Nemrégiben került fel a honlapra „A két vallás kibékíthetetlensége” címmel egy írás, melynek bevezetőjében az „új” és a katolikus vallás közötti különbségekről volt szó. Ennek kiegészítéseképpen, illetve a honlap fórumán most feltett kérdésre: „sebezhető-e Isten” reagálva következik az alábbi írás. A katolikus vallás Isten-képe azonos a Bibliában, az Ó- és az Újszövetségben leírt Isten képpel. Ez az Isten tökéletesen boldog önmagában, boldogságához nincs szüksége senkire és semmire, következésképpen mindenfajta kényszer és szükség nélkül teremtette a világot. Isten maga az igazság. Isten soha nem változik. Mindezek következtében nem örül és nem haragszik, hiszen e kettő valamiféle változással is együtt járna.      Isten mindennek az eredete és mindennek a célja. Isten a teremtésbe rendet helyezett. E rend megsértése, pláne semmibevétele, felrúgása a biztos romlást idézi elő. Nem azért, mert Isten haragját vonja magára az elkövető, hiszen mint mondtuk, Isten nem haragszik, hanem azért, mert elszakít Istentől, ami – mivel egyedül Istennél van élet – a biztos halált jelenti.      Mivel az emberi agy képtelen felfogni Istent, ezért a Biblia sok helyen alkalmaz evilági hasonlatot Isten személyének és tetteinek leírására. De ezek az antropomorf megközelítések, hasonlatok semmiképpen nem jelentik azt, hogy Isten emberszerű lenne, hiszen kizárólag a könnyebb megértésre, a mi anyaghoz ragadt értelmünk megsegítésére szolgálnak. Jézus Krisztus a háromszemélyű Isten második személye, a Megtestesült Ige, emberré lett, vagyis egyszerre valóságos Isten és valóságos ember. A Krisztusban levő két természet hyposztatikus egységet alkot, mely nem csak a földön, de a mennyországban is megmarad. Azaz Krisztus az égben is egyszerre ember és egyszerre Isten. Csak így lehetséges az is, hogy az Utolsó Ítéletkor eljöjjön és ítélkezzen a gonoszok fölött is, hiszen azok Istent még ekkor sem, soha sem láthatják színről színre. Ahogy az egyházatyák tanítják az Utolsó Ítéletkor: Jézus úgy jön el, hogy testén láthatóak lesznek a szögek ütötte sebek és keresztjét előtte viszik – vagyis emberként „ítél eleveneken és holtakon”. A Khalkédón-i zsinat 451-ben kihirdette: „Valljuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus egy és ugyanaz a Fiú; ő ugyanaz, aki tökéletes istenségében és tökéletes emberségében…, akit két természetben, de nem összevegyülve, változatlanul (a monofizita eretnekséggel szemben), de nem megosztva vagy szétválasztva (a nesztoriánus eretnekség ellen) ismerünk meg; anélkül, hogy az egyesülés által a két természet különbözősége bármi módon eltűnnék; hanem inkább úgy, hogy mindkét természet jellegzetessége épségben marad, és egy személlyé és egyetlen létezővé kapcsolódik össze.”      A Khalkedóni-i zsinat határozatát megerősítette I. Márton pápa, aki a 649-es Lateráni Zsinaton Krisztus „két természetes akarata és cselekvési módja” mellett nyilatkozott.      Több bonyodalom után (a bizánci császárok nem támogatták a khalkedóni zsinat határozatát) végre a III. Konstantinápolyi – VI. Egyetemes – Zsinat 681-ben tett végérvényesen rendet ez ügyben azzal, hogy elítélte a monofizita eretnekséget és a nekik kedvező kétértelmű megfogalmazásokat (a monotheletizmus szerzőit és támogatóit). A zsinat a Krisztusban levő két természetes akaratról és két természetes akarattevékenységről szóló tant az addigi öt egyetemes zsinat tanításával megegyezőnek mondta ki. Jézus Krisztus emberré lett, hogy a végtelen Isten ellen elkövetett és ezért végtelen súlyú emberi bűnöket végtelen isteni természetével jóvá tegye, e bűnökért a bűnbocsánatot számunkra, véges emberi lények számára megszerezze.      Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, aki itt járt a földön kétezer évvel ezelőtt. Tanítványokat gyűjtött maga köré, mert célja nem a nép, a tömegek tanítása, hanem a „kiválasztottak” felnevelése volt. E kiválasztottakat nem a csodái, nem a szenzáció, a tömeg lelkesedése, hanem Jézus isteni lénye, tekintélye nyűgözte le, melyet megéreztek benne, és ami alapján felismerték – ha az elején nem is tudatosult ez bennük – Messiás voltát. A tanítványok az egyetlen János kivételével mind idősebbek voltak Mesterüknél, mégis végtelenül tisztelték, elfogadták magasabbrendűségét, megjegyezték szavait, tanítását. A Bibliában ábrázolt Jézus nem volt – mai értelemben – kedves az emberekkel. Erről Barsi Balázs atya szokott beszélni a Szentírásnak azon versére (Luk 13,23-24) utalva, amikor Jézust megkérdezi valaki a népből, hogy hányan fognak üdvözülni? Barsi atya szerint ezt a részt helytelenül fordították görögből. Eredetileg itt ugyanis az áll, hogy Jézus nem válaszol a kérdezőnek, sőt hátat fordít neki és a tanítványainak válaszol.      Jézus földi életében nem hogy a vitatkozást nem tűrte, de – a tanítványain kívül – még azt se, hogy kérdéseket tegyenek fel neki. Jézus nem pajtáskodott a néppel, nem barátkozott az emberekkel, és ha csodát tett, azt mindig tanítói célzattal tette.      Jézus apostolokat oktatott három éves „aktív” működése alatt. Rájuk bízta mindazt a tudnivalót, ami az üdvözüléshez szükséges. Végül pedig megparancsolta nekik, hogy e tanítást vigyék el mindenhova. E tanítás az Egyház tanítóhivatalában van lefektetve és ránk hagyományozva. E tanítás ugyanolyan változatlan, mint maga Isten, hiszen ez az Ő szava. Jézus megalapította a szentmisét, és apostolait hatalmazta fel, hogy nevében – az örök, egyetlen Főpap nevében – az áldozatot Istennek bemutassák. Se az Utolsó Vacsoránál, se a Golgotán nem volt jelen a „nép” (az Utolsó Vacsora termében sehogy, a Golgotán lelkileg nem, hiszen akik kijöttek, azok nem Őt imádni jöttek ki, hanem bámészkodni). A szentmiseáldozatot az apostolok utódai a felszentelt papok mutatják be Jézus nevében. Szent Pál azt tanította, hogy semmit sem érne a hitünk, ha Jézus nem támadt volna fel. Ugyanakkor a szentmise lényege Nagypénteken történt, vagyis nagypéntek nélkül nincs feltámadás. Jézus a végtelen Isten ellen elkövetett bűnökért Nagypénteken adott elégtételt, ezzel az isteni rend helyreállott. A feltámadás csak ezután, vagyis az elégtétel után jött. Mindezekre egy kézenfekvő példa: ha egy tanuló tiszteletlenül viselkedik, sőt szavaival vagy akár tettlegesen is bántalmazza a tanárát, akkor nem arról beszélünk, hogy a tanár megharagudott, vagy pláne megsértődött, hanem, hogy felborult, súlyosan megsérült a rend, mind a közrend, azaz az osztály egész rendje, mind a tanuló és tanár viszonya. A tanuló vétke nem a tanár személyét sebezte meg, hanem az iskola rendjét. Mindenki csak saját társait, a korban, nemben, rangban hozzá hasonló pajtásait „bánthatja”, „sértheti” meg, a felette állókat nem. Ezért egyszerű bocsánatot csak a pajtásaitól kérhet. A tanára ellen elkövetett vétkének rendbehozatalához nem elegendő a bocsánatkérés. Ehhez az őszinte megbánás, az elégtétel és a vezeklés is szükséges. Ha tettét nyilvánosan követte el, ráadásul az elégtételt és vezeklést is nyilvánosan kell végrehajtania.      A példa persze sántít, hiszen a tanár is csak ember ugyanúgy, ahogy a tanuló. De azért 30 tanuló sem tesz ki egy tanárt. Isten annyira felette áll az embernek, hogy az ember soha nem bánthatja, sértheti meg Őt. Ha vétkezik a rend borul fel, azt kell visszaállítani. De mivel az ember a végtelenül jó és igazságos Isten ellen elkövetett sértést önerejéből nem tudja jóvátenni, ezt csak egy szintén végtelenül jó és igazságos, Istennel egylényegű Isten tudta megtenni. Jézus emberré lett értünk, de a világot nem tette jobbá. Világosan megmondta, hogy ennek a világnak a Sátán a fejedelme, és azt is, hogy a hozzá tartozókat a világ gyűlölni és elpusztítani fogja, úgy ahogy Őt is. Ez a világ tehát a katolikus tanítás szerint nem az „otthonunk”.      Jézus a szeretet fogalmát is pontosan meghatározta: több helyen többször egyértelműen kijelentette, hogy az szereti Őt, aki a parancsait teljesíti.      Jézus azt is megmondta, hogy nem szabad ragaszkodnunk a világ dolgaihoz, hogy egyetlen célunk a mennybe jutás, örök üdvösségünk legyen. Arra is figyelmeztetett, hogy nem tudunk egyszerre két úrnak szolgálni, tehát vagy a földieket vagy a mennyeieket tudjuk keresni, értékelni.      Barsi atyának erre is van megjegyzése. A fent már idézett Biblia-vers úgy folytatódik, hogy „igyekezzetek a szűk kapun bejutni”, törekedjetek a keskeny úton járni. Ez viszont megint téves fordítás. Az eredeti görögben nem „igyekezzetek” áll, hanem ennél sokkal, de sokkal komolyabb kifejezés, amit magyarra úgy lehet lefordítani, hogy küzdjetek a szűk kapun bejutni, mint ahogy az életéért küzd valaki a haláltusájában, tehát a lehető legnagyobb erőfeszítéssel, és mint az egyetlen fontos dologért.      Éppen e tanítás miatt a katolikus Egyház mindig az evilági dolgok megvetésére oktatta az embereket. Soha nem a földi javakat tartotta a legfontosabbnak, hanem a lelkek üdvözülését. A halálbüntetést soha nem tiltotta, vagyis az evilági élet elvesztését soha nem tartotta a legnagyobb tragédiának. Viszont minden erejét megfeszítette, hogy a halálba indulóknak megmentse a lelkét. Nem biztosításokat köttetett az emberekkel, hanem bűnbánatra szólította fel őket. A katolikus vallás szerint Isten olyannyira lelkünk üdvösségét tartja a legfontosabbnak, hogy ennek eléréséért olykor még olyan eszközöket is igénybe vesz, amit mi egyszerű emberi agyunkkal szörnyűnek, a szeretettel ellenkezőnek találunk. Erről beszél Williamson püspök úr egyik prédikációjában:      „A jó Isten még szörnyűbb dolgokat is meg fog engedni, előreláthatólag még rosszabb lesz minden, mégpedig sokkal rosszabb. Ezt a jó Isten meg fogja engedni, még pedig egyes egyedül lelkünk javáért. Nagyon sok lélek van, akiket már csak a legrosszabb képes felrázni, kijózanítani. Ezért fog a jó Isten úgy tenni, mint Noé idejében. Az emberiség a »rossz útjára tért«, mondja a Szentírás, még pedig olyan nagy mértékben, hogy csak az özönvíz volt képes arra, hogy még sok lélek megmenekülhessen. Mert amikor a víz vészesen emelkedni kezdett, az embereknek még maradt annyi idejük, hogy megbánják bűneiket, amit különben nem tettek volna meg. Ha a mai erkölcsi romlás még tovább folytatódik, akkor minden lélek a pokolba jut. Tehát a jó Isten ezt meg fogja szakítani. De hogy mikor teszi ezt meg, azt nem tudjuk. De biztos, hogy véget fog neki vetni egy szörnyűséges ítélettel. Hogy mikor, azt nem tudhatjuk.” Nézzük mindezek után, hogy milyen az „új” vallás Isten-képe. Az első és legfontosabb jellemzője, hogy nemcsak a katolikus lelkületből nincs benne semmi, de az emberi lelkületből sem! Azaz, semmi olyasmit nem tanít, amit a történelemben az emberek valaha is vallásnak kitaláltak, valami, ami az emberi természetnek megfelel. Hiszen az „új” vallás istene nem kíván az embertől semmit, nem ad parancsokat, nem ítélkezik, nem büntet, egyáltalán semmit nem vár el az embertől. Az „új” vallás istene nem ad tiszta fogalmakat sem, mindenki úgy értelmezheti őt is, a vallását is, ahogy neki tetszik.      Jézus Krisztusban az „új” vallás szerint nem csak semmi isteni, de semmi tisztelni való sincs. Nem mester, nem úr, hanem barát, akivel pajtáskodni lehet, sőt kell, hiszen csak ezt várja el az embertől. Állandón a szeretetről prédikál, anélkül, hogy megmagyarázná mit ért ez alatt. És mivel csak pajtás, meg lehet minden következmény nélkül bántani, vitatkozni lehet vele, ki-ki kifejtheti neki a saját véleményét, sőt még felelősségre is lehet vonni mindenért, ami kellemetlenség a világon történik. Mindezek következményeképpen a szentmise baráti összejövetel, ahol a haveri együttlét légköre uralkodik, ami nem tűri el a tekintélytiszteletet, a hódolatot. Ezek után a szenvedésről sem akar senki hallani, feltámadás Nagypéntek, vagyis bűnbánat, vezeklés, engesztelés nélkül, csak úgy pusztán „szeretetből” történik.      Az „új” vallás istene nem figyelmezteti az embert, hogy a földi dolgoknál végtelenül fontosabb az üdvösség. Ezért az „új” vallás nem a lelkek üdvösségéért imádkozik, hanem az evilági javakért. Az evilági élet, sőt kényelmes élet a legfontosabb jó a számára. Ezért papjaik, főpapjaik nem a lelkek üdvösségéért imádkoznak, nem a rájuk bízott emberek üdvéért küzdenek, prédikációik, felhívásaik nem arról szólnak, hogyan lehet a mennybe jutni, hanem a békéért, a földi boldogságért, az anyagi javakért, az emberek önmegvalósításáért és ehhez hasonló evilági álmokért. Híveiknek nem azt tanítják, hogy vessék meg az evilági kincseket, hanem azt verik beléjük kora gyermekségüktől fogva, hogy csak az a jó élet, ha minden földi javuk megvan.      Jellemző gondolkodásmódjukra, hogy például az abortusz ellen is az élet tiszteletének védelmében és nem az abortuszkor elkövetett halálos bűn miatt tiltakoznak. Ezért sokkal kevésbé – ha egyáltalán – bírálják a megtermékenyítés művi útjait, holott azok az isteni rendbe direkt avatkoznak be.      Az „új” vallás soha nem látja a Biblia Istenének kezét se az egyén, se több ember kárára megtörtént eseményekben. Wlliamson püspök fent idézett nézetét vagy ahhoz hasonló véleményeket a legnagyobb szeretetlenségnek, szentségtörésnek tartja. Egy vallást mindenekelőtt az határoz meg, hogy kit tart legfőbb tekintélyének, és arról milyen képet fest, azt hogyan határozza meg. A katolikus vallás az egyetlen vallás, mely nem alulról keletkezett, azaz nem az ember találta ki, hanem Isten alapította, Isten kinyilatkoztatásán alapul.      Az „új” vallást viszont nem csak hogy emberek találták ki, de még ennél is sajátságosabb jellegzetessége van: olyan utópiákra, olyan elképzelésekre épül, amik tökéletesen ellenkeznek az emberi természettel, az emberi elvárásokkal, az emberi élet gyakorlatával, az emberi élet mindennapjaiban szerzett tapasztalatokkal. Ezért nem is mondható emberi találmánynak, az „új” vallásban pontosan azon elemek találhatóak, melyek a leginkább alkalmasak, hogy a kárhozatba taszítsák a követőit.      A katolikus vallás azt tanítja, hogy a Sátán gyűlöli az embert, és ezért akarja, hogy az is úgy szenvedjen, mint ő, azaz a pokolba jusson. Ezek után nem túlzás azt feltételezni, hogy az „új” vallás, akárminek nevezi is magát, a Sátán sugallatára keletkezett és hódít. Feltéve: 2010. augusztus 25.