E-mailben küldte el nekem valaki a Magyar Kurír következő cikkét, először azzal a megjegyzéssel, illetve aggodalommal, hogy a cikkben foglaltak azt jelentik-e, hogy „unatkozó liturgászok létrehozhatnak egy mise-egyveleget is”, és azzal a kérdéssel, hogy a tradicionalista körökben mit lehet erről tudni. Először álljon itt a Magyar Kurír cikke (elöljáróban annyit, hogy Koch bíboros beszédét azon a konferencián mondta el, melyről a honlap e cikke tudósított): Egyesíteni fogják a tridenti és az új rítust? Magyar Kurír – 2011. 05. 30. 15:27 A jövőben egy, közös rítusa kell, hogy legyen az egyháznak, amely egyesíti a tridenti és a mai forma előnyeit. A Summorum Pontificum csak az első lépés volt a „reform reformja” során – mondta Kurt Koch bíboros egy vatikáni konferencián. A Keresztény Egység Elősegítésének Pápai Tanácsának elnöke a Summorum Pontificumról rendezett római konferencián mondta el, hogy az 1962-es misszálé, azaz a „tridenti” mise utolsó változata használatának könnyítése csak az első lépés volt a „reform reformja” során – írja a Catholic Herald. A bíboros hozzátette: a pápa elindítja az új liturgikus mozgalmat. Mindenki, aki ezt elutasítja, beleértve a „merev” progresszistákat, rosszul, szakadásként értelmezi a II. Vatikáni Zsinatot. A bíboros felszólalásának szövegét közölte a Vatikán félhivatalos lapja, a L’Osservatore Romano is. Kurt Koch május 14-i előadásában kifejtette: a pápa szerint a zsinat utáni liturgikus reformnak számos pozitív gyümölcse is van, de emellett van pár problémás pontja is, például az, hogy túlzottan csak a praktikus szempontokra koncentrált, illetve, hogy elhanyagolta a liturgiában megjelenő húsvéti misztériumot. A kardinális szerint teljesen jogos kérdés, hogy a liturgikus reform „innovátorai” tudatosan mentek-e túl a zsinat szándékain. Kurt Koch szerint ez a magyarázata annak, amiért a pápa szorgalmazza az új liturgikus mozgalmat, amelynek a Summorum Pontificum csak az első lépése volt. A célkitűzés az, hogy újra felfedezzük a zsinat szándékait a liturgiával kapcsolatban, és megerősítsük a liturgia krisztológiai, áldozati aspektusát. Amint a bíboros fogalmazott: XVI. Benedek nagyon jól tudja, hogy hosszú távon nem állhatunk meg a „tridenti” rítus és a novus ordo (a római rítus rendkívüli és rendes formája) együttélésénél, hanem a jövőben az egyháznak természetes módon egy, közös rítusa kell, hogy legyen. (A pápa ebbéli szándékát egyébként pár éve egy német pap kérdésére adott válaszában is kifejezte.) Az új liturgikus reformról azonban nem lehet teoretikusan dönteni, hanem a fejlődés és megtisztulás folyamata szükséges mindehhez. Ezért van, hogy a pápa egyelőre még azt hangsúlyozza, hogy a római rítus két formája gazdagíthatja egymást. Kurt Koch kifejtette: akik ellenzik az új liturgikus mozgalmat és mindezt visszalépésnek tekintik, azok rosszul értelmezik a II. Vatikáni Zsinatot és a zsinat utáni liturgikus reformot. A zsinat ugyanis nem törés volt, nem elszakadás a hagyománytól, hanem organikus fejlődést jelentett. A konferencia zárásaként a Szent Péter-bazilikában, az apostoli szék alatti oltárnál celebrált a régi rítus szerinti misét Walter Brandmüller bíboros, amelyen másik három kardinális is részt vett, jelesül William Joseph Levada, Franc Rodé és Domenico Bartolucci. Évtizedek óta ez volt az első alkalom, hogy ennél az oltárnál az 1962-es misekönyv szerint misézett valaki. (megj.: vajon Kurt Koch bíboros miért nem volt ott?) Ezután álljanak itt Kurt Koch bíborosnak, A Keresztény Egység Elősegítése Pápai Tanács elnökének hosszú előadásából – melynek címe: „A Summorum Pontificum motu proprio mint ökumenikus híd” – azok a részek, melyek a Magyar Kurír cikkével kapcsolatosak, illetve alkalmasak a levélíró kérdéseinek megválaszolására: Mindazoknak, akik nem olvasták az egész előadást, magyarázatul annyit, hogy Koch bíboros az előadásának címében megjelölt témát járta körül, azaz azt akarta megmutatni, hogy a SP motu proprio elősegíti az ökumenikus párbeszédet is, ha XVI. Benedek pápa célját helyesen értelmezik. A pápa sokat emlegetett célja ugyanis az volt a motu proprioval, hogy mind jobbra, mind balra bebizonyítsa, hogy a régi és új rítus, azaz az egyetlen római rítus két formája nem mond egymásnak ellent, tehát az új rítus nem jelent törést az Egyház hagyományával, hanem mind a kettő ugyanannak a hagyományos tanításnak a kifejeződése. Hogy ezt a bizonyítást elvégezze, Koch bíboros a következő kérdésekre kereste a választ:      A liturgia reformja a II. Vatikáni Zsinat szándékát illetően szakítás a hagyománnyal vagy organikus fejlődés? E fő kérdés megválaszolásához az alábbi alkérdéseket fűzte: Az Eucharisztia vacsora vagy áldozat? – A pap vagy a gyülekezet a liturgia alanya? – Actuosa participatio (részvétel) vagy imádás? – Gyülekezetre vonatkoztatás vagy kozmikus méretűség?      Végül előadása második fő részének az Egy új liturgikus mozgalomhoz vezető úton címet adta. Idézet az első fő kérdésre („A liturgia reformja a II. Vatikáni Zsinat szándékát illetően szakítás a hagyománnyal vagy organikus fejlődés?”) adott válaszból: „Mert az ökumenizmusban a [SP] motu proprio csak akkor tud továbbvezetni, ha az egy római rítusnak a pápa által így nevezett két formáját, nevezetesen az 1970-es rendest és az 1962-es rendkívülit, nem ellentéteknek, hanem gazdagodásnak [egymást gazdagítónak] tekintjük. Mivel így az ökumenikus probléma ebben a hermeneutikus alapkérdésben rejtőzik, a következőkben a hangsúlynak arra kell helyeződnie, hogy az egy római rítus mindkét formája közötti kontinuitást mutassuk fel.” Részlet a bíborosnak az első alkérdésre („Az Eucharisztia vacsora vagy áldozat?”) adott válaszából: Aki elfogadja, hogy a mise Krisztus keresztáldozatának vértelen megújítása, „az meg lesz győződve róla, hogy azt a nagyot és szépet, amit mi az Eucharisztiában kapunk, csak akkor találhatjuk meg ismét, ha a mise áldozati jellegét újra felragyogtatjuk. Akkor azt is fel fogja ismerni, hogy éppen az áldozat-gondolatra tekintve a liturgia antica és a II. Vatikáni Zsinat által elindított liturgiareform között nem hagyomány-törés, hanem alapvető folytonosság áll fenn, és a zsinatutáni misekönyvben a római kánont semmiképpen nem fogja az úgynevezett zsinatelőtti maradványokhoz számítani. Végül e folytonosság ökumenikus fontossága is kitárulhat. Ez az ortodox egyházak számára éppen az eucharisztikus áldozatnak »anaphora«-ként való értelmezése miatt úgyis magától értetődő. A reformációból eredő egyházakkal és egyházi közösségekkel folytatott ökumenikus párbeszédben is csak akkor érhetők el további közeledések, ha az Eucharisztiának áldozati jellegét elmélyítjük.” Idézet az „Actuosa participatio (részvétel) vagy imádás?” című kérdésre adott válaszból: „Szorosan összefügg ezzel, hogy az Eucharisztia vacsora-jellegére és az imádatra mint egymásnak ellentmondó dolgokra tekintenek, és ezt azzal a felületes érvvel támasztják alá, hogy a kenyér evésre nem pedig imádatra van. De hogy ez téves alternatíva, azt már a természetes ételekkel szembeni mindennapos viselkedésünk is mutatja, hiszen azt szoktuk mondani, hogy nem csak a szánkkal, hanem a szemünkkel is eszünk. Ami tehát már a mindennapi ételre érvényes, még inkább vonatkozik az Eucharisztiára. Ehetjük, sőt ennünk kell az eucharisztikus étket a szemünkkel is, és magunkat így rejtjük az eucharisztikus titokba, hogy aztán az az Úr testének evésében és vérének ivásában egészen fel tudjon tárulkozni számunkra. … Ezért nem állhat fenn semmilyen ellentét vagy pláne konkurencia az áldozás és az eucharisztikus imádás között.” Két részlet a „Gyülekezetre vonatkoztatás vagy kozmikus méretűség?” című kérdésre adott válaszból: „Mert mint a hegyi vezetőnek, úgy a liturgiának is hasonlóan kettős feladat jut: Mindenütt ott, ahol a szentmisében a közösséggel való kontaktusnak értelme és szükségessége van, mint például a felolvasásoknál vagy a szentbeszédnél, a közvetlen szemkontaktus javasolt. Ellenben ott, ahol a pap az Atyához »Krisztus, a mi Urunk által« imádkozik – és ez különösen az eucharisztikus imára vonatkozik –, és ahol a közösséget a »sursum corda« felszólítással a legnagyobb felemelkedésre, nevezetesen Istenhez, hívja meg, a papnak a közösséggel együtt Isten felé fordulva kellene imádkoznia. Hiszen a pap »gyülekezetével, melynek elöljárója a láthatatlan Isten előtt áll«.” „Természetesen nem adhatjuk magunkat át annak az illúziónak, hogy ebben a kérdésben a tudati változás gyorsan elérhető lesz. Hiszen korunkra a nép felé való celebrálás nem csak magától értetődővé vált, hanem olyannyira feltöltődött ideológiailag, hogy ehelyütt lelkipásztori türelemre van szükség. Mégis pont ebben a kérdésben merül fel különös módon a katolikus Egyház számára az ökumenikus tanulásra való készség, mert ma a katolikus Egyház az egyetlen keresztény közösség, mely a pap és a nép közös imairányát már nem ismeri. Ez a különleges helyzet a katolikus Egyház számára ezért nem csak veszteséget, hanem egy különös ökumenikus kihívást is jelent.” A bíboros második fő kérdésére – melynek címe „Egy új liturgikus mozgalomhoz vezető úton” – adott válaszában egy tradicionalista számára elképesztő érveket is hozott, amikor Max Thurian evangélikus teológust idézte, aki a zsinaton megfigyelőként és a liturgia tanács tanácsadójaként (!) vett részt [amit a bíboros láthatólag teljesen normálisnak tart], és aki „a megújult liturgiánál problematikus egydimenzióságot állapított meg, mely mindenek előtt a liturgia kontemplatív dimenzióját nélkülözi”. Majd a bíboros Henri de Lubac atyát idézte, aki a lehető legmodernistább zsinati résztvevőként ismert. Ezután következtek a bíboros azon szavai, melyet a Magyar Kurír cikkírója kiemelt: „E liturgikus mozgalom számára a motu proprio persze csak a kezdetet jelenti. Hiszen XVI. Benedek pápa tökéletesen tisztában van vele, hogy hosszú távon nem maradhat fenn a római rítus rendes és rendkívüli formájának koegzisztenciája, hanem az Egyháznak a jövőben megint közös rítusra lesz szüksége. De mivel egyfelől egy új liturgikus mozgalmat nem lehet egyszerűen előírni, hanem egy ilyen folyamat növekedést és tisztulást igényel, a pápa egyelőre megelégszik azzal az utalással, hogy a római rítus mindkét formája kölcsönösen megtermékenyítheti egymást és meg is kell termékenyítse, és ennek eléréséhez az irányt is megmutatja: »A VI. Pál misekönyve szerinti szentmise ünneplésében erősebben, mint ahogy eddig, jelenhet meg az a szakralitás, mely sok embert a régi usus felé vonz. A legbiztosabb biztosíték arra, hogy VI. Pál misekönyve a gyülekezeteket egyesítse és számukra kedvessé tegye, előírásainak tiszteletteljes végrehajtásában rejlik, ami spirituális gazdagságát és teológiai mélységét nyilvánvalóvá teszi.«” Mielőtt az e-mailben hozzám intézett kérdésre válaszolnék, idézek Alfredo Ottaviani bíboros úr, aki csakúgy, mint a mostani pápa, a Hittani Kongregáció prefektusa volt, véleményéből, melyet Bacci bíboros úrral együtt fogalmazott meg VI. Pál misekönyvéről, azaz XVI. Benedek pápa szerint a római rítus rendes formájáról: „Mind egészében, mind részleteiben a szentmise katolikus teológiájától feltűnő eltávolodást mutat.” – Gaudron atya ezt így foglalta össze: „Minden változtatás oda hat, hogy az áldozatra való gondolatot elnyomja, és ehelyett a protestáns értelmű úrvacsorához közeledjen.” A Szent X. Pius Papi Közösség nemzetközi sajtóirodája az „Universae Ecclesiae” útmutatásokkal kapcsolatban nyilatkozatot tett közzé, ebből következik most néhány részlet. „Ezen instrukció ellentmondásai mind azt a diplomáciai kompromisszumot tükrözik vissza, melyet meg kellett hozni, hogy a SP motu proprio alkalmazását könnyebbé lehessen tenni, mely ezidáig olyannyira nehéz volt. Ugyanakkor ezek az ellentmondások lényegüket tekintve abban az állandóan ismételt állításban gyökereznek, hogy a tridenti mise és a Novus Ordo Missae között tanításbeli folytonosság áll fenn. »VI. Pál pápa római misekönyvének és annak a misekönyvnek a szövegei, melynek utolsó kiadása XXIII: János pápa alatt jelent meg, a római liturgia két formája, melyeket rendesnek illetve rendkívülinek nevezünk. Ugyanannak a római rítusnak két használati formájáról van csupán szó, melyek egymás mellett léteznek. Mindkét forma az Egyház ugyanazon lex orandi-jának a kifejeződése.« Mindazonáltal ebben a pontban ellentmondást lehet megállapítani a római Hittani Kongregáció két egymást követő prefektusa, nevezetesen Alfredo Ottaviani bíboros – az új Ordo Missae-ről megfogalmazott Rövid kritikai vizsgálatában – és William Levada bíboros között, akinek aláírása a mostani instrukció alatt áll.      Ugyanis 1969. szeptember 25-én VI. Pál pápának átadott tanulmányában Ottaviani bíboros ezt írta: »Miként a csatolt rövid vizsgálat kielégítően bebizonyítja, a Novus Ordo Missae mind egészében, mind részleteiben a szentmise katolikus teológiájától feltűnő eltávolodást mutat, miként az a Trienti Zsinat XXII. ülésén megfogalmazást nyert.« – És Alfons Maria Stickler, a római Anyaszentegyház könyvtárosa és a Vatikán titkos archívumának munkatársa, 2004. november 27-én, Ottaviani és Bacci bíborosok Rövid kritikai vizsgálatának újrakiadásakor ezt írta: »A Novus Ordo analízise, melyet e két bíboros felállított, semmit sem vesztett értékéből és sajnos aktualitásából sem. A reform eredményeit ma sokan rettenetesnek ítélik meg. Ottaviani és Bacci bíborosok érdeme volt, hogy ilyen gyorsan felismerték, hogy a rítus megváltoztatása a tanítás alapvető megváltozásához fog vezetni.«” A Szent X. Pius Papi Közösség így zárja sajtónyilatkozatát: „Az alkalmazás nehézségei azonban, melyeket az instrukció megpróbál megoldani, teljes mértékben egyedül csak a mély szakadék – mely nem a Szent X. Pius Papi Közösség és a Szentszék, hanem a hagyományos szentmise és a Novus Ordo Missae között áll fenn – tanulmányozásával lesznek áthidalva. Ami azonban nem egy a formáról (rendes vagy rendkívüli), hanem a tanbeli alapról folytatott vita témája kell legyen.” Koch bíboros úr előadása mesterpéldája annak, hogyan próbálja valaki a fehérről azt állítani, hogy fekete, vagy hogyan képes azt mondani egy kiadós eső után, hogy a föld nem az esőtől vizes, hanem a virágportól. Miután a bíboros a NOM-nak számos hiányosságát felsorolta, úgy tesz, mintha ezek csak úgy maguktól beleröppentek volna a liturgiába. A Szent X. Pius Papi Közösség közleménye egy mondatban foglalja össze a lényeget: a két rítus nem ugyanazt a tant képviseli, tükrözi, következésképpen nem „gazdagíthatja egymást”. A Magyar Kurír cikkéből azonban mást is megláthatunk: nevezetesen, hogyan lehet valamit elferdíteni, botrányszagúvá tenni. Mivel Koch bíboros ért németül, és a kath.net azt állítja, hogy a szöveget (melyből az idézetek valók) személyesen tőle kapták, nem állhat fenn az az eset, hogy a kath.net-en közölt szöveg hamisítás lenne.      Akkor viszont nem tudni, hogyan kerültek a Magyar Kurír cikkébe ilyen mondatok, akár még csak kérdés formájában is: „Egyesíteni fogják a tridenti és az új rítust?” Vagy még ennél is vadabb mondat: „A jövőben egy, közös rítusa kell, hogy legyen az egyháznak, amely egyesíti a tridenti és a mai forma előnyeit.” Aztán a következő csúsztatás: „Ezért van, hogy a pápa egyelőre még azt hangsúlyozza, hogy a római rítus két formája gazdagíthatja egymást.” Válaszom tehát az e-mail küldőjének így szól: Koch bíboros ugyan mondott beszédet, és az teljesen megfelelt a római irányvonalnak, gondolkodásmódnak, de olyan kijelentéseket, melyek arra utalnának, hogy bárki is arra gondol, hogy a két rítusból egyet csinálnak, nem tett. 2011. június 1.