Menke professzor szavait az internetes világ nagy része közölte (ez a honlap tudatosan nem, hiszen gondolatait más progresszistáktól már ezerszer hallottuk). Alig telt el pár nap az interjú közlése után, amikoris ugyanarról az egyetemről, sőt ugyanarról a fakultásról, ráadásul Menke professzor egyik beosztottjától, Dr. theol. Klaus Obenauer docenstől válasz érkezett a következő felirattal: „Kell, hogy menjen, nincs más választásunk!” Dr. Obenauer írását a katholisches.info közölte le, ahonnan az fsspx.info átvette.
Most ebből a hosszú írásból következnek a legérdekesebb részek (melyek a mai egyházi válság bemutatása után következtek):
„Önmagában” nem muszáj a „Nostra aetate” zsinati dokumentumban tévedést találni, ha helyesen olvassák; de az összbenyomás alapján számomra ez a szöveg a zsinat botrány-dokumentuma. …
(A Nostra aetate dokumentum az Egyháznak a nem-keresztény vallásokhoz fűződő kapcsolatát tárgyalta. A dokumentum kijelentéseivel kapcsolatban lásd a Szent Margit Lap 150. számában megjelent A Summorum Pontificum motu proprio azon kijelentései, melyeket egy hagyományhű katolikus nem fogadhat el” című cikkét.)
Hogy a Pius Közösségnek átnyújtott doktrinális preambulumban mi áll, azt a bennfenteseken kívül nem igazán tudja senki. Mindenesetre bennem az a sürgető kérdést veti fel, hogy valóban értelme van-e ragaszkodni a zsinat teljes elfogadásához?
Természetesen, elvileg nem megengedhető, hogy az érintett személyek és személyi csoportok maguk válasszák ki a feltételeket. De ha meggondoljuk, hogy ez a zsinat inkább, mint bármelyik más, csupán értelmező zsinat volt, ahol tehát kevésbé magának a doktrínának a tárgyáról, mint inkább annak a „mai” komplex helyzetben való precízebb fordításáról volt szó, és ha éppen ezen, bár jószándékú, vállalkozást olyan sok jelentős hiányosság terhel – akkor a jövő, az az út, melyet Isten akar nekünk mutatni, nem inkább az „önmegtagadás” irányába mutat? Olyan értelemben, hogy lemond arról, hogy ezt a zsinatot hivatkozási alapként kötelezővé tegye?
Merészelem itt, még mint relatív fiatal, az „öregeket” az Egyházban ezzel a kérdéssel szembesíteni: Örökké és három napig, időközben csaknem egy félévszázaddal később, még mindig ólomként nehezedjék ránk egy aggiornamento-agenda (érv a világ felé való nyitásra), mely programját egy olyan kor kisugárzásának köszönheti, melyet olyan nevek uraltak, mint Kennedy, Hruscsov, Martin Luther King, Willy Brandt?
Még mindig egy olyan jövőhöz való alkalmazkodáshoz kell ragaszkodni, mely régen múlt már, hogy a ma Kairóit átaludjuk? Nem, a mi témánk már nem a „megegyezés”, hanem az öntudatos-misszionárius jelenlét különálló csoportként a társadalomban, határozott konfrontáció a keresztény békülékenység előjele alatt: ebben a Pius Közösség jóval előttünk jár.
Még egyszer másképp fogalmazva: Nem röviden „ablakot nyitni”, hogy utána mégis visszasírjuk a hanyatlás bűzét, hanem sokkal inkább oda kell menni, ahol a szél az arcunkba fúj, mert ott a szabadság, Isten szabadsága és a messzeség, melyet Ő teremt.
Emlékezetemből idézem e mondatot [Lefebvre érsek szavait]: „Egy Egyház romjai előtt állunk: emberi jogokat prédikálnak Isten jogai helyett.” Egykor én is ráztam a fejem ilyen mondatok hallatán, melyek az értelmiség számára kritikán alulinak számítanak. Mintha lenne más alternatíva. Mindazonáltal: valaki tagadja Krisztus istenségét, engesztelő áldozatát, és csak egyik vagy másik háborodik fel rajta. Richard Williamson cinikus interjút ad, és a viharos hisztéria, az Egyházban is, hetekig eltart. Tisztában vagyok vele, hogy példa-választásom nagyon kényes és veszélyes. Semmi esetre sem akarom egy keresztény humanizmus követelményeit Isten emberszeretetének jeleként tagadni (ld: Tit 3,4).
A probléma ez: sok püspök végső érve sem az igazság megléte és Krisztus kegyelme, hanem a csatlakozási képesség egy szekuláris humanizmushoz, melynek követelmény profilja egyre agresszívabb lesz.
Tekintsünk reálisan a létező viszonyokra: busásan alábecsülte ő, az a francia érsek [a szerző többször is említi Lefebvre érseket, de a nevét egyszer sem írja le]. Apropó „francia érsek”, talán egy újjá éledt Athanasius vagy sem, ezt rábízom Isten ítéletére. Mindenesetre színtiszta Savanarola-formátumú férfi, az egyetlen a 20. században.
Mit mondjak végezetül? Ha valaki „egészen ott fent” hallana: Ne hagyjátok, hogy azok legyenek a hangadók, akik valójában kint vannak, miközben azoknak, akik valójában bent vannak, kint kell maradniuk!
„Kell, hogy menjen, nincs más választásunk!”
(A fotón Dr. theol. Klaus Obenauer docens)
(szerk. megj.: Fellay püspök mondta interjújában, amikor arról kérdezték, hogy felesleges volt a kétéves tárgyalás: „Ezek a megbeszélések a teológusainknak lehetővé tették, hogy egyenesen feltárják a zsinat központi pontjait, melyek a tradíció fényében nehézséget okoznak. Párhuzamosan ezzel és talán éppen e teológiai tárgyalások következtében az utolsó két év alatt a mienkétől eltérő hangok is meghallgatásra találtak. E hangok olyan kritikákat fogalmaztak meg, melyek megegyeznek a mienkével a zsinatot illetően.”
Nagyon úgy tűnik, hogy Obenauer docens úr fenti véleménye is ezek közé tartozik. Írásából úgy tűnik, ő a 40-es korosztályhoz tartozik, akiknek pedig ír, azok a 68-as vagy még annál is korábbihoz. Csak remélni lehet, hogy a fiatalok tisztábban látnak, mint a fiatalkori tévedéseikhez körömszakadtáig ragaszkodó öregek.)
2011. december 7.