A szerkesztő előszava: A következő írást M. Zs. küldte közlésre. Előszót is írt Bilkei atya cikksorozatához, melyet szintén leközlök.      Az olvasáskor nem szabad elfelejteni, hogy amikor Bilkei atya ezt a tanulmányt írta, még fogalma sem lehetett arról a helyzetről, ami mára bekövetkezett, vagyis az Egyház soha el nem képzelt válságáról, amikor nem a vallásukat nem vagy nem eléggé ismerő katolikusoknak kell megmagyaráznia, miért volt tragédia, az Istentől való elfordulás döntő lépése Luther forradalma, hanem magának a római pápának, a kúria tagjainak és az összes katolikus főpapnak.      Ha Bilkei atya tudta volna, hogy nincs messze az idő, amikor a hivatalos egyház maga szólít fel az együttünneplésre, akkor nyilván keményebben fogalmazott volna, ahogy e honlap számos cikke teszi.      A témával kapcsolatban, illetve M. Zs. előszavában említett előzményekről a honlapon két cikk olvasható, magáról a protestantizmus problémájáról pedig további kettő, melyet Bilkei atya írt, az alábbi címeken:      Reformáció-emlékév 2017: Vatikán és lutheránusok közös nyilatkozatot terveznek      A 2017-es Luther-évet ökumenikusan kell megünnepelni      A KATOLICIZMUS TÖRTÉNETE MAGYARORSZÁGON 1437-TŐL 1645-IG      Kalauz a katolikus vallásba visszatérőknek M. Zs. előszava: XVI. Benedek pápa 2011. január 24-én egy német evangélikus küldöttséget fogadott. A fogadás során szóba került a Luther-féle teológiai forradalom 2017-ben esedékes fél évezredes évfordulója. A pápa kijelentette, hogy „a reformáció 500 éves évfordulóját ökumenikusan kell megünnepelni”.      Bilkei Ferenc atya (1872–1955) már 80 évvel ezelőtt megadta a katolikus választ erre a problémára. Cikksorozata először a pápai ferencesek „Szent Antal” című hitbuzgalmi és társadalmi folyóiratának 1936-os évfolyamában jelent meg, majd később különlenyomatban is napvilágot látott. Úgy véljük, napjaink „ökumániás” világában, amely igyekszik minden határvonalat elmosni, minden különbséget eltüntetni, a teológiai eltéréseket elbagatellizálni, igen időszerű ez a nagy felkészültséggel megírt cikksorozat, mely feltárja, mi a különbség a reformációval kapcsolatos katolikus és a protestáns álláspont között, illetve, hogy a hithű katolikusok miért nem ünnepelhetik soha az ún. „hitújítást”. 1. Ravasz László dr., a magyar protestantizmus kétségkívül legelőkelőbb egyénisége, 1935. október 31-én cikket írt a Pesti Naplóba, amelyben arra hívja fel a katolikusokat, hogy ünnepeljenek együtt a protestánsokkal a reformáció napján, azaz október 31-én, a Luther által 1517. október 31-én kezdett reformáció emlékünnepén.      A felhívás széles körben feltűnést keltett. A benne megcsendülő hazafias, összetartást sürgető hang sok katolikust is megfogott, akik a katolikus papokhoz fordultak ezzel a kérdéssel: Miért nem ünnepelnek a katolikusok a protestánsokkal együtt? A kérdés oly előkelő helyről jött, hogy már a felhívást intéző Ravasz László dr. személye miatt is illik reá felelni. Másrészt az 1930. évi statisztika szerint 2 millió 347.227 protestáns mellett 5 millió 835.190 katolikus él Magyarországon. A 67,2 százalék katolikusságnak nemcsak joga, de kötelessége is egy ilyen életbevágó kérdésben a maga álláspontját körvonalazni. Lássa mindenki tisztán: valóban van-e okuk a katolikusoknak visszahúzódni a protestánsok ünnepétől és van-e okuk a következőket mondani: a katolikusok nem szólnak bele abba, hogy ha a protestánsok ünnepelnek, az államhatalmat azonban arra kérik, hogy semmiféle formában ne erőltesse a katolikusokra a protestáns emléknap ünneplését.      Mielőtt a válaszadásra vállalkozom, mindenekelőtt le akarom szögezni, hogy a legmesszebbmenő tárgyilagosságra törekszem. Hiszen 400 esztendő minden oldalról megvilágította már az eseményeket. De amikor tisztázni akarom a katolikus álláspontot, végső célom mégis az, hogy ha már az események és idő elválasztottak bennünket, a protestánsok legalább annyit ismerjenek el, hogy a katolikus ember joggal és megokoltan híve a maga szép vallásának. Ravasz László dr. cikke elején a clunyi és tridenti reformmal hasonlítja össze a protestáns reformációt. Reform, változtatás vagy újítás kétféle okból történhetik. Az egyik Krisztus tanítását, a másik a Krisztus tanítását hívő embereket akarja megváltoztatni. Krisztus tanításán, dogmáin változtatni lehetetlen. Az embereket azonban változtatni, őket megreformálni nemcsak lehet, de kell is. A katolikusok a clunyi és a tridenti reform idején változtattak az embereken, azoknak fegyelmén, kormányzásán, tanítási rendszerén. A meglevő tanítást csak élesebben körvonalazták, kidomborították, a lényegen azonban nem változtattak semmit. Mert az változtathatatlan, örök, mint a kétszerkettő. Ezzel szemben Luther reformációja a katolikus felfogás szerint Krisztus tanítását változtatta meg. A protestánsok azt mondják: A katolikus Egyháznak súlyos hibái voltak Luther reformációja előtt s a reformáció reformálta a hibákat. Voltak-e hibái a katolikus Egyháznak? Voltak. Bőven voltak.      Honnan eredtek? Onnan, hogy a katolikus Egyháznak (mérhetetlen) lelki és anyagi hatalma és gazdagsága folytán szinte kizárólagos befolyása volt Európa egész életére. Nemcsak az egyvallású katolikus Egyház kormányzása, hanem az egész tanítás: a plébániai, káptalani iskolák és egyetemek az Egyház kezében voltak. Az Egyház szinte kizárólag intézte a kórházak, árvaházak, szegényházak ügyeit. A kolostorok egyszersmind vendégfogadók voltak az utasok és szegények számára. Az Egyház befolyása alatt állottak a céhek. A templomok és iskolák révén az Egyház uralkodott az egész lelki életen, sőt még pénzintézeteket is alapított az uzsora letörésére. Nagy Lajos és Mátyás királyok alatt megelégedett életet élt a magyar nép minden rétege fönn és lenn egyaránt. Az Egyház, a pápák és főpapok voltak a művészetek és irodalom nagylelkű pártfogói. (…)      Mivel az Egyház annyi nagyot, szépet és jót alkotott, a hívek: gazdagok és szegények egyaránt, rengeteg adományt halmoztak össze az Egyház kezébe. Európa egyharmad része egyházi vagyon volt. Az Egyház (túlságosan) gazdag lett. A gazdagsággal igen sok jót lehetett alkotni, de vissza is lehetett vele élni. A főpapok nemcsak a lelkek vezetői voltak, hanem világi fejedelmek is, akik hadsereggel rendelkeztek. (…) VII. Gergely pápa (1073-85) hiába szabadította meg az Egyházat a világi urak illetéktelen befolyásától, a pénzéhes és hatalomsóvár főurak újra magukhoz kaparintották az egyházi személyek kinevezését. A saját fiaikat, rokonaikat, kegyenceiket, sokszor katonáikat igyekeztek a nagy egyházi javadalmakra kinevezni vagy kineveztetni. (Mátyás király a pápa minden tiltakozása ellenére rokonát, a 9 éves Hyppolitot nevezte ki esztergomi érseknek. Az érseki hatalmát helyette más gyakorolta.) Ez volt az egyik baj.      A másik még nagyobb volt ennél, az, hogy akárhány főpap nem elégedett meg a maga jövedelmével, hanem még 2-3-5 érsekség, püspökség, apátság, sőt plébánia jövedelmét a maga kezébe összpontosította. Természetesen nem a vele járó kötelességekért, hanem a dús jövedelemért. Németországban a legtöbb püspökség, a főurak fiainak kezében volt. Voltak káptalanok, ahova csak nemes emberek gyermekei juthattak be. A fejedelmek nem egy kolostorra kommendátorokat (= pártfogókat) erőszakoltak. Ezek sokszor katonák voltak, de részt kértek a kolostor vagyonából és részt vettek a szerzetesek életében is. Persze ez a befolyás alig lehetett jótékony befolyás. A főúri családok főpap-fiai magukkal hozták családjuk igényeit, nagyravágyását, hatalmi törekvéseit, sőt romlottságát is. A vér nem tagadta meg magát.      Az alsópapság, a proletárpapság száma is mértéktelenül fölszaporodott. Istenfélő emberek századokon keresztül rengeteg misealapítványt tettek, amelyeknek kamatait az altarista (= oltárt szolgáló) papok kapták, akiknek nem volt egyéb dolguk, mint misét és breviáriumot mondani. Egyedül Kölnben 5000 pap és apáca volt, akkora szám, amekkora egy országnak elég lett volna. Boroszlóban 2 templomnak 236 papja volt. Ezek a papok sokszor műveletlenek és rossz erkölcsűek voltak, és sovány jövedelmük mellett sóvárogva és elégedetlenkedve néztek föl a fényben és élvezetekben dúskálkodó főpapok kivilágított ablakaira. Ugyanakkor természetes, hogy nemcsak rossz papok voltak, hanem volt igen sok szent-életű, hivatásának élő, jámbor pap is, akik híven teljesítették kötelességeiket. Akik az Egyház vagyonát rendeltetése céljaira fordították, fölvirágoztatták a művészeteket és tudományt. Pápák, akik egyedül ismerték fel a tőrök veszedelmet, akik milliókat, mindenüket áldozták a török elleni harcra. Kalliszt pápa Kapisztrán Szent Jánost küldte a török ellen. Ha Mátyás, az igazságos, azt a pénzt, amit a török ellen a pápától kicsikart, valóban a török ellen használta volna fel, meg is törte volna a pogányt, vagy legalábbis 1526-ban nem lett volna a török annyira erős, hogy szinte elsöpört bennünket. Egyébként a mohácsi csatában a legerősebb hadsereg volt a pápától fölszerelt 5000 főnyi katonaság. A katolikus nép azonban nem figyelte a nagyok és hatalmasok lelki világának hullámzását, hanem mélyen vallásos volt és hűségesen ragaszkodott régi, 1500 éves hitéhez. Egyébként a régi vallásos élet egyik legjobb leírója, és saját munkásságának egyik legélesebb kritikusa maga Luther volt, aki élete végefelé ezt írta: „Az ördög lelkifurdalást tesz nekem, hogy rossz dolgot csináltam, amikor szétzüllesztettem az Egyházat, amely a pápaság idején finom csendben és békességben élt, és hogy tanításommal sok veszekedést és gyűlölséget kezdettem.” (Luthers Werke. Erlangener Ausgabe, 60., 82. lap.) Tehát voltak az Egyház életének fényoldalai és árnyoldalai egyaránt. A reformálást általában óhajtották. Azonban a pápák gyöngék voltak annak keresztülvitelére. Itália, a pápák hazája állandó harcok színhelye volt. A német, francia és spanyol uralkodók versenyeztek a gyönyörű ország bírásáért. A pápák folyton ütköző pontok voltak köztük. Másrészt a pápák koruknak gyermekei voltak. A nagyhatalmú családok, mint a Mediciek, Borgiák mindent elkövettek, hogy a családjuk valamelyik tagja viselje a pápai koronát. Közülük való volt a hírhedt VI. Sándor pápa, (1492-1503), aki előbb katona és családos ember volt, azután lett pap és családi életét akkor is folytatta, amikor pápa lett s a családját beszennyező botrányok sötét árnyékot vetettek az ő 11 évig tartó pápaságára is.      Egyébként az akkori pápák rajongtak a művészetekért. Szerették a pompát és fényűzést. Akkor kezdték építeni a világraszóló Szent Péter-templomot és nem értek rá az Egyház szükségszerű reformjára. Egy szent kellett volna: egy Assisi Szent Ferenc vagy Szent Domonkos vagy Szent Bernát, vagy VII. Gergely, akinek lángszava és életének szent példája új életet, reformot hozott volna. A változást elsőként azonban nem a katolikus Egyház, hanem Luther hozta. Ha Luther az Egyházba becsúszott hibákat javította volna meg, örök hálára kötelezte volna az emberiséget. Azonban a változás másként következett el. A kérdés most az: Javított-e Luther az Egyházba becsúszott hibákon? Mit tett Luther a pápák hibáinak megjavítására? Eltörölte a pápaságot – persze csak a maga híveire nézve. Felgyújtotta a házat, amelynek csak a tetejét kellett volna reparálni. Kivágta a fát, amelyen hernyók voltak. Nem a hibát javította meg, hanem a hibával együtt az egész szervezetet megsemmisítette.      Jobban mondva: Luther a legfőbb pápai hatalmat átruházta a fejedelmekre. „Az egész óriási befolyás, amelyet addig a római Egyház gyakorolt javadalmai, törvénykezése és nevelési rendszere által, most javarészben a világi fejedelmeké lett.” (Marczali Henrik: A reformáció kora, 185. 1.) Tehát az egy pápa helyett lett 10-100, minden protestáns fejedelem egyszersmind a vallás feje is lett. Az lett a két-nejűségben élő Hesseni Fülöp, a hatfeleségű VIII. Henrik, a véreskezű Erzsébet, Wasa Gusztáv, Gusztáv Adolf, és vallási vezér lett Luther, Kálvin, Zwingli, Münzer Tamás, Nagy Frigyes, II. Vilmos stb. Hogyan reformálta meg Luther a püspököket, apátokat? Úgy, hogy felszólította őket: legyetek protestánsok, nősüljetek meg és tietek lesz az egyházi vagyon, amelynek eddig csak a jövedelmeit élvezhettétek. Így lett protestánssá egész Észak-Németország, az egyházi vagyon volt a forrása a dán, a svéd átalakulásnak is.      Ha az egyházi vagyon egy része a főpapok fényűzése folytán elkallódott is, azért jutott bőven a szegényeknek, betegeknek, árváknak, utasoknak. A protestantizmus azonban rászabadította a világi hatalmasokat az Egyház vagyonára. Aki bírta, marta. A papokat, szerzeteseket, apácákat kikergették otthonukból és maguknak foglalták le vagyonukat. Hogy milyen lett ez a változás, arra maga Luther adta meg a választ: „Én beismerem és ismerje be más is, hogy ma nincs olyan buzgóság az evangélium mellett, mint valamikor a szerzetesek és pápaság idejében volt, amikor alapítványokat tettek, építettek és senki sem volt olyan szegény, hogy ne adakozott volna. Most azonban egy város sem akarja eltartani a prédikátorokat, és nem járja más, csak rablás, lopás. Honnan van ez a gyalázatos veszedelem? A nagyhangúak azt mondják: abból a tanításból, hogy semmit sem kell a jócselekedetekre építeni.” (Luthers Werke. E. A. 18., 353. lap.) A régi helyzet megváltozásáról Rotterdami Erasmus, Luther egykori pártfogója ezeket írta Lutherhez: „Azzal vádolod a papokat, hogy a misét önzésből és haszonlesésből mondják, s oly felzúdulást idéztél elő a mise ellen, hogy az egyes helyeken megszűnt. Azonban adtál-e helyette valami szentebbet? A templomaitokban nem jártam, de láttam a templomból kijövő híveiteket. Olyanok voltak, mintha ördög szállotta volna meg őket. Az arcuk eltorzult a méregtől és dühtől. Úgy jöttek ki a templomból, mint a harcosok, akiket a vezér szónoklata rohamra tüzelt. Hol idéztek elő a ti prédikációitok bűnbánatot és töredelmet? Nem a papság ócsárlásával foglalkoztok-e legtöbbször? A lázadás szellemét élesztitek-e vagy a töredelemét? Ritkák-e az evangélikusok közt a lázadások? Nem erőszakoskodnak-e a leghitványabb okok miatt?” (Opp. 10., col.1538)      Eitner: „Erfurt és a parasztlázadások a XVI. században” című könyvében ezeket írja: „Az erfurti tanács elrendelte, hogy a hűségesküt nem a mainzi érsek, hanem a városi tanács kezeibe kell letenni. Elrendelték, hogy az egyházi birtokokat és egyházi kincseket a városi tanácsnak kell átadni. Az elkobzott kelyheket és művészi értékeket vékákba rakták és röhögve elhurcolták. A lázadó parasztok, mivel az Isten őket fölvilágosította, megtagadták az adófizetést és végigrabolták az egyházat. A mainzi érsek palotáját lerombolták, a papok lakásait felgyújtották, de lerombolták a vámházat is, mert az ’evangéliumi szabadság’ erre jogot adott nekik.” Folytassam tovább? A protestantizmus Németországot kettészakította. A protestáns német fejedelmek szövetkeztek hazájuk legnagyobb ellenségeivel, a franciákkal, aztán Dániával, Svédországgal, Hollandiával, a magyarországi protestánsokkal, küzdöttek a katolikus császár ellen, hogy a birtokukba jutott katolikus vagyont megtarthassák. A folytonos ellenségeskedés végül a 30 éves háborúra vezetett, amelynél szörnyűbbet képzelni is nehéz. Ez alatt a háború alatt Németország lakossága 18 millióról 4 millióra fogyott. Elpusztult 1976 kastély, 1629 város, 18.300 falu. Württemberg lakossága 313 ezerről 41 ezerre, adóssága 58 millió forint lett, stb.      Ennél szörnyűbb csak a török pusztítás volt Magyarországon. És miért pusztíthatott bennünket a török Magyarországon 150esztendőn keresztül? Azért, mert a koronás magyar király, aki egyszersmind német császár is volt, éppen német vallási harcok miatt nem segíthetett rajtunk. Neki a protestánsokkal s a velük szövetkező franciákkal és svédekkel kellett hadakozni. Mikor a magyarok a török ellen segítséget kértek Németországtól, Luther ezeket írta Spalatinhoz (1518. dec. 21.): „Aki a török ellen harcol, az az Úristennek áll ellen.” 1522-ben pedig Von weltlicher Obrigkeiten című munkájában ezt írta: „Inkább kell az istengyűlölő pápa ellen harcolni, mint a török ellen.” – „A pápa nagyobb ellenség, mint a bennünket fenyegető török.” Ezt mondta azokról a pápákról, akik egész Európában egyedül ismerték fel a török veszedelmet s századokon át rengeteg pénzt és fegyvert adtak Magyarországnak a török kiverésére. Így folyt a drága magyar vér 150 éven keresztül. Európa virágos kertjéből, Károly Róbert, Nagy Lajos, Mátyás király gyönyörű hazájából siralomvölgy lett. A mi megváltásunk a török iga alól a pápa rengeteg pénzadománya, a spanyol, holland, olasz, német, főleg katolikus fegyverek segítségével akkor következett el, amikor a németek a 30 éves háborúban (1618-1648) végleg kimerülve megkötötték a westfáliai vallási békét s aztán 20-30 év alatt megerősödve, táborba álltak a törők ellen, és így végre kiverhettük azt a sáskahadat, amely a 4 milliós magyarságot másfél millióra apasztotta. Ennek a megfogyatkozott magyarságnak pótlására, a pusztasággá vált rónákra jöttek hazánkba a rác, oláh, cseh, német telepesek, kik Trianonban azt vághatták a szemeink közé: A többség jogán mienk a kincses Erdély, az aranykalászos Bánát, a bérces Felföld és a Burgenland. Testvérek! Ne vegye senki rossz néven, ha a reformációban mi nem művelődési tényezőt látunk, hanem a kezdődő vallásháború fekete füstje, rőt tüze rémít bennünket, s szorongó szívünk annak a sok-sok ezer Törökországba hurcolt magyar fiúnak, a későbbi janicsároknak síró nyögését hallja. Ha nincs vallásháború, 100-120 esztendővel előbb vertük volna ki a törököt. Megmaradt volna s 30-40 millióra gyarapodott volna a magyar, s ma nem volna trianoni átok. Testvérek, ne vegyétek rossz néven, de keserű a szánk íze, könny fojtogatja a torkunkat: mi nem ünnepelhetünk. 2. Mi volt Luther „reformációjának” oka? Régebben azt hitték, hogy a reformáció oka a búcsúk körüli visszaélésekben keresendő. Mi, katolikusok is elismerjük, hogy a búcsúhirdetések körül súlyos hibák voltak, és hogy az egyházi férfiak életében megbotránkoztató visszaélések történtek. Azonban a reformációnak nem ezek voltak az okai, mert:      1. Luther maga is kijelentette, hogy az ő föllépésének egészen más okai voltak.      2. Az Egyház maga is helytelenítette a búcsúk körüli visszaéléseket és azok hamarosan meg is szűntek.      3. Luther is tudta, hogy az egyesek hibájáért nem lehet az egész Egyházat hibáztatni. Tudta azt is, hogy ha a tévedőt bepanaszolják, az egyházi felsőbbség rendet csinál. Nem is az Egyházba becsúszott visszaélések voltak a reformáció okai. Luther helytelenítette ugyan a visszaéléseket, azonban a hibák mellett látta a sok épületes dolgot is. Hiszen az elszakadás után írta ő maga: „Kész lettem volna mindenkit megölni, aki a pápát csak egy szóval is megtagadja.” És másutt 1521-ben, ugyancsak az elszakadás után: „A pápát és a conciliumot nem gonosz életük miatt, hanem a hamis tanítás miatt támadtam.” Miért gondolta Luther hamisnak az Egyház tanítását? A reformáció oka Luther kivételes egyéniségében rejlett. Luther nagy tehetségű fiatal szerzetes volt. Elsőrendű szónok és író, a német nyelv nagymestere és megalapítója. A szerzetbe azért lépett, mert szent életet akart élni. Leütött mellette a villám, egyik barátját párbajban megölték, s ez annyira megrendítette, hogy egész életét Isten szolgálatára akarta szentelni. A villámcsapás okozta lelki megrázkódtatás következtében idegsokkot kapott, úgy, hogy gyakran órák hosszat eszméletlenül feküdt. Egyébként pedig rendkívül heves vérmérsékletű, szenvedélyes, ellentmondást nem tűrő ember volt. Azt hitte, hogy ha a szerzetbe lép, megszűnik az öröklött vér és szenvedélyek ostroma. Szent akart lenni, de érezte, hogy szenvedélyeivel képtelen megbirkózni. Kétségbeesetten küzdött ellenük. Sokat böjtölt, véresre korbácsolta, majd nemalvással gyötörte magát. Hiába volt minden. Azt hitte, hogy elkárhozik. Rendkívül élénk képzelete folytán a pokol minden kínja közt vergődött. Mint a ketrecbe zárt oroszlán éveken keresztül kereste szörnyű lelki kínjai közül a szabadulást. Míg végre 8 évi vergődés után, 1512-13 telén, tehát 5 évvel a wittenbergi föllépés (1517. okt. 31.) előtt arra a meggyőződésre jutott, hogy ő megtalálta az igazságot, és a katolikus Egyház 1500 éven keresztül tévedett. Mi volt a katolikus Egyház tanítása? Az Egyház azt tanította, hogy Ádám és Éva ősbűne, az eredeti bűn következtében az ember értelme elhomályosult s akarata rosszra hajló lett. Az embernek egész életén keresztül kell küzdenie a bűn, a kísértések és a gonosz lélek ellen. Isten kegyelme azonban – főleg a szentségek által – fölvilágosítja az ember értelmét és segíti akaratát, hogy a bűnt le tudja győzni. Isten a bűnbánó embernek szívesen megbocsát. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, vagyis a mennyországba jusson. Isten csak a megátalkodott bűnöst taszítja a kárhozatra. Luther szerint ez a tanítás hamis, ő a következőket tanította: Ádám és Éva ősbűne következtében az ember akarata teljesen megromlott. Az embernek minden cselekedete rossz. Az ember hiába küzd a bűn ellen, mert az embernek nincs szabad akarata, és azért a bűn legyőzhetetlen. Isten minden ember sorsát a világ teremtése előtt elhatározta. Bármennyire akar az jó lenni, ha Isten úgy határozta, hogy a pokolba jut, és bármennyire gonosz is, ha Isten úgy határozta: a mennyországba jut. A mennyország útja a Krisztusban való hit, mert a Szentírás szavai szerint: „Az igaz ember a hitből él” (Róm 1,17). Az ember tehát bízza rá magát Isten kegyelmére, melyet Isten Fia a keresztfán érdemelt ki a számunkra. Jócselekedetek nélkül is kiérdemelheti a mennyországot, csak higgyen Krisztus megváltó érdemeiben. A hit az embert Istenhez viszi, a szeretet pedig az emberekhez. Aki Istent szereti, nem kérdezi, hogy szükségesek-e a jócselekedetek, hanem mielőtt kérdezte, már cselekedte is. Luthert ez az elképzelés nemcsak megnyugtatta, hanem – amint mondotta – úgy érezte magát, mintha a mennyország nyílt volna ki előtte. Az volt a meggyőződése, hogy az ő tanítása a Szentíráson és Szent Ágoston tanításán alapszik. Ez az új evangélium. A katolikus Egyház 1500 éven keresztül súlyos tévedésben élt, s Isten most őt, mint prófétát és apostolt választotta ki, hogy a „pad alatt” levő hitet hirdesse és arra az egész kereszténységet, a tanító egyházzal, a pápával és püspökökkel együtt megtanítsa. Luther 1512-17 közt teljesen kialakította magában az új hitet. Az új tanítást többször hirdette a tanári katedrán, szószéken és írásban, és csak az alkalomra várt, hogy a nagy nyilvánosság elé lépjen vele.      Ez az alkalom 1517. október 31-én következett el. X. Leó pápa nagy mozgalmat indított a Rómában építendő Szent Péter templom építésére. Búcsút, vagyis bűnbocsánatot hirdetett mindazoknak, akik meggyónnak, bűneiket megbánják, 7 napi böjtöt tartanak, 7 templomot meglátogatnak, bizonyos imaájtatosságokat végeznek, és a Szent Péter templom építésére tehetőségükhöz képest adományt adnak. A brandenburgi érsek a búcsúk hirdetését Tetzel Jánosra bízta, aki nagy lelkesedése közben, hogy minél nagyobb adományokat gyűjthessen, túlzásokra és ízléstelen kijelentésekre is ragadtatta magát. Az ágostonrendi szerzeteseket bántották a domonkosrendi szerzetes sikerei, s a hibákra fölhívták Luther figyelmét. Luther fölhasználta az alkalmat s 95 tételben a búcsúk körüli hibák mellett a maga éveken keresztül kialakult tanítását is vita tárgyává akarta tenni. Luther írása hihetetlenül rövid idő alatt nemcsak Németországban, de Franciaországban is ismertté vált. Már Wittenbergben sok embernek tetszett az új tanítás. Tetzel abbahagyta a búcsúhirdetést és megkezdődött a vitatkozás. 1518. április 11-én Heidelbergben volt az első nyilvános vita. Luthert meggyőzni nem tudták. Az ellene támadóknak ezt válaszolta: „Én (Luther) nem emberi, hanem isteni igazságot hirdetek, Szent Pállal teljes biztossággal kijelentem, hogy átkozott minden tanítás, amely az enyémtől eltér. Szerzőjét az ördög küldötte és átok alatt van. De ha Szent Péter, Szent Pál, sőt ha az égből leszállt angyal hirdet is mást, akkor is tudom, hogy én isteni tanítást tanítok.” (L. W. Irm. A. I. B. Gal.) 1518. augusztus 6-án Rómába hívták, hogy meggyőzzék. Nem ment. „Látom – mondta –, hogy Róma engem el akar ítélni. Krisztus azonban azt akarja, hogy ne engedjek. Engem az Isten ragad magával.”      1518. augusztus 21-én Luther ezt írta a pápának: „A te szavad Krisztus szava, a te személyedben Krisztus uralkodik és Krisztus beszél. Éltess vagy ölj meg, amint neked tetszik – a tanításból azonban nem engedhetek.”      1518. január 5-én újra levelet írt a pápának: „Meg vagyok győződve, hogy az Egyház hatalma mindenek fölött áll, és se az égben, se a földön nincs semmi, ami fölülmúlná, csak egyedül a mi Urunk, Jézus Krisztus. Sohase hittem volna, hogy az én munkáim az apostoli szék tekintélyét kisebbítették volna … de amit írtam, nem vonhatom vissza.” 1519. június 27-én kezdődött a nagy lipcsei vita György herceg várkastélyában, óriási előkészülettel és rengeteg hallgató jelenlétében. A vita július 4-ig tartott. A jelenlevők nagy része Luther ellen foglalt állást, azonban meggyőzni nem tudták arról, hogy van szabad akarat, sem arról, hogy az üdvösség elérésére nemcsak hinni, hanem jót cselekedni is kell.      1519. augusztus 3-án V. Károly császárt kérte közbenjárónak, augusztus 23-án újra Rómához fordult, ígérte, hogy minden feltételt kész teljesíteni, csak az igét legyen szabad hirdetnie. 1520. október 13-án utoljára írt a pápának, kijelentette, hogy neki „a pápa személye ellen nincs kifogása, szívből jövő imádságban könyörög érte”. – „Hogy azonban visszavonjam azt, amit tanítottam, abból nem lesz semmi. Nem tűrők olyan szabályt, amely engem az Isten igéjének hirdetésében megakadályozzon.” 1520 végén végre megjelent a pápa bullája, amely Luther 41 tételét (a 95 közül) eretnek, hamis és megtévesztő tanításnak jelentette ki s őt magát kiközösítette az Egyházból. Luther erre a pápa levelét összetépte és nyilvánosan elégette, s ezzel Luther Márton elszakadt a római katolikus Anyaszentegyháztól. Az utolsó három év vázlatos ismertetése is igazolja azt, hogy Luther nem a búcsúhirdetés körüli hibák, nem is az Egyházba becsúszott visszaélések miatt tagadta meg Krisztus 1500 éves anyaszentegyházát. Mit tanított Luther a szabad akaratról? „Az ember az eredeti bűn folytán – írja Luther Rotterdami Erasmusnak „De servo arbitrio” című írásában – elvesztette képességét arra, hogy a jót választhassa! „Hol van az akarat szabadsága? A törvény betöltése egyszerűen lehetetlen.”      „A helyzet ez: Ha az Isten van bennünk, akkor az ördög távol van. Ha azonban Isten van távol, akkor az ördög van jelen és mi csak a rosszat tudjuk akarni. Azonban sem Isten, sem az ördög nem engednek közömbös akaratot bennünk. Aki erősebb lesz bennünk, az uralkodik rajtunk. Az ember akarata olyan, mint az Isten és a sátán közt álló paripa. Ha Isten ül a nyeregben, akkor az ember arra megy, amerre Isten akarja, ha a sátán ül a nyeregben, az ember arra megy, és azt akarja, amit a sátán akar. Az embernek nincs hatalmában, hogy akár az egyikhez, akár a másikhoz fusson és fölajánlja magát, hanem a lovasok (Isten meg a sátán) küszködnek egymással érte, hogy melyiknek a birtokába jusson.” (Luther: Tanulmányok a rómaiakhoz írt levélről.)      „Ha az ember rosszat cselekszik, akkor Isten parancsolta meg az ördögnek vagy a testnek, hogy kísértse meg és győzze le az embert. Ha azonban Isten jót akar véghezvitetni az emberrel, akkor megakadályozza a rosszat. Ha Isten szigorú akar lenni és büntetni akarja az embert, akkor erősebben akarja azt, hogy az ember vétkezzék, akkor elhagyja az embert, hogy az ördögnek ne tudjon ellenállni, az ördög Isten akaratát hajtja végre, amikor az embert bűnbe viszi… Isten azért akarja a bűn elkövetését, hogy az emberre halmozhasson minden szégyent és gyalázatot.” (Luther: Tanulmányok a római levélről.)      Júdás árulása – Luther szerint – Isten műve. Árulónak kellett lennie, mert Isten úgy akarta. Ádám se tehetett egyebet, mint hogy el kellett esnie, mert Isten elhagyta. Isten az oka annak, hogy az egész emberiség zsákmánya lett az eredeti bűnnek. (Luthers Werke 18. K. 712-715.) „Az üdvösség elnyerésére nem kell jót cselekedni, mert nincs nagyobb pestis Isten egyházában, mint mikor az emberek azt mondják: jót kell cselekedni.” (L. W. E. A. 58.)      „El a misékkel, a búcsújárásokkal, a karénekkel, a szentek tiszteletével, az apácafátyollal, a csuhával, a szüzességgel, a barátokkal – el ezekkel a tetves dolgokkal.” (L. W. E. A. 221.)      „Légy bűnös és vétkezz bátran, csak higgyél még bátrabban, és örvendezzél Krisztusban, aki legyőzte a bűnt, a halált és a világot. Az embernek vétkeznie kell, amíg csak itt a világon vagyunk. Elegendő, ha megismertük a Bárányt, aki elveszi a világ bűneit. Tőle nem szakít el a bűn, még ha ezer és ezer paráznaságot és gyilkosságot követünk is el napjában” — írta Luther 1521. augusztus 1-én Wartburgból egyik barátjának. Mikor azt mondták Luthernek, hogy az örök üdvösség elnyerésére nemcsak hinni, hanem a törvényeket, a tízparancsolatot is meg kell tartani, Luther így felelt: Mózes csak ijeszteni akart bennünket a tízparancsolattal, azt akarta megmutatni, hogy milyen gyarlók vagyunk. „Egyébként még ha maga Krisztus jön hozzád, és mint Mózes szól: Mit cselekedtél? Üsd agyon!” (Cordatus, Tagebuch 207.)      Mikor Luthert figyelmeztették, hogy Szent Jakab apostol levelében követeli, hogy jót kell cselekedni, mert a hit jócselekedetek nélkül holt – Luther azt felelte: Szent Jakab levele szalmalevél – vagyis nem számít.      Mikor azt vetették szemére, hogy Szent Pál apostolnak a rómaiakhoz írt levelében (1,17) nem az van, hogy a hit „egyedül” üdvözít, és hogy az „egyedül” szót Luther önkéntesen tette be a fordításba, Luther ezt felelte: „Ez a szamárordítás gyenge ahhoz, hogy engem megítélni tudjon. Sic volo, sic jubeo. Stat pro ratione voluntas.” (Így akarom, így parancsolom. Az értelem helyett itt az én akaratom.”) Mikor a bűn veszedelmére figyelmeztették, ezt írta: „Nincs más bűn a világon, mint egyedül a hitetlenség. A többi bűn csak annyi, mintha az én Jancsi fiam a sarokba csúnyít. Nevetünk egyet rajta. Jól tette! A hit arra való, hogy a mi bűnünk ne bűzölögjön Isten előtt. Így minden bűn meg van bocsátva, csak higgyünk a Fiúban.” (L. W. E. A. 4., 131. Hauspostillen. L. W. W. A. 36., 187.)      Az apostolokról és szentekről így írt: „Ne nyafogjanak annyit azokkal a szentekkel. Ha azok szentek voltak, mi is szentek vagyunk. Ha azok bűnösök voltak, mi is azok vagyunk. Egyik ember annyiban különbözik a másiktól, hogy kisebb vagy nagyobb hite van. Ha hiszed az Isten szavát, te is olyan vagy, mint ők.” (L. W. W. A. 24., 342.)      A Salve Regina énekről azt mondta, hogy nagy istenkáromlás, mert azt mondja Máriáról, hogy irgalmasság anyja, életünk, édességünk, reményünk. Miért legyen Mária imádságának nagyobb értéke, mint a miénknek? Akik Krisztusban hiszünk, olyanok vagyunk, mint Mária és a többi szentek (L. W. 10., 3.) A katolikus felfogás szerint Luther eretnek. Mit jelent ez a szó: eretnek? Válogató. Haireo görög szó = kiválasztok, válogatok. Hairesis, herezis, eretnek. Luther kiválasztotta a Szentírásból azt, ami neki tetszett, abba belemagyarázta azt, amit önmagának megfelelőnek talált, a többit pedig nem vette figyelembe. Ha most már azt keressük, hogy tulajdonképpen mi indította Luthert a katolikus vallás szellemével ellenkező tanításra, tanulmányozzuk Luther életét. Nem volt hite? Ó, dehogynem volt! Csak a mi nagy Prohászkánkra kell hivatkoznunk, aki csodálva említette a reformátorok óriási hitét. Kapzsi, haszonleső ember volt? Ellenkezőleg. Mindenét kiosztotta a szegények közt. Egész haláláig vagyontalan maradt. Följegyezték, hogy felesége férje halála után könyöradományokra szorult. Nem tudott szeretni? Ó, dehogynem! Luther csak a pápát meg a katolikusokat gyűlölte, a barátait gyengéden szerette. Családi élete pedig – mint Marczali írja – példája volt a jó protestáns papi családi életnek. Mi volt tehát az a bűn, amit Luther legyőzhetetlennek talált?      1514 közepén zsoltármagyarázataiban ezt írta: A harag, kevélység és paráznaság szenvedélyeit, ha azok fölébrednek, nemcsak nehezeknek, hanem legyőzhetetleneknek érezzük, amint a tapasztalat igazolja. (L. W. W. A. 4. 207.) Ugyanezt prédikálta 1519 év végén. (L. W. W. A. 1., 35.)      Az bizonyos, és mindenki tudja, hogy az emberi akarat gyenge, sőt sokszor képtelen a kísértés ostromának ellenállni. De azt is tudjuk, hogy az embernek kötelessége az akaratot nevelni és erősíteni, hogy a bűnnek ellenállni tudjon s Isten segítő kegyelmével addig küzdjön ellene, míg végre a jobb győz, s Isten méltónak tartsa, hogy a jóért való küzdelemért és kitartásért az örök élettel jutalmazza meg. A katolikus Egyház Szent Ágostonnal tanítja: „Isten megteremtett téged nélküled, de nem üdvözít téged nélküled.” Tehát nem szabad arra hagyatkoznunk, hogy elég a Krisztus érdemeiben való hit, és különben szabad vétkezni, hanem a hit mellett szükségesek az üdvösségért végzett jócselekedetek is.      Az azonban szintén bizonyos, hogy Luthernek nem volt joga ahhoz, hogy életének 25. és 40. éve között, a szenvedélyek forrongása idején, új vallást csináljon, lángba borítsa a kereszténységet és milliókat szakítson el Krisztus 1500 éves Egyházától. A protestantizmus legkegyetlenebb tanítása: a praedestinatio. Ezt Luther is tanította, de teljes ridegségében Kálvin János fejtette ki. Révész Imre protestáns tanár fogalmazása szerint a praedestinatio a következő:      „Kálvin rettenetes következetességgel fölállítja azon tant, hogy Isten az emberek romlott tömegéből már eleve csak egy bizonyos meghatározott számot választott ki az üdvösségre és az örök életre, a többieket pedig örök kárhozatra rendelte. Istennek ezen örök végzése ellen vagy ennek megváltoztatására az ember sem jót, sem rosszat egyáltalán nem tehet. Aki eleve kiválasztatott, az a kegyelemből soha és semmiképpen ki nem eshetik, aki ki nem választatott, az bármit tegyen, mégis az örök kárhozat fia marad. És hogy Isten a maga szabad tetszése szerint, csak némelyeket választott az örök életre, abban semmi igazságtalanság nincs, mert miután az emberi természet annyira meg van romolva, hogy az minden jóra merőben képtelen, nem mástól, hanem egyedül Isten örök tetszésétől függ az, kiket rendelt örök életre és kiket hagyjon örök kárhozatra. Azon ellenvetésre, hogy az embernek a jóra igyekeznie sem kell, Kálvin ily értelemmel felelt: Isten törvényei tiszták, világosak és határozottak; annál fogva azok szerint élni kötelezve vagyunk, s aki azokat megsérti, büntetésre méltó; Isten elővégzeti akarata (praedestinatio) ellenben titkos s efelett tépelődnünk nem kell.” Nekünk, katolikusoknak a Luther s főleg a Kálvin által értelmezett praedestinatio idegen, kegyetlen és tökéletesen ellenkezik Jézus tanításával. Az eleve elrendelés-tanában nem ismerünk rá a mi jóságos Jézusunkra, arra a Jézusra, aki magához ölelte a kisgyermekeket, aki megbocsátott bűnbánó Magdolnának, a tékozló fiúnak, a halál óráján megtérő latornak, aki jó pásztornak nevezte magát, aki otthagyta a 99 juhot, hogy megkeresse a századikat, az elveszettet.      Ha Kálvin praedestinatio-jának van igaza, akkor ezek közül akármelyik a pokol martaléka is lehet, mert hiszen semmi sem függ a jóságtól, a bűnbánattól, hanem minden egyedül a kiválasztottságtól. A protestánsok szerint ez az imádandó isteni önkény. Mondjátok: érdemes-e akkor jót cselekedni? Érdemes-e tartózkodni a bűntől? Mi tartson vissza? A világi törvény hatalma? De hátha sikerül azt kikerülni? Hiszen akkor az amerikai gengsztereknek van igazuk!      Ha kálvinista volnék és az isteni önkény az ő előre való örök elhatározása alapján a pokolba taszítana, a csontjaimat emésztő lángok közül fölordítanék a csillagos mennyországban lakozó Istenhez és azt kiáltanám: „Minek teremtettél Uram, ha azért teremtettél, hogy a kínjaimat láthassad?! Miért nem hagytad számomra a nemlétezést, hogy ne tudtam volna semmit se a világról, se annak örömeiről, még kevésbé az örökké való kínokról.”      De ha a katolikus tanítás szerint kerülnék a szenvedések poklába, beleverném a fejemet a kárhozat legélesebb sziklájába és vádolnám önmagamat, hogy miért nem hallgattam Isten figyelmeztető szavára. Mert Isten hívott, segített, emelt, de én visszautasítottam az ő segítő kezét, inkább kellett az édes bűn, mint az önmegtagadó áldozat. Minden kínomnak magam vagyok az oka. A katolikus tanítás szerint az Úristen öröktől fogva tudja azt, hogy az ember az örök boldogság részese vagy az Örök kárhozat áldozata lesz-e. Mint ahogyan öröktől fogva tudja, hogy a kedd után szerdának és a farsang után a böjtnek kell elkövetkezni – azonban Isten azért ítélte boldogságra vagy kárhozatra az embert, mert azt is tudta, hogy az ember a saját akarata szerint elfogadja vagy nem fogadja el az Isten segítő kegyelmét, tehát megérdemelte vagy nem érdemelte meg a boldogságot. Tehát nem azért üdvözült vagy kárhozott el, mert azt az isteni önkény öröktől fogva úgy határozta el, hanem azért, mert ezt vagy azt a sorsot érdemelte. Az öröktől való tudás nem azonos az öröktől való eleve elrendeléssel! Ó, mennyi energiát, mennyi nemes és nagyra hivatott tehetséget bénított már meg az a gondolat, hogy hiába iparkodik, mert ennek vagy annak úgyis így vagy úgy kell történnie, mint ahogyan öröktől fogva elvégeztetett. Az életben látott sok keserű tapasztalat közül csak egyre hivatkozom: a nagy Tisza István esetére. Ha az a nagy ember, akinél nagyobb stílű, acélosabb energia alig volt akkoriban Magyarországon, idejében elmenekül, mint ahogyan elmenekült Károlyi József gróf, Széchenyi Viktor gróf vagy P. Bangha Béla és mások, és nem várja azt, amiről úgy hitte, hogy „ennek így kellett történni", akkor 1-2 hónap múlva talán ő lett volna Magyarország egyik legnagyobb fia, aki az ő ismert energiájával megszabadította volna hazáját a kommunisták rémuralmától és az utána következő tenger gyásztól. Testvérek! Mi ridegnek és kegyetlennek látjuk a szenvedésre a praedestináló, az emberi sorsot egyedül az isteni önkény alapján intéző akaratot – mi a mi Istenünket jóságos, irgalmas, a legparányibb embernek jó és boldog sorsot szánó Istennek nézzük. Ezért ne csodáljátok, ha mi a protestáns tanítást nem fogadhatjuk el és október 31-én nem ünnepelhetünk! 3. Hogyan terjedt el, és mi volt az oka a protestantizmus elterjedésének? A mai ember talán úgy képzeli el, hogy az emberek meghallgatták a katolikus és protestáns szónokokat, összehasonlították őket egymással, látták, hogy a protestáns vallás szebb és jobb, mint a katolikus, tehát bejelentették kilépésüket, építettek maguknak új templomot és megtörtént az elszakadás. – Nem így történt. Luther kora a nagy átalakulások kora volt. Nemcsak a pogány és keresztény szellem összeütközésében, a hatalom és alárendeltség, a dúsgazdag nagyurak és szegénységben sínylődő parasztok, hanem a politika terén is.      Olaszország és Németország, a pápák és német császárok évszázados harca ismeretes. Németországban az apró fejedelmek minél nagyobb hatalomra és gazdagságra törekedtek a császár rovására. A kolostorok, püspökségek gyönyörű birtokai csak fokozták éhségüket.      A régi lovagok a puskapor föltalálása óta elvesztették döntő szerepüket a háborúskodás terén. Helyüket a polgári származású katonák foglalták el, így a lovagok tétlenségre és nyomorúságra kárhoztatott rablólovagokká süllyedtek. A birodalmi gyűlés főleg a papság befolyására igyekezett őket megrendszabályozni, s emiatt gyűlölettel voltak eltelve a papság iránt. A nagy forrongás kirobbanásakor ezek lettek Luther legerőszakosabb hívei. Vezérük, Sickingen Ferenc, Luther legrajongóbb híve, tipikus példája a rablólovagoknak.      Ugyanekkor a városok Amerika felfedezése óta mértéktelenül meggazdagodtak, s azon voltak, hogy főleg az egyházi uralkodóktól függetlenítsék magukat. Az Egyház reformálását – in capite et in membris, a fejben és tagjaiban – minden mélyen gondolkozó ember óhajtotta. Nem a tanításban, hanem az emberekben. Óhajtották a visszaélések megszüntetését s a krisztusi eszményhez való visszatérést. Az Egyház fegyelmét megunt emberek viszont a kanóc fellobbanását várták, amely a puskaporos hordót felrobbantja. Ekkor lépett fel Luther Márton, a germán óriás, a népszerű szónok, a német nyelv nagymestere, a roppant munkabírású író, aki „Isten küldöttének” nevezte magát: „Én voltam az, akinek az Isten először kinyilatkoztatta magát” (L. W. W. A. 10., 8.) – „Az Úristen 1000 év alatt egyetlen püspöknek sem adott annyi kegyelmet, mint nekem.” – „Ha én elesem, elesik Krisztus, a világ ura. És föltéve, hogy ő elesik, én inkább akarok vele elesni, mint a császárral állni.” (Briefwechsel 8., 51.) – „Nemcsak szent Huss János jövendölte rólam, hogy az emberek hallani fognak egy hattyút énekelni, hanem a római próféta is, hogy én leszek az eljövendő remete, aki a pápaságot összerombolom.” (L. W. W. A. 30., 3., 387.)      Az emberek képeket rajzoltak, amint a Szentlélek a glóriás Luther fölött lebeg. Sok ember tehát Luthert Isten küldöttének gondolta. Luther eleinte nem akart a katolikus Egyháztól elszakadni. Sokáig ő maga is azt hitte, hogy a szabad akarat tagadása s a hit egyedül üdvözítő volta összeegyeztethető a katolikus tanítással. A hiba szerinte csak az volt, hogy az Egyház addig nem vette azt észre, „a pad alatt volt”, s most, hogy az Isten neki „először nyilatkoztatta ki magát”, ő van hivatva az új tanítást hirdetni. Három éven át igyekezett a pápát meggyőzni, hogy az ő tanítása Krisztus igazi tanítása. Még 1520. október 13-án is ezt írta: „Nekem a pápa személye ellen nem volt soha semmi kifogásom. Szívesen engedek mindenkinek mindenben, de az Isten igéjét nem hagyom el.” Mikor aztán a pápa 1520 végén Luthert eretneknek nyilvánította, megtörtént a szakadás. Sok embernek azért tetszett az új vallás, mert a protestáns vallás a világ legkönnyebb vallása. Luther szerint az üdvösségre egyedül a hit szükséges. A katolikus vallás szentségei közül tulajdonképpen csak a keresztséget hagyta meg. Az Egyház egész kegyelmi tana Luther szerint csak a hitben összpontosul. Az Úrvacsora, az Oltáriszentség, a szentmise, a katolikus vallás központja és fénye, szerintük csak szimbólum, emlék, és nem hódolatot, imádást parancsoló szentség. A protestantizmus a bűnök egyéni megvallását (noha Luther maga élete végéig gyakran gyónt) elvetette. Elmaradt az önsanyargatás, a böjt, a búcsúk, a jócselekedetek, megszűnt a katolikus értelemben vett felbonthatatlan házasság, szükségtelen lett az utolsó kenet, megszűnt a papi nőtlenség stb. A protestánsok mondják ugyan, hogy „a keresztyén élet nem teremthet mást, mint jócselekedetet” (Révész: A reformáció 17. 1.), de Luther mégis állandóan azt hangoztatta, hogy „a jócselekedetek az üdvösség elnyerésére egyáltalán nem szükségesek”. – „Az ember szellemi erői nemcsak megromlottak, hanem ki is vannak irtva úgy, mint az ördögben. Az ember csak azt tudja cselekedni, ami az Isten ellen van.” (Luther a Galata levél magyarázatában)      A protestánsok is mondják, hogy a parancsokat meg kell tartani, Luther azonban ezt így értelmezte: Isten a törvény (a Tízparancsolat) által ezt mondja: Tedd ezt, ne tedd azt – az evangélium azonban megfordítja a dolgot és így szól: Nézd jó ember, az Isten megölette magát és megszabadított téged a haláltól és bűntől. Hidd és fogadd el ezt, és üdvözülsz. (L. W. W. A. 16., 367.)      A protestánsok azt tanítják, hogy az ember sorsa öröktől fogva el van határozva, Luther azonban ezt is mondta: „Légy bűnös és vétkezz bátran, csak higgyél még bátrabban! Krisztustól nem választ el a bűn, még ha ezer gyilkosságot és ezer paráznaságot követünk is el napjában.” Csupa ellenmondás. Ha becsukja az ajtót, nyitva hagyja az ablakot, és ha becsukja az ablakot, nyitva hagyja az ajtót a bűnt elkövetni akaró ember számára. Ezért a protestantizmus a legkönnyebb vallás.      A protestantizmus kihirdette az evangéliumi szabadságot és meghagyta a Bibliát, amelyet mindenki szabadon, a maga belátása szerint magyaráz. A régi 1500 éves, mindenkor változatlan Egyház helyett megmaradt a szószéken egy-egy ember, aki a maga egyéni felfogása szerint magyarázza Krisztus tanítását. Ezren ezerféleképpen s a hallgatók elfogadják, vagy nem fogadják el a magyarázatot, mert hiszen a Biblia magyarázása nem egyedül a prédikátor joga, hanem minden ember egyéni kiváltsága. Luther „evangéliumi szabadsága” lobogó tűzként terjedt tova. A régi rend miatt elégedetlenkedők megmámorosodtak tőle és mohón szívták magukba. Voltak, akiket Luther másik fegyvere hódított meg: az, hogy Luther volt századának leggorombább írója és szónoka.      Erről némi fogalmat nyújt például a VIII. Henrik angol királyhoz írt levele: „Bizonyos vagyok abban, hogy az én tanításom az égből származik. Az angol király azonban nem egyéb koronás szamárnál, őrült gazember, szemtelen királyi fecsegő, disznók és szamarak szemetje. Bolondabb a bolondnál, akit sz…-ral (mit Dreck) kell megdobálni. Ez a buta szamár, ez a tomista disznó nem egyéb, mint királyi cím alá bújt farsangi bolond. Csak teke még, amely nem fejlődött ki tetűvé. Az apja tetű volt. Szamár, aki zsoltárt akarja magyarázni, holott csak zsákhordásra való, istenrabló gyilkos. Kiválasztott eszköze az ördögnek, tengeri szörnyetege a pápának, leghitványabb csirkefogó, egy bolondtól és ördögtől származott szörnyszülött, akinek ördög az apja.” Hogy a pápáról miket írt, azt a magyar nyelv és toll alig bírja el. Akihez az elszakadás előtt ezt írta: A te szavad Krisztus szava, a te személyedben Krisztus él és uralkodik, és Krisztus beszél – az elszakadás után egyszerre Antikrisztus, bestia, sárkány, krokodilus, vörös zsidó, ördög, ördög inasa, rosszabb a töröknél, bálványimádó stb. „Nekünk a pápát és az ő országát átkozni, gyalázni és mocskolni kell, és nem szabad befogni a szánkat. Egyesek azt hajtogatják, hogy mi nem tudunk egyebet, csak a pápát és a hozzátartozóikat átkozni, szidni, gyalázni. Igenis, ez nem lehet másként stb. (L. W. W. A. 28., 868). A pápáról rajzolt gyalázatos és undorító képeket, Luther asztali beszédeinek tartalmát említeni a jó ízlés tiltja. S mindez azért, mert a pápa ragaszkodott Krisztus ősi hitéhez. A protestánsok azt szokták mondani, hogy Luther haragja szent harag – ízlés dolga. Annyi bizonyos, hogy Krisztus Urunk, az apostolok és a szentatyák más módon akarták meggyőzni a lelkeket. Az új stílus más lett. Hogyan fordult Luther a parasztok ellen? Ha Luthernek az első években széles körben voltak hívei, még a régi Egyházhoz ragaszkodók közt is, a parasztlázadás a legmegrögzöttebb optimistákat is kiábrándította: Az elnyomott parasztok, akiknek kezdetben Luther is kedveskedett, az „evangéliumi szabadságot, a Biblia szabad magyarázatát úgy értelmezték, hogy kötelességeiket csak akkor kell teljesíteniük, ha az a Szentírásból is igazolható. Mivel pedig Szent Pál azt mondta, hogy nincs különbség szabad ember és rabszolga közt, megindult a történelem egyik legvéresebb és legborzalmasabb lázadása: a parasztok öltek, raboltak, gyújtogattak és a legválogatottabb kínzásokkal végezték ki a földesurakat és azok feleségeit és gyermekeit.      Ekkor írta Rotterdami Erasmus, a régi pártfogó Luthernek: „A te szellemed gyümölcsét aratjuk. Te ugyan mérges írásokkal el akarod hárítani magadtól a gyanút, azonban általános a meggyőződés, hogy a veszedelmet a te könyveid támasztották, amikor a szerzetesek, püspökök és zsarnokok ellen az evangéliumi szabadság érdekében írtál.” Luther később már a „Wider die mörderischen Bauer” című iratában így írt: „Nincs veszedelmesebb a megveszett parasztnál, ha jóllakott és erőszakoskodhatik. Ne irgalmazzon nekik senki, hanem szúrja, fojtsa meg, üsse, ahol éri, mint a veszett kutyát. Hűtlen, engedetlen, lázadó tolvajok, rablók, gyilkosok, istentagadók, nincs köztük egyetlen egy sem, aki tízszeres halált ne érdemelne. A szamár azt akarja, hogy püföljék, a népet is erőszakkal keli kormányozni.”      Mikor erre a hangra a nép előtt népszerűtlen lett, ezt írta: „Másként állnék most a pápasággal, ha a lázadó gyilkosok el nem halászták volna tőlem a parasztokat.”      Mikor édesapja nagybeteg lett, nem mert elmenni halálos ágyához, mert félt a parasztok bosszújától. Luther és a rossz papok. 1525-től fogva már nem a nép, hanem a zavarosban halászók, a vagyonéhes nagyurak, várurak és a fegyelmet nem tűrő papok lettek Luther legfőbb támogatói. Az utóbbiakról írta: „Amint látom, a mi szerzeteseink közül igen sokan azért hagyják el a kolostort, amiért oda bementek: a hasukért és a test szabadságáért. A sátán alapos bűzt terjeszt általuk a mi jó illatú szavaink ellenében. De hát mit csináljunk? A renyhe népség most is a neki valót keresi. Ezért okosabb, ha csuha nélkül vétkeznek és mennek vesztükbe.” (L. W. 21., 26.)      Rotterdami Erasmus ezt írta róluk: „Akik elhagyták a kötelező zsolozsmázást, most egyáltalán nem imádkoznak. Letették a farizeusi köntöst és rosszabbak, mint azelőtt voltak. Most virágzik az evangélium, mert a papok és szerzetesek a törvények vagy legalább fogadalmaik ellenére megnősülnek. Nézz körül: tisztább-e a házasságuk a pogányokéinál?” Luther legfőbb pártfogója Hesseni Fülöp őrgróf volt, akinek több gyermeke volt ugyan a feleségétől, azonban még egy „törvényes” feleséget akart. Megígérte Luthernek, hogy ha megengedi neki a kettős házasságot, akkor a kolostorok vagyonára nézve készségesen mellettük lesz. Ha nem engedi meg, akkor a katolikus császárhoz pártol. Az engedélyt Luther, Melanchton és Bucerus írták alá. Hangsúlyozták, hogy az őrgróf maradjon meg az új vallás védőjének, amely szegény és kicsiny, de szüksége van olyan jámbor fejedelmekre, mint a hesseni őrgróf. A második házasságot nem kárhoztatják, csak kikötik, hogy titokban maradjon, mert a birodalmi törvények szigorúan tiltják a többnejűséget. Mikor aztán mégis köztudomásúvá lett, Luther így mentette magát: „El kell viselnünk az ördögöt (und sein Dreck), mert élünk. Azért hát csak előre a pápisták ellen. Nekik nem lehet és nem is akarunk engedni.” Luther egyik legerősebb segítő fegyvere a katolikus vagyon elkobzása volt. Luther 1520-ban „a keresztyén nemességhez” felhívást intézett, amelyben azt írta, hogy „ha a felsőbbség az evangélium mellett van, akkor korlátlan hatalommal bír a pápa, püspökök, papok és apácák fölött”. – „Minden hatalom felséged kezeiben van, s minden kolostor és szeretetház felséged kezeibe hullott” – írta János Frigyes szász választófejedelemnek.      Addig a pápa és a püspökök voltak az Egyház fejei, most ez a hatalom a lelkiekben és anyagiakban a fejedelmek kezébe ment át. Ők gyakorolták a püspöki hatalmat és övék lett az egyháziak minden birtoka. Ez kellett nekik. Seregestől indultak is Luther táborába. És ha ma akadna egy olyan lehetőség, hogy vallásváltoztatás révén ezer és ezer holdakat lehetne szerezni, nem nehéz elképzelni, hogy hányan lennének protestánsból katolikussá és katolikusokból protestánssá.      Természetes, hogy Luther az új vagyonnal a kötelezettségeiket is követelte. Kezdte azonban belátni, hogy a helyzet más lett: „A helyzet hétszerte rosszabb most, mint azelőtt volt. Mióta mi tanítjuk az evangéliumot, az emberek lopnak, hazudnak, csalnak, esznek, isznak és mindenféle bűnt követnek el. Egy ördögöt, a pápaságot kiűzték belőlük, és hét sokkal rosszabb jött helyette, ahogyan most a fejedelmeknél, uraknál, nemeseknél, polgároknál, parasztoknál látjuk.” (L. W. A. 28., 763.) Luther az inkvizíció és valláskényszer mellett állt ki. Luther 1527-ben azt írta János szász választófejedelemhez: „Aki a szentségek vagy egyébként a hit dolgában gyanús, azt elő kell vezetni, ki kell hallgatni. Ilyen inkvizíciót ki kell terjeszteni a világiakra is. Ha tévedésüktől elállni nem akarnak, egy meghatározott időn belül el kell hagyniok az országot, szigorú büntetés terhe alatt meghagyva nekik, hogy többé az országban magukat mutatni ne merészeljék – akár papok legyenek, akár világiak.”      1525-ben ezt írta: „A felsőbbség ne tűrje, hogy mindenki azt higgye és azt tanítsa, amit akar, mert vagy evangélium vagy hazugság. A misét, mint istengyalázást meg kell tiltani, mint ahogyan az utcán is el kell tiltani a megbomlott eszű emberek káromkodását.”      Mikor János herceg 1525-ben szász választófejedelem lett, Luther jelentette neki, hogy 500 mérges pápista papot elkergettek. A protestantizmus nagy elve: cuius regio, illius religio – akié a föld, azé a vallás. Ennek értelmében a földesúr rendelkezett alattvalói, jobbágyai vallásával. Lefoglalta a katolikus egyházi vagyont, a templomokat magának, a papokat pedig elkergette és helyettük odaállította az újhitű prédikátorokat. Mit tehettek a hívek? Hiszen mindenütt zavar, forrongás volt. Volt olyan város, amely 15-ször változtatta a vallását, aszerint, ahogyan egyik vagy másik hatalom kerekedett fölül. Kivándoroltak vagy méltatlankodtak, sírtak, duzzogtak, aztán lassan belenyugodtak abba, amin változtatni nem tudtak.      Az új prédikátorok eleinte megtartották a régi formát, miséztek, gyóntattak, litániát tartottak. Luther maga mondta: „Hála Isten, a mi templomaink semleges dolgokban úgy vannak berendezve, hogy az idegen – legyen az lengyel vagy spanyol – ha a prédikációinkat nem érti, hanem csak a misénket, kórusunkat, orgonánkat stb. látja, azt fogja mondani, hogy igazi pápista templomban van, mert semmi különbség sincs köztünk és köztük.” Testvérek, mindezek hallatán feleljetek: meggyőződés, szeretet, tisztánlátás vagy lelki kényszer, anyagi erőszak, félrevezetés volt-e a kereszténység szétszakadásának oka? A választ adjátok meg ti, mi csak azt érezzük, hogy október 31-én nem ünnepelhetünk! 4. Hogyan terjedt el a protestantizmus? Svájcban harc, vér és rombolás útján. Zwinglinek, az első svájci reformátornak ez volt a jelszava: a reformáció vért kíván. 1531-ben el is esett a kappelni csatában.      A legszenvedélyesebb és legridegebb újító azonban Kálvin János, a katolikus vallás kérlelhetetlen ellensége volt. Mindent és mindenkit összetört, aki nem engedelmeskedett neki. A templomok ékességeit összerombolta és csak a puszta falakat hagyta meg. A gyerekek kötelet kötöttek a feszületek és szobrok nyakára és nagy ujjongások közt hurcolták ki a piacra, ahol nagy zsivajjal égették el a gyóntatószékkel, szerintük „az emberiség kínzóeszközé”-vel együtt. Genfben, az új Jeruzsálemben kegyetlenül büntetett, 3 hónap alatt 34 halálbüntetést hajtottak végre. Köztük kivégezték Servet Mihály orvost, aki a Szentháromságot tagadta. Mindezt az új vallásszabadság nevében. Franciaországban csakúgy, mint Németországban és Svájcban, a nagyurak voltak a protestantizmus első terjesztői. Ők is azért, hogy az egyház vagyonát maguknak foglalják le. Ezernél több katolikus templomot leromboltak, 3000 katolikus papot megöltek, volt olyan, aki a papok levágott füleiből nyakláncot készített magának. Az Oltáriszentséget lábbal taposták, a sírokat feldúlták. Mivel a katolikusok nagy része ragaszkodott régi vallásához, így az ország két részre szakadt és szörnyen gyűlölték egymást. Mikor a hugenották (protestánsok) a politikai hatalmat is magukhoz akarták ragadni és Medici Katalinnak, a király anyjának meggyilkolását tűzték ki célul, a királyné rábírta fiát, IX. Károly királyt a támadók kiirtására. A gyűlölet akkora volt, hogy az ellenfél közül senki sem árulta el a készülő támadást. 1572. augusztus 18-án este harangszókor kezdődött a borzalmas vérfürdő, a Bertalan-éj, amelynek a történetírók szerint 5-70 ezer közt volt az áldozata. Angliában 800 esztendős volt már a gyönyörűen virágzó katolicizmus. A protestantizmust VIII. Henrik angol király hozta be azért, mert a pápa nem engedte meg neki, hogy elkergesse törvényes feleségét, akitől 5 gyermeke született. VIII. Henrik önmagát jelentette ki az ország egyházi és világi fejének, és megkezdte a régi vallás kiirtását. Ezrekre menő egyházi intézményt szüntetett meg „Isten és a király" tiszteletére. Körülbelül 100 millió korona értékű egyházi vagyont kobzott el. Aki a hűségesküt nem tette le, az életével és vagyona elkobzásával fizetett. 38 év alatt két királynét, két bíborost, két érseket, 18 püspököt, 13 apátot, 18 teológust, 12 herceget, 164 nemest s körülbelül 70 ezer embert végeztetett ki, amint Macoulay, az angol protestánsok nagy történetírója írja: „állati szenvedélyből és önző politikából”. Ha Franciaországban azért üldözték a hugenottákat, mert azok Medici Katalint, a mindenható királyasszonyt akarták láb alól eltenni, Angliában kizárólag vallásuk miatt üldözték a katolikusokat. Erzsébet királyné ezreket végeztetett ki csak azért, mert katolikus istentiszteleteken vettek részt. A kémek állandóan „bűnösök” után kutattak, az inkvizíció szünet nélkül működött.      Knox Jánosnak, a skót főreformátornak, Kálvin János tanítványának jelszava volt: „Inkább ezer ellenséget lássak hazám ellen vonulni, mint egyetlen misét.” A körmeneteket szétkergették, a képeket, szobrokat felégették. 20 font (500 pengő) havi büntetést fizetett az, aki az anglikán istentiszteleten nem akart részt venni, 100 fontot az, aki gyermekét nem anglikán lelkésszel kereszteltette meg, szintúgy, akinek házasságát nem anglikán lelkész áldotta meg. 10 fontot fizetett, aki katolikus papot, vagy katolikus embert vendégül látott házánál. Katolikus ember nem lehetett bíró, orvos, tanító, gyám. Ha a katolikus család egy gyermeke protestánssá lett, az örökölte az egész család vagyonát. Minden katolikus nemes köteles volt a házába anglikán lelkészt fogadni, aki ezt nem tette és az anglikán vallás felvételét megtagadta, annak vagyonát elkobozták. O’Connel még a múlt században is panaszolta, hogy Wallstown városban 3063 katolikus és egy protestáns lakott s a 3063 katolikus köteles volt az egy protestáns lelkészét eltartani. Az angol királyok egészen V. György királyig a koronázási esküben megátkozták a katolikus vallást. Írország: Emberi toll nem tudja leírni és legfeljebb a keresztényüldözések első századaiban volt példája annak, amit az ír katolikusok vallásukért szenvedtek. A gyönyörű ország lakossága 50 év alatt 8 millióról 4 millióra fogyott. A többit kiüldözték, mint az üldözött vadat vagy kivándoroltak. Indiába 20 ezer embert adtak el rabszolgának. Nálunk Magyarországon 1, szóval egyetlenegy kálvinista lelkész pusztult el a gályarabságban, mert a magyar szabadság hívei és az osztrák zsarnokság ellenségei voltak. Írországban milliókat irtottak ki csak azért, mert katolikus vallásukhoz hívek maradtak. Észak-Amerika, Ausztrália hithű katolikus népe az angol zsarnokság miatt hagyta el régi hazáját és lett magva a két világrész nagyszerű katolikusságának. Hollandia a spanyol fennhatóság szigorú rendszabályai folytán elidegenedett a régi uralomtól és szívesen fogadta a protestáns szabadságot. Ennek a szabadságnak a zászlója alatt 1566-ban a csőcselék egy hét alatt 400 katolikus templomot rombolt szét. A gyönyörű műalkotásokat, világhíres művészek képeit, szobrait, az üvegfestészet remekeit semmivé tették. Az antwerpeni búcsújáróhely gyönyörű Krisztus- és Mária-szobrainak nyakára kötelet kötöttek, piacra hurcolták és összetörték, összeromboltak 72 oltárt, végül semmivé tették Németalföld legszebb remekművét, a nagyszerű orgonát. Dánia, Svédország, Norvégia a protestantizmust szinte kizárólag a katolikus egyházi vagyon elkobzásáért hozta be. Wasa Gusztáv, hogy a szabadságharc óriási pénzáldozatait pótolja, elvette a katolikus egyházi vagyont. Az egyház földjeit, arany, ezüst drágaságait az államadósság törlesztésére fordították. A nemesség birtokában hagyták az 1544-ig elfoglalt egyházi birtokokat. Ezzel együtt járt a régi vallás megtagadása és csak egyedüliként Luther vallása nyert szabadságot. A gyűlölet a katolikus vallás iránt még ma is oly erős, hogy katolikus ember nem viselhet közhivatalt. Magyarország a mohácsi vészig szigorúan ragaszkodott ősi katolikus hitéhez. A pápát mindenki a nemzet édesatyjaként tisztelte, hiszen 500 esztendőn keresztül ő volt az ország védelmezője még a királyok túlkapásaival szemben is. Amit pedig a pápák a török terjeszkedése ellen tettek, az szinte példátlan a nemzetek történetében. A hiba nálunk is az volt, mint a többi országban, hogy a főpapok, mint kiváló képzettségű férfiak, állami ügyekkel is, illetőleg főleg azokkal foglalkoztak. A királyi főhivatalokat a tudós főpapok töltötték be. A mohácsi csata fővezére a tudós és jámbor életű Tomori Pál, előbb ferences szerzetes, aztán kalocsai érsek volt. A mohácsi csatában meghalt az esztergomi, győri, pécsi, kalocsai, csanádi, váradi érsek, illetve püspök. Velük együtt pusztult ezer meg ezer lelkipásztor. A magyarok, érezvén a török nyomást, már 1521-ben a magyar nemesség szellemi vezérét, Werbőczy Istvánt küldték V. Károly császárhoz, hogy tőle a török ellen segítséget kérjenek. Werbőczy ezeket jelentette: „Elmenvén Pannóniából Károlyhoz, a győzhetetlen császárhoz, az egész római birodalom fenséges fejedelmeinek gyűlésére, szokatlan és hihetetlen dolgokat hallottam Lutherről. Ezt a különben sikamlós és állhatatlan embert, aki a saját bűneiből arat dicsőséget, sokan, nagyon ostobán, nem-kisebbnek magasztalják, mint Szent Pál apostolt Nagyon fájt nekem ez a dolog és Isten a tanúm: nagyon csudálkoztam sok embernek fölöttébb való könnyelműségén a hit dolgában”. Említettük már, hogy Luther lebeszélte a német főurakat a török elleni hadjáratról, mert „a török támadás Isten igazságos büntetése”. Luther szerint egy ellenség van: a pápa meg a katolikus fejedelmek, és „inkább kell a pápa, meg a katolikusok ellen harcolni, mint a török ellen”.      A német segítség elmaradt, mi magunk nem bírtunk Szulejmán rettentő hatalmával megküzdeni. 1526-ban Mohácsnál porba hullt a magyar zászló és 600 éves történelmi dicsőség. Jellemes, keményderekú magyarokra lett volna szükség, hogy az országot újra lábra állítsák.      Frangepán Ferenc 1540-ben így jellemezte a hazai állapotokat: „Úgy a János, mint a Ferdinánd-párti urak elidegenedtek a hittől és arra törekedtek, hogy az Egyház javait elfoglalhassák és a maguk javára fordíthassák, részint azért, hogy a töröknek járó adót kifizethessék, részint hogy maguknak megtarthassák. Magyarországon az összes hatalmasok, kevés kivétellel, új emberek, alacsony származásúak, akik feleségeik vagyonából gazdagodtak meg, akiknek atyja vagy férje, akiknek ők szolgáik voltak, meghaltak a csatatéren. A többiek rablás, vagy pedig folytonos párváltoztatás útján gazdagodtak meg. … Ezért nem csoda, ha ezek a politikában és a vallásban az újítások felé hajlanak és semmit sem gyűlölnek jobban, mint az igazságos, keresztény és tisztességes életet.” (Egyháztörténeti emlékek, III. 468.) Ilyen körülmények közé került a magyar katolicizmus. Németországból hírül hozták a hitújítók az új módit, hogy aki elhagyja a régi hitet, elfoglalhatja az egyház vagyonát. A vagyonossá lett földesurak aztán a cuius regio, illius religio – „akié a föld, azé a vallás” elve alapján – mindent elkövettek a régi hit kiirtására és az új hit meghonosítására. A régi papok közül sok a mohácsi csatában esett el, a megmaradottak közül sokat az újhitűek vagy elkergettek, vagy agyonvertek.      Hogy mennyire kevés volt a régi hit hirdetőinek a száma, kitűnik abból, hogy például Fejér megyében összesen három katolikus plébánia maradt: Móron, Fehérvárott és Bodajkon. Az országgyűléseken másfélszáz esztendőn keresztül állandóan folyt a panasz, hogy a nagyurak elrabolják az Egyház vagyonát. A bepanaszoltak legtöbbje azok közé tartozott, akiket a protestáns történetírás az új hit apostolaiként dicsér. Ezek közé tartoztak: Báthory András, Serédy Gáspár, Bebek Ferenc, Perényi Péter, Balthazár Deák, Tompa Péter stb. stb.      A győri káptalan 1530-ban például így panaszkodik ellenük: „Hihetetlen vadsággal dühöngenek a javadalmasok, plébánosok és szegény jobbágyok ellen. Némelyeket megöltek, másokat kegyetlenül elvertek, másokat – eltörve kezüket és lábukat, borzasztó börtönbe vetettek, többet közülük munkára fogtak és pénzt és állatokat zsaroltak ki tőlük. Házaikat lerombolták, sőt azt is megtették, hogy elfogták a papokat és átadták őket a törököknek megcsonkításra.” (Egyháztörténeti emlékek II, 71.) Az a protestáns, akit a császár akart fent leírt tetteiért megbüntetni, a fejedelem védőszárnyai alá menekült, s akit a fejedelem, vagy a hatóság vont felelősségre, a császár pártjára állott.      Legfőbb védő azonban mindenképp a török volt. Amint Melanchton 1544. május 31-én írta: „Közepesen terjed Magyarországon az evangélium azokon a helyeken, amelyek török kézen vannak.” (IV. 361.)      Gyulai Torda Zsigmond pedig ezeket írja 1545-ben Melanchtonnak: „Tudd meg, hogy a török joghatása alatt mindenütt szabadon hirdetik az evangéliumot, úgy hogy az Isten legnagyobb jótéteményének mondhatnád, hogy megengedte, hogy e területek török iga alá jussanak. Ha testileg szolgaságban vannak is, az evangélium napja fölkelt és nagy véleményszabadság van. Bármely tanítónak vagy igehirdetőnek szabad átmenni az ő területükre és taníthatnak akár az iskolában, akár a templomban.” (IV. 451.)      Zsigér Imre protestáns prédikátor 1549-ben ezt írja: „Az Úr teljesen csodás módon a török urak és elöljárók által védett meg bennünket, akik, amint látszik, kiválóan kedveznek nekünk.” (V. 188.)      Így omolt romokba Magyarországon az 500 éves katolikus vallás, a legfőbb történelmi összekötő és fenntartó erő. Gyönge jellemű, pénzért, vagyonért mindenre kész harácsolók törték le a keresztet Hungária ormáról és tépték ki a magyar szívekből a hűség és szeretet eszményeit. Ünnepelhetjük-e mindezeket október 31-én? – Nem ünnepelhetjük! 5. Mely vidékek lettek Magyarországon protestánsokká? Azok, ahol a török járt: a Duna-Tisza köze, a Duna melléke, Baranya, Somogy, Szentgotthárd környékének sík területei, a Tiszántúl síkságai. Erdélynek Magyarország felé eső részei. Ezeken a területeken a török segítette a protestánsokat s együtt irtották a mindkettőjük által gyűlölt katolikusokat. A protestánssá lett urak elvették a katolikus templomokat, elkergették a katolikus papokat. Az új prédikátorok egy darabig miséztek (később úrfelmutatás előtt elhagyták az átváltoztatás szavait, de a kenyeret, kelyhet fölmutatták, úgy, mint ahogyan a katolikus misében szokás), litániát tartottak, gyóntattak stb.      Eleinte a látható különbség csak az volt, hogy a misét magyarul mondták, és hogy a papok megnősültek. A nép nem vette észre, hogy az ő régi vallása megváltozott volna. Csak lassan, évek, évtizedek után, ahogyan a körülmények engedték, elmaradt az egyik, aztán a másik rész, kivitték a gyóntatószéket, eltűnt a Mária-szobor, az oltár stb.      A nép csodálkozott, méltatlankodott, de mivel a prédikációban csak azt hallotta, hogy egyedül ez a helyes, és hogy addig csak elrontott vallásban élt – belenyugodott. Mit is tehetett volna egyebet a szegény és gyenge nép? Nehéz volt, keserű volt az élet, imádkozni, Istenben vigasztalást keresni kellett, 20-30-50 év multán, pláne mikor az öregek egy jobb világba távoztak, mindez természetesnek és jónak látszott. Hiszen a vallásba többnyire belenevelik az embert.      Magyarországon a saját akaratukból csak a tótok és a németek lettek protestánsokká. A felvidéki tótok, a szepesi és erdélyi németek. A törökök által nem járt vidékek, a dimbes-dombos, hegyes, vizes, mocsaras területek, ahol a török ló és ágyú nem szívesen fordult meg – megmaradtak magyaroknak és katolikusoknak. Így maradt katolikus Vas megye, a Hegyhát vidéke a Rába mentén, Zala megye, Győr megyének a Duna által védett része, a Szigetköz, Sopron megyének a Rába, Rábca, Repce, Hanság, Fertő által védett területe, a Csallóköz. Ettől északra Zobor vidéke, Mátyusföld 25 ősmagyar és őskatolikus faluja. A Mecsek hegyei közt 50 falu, a palócság. A keleti és északi székelyek, a csíki székelyek, a Hargita alja, a kézdi székelyek, Udvarhely megye keleti és északi része. Az Alföld nagy része kálvinista lett, de Szeged; Csongrád, Kecskemét, Kalocsa, Tápió környéke, Szolnok népe, a Jászság, a matyók minden erőszak és furfang ellenére katolikusok maradtak.      Zalában, külső Somogyban Koppány népe annak idején legtovább maradt pogány, de amikor híve lett a katolikus vallásnak, kevésbé háboríttatva a pogány törököktől, mindvégig megmaradt katolikusnak és magyarnak. Ott a Bánfi, Betlen, Balassa, Mikó, Báthori stb. családnevek ezeresztendős katolikus magyar nevek. Ezeket a török nem háborgatta annyira, nem űzte el papjait, nem rombolta le templomait, nem erőszakolta a hithagyásra, nem pártolta az újhitű papokat – tehát a nép megmaradt ősmagyarnak s őskatolikusnak. Amikor a törökök kitakarodtak, azokra a kipusztult területekre, ahova magyarokat telepítettek vissza, csaknem kizárólag katolikusok kerültek. Miért nem protestánsok is? Azért, mert a protestánsoknak nem voltak népfeleslegeik. A katolikus jászok szállták meg Pest, Heves, Arad, Csanád, Temes megyék kipusztult területeit. Csanytelek, Tömörkény, Kistelek, Pusztamérges, Kiskundorozsma stb. színkatolikus népe török utáni letelepítés a katolikus népfölöslegekből.      Viszont Württembergből, Elzászból, szintúgy a Felvidékről protestánsokat telepítettek az Alföldre, akik ma is ragaszkodnak németségükhöz és tótságukhoz, német nyelvükhöz, és többnyire utálják a magyarokat. Viszont ahova katolikus németek és tótok kerültek, ott ezek nemcsak érzésben lettek hívei a magyar állameszmének, hanem lassan-lassan nyelvükben is magyarrá váltak. A népszaporodás elsősorban a katolikusokat jellemzi. Az 1910. évi népszámlálás Magyarországon 20.886.487 lelket talált. Ha az ország 1870-től kezdve úgy szaporodott volna, mint a latin katolikusok, akkor 1910-ben 22.345.582 lakosa lett volna. Ha úgy, mint a kálvinisták, akkor 20.018.,725. Ha úgy, mint az ágostai evangélikusok, akkor 19.673.802. Ha úgy, mint a görögkeletiek, akkor 17.891.978 lakója lett volna Magyarországnak. 6. A protestantizmus rombolásai Luther Wartburgban így töprengett: „Sokszor remegett a szívem a félelemtől, szemrehányásokat tettem magamnak: Hát te egyedül vagy a bölcs? Mindenki tévedett, csak te nem? Mi lesz akkor, ha te tévedsz? Ha annyi embert magaddal rántasz a tévedésbe, az örök kárhozatba? Rettenetes dolog ellene támadni annyi száz esztendő megszámlálhatatlan embersokaságának, annyi nagy tekintélynek. Betartani a füleimet a vádak, panaszok és ítéletek szavai előtt.” (Luthers Werke, 8, 411.)      Ez volt a lelke egyik fele. A másik pedig így tombolt benne: „A kevélység, harag és paráznaság szenvedélyei legyőzhetetlenek.”      A második hang túlharsogta az elsőt s Luther kész volt inkább az egész régi Egyházat elpusztítani, mint meggyőződéséből engedni. Irtózatos elkeseredéssel tört mindenre, ami katolikus. Úgy tett, mint az örökös, aki csalódott a neki jutott jussban: ezért dorongot, fejszét fog és tör, zúz mindent, ami a keze ügyébe kerül. Luther eltörölte a hagyományokat, vagyis az első keresztény századok szent és jámbor életű, legtöbbször vértanú egyházatyáinak tanítását. Ezek magától Krisztustól vagy az apostoloktól hallották és látták a keresztény vallás magyarázatát és gyakorlati alkalmazását. Ők látták az Egyház megszervezését, azt, hogy Krisztus után ki volt az Egyház feje, kik voltak a kormányzók, hogyan és mit tanítottak, hogyan tartották az istentiszteletet, hogyan miséztek, hogyan szolgáltatták ki a szentségeket. Az apostolok és azok utódai gyökereztették a hívek lelkébe a boldogságos Szűz és a szentek tiszteletét, ők őrizték meg a tanítás tisztaságát, ők küzdöttek a tévtanítók ellen, akik Krisztus és az apostolok tanítását tévesen magyarázták.      Luther mindezt egy csapással eltörölte. Neki a történelem s az ősi keresztény tanítás útjában volt. Ő 1500 év után mindent a legjobban tudott, tudta, hogy a Bibliát hogyan kell magyarázni, az Egyházat hogyan kell kormányozni, a szentségeket kiszolgáltatni. Az angol protestánsok közül évente 10-15 ezer, nagyrészt tudós és jámbor ember, sok anglikán pap tér vissza a katolikus Egyházba. Megtérésüket igen sokszor azzal magyarázzák, hogy tanulmányozták a keresztény vallás történetét, és azt állapították meg, hogy a jelen idők katolikus vallása, tanítása, kormányzása, szentségei teljesen megegyeznek a legrégibb idők kereszténységével. A protestánsok szerint a keresztény vallás egyetlen forrása a Biblia, és a Bibliát mindenki szabadon magyarázhatja. A helyes tanítás megállapítására nem kell pápa, nem kellenek püspökök, zsinatok, mert a Szentlélek a Biblia minden olvasóját külön megvilágosítja. Ahogyan Luther mondotta: „Meg vagy keresztelve, tehát lelki ember vagy, az evangélium által jogod van ítéletet mondani minden felett és téged senki nem ítélhet meg. Mondd: minden hitem egyedül Krisztusban van s nem a pápákban és a zsinatokban. A hitem szerint bíró is vagyok, jogom van így beszélni: az én tanításom jó és igaz, azoké pedig gonosz és hamis. Neked a pápa is engedelmességgel tartozik, oda kell feküdnie a lábaid elé.” (Luthers Werke, 13 K. 3. 358.)      Ez volt az úgynevezett evangéliumi szabadság, amely mámoros örömmel töltötte el az új hit híveit. Hiszen – úgy gondolták – most már fölszabadultak a zsarnokság igája alól. Az a kérdés: olyan könyv-e a Biblia, amelyet mindenki szabadon és helyesen magyarázhat, s amelyen mindenki eligazodik és mindenki megtalálja benne az Isten igazságát?      A Biblia egy több ezeréves könyv, amelyet zsidó, szír, kháld, görög nyelven írtak. Igaz-e tehát Luther ígérete, hogy a Bibliát mindenki szabadon és helyesen magyarázhatja? Nem lehet igaz, mert az eredeti nyelvet kevesen értik s ezért azok számára le kell fordítani. Tehát az olvasó már nem a maga tudása, hanem a fordító magyarázata alapján hisz a fordító tekintélyének.      Másrészt a Biblia ősrégi könyv, amelynek igazi értelmét, az egyes szövegeknek a többi szöveggel való összefüggését ismét magyarázni kell. A magyarázásra az emberek prédikátorokat választanak, akiknek magyarázatát elhiszik, vagy nem hiszik el. Tehát a protestantizmusnak azt kellett elfogadnia, amit Luther olvasott. A különbség csak az, hogy az Egyházban a Szentlélek által megvilágosított, a püspökökkel egyetértő pápa magyarázza a Bibliát 1900 év óta egy értelemben, míg a protestáns bibliamagyarázat annyiféle, ahányan magyarázzák. Ahogyan maga Luther mondotta: „Ahány fej, annyi szekta. Ha valamelyik tökfilkó álmodik, már azt hiszi, hogy a Szentlélek sugallta, és már próféta akar lenni.” Így forgácsolódott szét a protestánsok kezében az egységes keresztény tanítás: mást tanított Luther, mást Karlstadt, Zwingli, Kálvin, Münzer, VIII. Henrik stb. Így szabadították ránk azt a sok bibliamagyarázót, akik a jelenkorban úton-útfélen ágálnak. Ha egy facér suszterlegény megunja a mesterségét, vallást alapít és akad, aki ráhallgat és eltartja. Amerikában szokás, hogy a lelkészt maguk a hívek előzetes vizsgálatnak vetik alá. Ha nem tetszik, nem alkalmazzák. A milliomosok külön lelkészt, külön imaházat és külön tanítást igényelnek. S ha a tanítás nem felel meg a felfogásuknak, nem eléggé testhezálló, a poklot és mennyországot nem tetszés szerint magyarázza, a lelkésztől megvonják a fizetést. Így lesz a tanítói hivatás egyszerű kenyérkereset.      Az Egyesült Államokban pár év előtt 170 hivatalos protestáns vallást mutattak ki (1930-as adat, ma már több tízezer). Németországban, Angliában, pláne az utóbbi időben senki sem ismeri ki magát a sok protestáns felekezet közt. Mást prédikál a lelkész, mást a káplán. Kérdem: Ez volna Krisztus egyedül igaz vallása? Ezt a zűrzavart tanította volna Krisztus? Ezt sugallaná a Szentlélek? Luther eltörölte a pápaságot. Krisztus Urunk Simon apostol nevét Péterre (magyarul: Kőszikla) változtatta, és ezt mondta neki: „Te Péter (Kőszikla) vagy és rád építem Anyaszentegyházamat.” „Neked adom a mennyország kulcsait.” Másutt ismét Péternek mondá: „Én könyörögtem érted, hogy meg ne fogyatkozzék a hited és te erősítsd meg atyádfiait.” (Luk 22) Krisztus Urunk ugyancsak Péternek mondá: „Legeltesd bárányaimat és legeltesd juhaimat.” (Jn 21)      A keresztény Anyaszentegyház a legelső időktől fogva úgy tudta, úgy tanította és azt hagyta az utódokra, hogy Krisztus Urunk Szent Pétert a maga utódának rendelte. Péter utódai a római pápák lettek, akik az Egyház híveit kormányozták, akik megőrizték a tanítás tisztaságát, hogy az a Bibliával és az Egyház mindenkori tanításával egybehangzó legyen.      Péter mellett az apostolok voltak az Egyház elöljárói, akik minden vitás esetben kikérték Péter útbaigazítását, és később a római pápa vezetése mellett a zsinatokon 1500 éven keresztül egyértelműleg vezették a katolikus Egyházat. Egészen természetes is, hogy Krisztusnak kellett egy olyan intézményt létesíteni, amely az ő isteni tanítását megőrzi és megmenti attól, hogy emberi gyengeség játéklabdája legyen. Ez az intézmény a pápa vezetése mellett működő tanító Egyház. A pápa tévedhet, mint ember, mint író, mint szónok, mint törvényhozó és kormányzó. Csak egy esetben nem téved, akkor, amikor hit és erkölcs dolgában Krisztus tanítását, mint a hitre kötelező tanítást ex cathedra – ünnepélyesen kijelenti.      Az Egyház 1500 éven át mindig hitte ezt. Sőt Luther is hitte ezt, hiszen 1516. július 27-én ezt prédikálta: „Az Egyház nem tévedhet a hit hirdetésében. Ezért vigyázzon mindenki, hogy az Egyház igazságától el ne térjen.” Arra a kérdésre: Hol van az Egyház? Luther ezt felelte: „Ott, ahol Péter az ő utódaiban uralkodik. Se az egyesek világossága, se a nagy ügyek nem jogosítanak föl senkit arra, hogy a pápaságtól elszakadjon.” (Luthers Werke 169). „A te szavad Krisztus szava, a te személyedben Krisztus beszél és Krisztus uralkodik” – írta ugyancsak Luther a pápának 1518. augusztus 21-én.      Így beszélt Luther mindaddig, míg azt hitte, hogy a pápa elfogadja az ő tanítását a szabad akaratról. De amikor látta, hogy a pápa nem hajlik feléje, akkor kiátkozta a pápát, és új tanítást hirdetett, azt, hogy Krisztus a tanítói megbízatást nem Péternek és utódainak, a pápáknak, hanem az egész egyháznak, a hívek összességének adta. Szerinte a „tereád, mint Kősziklára építem Anyaszentegyházamat” szavak nem Péternek, hanem az összességnek, szóltak.      Így rombolta szét Luther az Egyház 1500 éves egységét. Így lett egy fej helyett annyi fej, ahány beszélni és tanítani akart. A Katolikus Egyház Krisztus igaz egyháza, mert benne vannak meg azok a tulajdonságok, amelyeket Krisztus az igaz Egyháztól megkövetelt.      Először: A katolikus Egyház egységes, ahogyan Krisztus akarta: „Egy a hit, egy a keresztség. Legyetek egyek, mint ahogyan Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 17,23) – „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg.” – „Kérlek titeket atyámfiai, hogy valamennyien egyetértők legyetek és ne legyenek köztetek szakadások.” (1 Kor 10) A katolikus Egyháznak egy feje van. Az első fő volt Krisztus. Ő a maga utódává Szent Péter apostolt rendelte. Őt követték a pápák, most a 261. pápa, XI. Piusz.      Az Egyház egyetlen feje 1900 év óta őrködik a tanítás egysége fölött. Számos hittani kijelentés között egyetlen egy sincs, amely akár a Szentírással, akár az Egyház bármely tanításával ellenkeznék. A nyelv, a stílus lehet más, de a lényeg mindig ugyanaz. Amit a pápa tanít, azt tanítják a püspökök, a papok a legkisebbig. Aki az egységtől eltér, megszűnt a katolikus Egyház tagja lenni. A hitélet eszközei a szentségek. Az Egyháznak mindig 7 szentsége volt. Annyi van most is, és annyi marad, amíg a világon ember él. A szentségek kiszolgáltatásának szertartásai lényegileg mindig ugyanazok voltak és ugyanazok maradnak.      A katolikus Egyház tanítója, szónoka, papja a maga küldetését mindig a püspöktől kapja. A püspöknek a pápa adja a lelki felhatalmazást. A pápa Krisztus sziklájára támaszkodik. Van-e egység a Katolikus Egyházon kívül? Nincs. Ahány akarat, annyi tanítás. Kérdezem: Melyik áll közelebb a krisztusi elgondoláshoz és küldetéshez? Másodszor: A katolikus Egyház szent.      Az Egyház lényeges ismertető jele a szentségre való törekvés. Emberek mindig voltak és lesznek, akik ettől eltértek, azonban az általános elv mindig az, hogy az ember tisztítsa meg lelkét a bűnbánat által és ne csak higgyen, hanem igyekezzék jobb, jó, szent ember lenni.      Az Egyház tanítása szent. Ebből sosem engedett. A Szentháromság tanának tisztaságát tagadta a Kelet. Az Egyház inkább elvesztette a Keletet, de a tanból nem engedett. VIII. Henrik révén elvesztette Angliát, de a házasság felbonthatatlanságából nem engedett. Fölségesek a katolikus Egyház istentiszteletei. A lélektisztításnak csodás eszköze a gyónás, Istennel egyesít a szentáldozás. A misék, búcsújárások, lelkigyakorlatok, missziók mindmegannyi csatornák, amelyek az örök élet tengerébe vezetnek.      A szerzetesrendek 1600 év óta Európa lelki fölemelésének forrásai. A föld kultúrája mellett a lélek szépítésének, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek hősei, a pogány népek millióinak megtérítői, akik mindenüket odaadják Krisztusért.      A katolikus Egyházban mindig voltak szent férfiak és nők, akik az önfeláldozás és erkölcsi tökéletesség emberfeletti magaslataira küzdöttek fel magukat. Világító fáklyák, akik után milliók mennek. Napóleon tündöklő pályáját milliók vére festette pirosra. Páli Szent Vince, az egyszerű szerzetes minden bizonnyal megmentett ugyanannyi embert a testi és lelki nyomorúságból. Lisieux-i Kis Szent Teréznek bizonyára több tisztelője van az őt világrészben, mint Napóleonnak. A katolikus Egyház története a csodák szakadatlan láncolata. Mennél nagyobb a lelkek veszedelme, annál több csodát művel az Úr Isten a katolikus Egyházban. Legtöbbet a három első, azután a XI., a XVI. században s a jelen korban. Lourdes, Lisieux, Konnersreuth stb. ma is olyan állomások, ahol a tudomány csodálva áll meg és azt mondja: ez felülmúlja a természet törvényeit. Itt nem elég az, amit a protestánsok mondanak: a csoda lehetetlenség! Lám, az angol protestáns orvosok évenként egész sereg orvosukat küldik ki Lourdesba, tanulmányozni az ott történteket. S azok az orvosok kénytelenek megállapítani, hogy Lourdes csodáit nem lehet tudományos alapon megmagyarázni, mert természetfölöttiek.      A lourdesi ellenőrző irodának jelenleg 2063 orvos tagja van a világ minden részéből. Közülük igen sok nem katolikus. A Nobel-díjas dr. Carrel amerikai protestáns orvos ezt írja: „Én hiszek a csodás gyógyulásokban. Sohasem felejtem el a megrendítő élményt, amikor egy nagy rákszerű seb egy munkás tenyerén szemem láttára egy kis forradássá zsugorodott össze. Megérteni nem tudom, de nem kételkedhetem abban, amit saját szememmel láttam.” Itt az Isten keze működik. És miért csak a katolikus Egyházban működik? Miért nem mutatnak rá csodákra a felekezetek? Azért, mert náluk olyanok nincsenek. Az Úristen egyedül a katolikus Egyházat választotta ki erre a kitüntetésre. Ő tudja, hogy miért? Harmadszor: A katolikus Egyház katolikus, vagyis általános, az egész világra kiterjedő. És egyedüli vallás, amely az egész világra kiterjed, beteljesítvén Krisztus felszólítását: „Elmenvén az egész világra, tanítsatok minden nemzeteket.” Katolikust mindenütt találunk az egész világon. Ritkábban vagy sűrűbben, de mindenütt vannak, Kamcsatkában csakúgy, mint Ausztráliában, Kínában vagy Patagóniában. Negyedszer: A katolikus Egyház apostoli, vagyis a vezetői törvényes utódai az apostoloknak, akik hatalmukat és küldetésüket magától Krisztustól kapták. Ez a láncszem Krisztus óta egyetlen egyszer sem szakadt meg. Ezt bizonyítja a történelem 1900 éven át. Ezt bizonyítják a katolikus Egyháztól elszakadt eretnekek is, akik sohasem vetették az Egyház szemére, hogy az apostoli láncszem valaha megszakadt volna. A katolikus Egyház magát tartja Krisztus egyedül igaz és egyedül üdvözítő Egyházának. Úgy van meggyőződve, hogy Krisztus tanítását lényegében egyedül ő őrizte meg. A formák változtak, de a lényeg ugyanaz maradt 1900 éven át. Ebből az következik, hogy aki ezt az igaz tanítást vallja, és a törvényeknek engedelmeskedik, üdvözül. Viszont az is következik, hogy aki az igaz tanítástól tudva és akarva eltér, az elkárhozik.      A katolikus Egyház nem ítél senkit kárhozatra – az ítélet Isten dolga –, Isten tudja, hogy kinek jóhiszemű a tévedése. Az azonban bizonyos, hogy aki a vallása igazsága dolgában kételkedik, annak kötelessége keresni az igazságot, és addig keresni, míg megtalálja. Ezért Isten ítélőszéke előtt felel.      Mivel pedig mi, katolikusok így vagyunk meggyőződve, hogy mi az egyedül igaz vallásban élünk, és hogy a protestánsok eltértek Krisztus igaz tanításától, ezért mi nem ünnepelhetünk október 31-én. 7. Végszó A protestánsok messze távolodtak el tőlünk és látszólag áthidalhatatlan szakadék választ el bennünket egymástól. Mi ezt mély fájdalommal, a testvért sirató testvér mély fájdalmával látjuk. Mert testvérek vagyunk, ugyanannak a jóságos Krisztusnak gyermekei, akik 15 századon keresztül egy templomba jártunk, egyformán vallottuk Krisztust urunknak és Istenünknek és Szűz Máriát égi édesanyánknak. Most ugyanannak a hazának vagyunk édes gyermekei, egy falunak, egy városnak szülöttei, sokszor rokonok, jóbarátok, akiknek ha valaha, most kellene egynek lennünk, amikor külső és belső ellenség marcangolja hazánkat, agyarkodik ránk és semmit sem óhajt inkább, mint a köztünk tátongó szakadék minél sötétebb mélységét. Mi szakított el bennünket 400 év előtt egymástól? – Egyedül Luther tanítása:      1. A hit egyedül üdvözít.      2. A jócselekedetek az üdvösségre nem szükségesek.      3. Az embernek nincs szabad akarata és így jutalomra érdemeset nem cselekedhetik.      4. Isten az embert bűne vagy érdeme nélkül csupán az isteni önkény alapján az örök üdvösségre vagy örök kárhozatra rendelte. Kérdezem: tanítják-e ezt ma a protestánsok? Nézem a tankönyveiket, nem találom. Legalább is nem oly értelemben, mint ahogyan Luther kiállt érettük, és ahogyan akkor eltépte híveit az Anyaszentegyház kebeléről. A Tízparancsolat csakúgy alapja a protestáns vallásnak, mint a katolikusnak.      Tehát egy olyan tanítás miatt szakadtak el, amely általánosságban már akkor sem kellett a protestánsoknak sem és annál kevésbé kell ma. Miért nem kell? Azért, mert Luther ezen vallási elvei alapján sem a gyermeknevelést, sem a társadalmi rendet, sem az állam egységes életét nem lehet fenntartani.      Tehát elszakadtak tőlünk, de az alapelvek gyakorlati átélését tekintve visszatértek hozzánk. Ezzel ők maguk cáfolták és cáfolják meg az úgynevezett reformáció atyját! De nézzük tovább a protestantizmust! Boldogabbak lettek-e azáltal, hogy eltépték magukat Krisztus Egyházának egységétől? Nem, mert azóta is folyton keresnek valamiféle egységet. Újabban Lausanne-ban és Stockholmban. Tanácskoznak, indítványoznak, de megegyezni nem tudnak. Még Krisztus Urunk istenségét sem tudják közös alapelvül elfogadni. Mindenki megy a maga külön útján. A kévét meg tudták oldani, de még egyszer összekötni nem képesek. Pedig érzik, hogy az ezerfelé szakadozott, egymásnak ellentmondó hit nem Krisztus hite. Hiszen ő csak egyféleképp tanított. Boldogabbak-e azáltal, hogy az Oltáriszentséget megfosztották szentségi mivoltától és egyszerű emléknek, kenyérnek és bornak degradálták? Boldogabbak-e azáltal, hogy a gyónást, az utolsó kenetet, a lélek nagy orvosságait, emberi ésszel föl nem érhető, csak isteni elgondolással megmérhető vigasztalásait elvetették?      Boldogabbak-e azáltal, hogy a Szent Szűz és a szentek égi társaságától elszakadtak, hogy őket csak közönséges, magunkfajta embereknek nézik?      Testvérek! Kinek volt joga mindezektől megfosztani a mi keresztény testvéreinket? Hiszen mindezek nem a katolikusok kitalálásai, hanem Krisztus szent öröksége, amelyet az emberek számára hagyott! Emelkedett-e a protestantizmus tudományos értéke, amikor a kereszténység egész történetét, annak tanúskodását, szent és vértanú hősök bizonyságait, a hagyományokat elvetette?      Szebb lett-e a protestantizmus lelke, amikor a művészetek: festészet, szobrászat, építészet, zene világszép alkotásait összerombolta s azóta sem akarta pótolni? Kérdjük újra és utolszor is: Ünnepelhetünk-e együtt? Ugye, nem? Mi fáj minekünk? Az, hogy a mi protestáns testvéreink legnagyobb részét, talán 80-90 százalékát erőszakkal szakították el édesanyjuktól, a katolikus Anyaszentegyháztól. Hatalmas urak, akik alattvalóiknak még a hite fölött is rendelkeztek, kényszerítették őket, hogy a régitől elszakadjanak, és az újhoz csatlakozzanak. Fáj, hogy sokakat úgy csaltak át az új hitbe: megtartották egy ideig a régit, mert tudták, hogy az kedves nekik, és csak lassan, lépésről-lépésre hozták be az újat.      Keserűség tölti el a szívünket, amikor azt látjuk, hogy a protestánsok eltorzított, elcsúfított, megrágalmazott formában ismertetik tudatlan híveik előtt a mi szép katolikus vallásunkat. A legkisebb pusztai protestáns gyermek is a maga hittankönyvei alapján valósággal megutálja a katolikus vallást. A mi katolikus tanítványaink a hittanórák alatt azt tanulják, hogy milyen szép a katolikus vallás. A protestáns vallást nem ismerik. A protestáns gyerek pedig minden lapon azt olvassa, hogy milyen buta, elmaradott az, aki katolikus. Nem mi írjuk, hanem dr. Révész Imre protestáns tanár írta „A mai kálvinizmus” című írásában (1923) a következőket: „Amikor kálvinizmusról beszélünk, bizonyos fokig és bizonyos értelemben katolikus-ellenességet, azaz antikatolicizmust kell értenünk. A kálvinizmus kiválólag anti-katolikus protestantizmus, még pedig nem múltjánál és jelenénél, nem emlékeinél vagy reményeinél fogva, hanem egészen egyszerűen belső szerkezeténél, evangéliumi tartalmánál, gondolati alkatánál, tehát lényegénél fogva.” Tehát a lényeg a katolikusellenesség! Mi Krisztus isteni tanításaival, szentségeivel, kegyelmi világával jobbakká igyekszünk tenni gyarló emberi mivoltunkat, a magyar kálvinizmus lényege pedig a katolikusellenesség. Testvérek! Mi, katolikusok, amikor a ti érthetetlen ellenszenveiteket látjuk a katolicizmussal szemben, mindig úgy érezzük, mintha egy templom gyönyörű üvegfestésű ablakait néznénk. Mi belülről, ti pedig kívülről. Mi az igazi művészi, ihlető szépséget, ti pedig a visszáját, a fordítottját, a vakját. Mi gyönyörködünk, ti pedig örökké a kritikáitokat rágjátok. Nektek semmi sem kell abból, ami nekünk szép és jó, ami bennünket megvigasztal, ami életben és halálban erőt ad.      Ezért van igaza a protestáns Révész Imrének, amikor ezt írja: „Mi nem elégedtünk és ma sem elégedünk meg a képek, szobrok, fényes szertártartások radikális mellőzésével, hanem még az olyan ártatlan s másfelől olyan mélyen vallásos és közösen keresztyéni jelképekre is kiterjesztjük szinte szenvedélyes idegenkedésünket, aminők a kereszt és térdeplés. Kakast, csillagot, gömböt, kalászt, pelikánt, bárányt – mindent vállal a magyar kálvinista ember a keresztyénség jelképkincséből, csak éppen a legősibbet, a legszentebbet, a legegyetemesebbet nem vállalja – azt, amely tulajdonképpen egyedül speciálisan keresztyén – a keresztet. Azt a keresztet, amelyet külföldi hittestvérei aggodalom és megbotránkozás nélkül helyeznek el templomaik és szobáik falán.” A protestánsok azzal érvelnek, hogy a kereszt inkvizíciós emlék. Testvérek, ha mi is folyton a múlton rágódnánk, és ha a török uralom alatti és utáni vértanúinkat, és a protestáns igazságtalanságoknak a múltban és jelenben levő, csak legélesebb eseteit hánytorgatnánk, akkor akár egy újabb vallásháború ajtaját nyitnánk fel. Mert hiszen mi is megtehetnénk, hogy már annak a pusztai elemi iskolás gyereknek a lelkébe beleékelnénk a lutheri és kálvini gyűlölködések kontráját.      Kell ez? Szükség van erre? Nincs! De nektek se legyen rá szükségetek! Ne nézzétek bárgyúságnak a mi békeszeretetünket, hogy a békesség hajléka alá tüzes csóvát dugtok… Mi tudatában vagyunk a mi vallási igazságunknak. Tudjuk jól, hogy Krisztus 1900 éves örökségét mi őriztük meg. A mienk 1900 éves és változatlan, a tietek csak 400 éves és azóta is a szétszakadozottság foszladozása. Mi tudatában vagyunk annak, hogy a mi magyar hazánkat nálunknál se a múltban, se a jelenben senki hívebben nem szolgálta. Mi vagyunk a magyar konzerváló erő. Mi vagyunk a konstruktív tényező. Voltunk és vagyunk: békében, háborúban, a kommunizmus és oláh megszállás idején. A mi vezetőink nem tévedtek el se jobbra, se balra.      Szükséges-e, hogy ezeket mi is emlegessük?! Ebben az írásban nagyjából leszögeztük a mi igazságainkat és a ti helyzeteteket.      Láthatjátok, hogy amit állítunk, azt bizonyítani is tudjuk. Mert már egyszer végre valahára ezt is meg kellett tennünk. Azonban nem háborút akarunk, hanem békét. Mi tudjuk magunkat védeni, de ha szükség van rá, tudunk támadni is. De nem az utóbbi a célunk, hanem a békesség. Mi összeszorítjuk a fogainkat, és némán vesszük tudomásul, hogy ti október 31-én, a kereszténység legvéresebb és legkegyetlenebb megtámadása emléknapján ünnepeltek. Nekünk keserűség, Nektek ünnep. Mi nem ünnepelünk, mert nem ünnepelhetünk. Sőt az államhatalmat is arra kérjük, hogy még a sajtó szüneteltetése által passzív ünneplésre se kényszerítsen bennünket. Feltéve 2011. november 21. Vége