Régen váltott ki ekkora visszhangot egy hittel ellentétes kijelentés, mint Zöllitsch érsek utolsó interjúja. Úgy látszik, ez már a hivatalos egyháziaknak is sok volt, mert a bírálók között olyan nevek is szerepelnek, mint a németországi nuncius és a kölni érsek, Meisner bíboros. Az előbbi azt mondta, hogy az elvált újraházasultak esetében az Egyháznak a tanítása világos, és ebben nem is várható semmiféle változás, míg az utóbbi elsőként azt szögezte le, hogy Zöllitsch érsek csak freiburgi érsekként és nem a német püspöki konferencia elnökeként fogalmazta meg véleményét, és ezt a médiának hangsúlyoznia kellett volna.      Az interjú tartalmával kapcsolatban Meisner bíboros (aki II. János Pál pápa nagy híve és barátja volt, és mint ő, a tradíció ellenzője, de az erkölcs védelmezője; ő volt az, aki nemrég nyilatkozta, hogy semmi értelmét nem látja, hogy a kézbeáldoztatást megtiltsa, és hogy soha nem fogja celebrálni a régi misét) kifejtette, hogy „a házasság felbonthatatlan és az is marad.” .. Ez nem az Egyház hóbortja. A házasság azért felbonthatatlan, mert „a házasság Krisztus az Egyház és ezáltal a világ iránti felmondhatatlan odaadásának valóságos reprezentánsa”. Ez adja meg a házasság méltóságát, szépségét és nehézségét. Egy harmadik, világi hozzászóló pontról pontra megkritizálta Zöllitsch érsek kijelentéseit. A német államfőről mondottak különösen felháborították, hiszen Christian Wulff államfőről köztudott, hogy megcsalta feleségét, majd egy fiatalabbért elhagyta. Az elhagyott, megcsalt nővel kapcsolatban az érsek nem követelt semmilyen „irgalmasságot”, mint ahogy a sok válás miatt szülők nélkül maradt gyermekeknek sem. Persze a felháborodás az újkatolikusok részéről kissé álságos, hiszen Zöllitsch érsek valójában nem csinált mást, mint amit a mai katolikusok túlnyomó többsége, klerikusok és laikusok egyaránt: újhitét vallotta meg. Ez az újhit Isten helyébe az embert helyezte, ezért legfőbb parancsának – teljesen logikusan – az emberek iránti evilági, azaz tisztán materiális irgalmasságot, elnézést tette meg. Az újhit, melynek a mai katolikus egyházban a legkisebb, a világ legeldugottabb falujától, a legnagyobb római bazilikáig hódolnak, szinte semmit nem tud, semmit nem hirdet az embernek Istennel szembeni kötelezettségeiről, hanem csakis a vélt jogairól. Ahogy Nyíró József hitehagyása elején megfogalmazta: eddig az embereknek beszéltem Istenről, mostantól Istennek beszélek az emberekről, hogy mit adjon nekik, mert milyen nagyszerűek és szerencsétlenek ők. Eligazodásunkat – ahogy Molnár Tamás hangsúlyozza – megint csak az segíti, ha elsőként a fogalmakat tisztázzuk. Azt kell tehát mindenekelőtt megvizsgálni, mit is jelent az a fogalom, hogy vallás:      „Vallás: az embernek viszonya Istenhez, amely az ember életét értelme, akarata és érzelmei szerint meghatározza; másképp az embert Istennek összekötő kapocs, amellyel istent megismeri, szereti és akaratát teljesíti. A vallás az erkölcsi érzet mellett a leglényegesebb jel, amely az értelmes embert az oktalan állattól megkülönbözteti; a legfontosabb tényező az egyed, a család és állam életében. Történelme az emberiség történelme” – írja nagyon objektíven a keresztényellenes „Révai Nagy Lexikona”.      Ez a meghatározás magára a „vallásra” vonatkozik, tehát minden vallásra érvényes. Ezek szerint minden vallásnak megvan az istene, akit imád, akinek engedelmeskedik, akinek akaratát teljesíti. A katolicizmusnak az istene az egyetlen Isten, az újkatolicizmusnak pedig az ember. A katolicizmus először Istenre néz, és azt teszi, amit Ő parancsol. És mivel Isten azt parancsolja, hogy az ember szeresse felebarátját, ezért szereti felebarátját.      A mohamedánok istene azt parancsolja, hogy követői higgyenek az eleve elrendelésben. Aki hű Allahhoz, az ezek után semmilyen könyörületet nem érez a szerencsétlenek iránt, hiszen Allah akarta, hogy a sorsuk ilyen vagy olyan legyen. Az újkatolicizmus istene az ember. A legjobb bizonyíték erre, hogy szinte soha semmikor nem beszél Istenről, különösen nem az Ő parancsairól, hanem csakis az emberről, akire mindig tekintettel kell lenni, akit mindig szeretni kell, és akinek csak azért kell Jézusról beszélni, hogy meglássa, Jézus is szereti őt. (Lásd a média-pap beszédeit, tetteit, nyilatkozatait.) Ezek után természetes, hogy a vallásos újkatolikusnak az új istennek, az embernek mindent alá kell vetnie: Isten parancsait, az Egyház parancsait, a természet parancsait, egyáltalán mindent, ami az ember állhatatlan természetének, kisebb vagy nagyobb bűnös vágyainak a kiélésében az útban áll.      Láthatjuk, hogy a volt katolikusok túlnyomó többsége sem lett vallástalan, hiszen reggeltől estig, buzgón gyakorolja újvallását, legfeljebb nem fogalmazza meg tisztán az új parancsokat. Zöllitsch érsek nem tett mást, mint a hivatalos egyházban uralkodó újhitet, szellemiséget szavakba foglalta. Már csak az a kérdés marad hátra, hogy az ember lustasága, kényelemszeretet, pénzsóvársága mellett miért szereti mégis jobban az újvallást, mint a régit? Nos, azért, mert a látszólagos önfeláldozás, jótékonykodás ellenére ez a sokkal-sokkal könnyebb. Ha a felebarátaink materiális megsegítésére valamit áldozunk saját javainkból, akkor ezzel elaltatjuk lelkiismeretünket, mely azt követeli, hogy teljesítsük Isten akaratát, tűrjük el, ha szellemi vezetőink, a papok azt követelik tőlünk, hogy tartsuk be Isten parancsait.      Maßen atya mondta, hogy az az ember, aki azt állítja, hogy szeretetből, kíméletből nem szól rá a vétkezőre, ezt azért teszi, mert maga sem tűri el, hogy rászóljon valaki, hogy neki megmondja valaki, mi a helyes út.      Nos, ez a titka az újhit diadalának: az ősbűn, a gőg, hogy nekem senki ne mondja meg, hogy mit kell csináljak. Pláne, ha ezzel szeretett kedvteléseimről kell lemondanom. Inkább lemondok pár régi amúgyis kiselejtezett vagy megúnt kacatomról, vagy akár még pár ezer forintomról is, csak azt ne írja elő nekem senki, hogy mit higgyek és mit tegyek. 2011. szeptember 5.