Úgy tűnik, mintha nem Krisztusért szenvednénk, hiszen üldözőink is a keresztény nevet viselik
Írta: Rudolf Graber püspök

A ma feltett cikkek közül az egyik két fő egyházi vezető helyzetelemzéséről szól. Most egy harmadik, már nem élő kortárs és tanú véleménye következik, Dr. Dr. h.c. Rudolf Graber püspökéé (1903-1992), ami első ízben az 1973-ban, tehát a II. Vatikáni Zsinat után alig néhány évvel kiadott „Athanasius és korunk Egyháza” című kis műben olvasható.


Mielőtt rátérnénk Szent Atanáz pásztorlevelére, néhány vonással be kell mutatni az Egyházban Atanáz idejében uralkodó helyzetet. Hagyjuk Szent Vazult szólni, aki egy 371-es keltezésű levélben így ír erről:
     „A korábban az igazság ellenségétől, Ariustól szétszórt eretnekség szemérmetlen magasságokba nőtt, és keserű gyökérhez hasonlóan romlott gyümölcsöt terem, és már túlerőben van, mert az igazi tanítás zászlóvivőit az egyes plébániákon rágalmazással és sértegetéssel kiüldözték a templomokból, és a teljhatalom olyanoknak lett átadva, akik az együgyűek szíveit rabul ejtik.”

Halálának évében, tehát pont 1600 évvel ezelőtt, Szent Atanáz Alexandria híveinek írott levelében így fogalmaz: „Vajon az Úr teljesen elhagyta az Egyházát? Elérkezett tán az utolsó óra, és az összeomlás ezennel kezdetét veszi, hogy »megnyilvánuljon a bűn embere, a kárhozat fia, az ellenség, aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek«?” (2 Tesz 2,3-4)

Ami akkor, több mint 1600 évvel ezelőtt történt, ma fájdalmasan megismétlődik, csak kétszeres vagy háromszoros különbséggel: Alexandria ma az egész világegyház, mely egész valójában megrendült, és ami akkor fizikai erőszakban és kegyetlenségben történt, másik szintre helyeződik át. A száműzetést agyonhallgatással és az ölést rágalmazással helyettesítik. A Szent Atanáz püspöki székére akkor betolakodó alakot VI. Pál pápa ma a „Sátánnak, aki egy résen behatolt Isten templomába” nevezte.
     Ha mi a Sátánt tesszük is felelőssé az Egyházban uralkodó zűrzavarért, az még nem jelent mentséget azon emberek számára, akik eszköznek adják át magukat neki.

Már az akkori időben felismerték, hogy kitől is származik az eretnekség. Szent Vazul 373-ban így írt: „Ugyanis, mikor az ördög látta, hogy a pogányoktól kiinduló üldözés az Egyházat csak erősíti, hogy még jobban virul, megváltoztatta a tervét, és harcát már nem nyíltan folytatta, hanem titokban készít nekünk üldözéseket, és álnokságát azok neve alá rejti, akik viselik, úgy hogy mi ugyanazt szenvedjük, mint egykor az atyáink, csak úgy tűnik nem Krisztusért szenvedünk, hiszen az üldözők is a keresztény nevet viselik.”
     Ez a leírás nem hajszálpontosan illik a mi helyzetünkre is! Úgy tűnik, a véres üldözéseknek elmúlt az ideje, ma ezt elegánsabban és finomabban és – ördögibben végzik. Valóban létezik egy luciferi terv, amire XIII. Leó pápa utalt, amikor ezt mondta: „Bizonyos értelemben az ilyen esztelen és sötét törekvésekben nyilvánul meg Sátán olthatatlan gyűlölete és bosszúvágya Jézus Krisztus ellen.” („Humanum genus” enciklika a szabadkőművesség ellen, 1884.)

E titok után kell nyomoznunk, és ezzel el is jutottunk a mai egyházon belüli válság okát kereső kérdéshez. Szent X. Pius pápa Ppascendi enciklikájában a modernizmust „minden eretnekség gyűjtőmedencéjének” nevezte. És valóban, ha visszatekintünk az ókor egyházára, ma az akkori tévtanokat látjuk ismét megjelenni új köntösben. Arius, aki a Logos lényazonosságát az Atyával tagadta, él, mindenütt ott él, ahol kikerülik annak egyértelmű megvallását, hogy Krisztus valóban Isten, és a legkülönbözőbb, emberileg talán szép megnevezéseket használják Vele kapcsolatban.
     De hitünk magjának dogmáját is tagadják a gyakorlatban. Pelagius, aki az ősbűnt megkérdőjelezte, és az emberi akarat erejét annyira túlértékelte, hogy a kegyelem szinte már semmilyen szerepet nem játszik, újra él. Furcsa, hogy ezek a tévtanok mennyire fertőzőképesek lettek megint!

Ugorjunk egy évezredet, és máris a luciferi terv kitisztulását látjuk a történelem legnagyobb szellemi átalakulásánál, a humanizmusnál és a reneszánsznál. Ugyanis ekkor kezdődik el az a szekuláris folyamat, mely azóta a történelem és életérzés irányát meghatározza. Míg eddig az ideig az ember és a történelem Istenhez igazodott, innentől kezdve az ember áll a középpontban. Majd négyszáz évvel később az ő helyére lépett vagy még annál is magasabbra az anyag. Innentől kezdve az ember minden dolog mércéje.

Bizonyítékokat kell hoznunk erre a jelenből? Az „Isten halott-teológia” – teljesen mindegy, hogyan interpretálják – csak a legújabb divat. És ez a trend a Legszentebb előtt sem áll meg. Istent félretolták, és már az imákban is az ember dominál.

Lásd Graber püspök könyvének másik részletét: A pápaság megszűnik; megszentelt kés alatt hal meg, amit az utolsó zsinat atyái fognak megfenni


Feltéve: 2012. október 17.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA