„Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni.” (Zsolt 118,8)
Nem sokkal a Summorum Pontificum megjelenését követően egy pap azt mondta nekem, hogy az Egyház számára sokkal pozitívabb hatást hozott volna, ha a pápa a régi mise – úgymond – felszabadítása helyett, egyszerűen kötelezővé tette volna a főoltárnál való misézést. Mert, magyarázta, akik a régi misét akarják olvasni, azok a motu proprio nélkül is ezt teszik, akik meg nem akarják, azok ezután sem fogják ezt a misét bemutatni. Ugyanakkor a nép helyett az Isten felé való misézés automatikusan magával hozta volna a „tisztulást”.
Azt is mondta ez a pap, hogy egy klerikusnál a katolikus hit meglétének három ismérve van: nem áldoztat kézbe, nem misézik a néppel szemben, és nem mondja az új felajánlási imákat a szentmisében.
Hogy a motu proprioval kapcsolatban mondottak mennyire igazak, azt eddig is tudtam, de mostani erdélyi utamon a gyakorlatban is a napnál világosabban láttam beigazolódni eme igazságot.
Aki honlapot készít, az természetszerűleg szeretné megtudni, hogy hányan olvassák munkáját. Szerencsére a szerverek maguk is nyújtanak ehhez segítséget, mert van úgynevezett látogatottsági számláló szolgáltatásuk, de ez se nem igazán részletes, se nem igazán megbízható. Az interneten viszont több cég is ajánlja saját programját a látogatottság mérésére. Én valahányszor feltettem egy ilyen külsős cég kódját, kivétel nélkül, de tényleg kivétel nélkül, mindig történt valami baj a honlap elérhetőségével. A szerver mindig elromlott, hol rövid, hol hosszabb, és egyszer egészen hosszú időre – én úgy gondoltam, hogy azért, hogy nekem eszembe juttassa Dávid király történetét a népszámlálásról – és gyorsan felhagyjak honlapom olvasottságának a vizsgálatával – (lásd: 1 Krón 21,1-14, vagy 2 Sám 24).
Itt ugye arról van szó, hogy „a sátán Izrael ellen fordult, és rászedte Dávidot, hogy számlálja meg Izraelt”. Erre Dávid megbízza Joábot, hogy hajtsa végre a népszámlálást, amit ez ugyan nagyon kelletlenül, de végülis megtesz. „Isten nemtetszéssel nézte az eseményt, és megbüntette Izraelt.” Dögvésszel sújtotta.
A Biblia ilyen magyarázatot fűz e történethez: „A korabeli felfogás szerint a népszámlálást bűnnek tekinti, mivel a nép szaporodását, jólétét Isten közvetlenül adja. Aki ellenőrzi, az Ő jogaiba avatkozik.” (Szent István Társulat, 1992.) Egy régebbi Biblia-kiadás 2 Sám 24-t így magyarázza: „Valószínű, hogy Dávidot hiúság és elkapatottság vezette tettében, s ahelyett, hogy az Úrban bízott volna, túlságosan a maga erejére akart támaszkodni, s ezáltal vétkezett.” (1930-as kiadású Káldi-féle fordítás). Vagyis Dávid azt tette, amit Jeremiásnál az Úr „átkozott”-nak nevez. („Átkozott az az ember, aki emberben bízik” (Jer 17,5))
Amikor még nem voltam katolikus, viszont nagy magyarnak tartottam magam, én is sokszor hangoztattam elismerésként, a haladás, a „jó”-ság egyik legnagyobb jeleként, hogy a világon Erdély volt az első, ahol a vallásszabadságot kihirdették. Hogy Erdély volt az az ország, ahol a legkülönbözőbb vallások békésen megfértek egymás mellett, ahol katolikus és református, unitárius és szombatista, evangélikus és görög-keleti békésen éldegélt egymás mellett és gyakorolta hivatalosan is saját vallását.
G. atya egyszer megkérdezte tőlem, hogyha egyetlen érvet kellene mondanom a protestantizmus ellen, mit válaszolnék. Én azonnal rávágtam: Hogyan lehet egy jó, igazságos Istenről feltételezni, hogy 1500 évig hagyta tévúton járni az Őt imádókat, és milyen Atya az, aki engedi, hogy téves eszmékért szenvedjenek érte vértanúságot hívei?
Nyírő József aposztata pap és székely író (aki, állítólag, élete végén megbékélt az Egyházzal), a nagy „nemzetféltő”, „Isten igájában” című saját hitehagyását igazolni igyekvő könyvében (és többi művében) nem tud mást írni, mint amit ma is és a történelemben is mindig akkor hallunk, ha valami nagy baj történik: „Hogyan engedheti ezt meg Isten?” – „Milyen Isten az, aki ilyesmit megenged?”
Ezzel ellentétben, Dávid király, az isteneiket tisztelő régi pogányok és a még valódi katolikusok, például Kapisztrán Szent János, ugyanilyen helyzetben így beszéltek: Tartsunk, tartsatok bűnbánatot, mert megsértettük, megsértettétek Istent, vezekeljünk, vezekeljetek, hogy megszánjon bennünket, benneteket, és elfordítsa felőlünk és a tieitek felől haragját.
A valamilyen istenségben hívő emberek a bajok láttán a világ minden részén, minden korban elsőnek azt kutatták, mivel sértették meg a természetfeletti erőket, és miután erre rájöttek, vezekeltek, engeszteltek. Az olyan ember számára, aki hisz valamilyen magasabb rendű lényben, ez a világ legtermészetesebb, leglogikusabb dolga.
Csak aki nem hisz semmilyen istenben, aki az emberben bízik, általában az emberek vagy saját erejére támaszkodik, az tesz fel a fentiekhez hasonló istentelen, káromló kérdéseket.
Erdély valóban talán a világ legszerencsétlenebb sorsú országa, a legszerencsétlenebb sorsú néppel. Mégis, Pázmány Péter óta soha, senkitől nem hallottam, hogy ezt a sorsot valaki annak fényében értékelte volna, hogy hogyan viselkedtek, viselkednek ott az emberek az egy igaz Istennel és az Ő egy igaz vallásával szemben.
Erdélyben, és benne a Székelyföldön 1968-ban jártam először, majd évekig rendszeresen, aztán évtizedekig egyszer sem. Most újra meglátogattam őseim szülőhelyét, sírját, a katolikusnak maradt szászok központjától, Szászrégentől egészen le Tusnádig, ahol apai nagyszüleim, dédszüleim, nagybátyáim sírjai vannak, és onnan Nagyszebenig, ahol evangélikus szász felmenőim nyugszanak. Az interneten olvasható információkkal ellentétben, az utak ugyanolyan borzalmasak, mint 1968-ban voltak, egyes helyeken talán még borzalmasabbak.
Miközben a táj elképesztően gyönyörű, a legtöbb településen jóformán minden elhanyagolt, minden rohad, minden félkész állapotban várja a szomorú véget. Az embernek olykor az az érzése, hogy Afrikában vagy a legsötétebb Balkánon jár. El se tudja hinni, hogy Európában, a fejlettségére, civilizációjára oly büszke Európai Közösség egyik tagországában jár a 21. század elején.
Ez az érzés egészen addig megvan, amíg be nem tér egy katolikus templomba. Mert ezekben szinte fejbe vágja a modernség, az az igyekezet, hogy az erdélyi megmaradt katolikusság is részese lehessen a legújabb egyházi „vívmányoknak”. Erről tanúskodik az itt látható két fotó a gyóntató „fülkéről”, az egyik Mikóújfalun, a másik Tusnádon készült.
Elsőnek a Csiksomlyó-i kegytemplomban voltam, ide éppen egy péntek esti „mise” idején érkeztem. Csiksomlyó éppen eleget szerepel a médiában ahhoz, hogy a magyarok innen is, onnan is, elzarándokoljanak ide, nem csak a híres pünkösdi búcsú idején, hanem máskor is. Így tehát a misén elég sok hívő volt, pap pedig szintén sok. Úgy álltak ministránsaikkal együtt a hívekkel szemben a népoltárnál, háttal Istennek, mintha katonai díszszemlén, vagy egy amerikai futballmeccsen sorakoztak volna fel egymással szemben.
Augusztus 20-án, szombaton Mikóújfalun tartottak központi ünnepélyes misét (a környék több települése számára). A falunak van egy nagy temploma, de ez használaton kívül várja a feltámadást, a miséket a plébánia kertjében levő kisebb templomban tartják, amit 1832-ben Szent István tiszteletére szenteltek fel. Ide a mise közepén érkeztem. A mise alatt a templom-kertben imádkoztam, majd miután a sok pap a lány-ministránsokkal, majd utánuk a nép kivonult, imáimat a feldíszített templomban folytattam, így azt is láthattam, hogyan távoznak az egyszerű hívek a templomból.
Miután senki egyetlen gesztussal sem vett tudomást a tabernákulumban rejtőző valóságosan, testében jelen levő Istenről [FIGYELEM: ez a cikk 2011-ben íródott. Ezt követően még eltartott pár évig, pontosabban 2013 végéig, amíg felfogtam, hogy a NOM-os újrítusok és érvénytelen papszentelések következtében se a NOM-os rendezvények nem valódi misék, se a NOM-os tabernákulumokban nincs jelen Krisztus, és ez az ismeret, látva a dermesztő közönyt és a rengeteg szentségtörést, az ilyen esetekben, de persze, sajnos, csak ebben az összefüggésben, megnyugtató], nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem a sekrestyést: Nincs az Oltáriszentség a tabernákulumban? De igen, hangzott a buzgó válasz, csak az örökmécses nehezen látható. Nagyon kedvesek voltak, de láthatólag nem értették, miért fontos ez nekem.
Tusnádfürdőt egyik nagy-nagybátyám alapította Kovács Miklós erdélyi püspök segítségével. Emlékszem, 1968-ban itt még élénk fürdőélet zajlott, tele volt a község; a házak, az utak is rendezettek voltak. Most, egész erdélyi utam során e gyönyörű fekvésű, kitűnő adottságú hely elhanyagoltsága, félbemaradt vagy már romos épületei, nem létező útjai, gyalogútjai hatottak rám a legrosszabbul.
A fürdőhely főutcáján két templom áll egymással szemben: egy régi görög-keleti a szabadságukat itt töltő románok részére és egy új, a magyar helyi lakosságnak. A görög-keleti egész nap nyitva van, ha miséznek, akkor a mikrofonból a fél falu hallhat mindent. A templomban egész nap van valaki, amikor vaasárnap estefelé bementem, egy középkorú szerzetesnő vigyázott a rendre, illetve az égő gyertyákra.
A valóban szép görög-keleti templommal éppen szemben állt régen a katolikus kápolna, melyet a 80-as években, a helyi plébános, Incze Dénes idején bontottak le, hogy helyére egy modern, új templomot építsenek. Ahogy az előtérben látható feliratokon olvasható, Incze Dénes nagyon büszke volt a templomra, ami a legsötétebb Caucescu-rendszer idején épült fel.
Incze Dénes plébánost a magyarországi katolikusok onnan ismerhetik, hogy ő írta a 12 kötetes „A szentek élete” című művet, ami 2001-ben Szegeden jelent meg, és az év minden napjára több szentről, valamint az általa szentéletűnek tartott személyekről ad megemlékezést. Incze Dénes éppen akkora tisztelettel ír és sorolja a szentek közé Aquinói Szent Tamást, mint Teilhard de Chardin-t és Pió atyát, mint Henry Lubac-ot. Őt olvasva az ember tényleg nem tudja eldönteni, hogy a fejekben uralkodó szellemi zűrzavar, vagy a teljes hitetlenség-e a rosszabb, az üdvöt jobban veszélyeztető, illetve lehetetlenné tevő állapot.
Ha valaki megkérdezne, hogy mi is az a „katolikus” modernség, miben fejeződik ki, akkor elvezetném a tusnádfürdői új templomba. Itt minden a modernizmust leheli. Egyetlen kivétel van csak, ez a belső ajtóra kifüggesztett papír, mely a templomban való illő viselkedésre, öltözködésre szólít fel.
Ha valahol, akkor itt valósul meg a legszemléletesebben az Isten helyett az emberben való bizakodás szellemisége.
(A képeken felülről lefelé a mikóújfalui templom gyóntató fülkéje, a tusnádi templom gyóntató „alkalmatossága”, a mikóújfalui templom oltárképe, a tusnádfürdői görög-keleti templom és végül a tusnádfürdői katolikus templom ajtajára kifüggesztett viselkedési útmutató látható.)
Feltéve: 2011. szeptember 2.
Az úttal párhuzamosan futó hosszú, de keskeny telek adottsága nem alkalmas másra, mint a hagyományos templomi elrendezésre, vagyis egy viszonylag hosszú, de keskeny főhajóra az előtte levő szentéllyel, benne az oltárral. Csakhogy ez nem felelt meg a modern újvallás kívánalmainak a kielégítésére. Így megfordították a belsőt, az útra merőlegesen, keresztbe
tájolták, a szélesebb fal elé helyezték a népoltárt, amit így három oldalról is padokkal vehettek körül. A tabernákulum maradt a keskeny végfalon, így előtte senki nem térdelhet, ülhet, állhat, hiszen erre se helye, se lehetősége. (lásd a hevenyészett alaprajzot és a népoltárról készült képet.)
Isten, az Úr Jézus Krisztus így egyértelműen kikerült a középpontból, de még a látómezőből is, a hívek egy csoportja egyáltalán nem, a többiek csak a nyakukat tekergetve láthatják.
Ugyanakkor a papot mindenki láthatja, csodálhatja, egészen közelről, és ő is minden „hívét” a lehető legkisebb távolságról szemlélheti. Úgy ülhetnek, állhatnak egymással szorosan szemben, mint egy házibuli tagjai az üvegforgatáskor. Kereszt se az oltáron, se az oltár mögötti falon nincs, az az egyenlőszárú keresztféle valami, ami a falat díszíti, nem tudom micsoda, és mit szimbolizál – csak nem a szabadkőművesség, vagy a New Age egyik jelképe?
Ha valahol, hát ebben a térben ordít az emberben való bizakodás, az emberi együttlét, a dolgoknak egymás között való megbeszélésének, elintézésének a lelkülete. Hol marad ebből a térből Isten, az Isten felé fordulás, a Hozzá rimánkodás, a Rá figyelés, a Neki tetszeni akarás, a Tőle jövő üzenet, parancs meghallgatásának, fogadásának lehetősége? Isten csak oldalt ül és nézi, hogy mi, emberek milyen „jól” intézzük az ügyeinket Nélküle. És hogy milyen „jól” lehet Nélküle intézni, azt a világon kevés dolog mutatja jobban, mint éppen Erdély és a magyarok sorsa.
A templombelső ráccsal elzárt előterének falán büszke tábla hirdeti, kik, milyen nevezetes emberek jártak már itt, de legalább is a fürdő területén. Nem hiányzik innen se az ateista, se a protestáns, se a görög-keleti, a lényeg, hogy „valaki” legyen, neve a médiából ismerten csengjen.
A templom belseje a miséken kívül zárva van, ide nem jut senki, aki a rendre, a tabernákulumra hajlandó lenne vigyázni.
Talán 10 évvel ezelőtt Sopronban megszentségtelenítettek egy katolikus templomot. Amikor a plébánosnak azt ajánlották, hogy tartsa zárva a templomát, ő így felelt: egy bezárt katolikus templom megszűnik katolikus lenni. Emlékszem, hogy gyermekkoromban még minden katolikus templom nyitva állt, és arra is, hogy állandón volt bent valaki imádkozni. Apám is, én is gyakran mentünk miseidőn kívül imádkozni a templomba, ahogy ez minden korban szokásban volt.
Amikor mindenütt megnőtt a lopások, betörések, megszentségtelenítések veszélye, a katolikus templomokat csaknem mind bezárták, csak a turista-látványosságok tartanak azóta nyitva. Én mindig azt gondoltam és kérdeztem, hogy miért nem lehet a híveket felkérni arra, hogy egymást váltva vigyázzanak a templom csendjére. Az volt a válasz, hogy erre senki sem hajlandó.
Most itt, Székelyföldön, Tusnádfürdőn és Csíkszeredán láttam ennek ellentétét, és annak bizonyságát, hogy igenis, ma is vannak olyanok, akik szívesen vállalják ezt a szép feladatot. Mind itt, a szemközti görög-keleti templomban, mind a csíkszeredai görög-keleti templomban fiatal szerzetesnők őrizték a nyitott templomot! Nekik elegendő a hitük e szent feladat ellátására, csak a katolikusoknak nem?
Vasárnap két templomba is benéztem a mise alatt. Iszonyatosan lehangoló volt mind a kettő. Az egyikben, Tusnád vártemplomában a falu fiatal plébánosa misézett, aki pár nappal hamarabb érkezett csak haza Németországból, ahol hetekig kisegített (Nyugaton igen rohamosan terjedő szokás, hogy a helyettesítéseket a keleti országokból szerzett és megfizetett papokkal oldják meg). Az igen elhanyagolt, lerobbant templomban, két kislány állt, még az átváltoztatás alatt is szorosan a pap mellett a népoltárnál, arcukat szinte az oltárra helyezve, hogy jól kiláthassanak. (Fentről a második kép a tusnádi templom gyóntató „székét” ábrázolja, ami az elülső és középső padsorok között a málladozó, illetve hiányzó vakolatú fal előtt kapott helyet – a templom oldalsó bejáratánál található előtérben áll egy régi gyóntató fülke, benne ásványvizes műanyag palackok és más szemét; nehezen tudom elhinni, hogy itt az elmúlt évtizedekben valaki is gyónt volna, már csak azért is, mert ez a templom a misén kívül soha nincs nyitva.)
Ezután Csatószeg, egy másik csíki falu templomát látogattam meg, ahová a prédikáció alatt érkeztem. Szívszorító látvány volt az elszórtan üldögélő, gondtöltötte hívek előtt a népoltárnál ministráns-lányai között a közömbös, a madridi világifjúsági és a kerületükben nemsokára sorra kerülő helyi ifjúsági találkozóról és az azon való részvétel lehetőségeiről értekező papot látni, hallani.
Bár az eddig látottak is nagyon szomorúvá tettek, de ekkor még nem gondoltam, hogy emléküket meg fogom örökíteni. Hogy leírom a látottakat, azt csak ezután, az újabb, vasárnap délutáni csiksomlyói látogatásomon határoztam el.
Feltéve: 2011. szeptember 5.
Csíkszeredán először az 1976-ban elhunyt Nagy Imre festőművész zsögödi lakóházát és kiállítását néztem meg: az ott felügyelő lány szerint napok
óta én voltam az egyetlen látogató. A jellegtelen, csúnya kiállító-épületből elhanyagolt kerten át vezet az út a festő lakóházába. A lány elmondta, hogy felettese megtiltotta, hogy a házat mutogassa, mert nem akarja, hogy lássák a lekaszálatlan kertet. Azt nem egészen értettem, hogy az instrukció adása helyett mennyivel lett volna nehezebb lekaszálni a két házat összekötő nem túl nagy teret.
A somlyói kegytemplom felé vezető úton fekszik a Mikóvár (melyet éppen restaurálnak), a görög-keleti templom, melyben éppen akkor fejeződött be egy mise, és ahonnan több fiatal szerzetes férfi és nő jött ki, és a régi katolikus főgimnázium, ahova férfi-felmenőim mind jártak, és melyet szintén most restaurálnak.
Ezek érintésével jutottam ezúttal dél felől Csíksomlyóba, a kegytemplomba, ahol a péntekihez hasonlóan, most, a vasárnapi kora délutáni órákban is elég sokan voltak. Az emberek jöttek, mentek, állandóan váltogatták egymást. Én elég sokáig bent voltam a templomban, egészen elől, így akarva, nem akarva, láthattam a Csíksomlyói Madonna szobrához jövő látogatókat.
Olyanok voltak, amilyenek ma már mindenütt, lassan a régi rítusú szentmiséken is: tréningcipősek vagy szandálosok, kisnadrágosok vagy halásznadrágosok, spagetti-felsőt viselők vagy trikósok. Semmivel nem voltak mások, nem hordtak más öltözetet, mint azon a strandon vagy túrán, ahonnan most éppen a templomba jöttek.
A Szent Szűz szobra a főoltár háta mögött áll, ide a szentély két oldaláról lépcső vezet fel, ezek egyikén felfelé, a másikon lefele jöttek azok, akik közelről is akarták látni, vagy meg akarták érinteni, vagy akik netán imádkozni akartak előtte, vagy kérni akartak tőle valamit.
Az Erdéllyel foglalkozó útikönyvek mind azt próbálják elhitetni, hogy a Csíksomlyói Madonna tisztelete a pogány kor maradványa, hogy a Szűzanya tisztelete nem más, mint a pogány földanya keresztény köntösben való tovább imádata.
Egyáltalán a „szakértők” mind a temetőkben, mind a vallási szokásokban egyre másra pogány elemeket vélnek felfedezni, majd közölni az olvasókkal. Például a pünkösdi búcsún a csángók azon szokását, hogy hajnalban a Salvator kápolnánál várják a napfelkeltét, szintén a pogány Nap-imádat bizonyítékának írják le, holott a katolikusok a felkelő napban mindig Krisztust látták, és e szokásban itt is nyilván a Krisztus-várás, Üdvözítőnk második eljövetelének a várása fejeződik ki.
Annak az igyekezetnek, mellyel mindenütt pogány elemeket vélnek felfedezni és kifejezésre juttatni, szintén a vallás-keveredés a célja, és az, hogy a katolikus vallást kicsinyítsék, a katolikus szokásokat minden vallás számára elfogadtassák, és például a pünkösdi somlyói búcsú nagyonis katolikus eredetét elmossák.
Akik az utolsó években a csíksomlyói búcsúra zarándokolnak, vajon tudják-e, hogy a pünkösdi búcsú annak emlékére zajlik, hogy Gyergyó, Kászon és Csík székely népe itt védte meg katolikus hitét, 1567-ben a hargitai Tolvajostetőn a Csíksomlyói Madonna közbenjárására győzelmet aratott János Zsigmond seregei felett, akik rájuk akarták kényszeríteni a protestáns vallást.
Miközben a férfiak harcoltak, a gyermekek, nők a Csíksomlyói Madonnához könyörögtek segítségért. A pünkösdi búcsú a katolikus hit vérük által is vállalt megőrzésének és nem a pogány magyarságnak az ünnepe, nem tudni, hogy az évente idelátogató többtízezres tömegből hányan vannak ennek tudatában.
Sajnos, ahogy a Szűz Máriát látni óhajtó emberek kinéztek és ahogy viselkedtek, abból arra kell következtetnem, hogy a fent vázolt igyekezet elérte célját. Mert azt nem tudom elhinni, hogy aki hisz Krisztus valóságos jelenlétében az Oltáriszentségben, aki tudja, hogy a tabernákulumban valóságosan jelen van valaki, egyáltalán, aki tudja, hogy a főoltárban ott van a tabernákulum, hogy a szentély, egy oltár mit jelent, hogy egy katolikus templomban mi is zajlik, az úgy viselkedhet, ahogy ezek az emberek viselkedtek. De azt sem hiszem, hogyha tudnák, ki is az a Szűz Mária, ha csak halvány fogalmuk lenne az Istenanya valódi személyéről és jelentőségéről, akkor annyian törekednének megérinteni, látni őt.
Mikor egy papnak elmeséltem a látottakat, azt mondta, ez inkább fetisizmus, mint a katolikus tisztelet jele. Félek, hogy igaza van.
Feltéve: 2011. szeptember 7.
Erdély romlásának okairól
Bár végtelenül elszomorító volt az emberek viselkedése, nem ez volt az, ami a leginkább megrendített. Igazából az rázott meg, hogy az ilyenfajta viselkedésre a helyiektől egyáltalán lehetőséget kaptak. Biztos vagyok benne, hogy a világon
nincs olyan kastély, múzeum, ahol a kincseket, értékeket nem úgy helyezik el, hogy azokkal a látogatók ne viselkedhessenek tiszteletlenül. Én nem láttam egyetlen olyan műemléket, kiállítóhelyet sem, ahol az embereket ne kordonnal terelték volna látogatásuk alatt. Ha ez egy múzeumban, egy várban megoldható, természetes és senkitől nem kritizált eljárás, akkor miért nem lehet egy templomban, a Legszentebbel szemben is megtenni? Vagy a Legméltóságosabb Oltáriszentség senkinek nem jelent már értéket?
Nem tudom elhinni, hogyha a klerikusok, a katolikus papok valóban hinnének Jézus Krisztus valóságos jelenlétében az Oltáriszentségben, akkor képesek lennének Őt a tiszteletlenségnek, a közömbösségnek ilyen módon kiszolgáltatni. Ahogy elképzelhetetlen, hogy egy király, egy államfő előtt ne legyen kötelező a polgároknak a tiszteletadás, úgy nem fogadható el, hogy ugyanezt a hódolatot a Legfőbb Király, a mindenség Ura számára fölöslegesnek tartja valaki.
Már sokszor volt szó ezen a honlapon a tiszteletadásról. Arról például, hogyha a családtagok szemtelenül viselkednek idős rokonaikkal szemben, akkor az idegenektől sem várhatják el, hogy azok megadják nekik a köteles tiszteletet.
Az a tény, hogy itt, Csíksomlyón – de valószínűleg több más katolikus templomban is –, senkinek nem jut eszébe, hogy lezárják a szentélyt, jelen esetben a Madonnához sorban állók elől, hogy egy kordonnal úgy tereljék őket, hogy ne sétálgathassanak, fotózhassanak, bámészkodhassanak a tabernákulumban rejtőző Isten előtt, csak arra enged következtetni, hogy maguk, az itt szolgáló papok, szerzetesek sem tisztelik a Legméltóságosabb Oltáriszentséget. Mert csak így lehetséges, hogy ez a szörnyű helyzet fel sem tűnik nekik. Hogy nem éreznek semmit, amikor a szentélyben a sorukra várakozók ténfergését látják.
Én viszont úgy éreztem magam, mint az, akinek a szeme láttára becstelenítik meg a számára legkedvesebbet.
Látva e változtatásokat, ezt a lelkületet itt, Erdélyben, mondhatni a világ végén, ahol egyébként az élet számos területén még mindig „balkáni” viszonyok uralkodnak, nem kerülhető ki a kérdés: E szellemiség hogyan uralkodhatott el ilyen tökéletesen a világ eme eldugott részén is? A logikus válasz csak az lehet, amit a nemrég feltett Ottaviani Intervenció és Lefebvre érsek folyamatosan kiáltott, ismételt: Az új mise maga sugározza, maga képes egyedül kitermelni a hitetlenséget, a katolikus igazságok, az Egyház kétezer éves tanításának tagadását. Nem kellenek ehhez modernista teológusok, liturgikus visszaélések, egyéb kellékek, a NOM egyedül, önmagában elvégzi pusztító munkáját az emberek hitében.
A templom-látogatás után a Jézus-hágón felmásztam a Salvator kápolnába. Itt vezet a keresztút a hegyre. Itt, fent a hegyoldalban, messze az emberektől, a stációk megható, igaz hitet sugárzó szövegeit olvasva, könnyű volt elfeledkezni a lenti bajokról. (A fotókon két stáció és az út felén a bazilikáról készült felvétel látható.)
Október elején ismét elutaztam Erdélybe. Ezúttal csak Nagyszebenig mentem, azaz Erdély protestáns részén utaztam át. Torda után kitérőt tettem Torockó felé. A világörökség részéhez tartozó magyar falu felé haladva ortodox kolostort láttam. Visszafelé is erre jöttem, ekkor már vasárnap volt, és a kolostor bejáratánál rengeteg kocsi állt – bizonyítva, amit egyébként is mindenütt tapasztaltam – a román görög-keletiek vallásosságát. Torockón unitárius magyarok élnek, rengeteg a csonkaországi turista, a környék csodaszép, a falu nagy része rendezett – hitéletnek nyomát sem láttam (vasárnap sem). Viszont e protestáns és teljesen a turizmusra beállított község egyik házának utcára nyíló pincehelyiségében katolikus kápolnára bukkantam. Mint kiderült egy katolikus árvaház működik a házban.
Ezután legközelebb Gyulafehérváron álltam meg (ahol 43 évvel ezelőtt három ízben is jártam már), ahol a várat teljesen átépítve találtam. A katolikus székesegyházba, az erdélyi katolikusság központjába, az erdélyi katolikus püspökség székhelyére alig lehetett bejutni, bent viszont már elbontották az állványokat, melyek miatt évekig alig lehetett misézni.
Az 1009-ben, Szent István királyunk által alapított Szent Mihály-székesegyházban megdöbbenve láttam a falon, ki mindenkit temettek el itt, Erdély első számú katolikus bazilikájában. A listán ilyen nevek szerepeltek: János Zsigmond fejedelem, Izabella királyné, Bethlen Gábor, Bocskai István, Kemény János stb., még jó, hogy Dávid Ferenc vagy Vitéz Mihály vajda hiányzik a listáról.
Aztán utánanéztem, és megtudtam, hogy János Zsigmond és Izabella királyné 1542-ben a katolikus püspöki uradalom javait lefoglalta, és udvartartásukat itt helyezték el. Ettől kezdve Gyulafehérvár az erdélyi fejedelmek székhelye lett. És mivel a reformáció után kiűzték a katolikusokat, a bazilikát is megszentségtelenítették. A katolikus püspökséget csak 1715-ben állították vissza.
1571-ben az erdélyi országgyűlés bevett felekezetté nyilvánította a katolikus, lutheránus, kálvinista és unitárius vallást. Ennek ellenére, csaknem 200 évig a katolikus papokat Erdély nagy részére be sem engedték, s ahogy Gyulafehérvár esetében látjuk, a katolikus püspökséget megszűntették, miközben a protestantizmus minden fajtája virágzott.
Arról sehol nem találtam adatot, hogy 1570 és 1715 között mire használták a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházat, a fejedelmeket viszont biztos, hogy itt temették el. A sírokat és síremlékeket az idők során feldúlták, kirabolták, a tetemeket széjjelszórták, úgy hogy ma már nem tudni, a listán szereplők közül kik nyugszanak még mindig itt.
Mindenesetre számomra, egy katolikus számára, minden történelmi címük ellenére, elfogadhatatlan, hogy Jézus egy igaz egyházának templomában ezen egyház legnagyobb ellenségeit, legszorgalmasabb pusztítóit temessék el, illetve rájuk emlékezzenek. De mivel mégis ezt teszik, ez a katolikus templom ma is inkább múzeum, mint Isten háza. És ezek után az sem lehet véletlen, amikor a gyulafehérvári katolikus püspök azt nyilatkozza, hogy a miséjén alig vannak már hívek.
Feltéve: 2011. október 27.
Ki segítsen a magyaroknak?
Nem kell ahhoz feltétlenül Erdélybe utazni, hogy kimondhassuk: Magyarország történelme valóban nagyon tragikus, Európában minden bizonnyal a legtragikusabb. Utazásunk az elszakított területekre azonban ezt a véleményt, tényt olyan megrendítő valósággal tárja elénk, hogy az embernek tényleg a „szíve szakad belé”.
Az Erdélyről szóló útleírások, különösen az utóbbi 20 évben íródottak, is ilyen hangulatról árulkodnak. Ugyanakkor az okok elemzése – ha vannak egyáltalán ilyenek – korcs, elfogadhatatlan, egyoldalú.
Egy nemzetsirató útikönyv például Dávid Ferencet az egyik legnagyobb magyar gondolkodónak írja le. Akár a kálvinista vidék kopjafáiról értekeznek, akár a katolikus székely temetők keresztjeiről, mindenütt látni vélik a pogány magyar vallás nyomait, büszke megvallását, továbbélését. A sokvallású országrészt ma is, akár csak 500 évvel ezelőtt a fejlődés, az emberiesség mintapéldájának állítják be.
Az Erdélybe látogatás a magyar pusztulás megismerése mellett azonban nem csak a magyarok vallási egyet-nemértését, de a mi földünket elvevő nép, a románok vallási buzgóságát, és EGYSÉGÉT is szemünk elé tárja.
Ha egy kislétszámú közösség fenn akar maradni, akkor ez csak úgy lehetséges, ha vallásában, világnézetében egységes marad! Ez olyan igazság, mely nem függ attól, hogy a vallásuk igaz-e vagy sem. A történelemben leginkább a zsidó nép a bizonyíték erre.
A magyarságot körülvevő népek – ellentétben velünk – vallásukban rendíthetetlenül egységesek maradtak. A lengyelek, szlovákok és horvátok megmaradtak katolikusnak, a szerbek, oroszok és románok ortodoxnak, a csehek „hitetlennek”. Ebben a közép-európai térségben egyedül a magyar forgácsolódott szét. Hogy mennyire, arról a honlapnak már számos cikke szól (lásd: a most feltett Bilkei-írást és a MAGYARORSZÁG oldal több cikkét).
Erdélyben a szétforgácsolódás még a csonkaországinál is sokkal nagyobb volt. Ott megtörtént az, ami a protestantizmussal a világon csaknem mindenütt: számtalan szektára bomlott szét, szombatistákra, unitáriusokra, ádventistákra stb, amely vallásokat nem is értem, milyen jogon nevezik még kereszténynek.
És történt mindez a nép vezetőinek, fejedelmeinek a támogatásával, sőt közreműködésével!
Ez a világ legfontosabb kérdéseiben való egyet nem értés még akkor is végzetes egy nép számára, ha nem létezne igazság, ha nem lenne igaz vallás, ha nem lenne egyetlen igaz Egyház. Mivel azonban Isten világosan megfogalmazta követeléseit az emberekkel, a társadalmakkal szemben, és Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus látható Egyházat alapított, nem csak az végzetes egy csoport számára, ha nem egységes, hanem még ennél is katasztrofálisabb, ha Istennel szembeni kötelességeit nem teljesíti.
Ha az ember Erdélyben jár, szinte alig talál olyan emlékhelyet, melyen ne a vallások összekeveredését, az igaz és a hamis, az igazság és a tévtan összemosását látná. Kinek telhet ebben öröme? Istennek, Urunknak, Jézus Krisztusnak, a Boldogságos Szűzanyának, Magyarország Királynőjének, a magyar szent királyoknak egészen biztosan nem! És ha ily módon elárultuk őket, akkor hogyan, milyen jogon könyöröghetünk hozzájuk segítségért?
Ki védelmezze ezt a földet, és egyáltalán kinek védelmezze? Az eretnekeknek, azoknak, akik hatalmas részt vállaltak abból, hogy Magyarország többvallású ország lett? Akik az igaz vallást nem csak elvetették, de még ki is űzték maguk közül több mint 200 évre? Akik nagy valószínűséggel megfosztották alattvalóikat az üdvösségtől?
A minap mondta valaki a rádióban, hogy akármennyire is szomorú a magyar emlékek folyamatos pusztulását látni, valami mégis újra és újra visszahúzza Erdélybe. Nagyon igaz szavak: magam is így vagyok vele. Erdély csodaszép, varázslatos ország, és minden négyzetmétere a magyar múltról, rólunk regél.
Isten azt mondta, hogy a zsidó nép az idők végezetén meg fog térni. Erdélyről a következő jóslatot olvastam: »Gyimesben jószerével csak egyszerű emberekkel lehet találkozni. Akik még úgy élnek … ahogy tudnak. „Kitöltik a rendelkezésükre álló térfogatot.” Alázattal, méltóságban. Nem hiába hát, hogy a régi jövendölés is úgy emlékezik meg a világvégéről: „Csak annyi ember fog megmaradni, amennyi elfér egy diófa alatt. S ezek az emberek a gyimesiek lesznek.”«
Gyimesben mindig is katolikusok éltnek, élnek. A pünkösdi csiksomlyói búcsún a gyimesi csángók mennek elől. Jó lenne hinni, hogy az Úristen mégis megkönyörül ezen a népen, és megadja a kegyelmét, hogy mindannyian visszatérjenek az egy igaz vallásra. Mert csak akkor menekülhetünk meg, és Erdélynek, Magyarországnak csak akkor lesz jövője.
(Az utolsó előtti képen a csiksomlyói Salvator-kápolna, az utolsón pedig a Székelykő Torockó felett látható.)
Feltéve: 2011. november 25.