1990 tavaszán Máltán voltam éppen, amikor II. János Pál pápa odalátogatott. Én még nem voltam katolikus, evangélikus vallásomat pedig egyáltalán nem gyakoroltam. Mégis óriási hatással volt rám az a készülődés, amivel a máltaiak a pápát várták, szinte minden házat kimeszeltek, feldíszítettek, függetlenül attól, hogy a pápa útja náluk vezetett-e el vagy sem.      Egyik délelőtt saját szememmel láttam a pápát, ahogy a nagy sebességgel végighajtó papa-mobilban egy rúdba kapaszkodva integetett az út szélén álló és a templomok előtti emelvényen éneklő gyereksereg felé. Mindenki önkívületben kiabált – én is. Életem egyik nagy élménye volt és maradt.      Aztán egy évvel később a pápa Magyarországra látogatott. Elsőként Máriapócsot kereste fel, ott celebrált misét. Közvetlenül érkezése előtt elutaztam Máriapócsra, hogy még egyszer átéljem a Máltából ismert önfeledt várakozás örömét. Nem találtam semmilyen készülődést, különösen nem olyant, mint Máltán, Egykedvű munkások ácsolták az emelvényeket, ez volt minden.      Utána Budapesten kimentem az Andrássy útra, hogy lássam a Szent István bazilikából a Szépművészeti Múzeum elé haladó menetet. Szinte én voltam az egyetlen, aki tapsolt és éljenzett, amikor meglátta a pápát.      1997-ben már tradicionalista katolikusként akkor értem a Szent Péter térre, amikor egy pápai mise véget ért. Csaknem kiürült már a hatalmas tér, csak a pápa ült a helyén, mert még mindig nem ért véget azok sora, akik pár szóra elébe járulhattak. Igazán minden rosszat tudtam már a pápáról, és mégis, amikor végre beült a papa-mobilba, hogy a tér közepén szokása szerint végighajtson, szoknyámat felkapva rohantam a székeken át, boka és kéztörést kockáztatva, hogy lássam. Persze nem csak én, hanem szinte mindenki azok közül, akik ott voltunk. Amikor két évvel ezelőtt Fellay püspök úr Magyarországra érkezett, a repülőtéren néhány lelkes hívő mellett négy magyar reverendás klerikus fogadta, akikkel itt, majd a bérmálási ceremónia előtt a kápolna előterében szívélyesen elbeszélgetett. Aki ott volt, tudja, milyen nagyhatású, fenséges volt az egész szertartás, az egész találkozás.      Fellay püspök úr a misét követő agapén azt mondta, hogy a négy klerikuson keresztül őt az egész magyarországi klérus fogadta. Így érezte ő, és így éreztük mi, mindnyájan, akik ott voltunk. Ennek megfelelően viselkedett ő és ennek megfelelően viselkedtünk mi, a klerikusok és a hívek.      Mindez nem történhetett volna így, ha nem fogadják papok, vagy igen, de nem reverendában. Fellay püspök úr tiszteletreméltó püspök maradt volna akkor is, de kisugárzása, az egész helyzet méltósága nem jött volna létre, ezt az őt körülvevő emberek tisztelete, figyelme adta csak meg. Eltúlozva azt is mondhatnám, hogy az őt kísérők hódolata tette őt érzékeinkkel érezhetően és nem csak agyunkkal tudva püspökké. Nem sokkal ezelőtt részt vettem egy díjkiosztó ünnepségen, melyen olyan emberek is kaptak a „hazáért végzett jó munka”-kitüntetést, akikkel kapcsolatban utolsóként jutna az ember eszébe a haza, a magyarság, a hazaszeretet szó. Csakhogy ezt ők is érezték. És mivel tisztában voltak vele, hogy most olyasmi történik velük, ami tiszteletre méltó, és ők ezt nem érdemelték ki, rendkívül tisztességesen öltöztek fel, és rendkívül szolidan viselkedtek. Ezzel valami olyan előtt rótták le tiszteletüket, amiről tudták, hogy az jobb, tisztább, nagyobb náluk. Az arsi szent plébános minden hajnalban, amikor misézni ment, egy lapátot talált a templom falához támasztva, a templomban pedig egy parasztembert. Sokadszorra nem állt meg, hogy meg ne kérdezze, mit csinál a férfi hajnalok hajnalán ott. Az egyszerű parasztember azt válaszolta, hogy ő nézi Istent és Isten nézi őt.      Az új misét Isten azért engedte bevezetni, mert az emberek már nem érezték úgy, hogy nézik Istent és Isten nézi őket a templomban. A mise alatt sem. Már nem tudták, hogy miért járnak is ők oda, hogy mi is történik ott. Azt szerették volna, ha foglalkoznak velük is, és nem csak annyit látnak, hogy a pap állandóan keresztet vet és térdet hajt, és aztán felmutatja az Urat.      Mivel az emberek ilyenek lettek, Isten elvette tőlük az igaz misét, és megadta nekik azt, amit kívántak: a közösségi összejöveteleket. Az igazi misét pedig „köbe véste”, hogy tisztán megmaradjon, ahogy a Jupiter templom lepecsételte a Kálváriát, hogy épen megmaradjon azok számára, akik megérdemlik. A híveknek nem az a feladatuk, hogy pontosan ismerjék, és a misekönyvből kövessék a pap szavait, hanem az, hogy „találkozzanak a megtestesült Istennel”. Már sokkal hamarabb kitaláltak volna egy olyan misét, mint a NOM, ha az emberek régen is azt kívánták volna, hogy őket is „szórakoztassák” a mise alatt.      Nem, csaknem két évezreden keresztül a hívek nem csak eszükkel tudták, de érzékszerveikkel észlelhették is, hogy a templomban Istennel találkoznak. A papok öltözete és gesztusai, a templomok külseje, belseje, az ott uralkodó áhitat, az emberek öltözete és viselkedése mind arról tanúskodott, hogy valami több, nagyobb, jobb előtt állnak! Mert minden és mindenki ezt fejezte ki! Már amikor a templom felé közeledtek, innen is, onnan is, vasárnapi ruhába öltözött, ünnepélyesen viselkedő emberekkel találkoztak, azokhoz csatlakoztak. A katolikusok tudják, hogy a tabernákulumban Jézus Krisztus valóságosan jelen van, hogy az átváltoztatáskor az ostya és a bor valóban Jézus testévé és vérévé változik. Csakhogy az embert lehúzza teste. Lelke hiába akar szárnyalni, ha teste, mely érzékszervei és érzelmei, hangulatai alapján reagál az őt körülvevő dolgokra, maga körül csak földhözragadt dolgokat talál. Ezért van akkora szükség arra, hogy külsőnkkel is kifejezzük belső érzésvilágunkat. Lelkünk csak akkor tud díszbe öltözni, ha külsőnket is tisztességesen felkészítjük erre.      De lelkünk képtelen díszbe öltözni, ha egyedül marad tisztelettudó egy közegben. Ha mások az áhítatot, tiszteletet követelő templom, mise, a tabernákulumban rejtőző Isten szentsége előtt úgy viselkednek, ahogy a kerti munka alatt! Hogyan hódoljon érzékeivel is az, aki maga körül tiszteletlen, közönyös, sőt a tiszteletet kifejezetten megtagadó embereket lát? Ez emberfeletti követelmény! Hite ugyan nem lesz ettől kevesebb, de lelke, teste, idegei végtelenül elfárad, kimerül, eltompul, ami hosszú távon már hitére is kihat. Azért meséltem el II. János Pál pápa és Fellay püspök látogatását, hogy ezt a problémát érzékletessé tegyem. Amikor az emberek külsejükkel is kifejezték tiszteletüket, hódolatukat, akkor 1) a megtisztelt személy is inkább volt az, aki, inkább viselkedett úgy, ami; 2) ezáltal pedig a „közönség” nemcsak tudta, de érezte is, hogy aki előtt áll, az magasabb rendű.      Ugyanakkor nem könnyíti, hanem nehezíti a helyzetet, hogy míg a pápa, a püspök érzékszerveinkkel felfoghatóan voltak jelen, addig Urunkat Istenünket csak „mint a tükörben, homályosan” láthatjuk, azaz érzékszerveink számára rejtetten. Minél kevésbé látjuk tiszteletünk tárgyát, annál inkább vagyunk képzeletünkre, fantáziánkra utalva. És ezeket a környezeti hatások sokkal jobban képesek alakítani, gazdagítani, kormányozni, mint tudatunk. Williamson püspök úr utolsó kommentárjában végre megemlíti, hogy mára a tradicionalista körökben is megváltozott a helyzet, hogy a Szent X. Pius Papi Közösség köreiben is elkényelmesedtek az emberek. Jézus az Evangéliumban mondja, hogy egy király csak akkor tudja felvenni ellenségével a harcot, ha elegendő katonája van, ha nincs elég nagy hadserege, inkább békét köt. A tradíció nyelvére lefordítva ez annyit tesz, hogyha a tradicionalisták nem hajlandók többé harcolni, akkor kiegyeznek az újkatolicizmussal. És ők is olyanok lesznek, sőt rosszabbak, mint az újkatolikusok. Hiszen azokat nem figyelmezteti tábla, kápolna-rend, emlék, hagyomány a helyes viselkedésre. Azok, legalább is ma már, nem tagadnak meg semmit, nem engedetlenek senkivel szemben, hiszen nem követel tőlük senki semmit.      A tradicionalisták viszont nem csak tiszteletlenek, de engedetlenek is, amikor a hagyományt, a kápolna-rendet figyelmen kívül hagyva hanyagul, férfiak zakó nélkül, sokszor egy szál trikóban, feltűrt kockás ingben, farmer nadrágban, tornacipőben jönnek a szentmisére, a nők meg nadrágban, sokszor szintén szűk farmerben. Miért nem képesek – különösen a férfiak – még annyi tiszteletet sem mutatni a világ Királyával szemben, mint munkahelyi feletteseik előtt? Weigl atya annak idején szintén a férfiak viselkedését, öltözködését bírálta elsősorban, de láthatóan teljesen hiába.      A tiszteletlenség elsősorban természetesen Urunkat sérti, istenségét, királyságát, abszolút voltát. De a többi hívő hódolatára is negatív hatást gyakorol, emberfeletti mértékben megnehezíti számukra a helyes érzület kialakulását. Valójában arra kényszeríti őket, hogy amit tudnak, azt semmiképpen ne érezhessék. G. atya szerint ez a hanyag viselkedés abból a modernista téves tanból ered, mely azt hirdeti, hogy mindenki egyforma. Amely megszüntette a hierarchikus rendet, az alá- és fölérendeltséget. Holott az Isten alkotta rendben nincs mellérendelés csak a Szentháromságban. Mindenütt máshol alá- és fölérendeltség uralkodik, illetve kellene uralkodnia.      Ez a téves mellérendelés-érzet pedig mindenütt eleinte csak külső, majd belső rendetlenséghez, káoszhoz, zűrzavarhoz, aztán közönyhöz, fásultsághoz, lankadáshoz vezet. Úgy ahogy az Egyház modernista részében már megtörtént, és a hagyományhű részében most történik. Feltéve: 2011. április 21. Kiegészítve: 2011. április 23.