Egyes latin-amerikai teológusok – Juan Luis Segundo és Gustavo Gutiérrez – a tanítás helyett a gyakorlatra tolták át a hangsúlyt. Azt hangoztatták, hogy a keresztény nézeteket csakis a tapasztalat útján lehet előrevinni, e tapasztalat pedig a szegények felszabadítása kell hogy legyen.
Szerintük a Biblia a cselekvő Istent állítja elénk, aki magára veszi a szegények és a szenvedők terheit, s az ő felszabadításukon munkálkodik. Ezt csak akkor érthetjük meg, ha mi is beleéljük magunkat a helyzetbe, ha minden erőnkkel az elnyomás megdöntéséért és a szenvedők felszabadításáért szállunk síkra. A felszabadítási teológusok ezért igyekeznek túllépni a „hithűség” hagyományos osztályain, s ehelyett a „helyes gyakorlatot” helyezik előtérbe.
A dél-amerikai felszabadítási teológusok szinte kivétel nélkül római katolikusok voltak, s az 1980-as években kivívták a Vatikán bírálatát, amiért fogékonynak mutatkoztak a marxizmus eszméi iránt. A felszabadítási teológia ebben, s nem az eljövendő világban keresi a társadalmi igazságosság és változás útjait. Ebben a tekintetben a felszabadítási teológia magán hordozza a Jürgen Moltmann képviselte új eszkatológia nyomait.
A 20. század bibliakutatásának fejleményei szintén hatást gyakoroltak a felszabadítási teológiára, így Barth felfogása, amely szerint hagynunk kell, hogy a Szentírás szólítson meg bennünket, nem pedig fordítva, illetve a „narratív teológiai” áramlat, amely szerint a kereszténység lényege nem az elvont doktrínákból, hanem egyenesen a keresztény történet elbeszéléséből ered. A felszabadítási teológia képviselői szerint a Biblia a megváltásról és a felszabadulásról szól.
Mérföldkő volt a felszabadítási teológia és egyúttal Latin-Amerika történetében a kontinens római katolikus püspökeinek 1968-as kongresszusa a kolumbiai Medellínben. Ez a kongresszus önkritikus módon megállapította, hogy a katolikus egyház gyakran a térség elnyomó hatalmait támogatta, és kijelentették, hogy a jövőben a szegények, a kizsákmányoltak oldalán fog állni.
A felszabadítási teológia következőkben foglalható össze:
1. A felszabadítási teológia az elnyomottak és szegények felé fordul. „A szegények a keresztény igazság és gyakorlat megértésének autentikus teológiai forrásai.” (Sobrino) Az egyház a szegények oldalán áll az elnyomókkal szemben: „Isten világosan és egyértelműen a szegények oldalán áll.” (Miguel Bonino)
Minden keresztény teológiának és missziónak „alulnézetből”, a szegények szenvedésével és nyomorával kell kezdődnie.
2. A teológia nem kívülálló és nem is lehet az a társadalmi eseményekben vagy politikai cselekvésekben. „A teológiának abba kell hagynia a világ értelmezését, és el kell kezdenie megváltoztatni azt.” (Bonino) Míg a klasszikus nyugati teológia a cselekvést az elmélet eredményének tekintette, addig a felszabadítási teológia felcseréli a sorrendet: a cselekedet az első és azt követi a kritikai reflexió.
A felszabadítási teológusok és e teológia hívei számára a marxizmus a „társadalmi elemzés eszköze” (Gutiérrez), mely által tapasztalatot szerezhetnek Latin-Amerika jelenlegi társadalmi helyzetével kapcsolatban, és amelynek segítségével a szegények szörnyű helyzete orvosolható.
Másodszor, a marxizmus és a szocializmus politikai programot kínál, mely által a jelenlegi igazságtalan társadalmi rendszer lebontható, és egy igazságosabb társadalom építhető fel. A gyakorlatban a felszabadítási teológia erősen bírálja a kapitalizmust, és támogatja a szocializmust. Latin-Amerika, de más földrészek baloldali keresztényeire (keresztényszocialisták és keresztény kommunisták) is nagy hatással van a felszabadítási teológia.
E teológia hívei a Bibliát, mint a felszabadítás elbeszélését olvassák. Különös hangsúlyt fektetnek Izraelnek az egyiptomi szolgaságból történt kiszabadulására, a próféták elnyomást ostorozó szavaira, és Jézus szegényeknek és kitaszítottaknak szóló evangélium-hirdetésére. A Szentírás mondanivalóját alkalmazzák a latin-amerikai helyzetre.
A felszabadítási teológia igyekezett azonossá tenni az üdvösséget a felszabadítással, és az üdvözítés társadalmi, politikai és gazdasági vonatkozásait emelte ki. Az irányzat különös hangsúlyt fektet a „strukturális bűn” fogalmára, megjegyezve, hogy nem az egyén, hanem a társadalom romlott meg és igényel megváltást. A szegények szenvedését nem a szenvedésbe való passzív beletörődésként mutatja be, hanem mint részvételt abban a harcban, amit Isten a világban meglévő szenvedés ellen vív – ebben a harcban Isten közvetlenül szembesül a szenvedéssel.
A világban meglévő rossz és szenvedés eredetének magyarázatára a felszabadítási teológia felhasználja Karl Barth elméletét, melynek fő tétele, hogy Isten kegyelme legyőzi az evilági rosszat és szenvedést. Az Isten kegyelmének végső győzelmébe vetett hit lehetővé teszi a hívők számára, hogy megtartsák erkölcsüket és reménységüket egy olyan világgal szemben, melyben látszólag a rossz uralkodik.
Németországban különösen Joseph Höffner utasította vissza a felszabadítási teológiát szociológiai és természettudományi érvekkel, és helyette a római-katolikus Egyház szociális tanítására való határozottabb odafigyelést követelte. Joseph Ratzinger bíboros mindennemű politikai teológia ellen érvelt és bírálta, hogy az Egyháznak mint hatalmi faktornak pusztán szociológiai megítélése elvéti az Egyház igazi célját, nevezetesen azt, hogy az embereket meggyőzzék a Jézus Krisztus igazságában való bizalomról. [Én eddig azt hittem, hogy az Egyház igazi célja Isten dicsőítése és a lelkek üdvözítése.]
„Ahol a politika megváltás akar lenni, túl sokat ígér. Ahol Isten helyett akar cselekedni, ott nem istenivé, hanem démonivá válik.” – E szavakkal ítélte el a Vatikán nevében Joseph Ratzinger 1996-os mexikói útján a Latin-Amerikában akkor már évtizedek óta igen népszerű, úgynevezett felszabadítási teológiát.
A Hittani Kongregáció – akkori – prefektusa azt is hozzátette: Európa marxista jellegű kormányzati rendszereinek összeomlása után bealkonyult ennek a megváltó politikai gyakorlatot hirdető irányzatnak.
Ratzinger bíboros véleménye szerint a felszabadítási teológia jövőbeli diktátoroknak szolgál ugródeszkául. [Lásd Lugo ex-püspök, ex-államfő szégyenletes esetét Paraguayban.] Többek között azt is vádat is felhozta, hogy a felszabadítási teológia nem más, mint a marxizmus keresztény köntösben, és olyan szocialista társadalmi modellért küzd, mely nem egyeztethető össze a teremtés rendjével.
2007-ben [tehát már XVI. Benedek pápasága alatt] újra megnőtt a feszültség az egyházi hierarchia és a felszabadítási teológia között, amikor a Hittani Kongregáció kiadott egy notifikációt, melyben elítélte Jon Sobrino felszabadítás-teológiai krisztológiájának jelentős aspektusait. Ezen kívül 2009 decemberében a pápa öt brazil püspök előtt beszédet mondott, melyben „a felszabadítási teológia néhány csalóka elvéről” beszélt. A pápa kritikája valószínűleg Luiz Carlos Eccel, Caçador jelenlevő püspökének szólt, aki 2007-ben pásztorlevelében ezt írta: „Aki a felszabadítási teológiát elveti, az Jézus Krisztust veti el, mert minden teológia vagy felszabadító, vagy nem nevezhető teológiának.”
A katolikus felszabadítási teológia az utóbbi időben erősen megoszlott. Miközben egyesek igyekeznek a hierarchiához való kapcsolatot javítani, addig mások például a feminista, ökológiai vagy aktuális társadalmi-kritikai felszabadítási teológiák elterjesztésén fáradoznak.
2012. július 26-os hír:
A Hittani Kongregáció új prefektusa Rómában kijelenti, hogy a felszabadítási teológiát nem szabad teljes egészében elítélni.
(Az első fotón Gustavo Gutiérrez latin-amerikai teológus, akinek könyve után a felszabadítási teológia a nevét kapta, és aki ebben a könyvében azt vallotta, hogy a kizsákmányolás elleni harc kifejezetten az üdvözülés része, és a szabadulás három fokozatra oszlik: eszerint a bűntől való megszabadulás – a vallási értelemben vett megváltás – csak a politikai és a gazdasági szabadság kivívása után következhet.
A második fotón a regensburgi egyházmegye kedvenc fotógalériájának egy újabb darabja látható.)
Feltéve: 2012. július 27.