokában levő ember, akinek soha nem volt Isten-élménye, de Isten törvényei és Isten akarata szerint élt, biztosan üdvözül. Ezzel szemben az olyan, akinek volt Isten-élménye, de nem tartotta meg Isten parancsait, elkárhozik. Mi akkor hát a biztosabb út az üdvösségre? Az élmény vagy Jézus parancsainak a betartása. Különösen, amikor Jézus számtalanszor megmondta, hogy az szeret engem, aki betartja Isten parancsait. Ha egy ezer főt befogadó előadóteremben valaki a katolikus vallásról, mint egy szeretetteljes, élményeket adó, megértő vallásról beszél, óriási tapsot kap, és többszáz hívet szerez – az első pillanatban. E többszáz hívőből alig pár hét alatt garantáltan nem marad senki. Ha ugyanezen ezer fő előtt valaki arról tart előadást, hogy a katolikus Egyház Isten parancsait, törvényeit hirdeti, és hogy Istennek nem lehet, hanem KELL engedelmeskedni, akkor kifütyülik, kigúnyolják, esetleg még meg is verik – de lesz két ember, aki követi. És ez a két ember örökre megmarad. (Egyébként ez a két ember lesz az egyetlen, aki az egész társaságban „emberként” viselkedett már előtte is: aki például tudta, hogy egy embernek van felelőssége és kötelessége, és azt is, hogy ezek mik, aki tudta, hogy mi a tekintélytisztelet stb.) Az apostolok, majd utódaik, azaz a katolikus Egyház – amikor nem volt világi hatalma – mindig csak egy-két embert térített meg. De örült egyetlen lélek üdvözülésének is, mert ez többet jelentett számára, mint a világ elismerése. Ma – csakúgy, mint a világban mindenütt – a mennyiség, a statisztika és a világ tapsai a fontosak az ő számára is. Ezt értékeli ő is eredménynek. Amikor arról tűnődünk, hogy mivel és hogyan kell az embereket újra-evangelizálni, a múlt példáin kívül azt is érdemes lenne megfontolni, hogy mi az, amit az „ellenség” a legjobban gyűlöl és ezért a leghevesebben támad? Például az Ószövetséget, a csendes, azaz magán misét. A tekintélytiszteletet, a rendet, a csöndet, az egyszerűséget, az őszinteséget, az alázatosságot.      És mi az, amit nagyon szeret? Az élményeket! A zajt, az állandó mozgást, a rendetlenséget, a mézes beszédet, a nagyzolást, a fényűzést, az óriási méreteket, a fennhéjázást. Amíg az Egyház állandóan csak a szeretetről beszél, és elhallgatja, hogy az ember teremtmény, aki Teremtőjének abszolút engedelmességgel tartozik, az újra-evangelizálásból nem lesz semmi. Addig csak a média és a tömeg éljenzését fogja learatni. Csak, sajnos, ez kevés a lelkek üdvözüléséhez. E cikkel kapcsolatban lásd a honlap következő írását:      A pápa a gyakorlatban maga is a relativizmust gyakorolja 2010. szeptember 26.