Fellay püspök úr 1998-as zaitzkofeni előadásában felhívta a katolikusok figyelmét a szemlélődés fontosságára. Ezen eltöprengve tettem fel magamnak a kérdést, hogy mi az, ami nekem az Urunk Jézus Krisztus szenvedésén való elmélkedést megnehezíti. Ezt a választ találtam magamban: Mivel Jézus Krisztus Isten – is – volt, elkerülhette volna a szenvedést, mindent másképp alakíthatott volna.      Aztán egyfelől eszembe jutott Molnár Tamás „Utópia, örök eretnekség”, meg „Az ellenforradalom” című könyveiben leírtak, nevezetesen, hogy az emberek gyűlölik, kitaszítják, sőt elpusztítják azt, aki az igazat mondja nekik.Másfelől egy vitában ezt az érvet hallottam valamilyen utópikus elmélettel kapcsolatban: „Azért hiszem el, hogy így van, mert mindenki ezt mondja.”      Vagyis, Molnár Tamás állítását a negatív oldalról, nevezetesen, hogy az emberek csak a hazugságokat, a „fülüket csiklandozó” ígéreteket, meséket fogadják szívesen, míg a józan ész érveit elutasítják, olyan oldalról is megtapasztaltam, ahonnan a legkevésbé vártam el. És ekkor rájöttem, hogy Jézusnak attól a pillanattól kezdve, hogy emberré vált, nem lehetett más sorsa, mint a kereszt, vagyis az emberek gyűlölete, visszautasítása. (Ha viszont nem testesül meg, akkor nem lenne Istenember-királyunk.) Az emberek az igazságot nem csak a vallásban, de semmiben sem szeretik hallani. Aki mindig csak az igazat mondja, azzal érvel, ahhoz ragaszkodik, annak józanságától a rosszra hajló ember meggyengült természete menekül és irtózik.      Maeßen atya mondta, hogy az emberek azért tagadják az igazság létét, mert ha elismernék, hogy létezik igazság, akkor lelkük mélyén pontosan tudják, ezzel azt is beismernék, hogy nekik is ezt kell követniük. És ezt se nem hajlandók beismerni, se nem akarják megtenni, ezért az egyszerű megoldás az, hogy tagadják, hogy létezik igazság. Ez a belső kényszer elleni lázadás, ennek a belső lelkiismereti kényszernek az elviselhetetlensége űzi az embereket, hogy az igazat mondókat megvessék, üldözzék, megöljék. Jézus nyilvános működésének egész ideje alatt tanított, nevelt, az embereknek az igazat próbálta prédikálni. Ezt az igyekezetét az utolsó 40 napban megtízszerezte: csodákat tett, halottat támasztott, tanított, intett, figyelmeztetett, sírt, szeretett. „Jeruzsálem! Jeruzsálem! Te megölöd a prófétákat, megkövezed a hozzád küldötteket. Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit – de ti nem akartátok.” (Mt 23,37)      Úgy szenvedett – csak természetesen sokkal jobban, ahogy ma a hagyományhű, az Egyház kétezer éves tanításához hű katolikusok szenvednek a modernizmustól, a meggyőzés, az érvelés, az igazság hirdetésének hiábavalóságától. Nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy Urunk arra is figyelmeztetett, hogy a szolga nem nagyobb az uránál, amit az úr szenved, azt a szolga is elszenvedi – de élete ezáltal még jobban összekapcsolódik ura életével.      Jézus Krisztus a keresztre-feszítése előtti utolsó 40 napot az előző évekénél is fokozottabban ebben a lelki gyötrelemben töltötte el. Minden figyelmeztető szava – akár a tömegnek, akár az írástudóknak, farizeusoknak szóltak – biztosan vitte közelebb a kereszt borzalmához. Nagyböjt erről is szól: a látszólag hiábavaló segíteni akarás miatti lelki kínról. Molnár Tamás így jellemezte az ellenforradalmárokat, vagyis azokat, akik a valóságban élnek, és annak törvényszerűségeit hirdetik: „Helyzetük olyan, mint egy gyorsuló vonat megkötözött és felpeckelt szájú utasaié, akik látják, hogy szakadék felé rohan a szerelvény, de nem képesek sem ezt megállítani, sem pedig kiszállni. Az őrült masiniszták a vészjelzések és a korábban szerencsétlenül járt vonatok roncsai láttán sem hagyják abba a túlhevült mozdony fűtését.” 2012. március 21.