Gaudron atya után és nyomán egy másik kommentár következik XVI. Benedek pápa nemrég megjelent és világszerte már több százezer példányban elfogyott interjú kötetéhez.      A dolgozat mottója Szent Ágoston egyik alaptanítása az eretnekségekről és eretnekekről, melyet az Egyház a II. Vatikáni Zsinatig a gyakorlatban is alkalmazott: „Sok mindenben velem vannak, kevés dologban nincsenek velem, de e kevés miatt, melyben nincsenek egyetértésben velem, az a sok sem használ nekik, melyben velem vannak.” Cölibátus „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt.” (Jn 15,16) „Csak az lehet pappá, aki hivatást kapott. – Krisztus a papszentelésben megadja a papi hatalmat, és a papi élethez és működéshez szükséges kegyelmet.” (Katekizmus 1957.)      A papot tehát Isten hívja, és ezzel meghatározza az ő üdvösségének útját, mely a papi hivatás, és más nem lehet. Miként a katekizmus tanítja, Krisztus a papszenteléskor megadja a papi élethez, tehát a cölibátushoz szükséges kegyelmet. Egy olyan pap tehát, aki hivatását elárulja, súlyos szentségtörést követ el. Az Egyház elismeri, hogy olykor előfordul, hogy valaki úgy lesz pap, hogy hivatása nem Istentől ered, például, amikor a szülők vagy más külső erő hatására lesz pap. Ha tehát egy felszentelt pap úgy érzi, hogy hivatása nem Istentől való, választása tévedés, félreértés volt, de tisztán és becsületesen él, kérheti laicizálását, és az Egyház ezt meg is adja neki.      Ugyanakkor azt a papot, aki ágyast tart, és ezért kéri felmentését, a II. Vatikáni Zsinat előtt soha nem laicizálták, hanem kiátkozták, hiszen nyilvánosan halálos bűnben, szentségtörően él.      Tehát a pápának az a megállapítása, illetve feltételezése, hogy egy szentségtörően élő pap házassága jó lehet, kifejezetten eretnekség, melynek igen súlyos következményei vannak, hiszen a fiatal papokban azt a hiedelmet kelti, hogy nyugodtan megpróbálkozhatnak a papsággal, ha nem sikerül, legfeljebb megházasodnak, hiszen a pápa szerint ez a lehetőség is járható, sőt helyeselhető út a számukra. A Williamson-ügy Lefebvre érsek tárgyaló partnere a Vatikánban Joseph Ratzinger bíboros volt. Sokak szerint XVI. Benedek pápa azért oldotta fel a Piuszos püspökök kiközösítését, és azért szeretné a megegyezést nyélbeütni a Szent X. Pius Papi Közösséggel, mert kínozza a lelkiismeretfurdalás az érsekkel – akit ő is szentnek tart – szemben való viselkedése miatt. Kizárt dolog, hogy Ratzinger bíboros, aki évekig a kapcsolatfenntartó volt, ne ismerte volna a közösség legfontosabb belső ügyeit, ne lett volna tisztában a felszentelt püspökök előéletével. A könyv legsúlyosabb téves kijelentése ebben a fejezetben található a kézbe áldoztatásról szóló részben. Azzal, hogy a pápa a nyelvre áldoztatást egyedül a hit aktusának tartja, és a kézbeáldoztatást – a legkisebb módon – sem ítéli el, a fideizmus eretnekségébe esik. A katolikus vallásban nem a hit – tehát ehelyütt nem a Krisztus valóságos jelenlétében való hit – határozza meg a helyes katolikus magatartást, hanem mindig, tehát itt is, az objektív igazság! A kézbeáldozás elsősorban, azaz hittanilag azért helytelen és mindenképpen elvetendő, mert „az ostya minden morzsájában a teljes Krisztus van jelen”, így a kézbeáldoztatáskor fennáll annak veszélye, hogy Krisztus legszentebb Testével tudatos vagy véletlen tiszteletlenség vagy visszaélés történik! A kézbeáldoztatáskor ezen felül Krisztus és az áldozó közötti viszony, Isten helyes imádása sérül,      Ha a pápa csak egy szóval említette volna, hogy a nyelvre áldoztatást helyesebbnek tartja a kézbeáldoztatásnál, nem követett volna el ekkora hibát. Az ökumenizmus Súlyos tévedés az az állítás, hogy az „Egyháznak az útja az ökumenizmus”. Az Egyháznak Istentől kapott feladata Isten dicsőítése és a lelkek üdvözítése. Mivel a lelkek kizárólag a katolikus Egyházban üdvözülhetnek, az Egyháznak nem dolga, hogy az eretnekekkel vagy szakadárokkal párbeszédet folytasson, hiszen ez se a lelkek üdvözítését, se Isten dicsőítését semmilyen módon nem szolgálja. Viszont az igenis feladata, hogy a nem-katolikusokat Krisztus egyetlen Egyházába visszavezesse, hiszen csak ott van biztosítva, hogy elnyerik üdvösségüket. Ehhez azonban nem párbeszéd, hanem rábeszélés (egyoldalú meggyőzés) szükségeltetik. Egyébként Szent Ágoston szavai – „Sok mindenben velem vannak, kevés dologban nincsenek velem, de e kevés miatt, melyben nincsenek egyetértésben velem, az a sok sem használ nekik, melyben velem vannak” – a pápa könyvére is nagyon találó. Ha a pápa könyve egészében modernista lenne, nem jelentene nagy veszélyt a hívek számára. Így azonban, hogy sokban igazhitű és kevésben modernista, az a sok sem használ neki, melyben igazhitű. Az a kevés, ami benne tévedés, kiválóan alkalmas arra, hogy megmérgezze a lelkeket, és így üdvösségüket veszélyeztesse. Ha valakinek már szagos, rossz ízű ételt adnak, kevésbé okoznak kárt, hiszen az illető észreveszi az őt fenyegető veszélyt. Ha viszont kellemesen, frissen illatozó eledelt tesznek elé, melyben csak pár csepp, azonnal fel nem ismerhető méreg van, megölik. Az ökumenizmus célja önmagában is tévedés. Hiszen az ökumenisták arra törekszenek, azzal a céllal ügyködnek, hogy „egy akol legyen”. Holott annak hirdetése, hogy ez lehetséges, az az elképzelés, hogy a világban eljön a pillanat, amelyben mindenki megtér, valójában eretnekség. Jézus világosan megmondta, hogy ez az állapot soha nem fog beállni. Már egyedül az a tény, hogy 12 tanítványa közül került ki árulója, is mutatja, hogy még az Ő isteni léte sem tudta megakadályozni az ősbűn legyőzését mindegyikőjükben. A szabad akarat és az ősbűn nem teszi lehetővé, hogy egy időben mindenki „igaz” legyen.      Jézus maga mondja: „Elkerülhetetlen, hogy botrányok ne forduljanak elő” (Mt 18,7); „A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel” (Jn 1,5); „A világ nem kaphatja meg [a Szentlelket], mert nem látja és nem ismeri” (Jn 14,17); „A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot” (Jn 16,33); „Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál” (Jn 17,9)      E helyek – és sok más hely – mindegyike arról tanúskodik, hogy a földi világ soha nem fog egészében megtérni, a sötétség mindig létezni fog. Ezért abban reménykedni, azért küzdeni, hogy az egész világ megtérjen, a gőg, a Krisztus szavaiban való kételkedés, bizalmatlanság jele. A zsidókkal való viszony Annak ellenére, hogy az Egyház tudja, hogy soha nem szűnhet meg a teljes sötétség, az is igaz, hogy a misszionálás a kereszténységnek Krisztustól kapott feladata.      Ugyanakkor azzal, hogy Jézus kínhalálakor a templomban kettéhasadt a függöny, Isten világosan kinyilatkoztatta, hogy az Ószövetség befejeződött. Innentől kezdve a hitetlen, Jézust megtagadó zsidók Istene már nem a keresztények Istene, hiszen Jézus világosan megmondta: „S én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10.30) Ezért a mostani zsidók nem lehetnek „atyáink a hitben”. Ha a pápa valóban szeretné a zsidókat, akkor igenis minden áron igyekezne megtéríteni őket, hiszen csak így üdvözülhetnek. Mivel erről lemond, valójában a zsidókkal szembeni szeretetlenségéről tesz tanúbizonyságot. Végkövetkeztetés, azaz mit tehetne a pápa? Jogosan merül fel a kérdés, hogy a mai, fejetetejére állított világban, a mai politikai és társadalmi helyzetben mit kellene tennie a pápának, illetve van-e, lenne-e a pápának lehetősége az Egyház, a katolikusok „okosabb” lelkivezetésére?      A válasz erre a kérdésre, hogy igen, lehetne okosabban, a katolikus tannak megfelelően értekezni a világgal. Ehhez azonban szükséges lenne, hogy a pápa lemondjon a politizálásról, és szigorúan csak a katolikus hívekkel, a katolikus tanítással, élettel foglakozzon. Ezzel elkerülhetné, hogy a világnak támadási felületet adjon. Azt a problémát, hogy szavait megmásítsák (hogy például az államtitkárság, az Osservatore Romano, azaz a belső római ellenlábasai és a világ püspökei, teológusai ellenszegülhessenek neki), úgy tudná megakadályozni, hogy a nyilvánosság előtt ügyesen „becsomagolva” közölné elvárásait. (Például, hogy egy mostani konkrét esetet vegyünk mintául, egybehívhatná a német püspököket, és egy nyilvános nagymise keretében megköszönné nekik, megdicsérné őket, hogy végre engedelmeskedtek neki és bevezették a „sokakért” kifejezést a „mindenkiért” helyett – holott természetesen tudja, hogy azok ezt nem tették meg.)      A pápának Isten megadja az állapotbeli kegyelmet a pápaság hivatalához, azaz ahhoz, hogy a katolikusok üdvösségét a világ ezernyi kísértése ellenére elősegítse. Ehhez azonban nem a mindenki és a minden megértése és a gonosz állandó elnézése és eltűrése, hanem határozott cselekvés szükségeltetik. Ugyanakkor igaz, hogy mindenki „csak azt tudja adni, ami a lényege”: Joseph Ratzingernek, azaz XVI. Benedek pápának a modernizmushoz való elkötelezettség, az abban való hit és bizalom a lényege, tehát csak ezt tudja adni. Erről ez a legújabb könyve ismételten egyértelműen bizonyságot tett. Mi várható tehát? A mostani liberális Egyház jövője – emberi szemmel nézve – siralmas. Azon az úton van, hogy temetési vállalkozássá és szociális intézménnyé váljon, amit az államok eleinte megtűrnek, sőt talán támogatnak is, amíg a legkisebb specifikus katolikus is ki nem veszik belőle, majd ha ez megtörtént, elsöpörnek, ahogy tették ezt például a francia forradalom idején. Fennmaradni csak a hitvalló, az üldözést vállaló, az Egyház kétezer éves hagyományához töretlenül, minden veszély ellenére hűen ragaszkodó csekélyke rész lesz képes. Hogy lesz ilyen rész, arra Jézus Urunk ígérete a garancia. De hogy ez a rész mekkora lesz, nos, erről csak az gyanítható, hogy igencsak kicsi lesz. (Utóirat: a cikk szerzője természetesen ismeri a katekizmust, és nem tagadja annak tanítását. Például azt, miszerint az Egyházon kívül levő ember – tehát egy aposztata pap, egy eretnek vagy egy zsidó – is üdvözülhet, ugyan nem a saját vallásában, hanem annak ellenére. Cikkében nem egyes emberekről, hanem elvekről, vallásokról, tanításokról mond véleményt.) Feltéve: 2010. december 5.