„Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál” (Jn 17,9) – imádkozott Jézus főpapi imájában közvetlenül szenvedése előtt.      És a Salve Regina-ban így imádkozunk Égi Anyánkhoz: „Évának árva fiai, számkivetett maradéki, síralminak örökösi, sok nyavalyáknak hajléki. E siralomnak völgyében, kik nyavalygunk nagy ínségben; hozzád sóhajtunk.” Soha nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy ez a világ a siralom völgye, ahol mi csak átutazók vagyunk. És arról sem, hogy maga Jézus soha nem törődött e világgal. Világosan látta e világ minden szennyét, bűnét, ostobaságát, és mégse tett ez ellen – látszólag – semmit. Se nem ment oda a főpapokhoz, se nem tüzelte fel a népet, amiért a zsidókat pont az ő idejében a szaddaceusok, vagyis eretnekek vezették. Nem ágált a rómaiak ellen, nem tartott beszédet a jobb szociális helyzetért, a kisebb adóterhekért, egyáltalán nem nyilatkozott e világ dolgairól. A körülötte levők pont ezt fogták fel olyan nehezen! Jézus arról prédikált, hogy ne e világgal törődjünk, hanem létünk valóságos céljával, a túlvilági üdvösségünkkel. És e világ dolgai csak annyiban érdekeljenek bennünket, hogy e végső célunktól ne téríthessenek el. Azt hiszem, még a legjobb szándékú, csak javítani akaró világgal törődés is valójában az emberi hiúság jele. Amikor 1994 végén az Óda a szellemhez című könyvem megjelenésekor a hivatalos Egyház egyes tagjai mintegy „ördögöt kiáltottak” velem kapcsolatban, az Úr elvezetett a Szent X. Pius Papi Közösséghez. (Maeßen atya gyűjtötte a megtérések történeteit, egyik gyönyörűbb csoda volt, mint a másik.)      Ha messzebb megyünk vissza a történelembe, azt látjuk, hogy az Úristen az Őt valóban keresőknek mindig megmutatta az utat, hogy eltaláljanak Hozzá, azaz a katolikus Egyházhoz. Úgy tűnik azonban, hogy idővel egyre nehezebbé tette ezt az utat: mondhatnánk „elege lett” a passzív hívekből, azokból, akik beleszülettek az igaz vallásba, és megszokásból, a világ elvárásából tartották be a törvényeit.      Ha ilyen szempontból nézzük a történelmet, tényleg felfedezhető ez a vonulat. Vagyis az, hogy a tudatos keresők egyre nehezebben, egyre több akadállyal szembesülve juthattak csak el „az élő víz forrásához”. Úgy is tekinthetjük ezt a folyamatot, mintha Isten aszerint nehezítette volna ezt az utat, amilyen mértékben az ember látóköre, tudása bővült, a szabad választási körülményei javultak.      A jó forrás megtalálása a II. Vatikáni Zsinat után vált igazán nehézzé, de nem lehetetlenné: hiszen létezett, működött Lefebvre érsek alapítása, és ide minden jószándékú kereső magától eljuthatott. Azt is mondhatnánk, hogy Isten „megrostálta” a híveit: szétválasztotta őket, az öntudatlan, saját akaratán kívüli katolikusokra, és a meggyőződéssel Neki szolgálni akarókra. Az elmúlt hetek történései azt mutatják, hogy az Úristen most elérkezettnek találta az időt, hogy újabb rosta-vizsga elé állítsa a csekély számú még hűnek megmaradtakat is. Az egyes Piuszos vezetők erkölcsi bukása (lásd többek között Williamson püspök úr legújabb kommentárját), és ennek előrelátható szomorú következménye újra döntés elé állítja a tradicionalista katolikusokat. Az a reakció, amivel ők a hirtelen megváltozott helyzetet, jobban mondva a hirtelen jött új érvelést fogadják, a napnál világosabban meg fogja mutatni, ki az igazi, ki a meggyőződéses tradicionalista, és ki az, aki valamilyen homályos okból tartozott e csoportosuláshoz. Egy, a régi amerikai bevándorlók életéről szóló könyvben olvastam, hogy amikor egy egész életét nehéz munkával töltött öregasszony a fiatalokat szidja, amiért azok szórakoznak, egy másik ezt mondja neki: „Neked nem volt más választásod, mint a robot. Nekik van választásuk. Ha neked lehetett volna, talán te is a könnyebb utat választod.”      Nos, azt hiszem, Isten újra és újra nekünk szegezi e kérdést: Miért választjátok a nehezebb utat? Meggyőződésből vagy csak azért, mert nincs más választásotok? És úgy dönt, hogy csak akkor maradhatunk talpon, ha meggyőződésből követjük az igazságot, vagyis Urunkat Istenünket. Ez pedig azzal fog járni a jövőben, hogy megszűnünk csoportos hívek lenni, hogy egyedül maradunk, sőt, magát az utat is egyedül kell megtalálnunk. A pünkösdi csiksomlyói búcsú is világosan rámutat erre a fajta helyzetre: egy olyan „katolikus” búcsú, melynek egy református a védnöke, és amelyik fütyül a katolikus vallás alapigazságaira, nem lehet tetsző Istennek, a Szűzanyának. Az azon résztvevő közösség, mint közösség, semmilyen kegyelmet nem könyöröghet ki magának, a közösségnek a számára. Ami azonban nem zárja ki, hogy egyes jóakaratú zarándok ne részesüljön magán-kegyelemben. Ez a sors vár mindazokra, akik mindvégig ki akarnak tartani az igazság mellett, azaz hűségések akarnak maradni Istenhez. Mostantól kezdve csak Istenre bízhatják magukat. Nem számíthatnak egyetlen közösségre sem, nincs hazájuk, nincs közösségük, nincsenek társaik. Csak egyes emberek vannak és Isten. Biztos vagyok benne, hogy az Ő segítsége a teljesen elárvult, de meg nem hajlottak felé, soha nem várt, nem remélt és nem látott mértékben fog érkezni. Szent X. Pius pápa, könyörögj érettünk! Feltéve: 2012. május 28.