1541-ben, a 66 éves Francisco Pizarro spanyol hódítónak – aki disznópásztorból lett Peru felfedezője és az inkák legyőzője, és akiről a történelemkönyvek ezt írják: „társaival együtt borzasztó rablásokat és kegyetlenkedéseket vitt véghez” – az általa alapított városban, Limában épült kormányzói palotájába betört és jelentős túlerőben levő összeesküvőkkel folytatott harcban halálos sebet kapván egyetlen gondolata és kívánsága volt csak: gyóntató papot kért.      De nem csak Pizarro, aki hívő katolikus volt, hanem például a kereszténység legádázabb ellenfelei, a felvilágosodás jól ismert alakjai, Voltaire, D’Alembert, Diderot és még sokan-sokan mások, akik egész életükben a katolikus Egyházat támadták, halálos ágyukon megrettentek a rájuk váró ítélettől, és ezért ők is papot kértek. Az 1880-as évek Magyarországán Herczeg Ferenc írónak a saját fiatal évei élményeit feldolgozó első regényében szereplő úriembere halálos ágyán csak arra gondolt, hogy régi párbajtársát emlékeztesse „becsületbeli” fogadalmára, az öngyilkosságra. Herczeg Ferenc katolikus volt, aki műveinek jó részét a pannonhalmi apátságban írta, és aki személyes jóbarátja volt nemegy katolikus főpásztornak, és aki természetesen – mint kortársai mind – egyházi iskolában nevelkedett. Ő is, regényhőse is (Herczeg maga is többször párbajozott, egyik ellenfele belehalt a tőle szerzett sebesülésébe) „úriember” és képzett, tanult ember volt, ellentétben Pizarroval. Róluk a lexikonok nem írnak olyat, hogy „kegyetlenkedéseket vittek véghez”, vagy ehhez hasonlókat.      Pizarro minden általa felfedezett folyót, szorost, öblöt a felfedezés napjának szentjéről nevezett el, vagyis vallása mindennapjainak része volt. Ugyanakkor a 18. századtól működő irodalmárok, művészek, politikusok életében – legalábbis, amit tudunk róluk – a vallás semmilyen, vagy ha valami, akkor csakis negatív szerepet játszott. Ezek az emberek nem voltak ostobák, nem voltak gazemberek – és mégis, emberi szemmel nézve, az elkárhozottak közé kerültek, míg Pizarro, a kegyetlen hódító a mennybe. Honnan ez a nagy különbség? A válasz valójában nagyon egyszerű: minden vallás csak akkor él, minden vallásnak csak akkor van értelme, ha tanai, törvényei számára a kötelező érvényűséget követeli meg! Pizarro, a kiközösített II. Frigyes német-római császár, Voltaire stb. nem azért kértek papot haláluk óráján, mert ez volt a „szórakozásuk”, mert ez volt a „megnyugtató” számukra, hanem, mert szilárdan meg voltak róla győződve, hogy feloldozás nélkül a pokolba kerülnek!      A kereszténység azóta vesztette el jelentőségét az emberek, a világ szemében, amióta teológusai, az Egyház illetékesei a „szeretet”, a „megnyugvás”, a szabadon választhatóság vallásává tették. És ez az időszak nem a II. Vatikáni Zsinattal kezdődött!      G. atya arra a kérdésemre, hogyan lehetséges, hogy a piaristák iskoláikban már a múlt században sem adtak át semmit a katolikus vallás „szükségességéről”, egy történettel válaszolt: az 1919-es proletárdiktatúra alatt a veszprémi piarista iskola összes paptanára aposztata lett, hogy megtarthassa hivatalát. Az ilyen papoktól, tanároktól mit lehet elvárni?      Egy mai 25 éves fiatalember, aki Pannonhalmán végzett, pár napja így számolt be nekem ottani tanulmányi idejéről: „Taoista, buddhista, keresztény apokrif, gnosztikus és (valódi) ezoterikus szerzőket, szövegeket olvastam.” Köztudott, hogy a bencés apátság könyvespolcain és könyvesboltjában a buddhista könyvek előkelő helyet foglalnak el. Nem csoda, ha ilyen körülmények között, mindenki, akár keresztény, akár nem, meg van róla győződve, hogy azt a vallást választhatja, ami neki tetszik. Hiszen az Egyház hivatalosan, a zsinat dokumentumaiban is ezt tanítja! (lásd Williamson püspök úr elemzését.) Pizarro és a 18. század előtt élt katolikusok nem voltak se okosabbak, se becsületesebbek, mint az azóta élt katolikusok. De egyfelől megvolt még a természetfeletti iránti érzékük (mert nem irtották ki belőlük), és ezzel a pokoltól, egy felettük álló Lény ítéletétől való félelmük, másfelől papjaiktól egész életük során hallották, hogy mit kell tenniük. Egy II. Frigyes vagy egy Voltaire minden volt, csak nem hívő, gyakorló katolikus, de életük legfontosabb pillanatában volt mibe kapaszkodniuk, volt mire emlékezniük, tehát elővették józan eszüket, megmozdult az Istentől minden lélekbe beletáplált lelkiismeretük is, és biztosítani akarták túlvilági életüket. (Az előbbinek sikerült, az utóbbinak nem.) Krisztus világosan megmondta, hogy mik a feltételei annak, hogy valaki üdvözüljön. Azt is megmondta, hogy parancsainak betartása nélkül nem lehet üdvözülni. Vagyis megmondta, hogy a katolikus vallás szükséges az üdvösséghez. A vallásnak nem az a feladata, hogy megnyugtasson, elandalítson, vagy hogy tessen. Ma mégis a templomba járók túlnyomó többsége a megnyugvást, a „szeretetet”, a békét keresi a vallásban, az istentiszteletben. Az a vallás, amelyik csak megnyugvást, békét ajánl, versenyképtelen az élet egyéb megnyugtató és szórakoztató kínálataival szemben. A katolikus vallást csak az tudja komolyan hirdetni, elfogadni, megőrizni, aki szilárdan hiszi, hogy e nélkül a pokolba kerül.      (Ez természetesen nem zárja ki, hogy a vallás megnyugtatni is tudjon. Ez azonban a lelkiismeret megnyugvása, annak az embernek a lelkiismeretéé, aki betartja vallása parancsait. Sőt, a vallás olykor lelki élményeket is nyújt. Ez nagyszerű, de egyáltalán nem szükséges, vagy elvárható ajándék. Sok szent szinte belehalt az Isten iránt érzett sóvárgásába, szeretetébe. Ezek Istennek különös, egyéni ajándékai voltak, nem olyasmik, melyeket elő lehet írni, el lehet várni, vagy amit sokan megkapnak. A fentebb már említett fiatalember arról is beszámolt levelében, hogy egyelőre nehezen veszi rá magát a templomba járásra. Ez nem baj, sőt, lehet, hogy egy életen át megmarad. Nem attól lesz valaki Istennek tetsző, hogy élete legkedvesebb időtöltésének tartja az imádkozást, vagy a misén való részvételt, hanem attól, hogy akárminek is tartja, mégis megteszi. Mert tudja és elhiszi, hogy meg kell tennie, ha üdvözülni akar.) Úgy gondolom, az iszlámnak azért van akkora sikere a fejlődő országokban, mert ő mai is az egyedül igaz vallás igényével lép fel, azzal, amivel a katolikus vallás 1900 évig fellépett, de amiről mára lemondott. És az egyszerű emberek, akikben még él a természetfeletti iránti érzék, inkább választják ezt, mint valami olyan vallást, ami nem tartja magát egyedül üdvözítőnek, hiszen ezt valószínűleg a vallás, illetve a vallásalapító gyengeségeként értékelik. Egy vallás csak akkor élhet az egyedül üdvözítő tan igényével, ha hatalmon van, vagy ha tagjait nem érdekli a világ véleménye és ítélete. Amelyik vallás nincs hatalmon, és ráadásul még meg is akar felelni a világnak, az elveszti az erejét ezen igény fenntartásához.      Ez történik ma, illetve már hosszú évtizedek óta a katolikus Egyházban, amelynek se vezetői, se papjai nem rendelkeznek azzal az erővel, amivel képesek lennének hirdetni, képviselni ezt az elvet: „Egyedül a katolikus Egyház üdvözít.” Én egyetlen papot ismerek, aki ezt ki meri mondani, aki erről mer prédikálni. Aki híveitől Krisztus parancsainak betartását követeli, vagyis aki elmondja, hogy csak ezen parancsok betartása vezet az üdvösséghez. És aki el meri mondani jelenlevő híveinek is, hogy aki e parancsokat nem tartja be, az akár ott van éppen a templomban, akár nem, el fog kárhozni. Aki elmondja, hogy a katolikus vallás szükséges, nem pedig választható. 2012. május 21.