Lefebvre érsek Kanadában 1982. május 17-én elhangzott beszédének következő részlete az FSSPX bécsi priorátusának 2012. július/augusztusi számában jelent meg. A prior szándéka nyilvánvaló: e beszéd közléséből és saját bevezető írásából az tűnik ki, hogy a kiegyezés elleni táborba tartozik. Sőt, abban a tényben, hogy az idézetet pont az érsek beszédének azon részével kezdi, melyben az érsek afelett csodálkozik, hogyan lehetséges, hogy egy egyszerű pap óriási befolyást tud gyakorolni a pápára, talán a priornak a közösség egy másik óriási botrányáról alkotott negatív véleménye is szerepet játszhat. (Lásd ezzel kapcsolatban az interneten a „krahgate” címszó alatt található dokumentumokat.) A beszéd tehát 1982-ben hangzott el. Lefebvre érsek a kanadai hívek előtt arra a kérdésre kereste a választ, hogy az Egyház hogyan juthatott az akkori – a mainál egy kissé még mindig kevésbé – rossz helyzetbe. Először a zsinati viszonyokról számolt be, aztán pedig rátért a Bugnini-fenomén taglalására. Miután beszámolt róla, hogy Bugnini-nak még az akkori bíboros-államtitkárnál is nagyobb hatalma volt, rátért azokra az eseményekre, melyek a kézbeáldoztatás engedélyezését megelőzték.      Lefebvre érsek személyesen utazott Rómába ez ügyben, ahol az Istentiszteletek Kongregációjának prefektusával és annak helyettesével tárgyalt. A prefektus (Guth bíboros) azt mondta neki, hogy ha őt megkérdezi a pápa, térden állva fogja kérni, hogy ne írja alá az engedélyezésről szóló dekrétumot, de biztos benne, hogy őt (az Istentiszteletek Kongregációjának prefektusát, azaz a fő illetékest!) nem fogja a pápa megkérdezni, mert Bugnini véleménye fontosabb a számára. Ez volt a beszéd eleje, azaz a most következő írás előzménye – a prior, Pater Schulz, innentől közöl néhány bekezdést az érsek beszédéből. – Az egész beszéd megtalálható a „S. E. Erzbischof Marcel Lefebvre, Missionar und Zeuge in der nachkonziliaren Christenheit” című műben. Hozzá kell járulni az Egyház szétzúzásához? „Igent és Áment” kell mondanunk ehhez? Milyen nyomás hatására? Vannak rejtett dolgok, melyekről nem tudunk. Bizonyos emberek azon a véleményen vannak, hogy a szabadkőművességről van szó. Lehet. Nem tudom. Mindenesetre itt valamilyen titok rejlik. Egy akkoriban még fiatal pap [Bugnini], aki se nem bíboros, sőt ezidőben még csak nem is püspök, direkt a Szentatyához megy, és aláírathat vele, amit csak akar. XXIII. János pápa akarata ellenére, aki kicsapatta a Lateráni Egyetemről, és akinek mégis sikerült fiatal papként a legmagasabbra nyomulni. Se a bíboros-államtitkár, se az Istentiszteletek Kongregációjának prefektusával nem törődött, hanem egyenesen a Szentatyához ment. Normális esetben minden döntést a hivatalokban hoznak meg. Bizottságokat alapítanak és tanulmányozzák az aktákat. Ez a fiatalember azonban mindenható volt! Ő volt az, aki a protestáns lelkészeket meghívta, hogy megváltoztassák a mi misénket. Ezt a meghívót se nem az államtitkár, se nem Guth bíboros küldte el, még csak nem is a pápa, hanem Pater Bugnini. Egy napon a San Paolo fuori le mura [a római Szent Pál bazilika] apátjával, egy bencés szerzetessel beszélgettem, aki Pater Bugnini elődje volt, mint a liturgikus bizottság elöljárója. „Monsignore”, mondta nekem, „ne beszéljen nekem Bugnini páterről. Én túl sokat tudok róla. Ne kérdezze tőlem, hogy milyen ember!” De én erre ezt válaszoltam: „Mondja meg nekem, hiszen tudnunk kell, szükséges, hogy a dolgok kiderüljenek.” Így válaszolt: „Nem beszélhetek Önnel Bugnini páterről.” Valószínűleg ő volt az, aki XXIII. János pápát megkérte, hogy távolítsa el Bugninit az egyetemről.      Ezek az összefüggések világosan megmutatják, hogy az ellenség már behatolt az Egyház belsejébe. Szent X. Pius pápa előre látta ezt. A La Salette-i Szűz is előre jelezte ezt a helyzetet. Kétségtelen, hogy a fatimai harmadik titokban is erről van szó. Ha az ellenség tényleg az Egyházon belül van, akkor engedelmeskedni kell neki? Rendben, a pápát képviseli. De nem tudjuk, hogy a pápa mit gondol. Arról viszont bizonyítékaim vannak, hogy Villot bíboros nagyon erősen befolyásolta VI. Pál pápát [Villot bíboros volt az, aki Malachi Martin szerint a Sátán 1963. június 29-i intronizáló szertartását megszervezte – a szerző Villot bíborosnak a Jean-Claude de Vincennes bíboros nevet adta a könyvében.]      Villot bíborosról azt mondták, hogy szabadkőműves. Bizonyos afférokról beszéltek vele kapcsolatban. Szabadkőművesektől származó és Villot bíborosnak címzett levelekről készült fénymásolatok keringtek a Vatikánban. Mindenesetre Villot bíborosnak jókora befolyása volt VI. Pál pápára. Róma összes hatalmát a kezében összpontosította. Sokkal inkább ő volt az úr a Vatikánban, mint a pápa. Egy nap meglátogattam Wright bíborost (a Kléruskongregáció prefektusa), hogy az új kanadai katekizmusról beszéljek vele. Ezt mondtam neki: „Ismeri ezeket a kis füzeteket, melyek a „Rupture” = „Szakítás” címet viselik? A kis gyerekeket Kanadában ebben a katekizmusban arra tanítják, hogy szakítsanak a családjukkal, a társadalommal és a tradícióval, és ehhez Monsignore Condore adja az imprimaturt. Ön a felelős a világon a katekizmusokért. Ön egyetért azzal, ami ebben a katekizmusban áll?” – „Nem”, válaszolta, „ez a katekizmus nem katolikus!” Ezt mondtam neki: „Mondja meg ezt a kanadai püspöki konferenciának! A püspöki konferenciának ki kell vonnia a kereskedelemből ezt a katekizmust, és ismét az igazi katekizmust kell kiadnia!” Wright bíboros erre ezt felelte: „Nem szállhatok szembe egy püspöki konferenciával.” Akkor ezt mondtam magamnak: Vége van. Az Egyházban nincs többé tekintély. Ez a vég. Ha Róma egy püspöki konferenciának nem mondhat már semmit, még akkor sem, ha ez a gyerekek hitét akarja tönkretenni, akkor ez az Egyház vége. És mi itt tartunk. Róma fél a püspöki konferenciáktól. [Eddig tartott az idézet, amit Pater Schulz lapjának nyári számában közzétett. Az eredeti beszéd – mely igen erősen viseli magán az 1982-es dátumot, vagyis az érsek még tele van reménnyel, bízik a pápában, aki fogadja, és akit csak gyengének és „valamitől félőnek” tart, bízik Ratzingerben, aki nemrég került a kúriába, és akiről az a véleménye, hogy müncheni érsek korától egyre inkább szakít régebbi énjével, melyet a Rahner és Küng-barátság fémjelzett – további részéből még közlök néhány különösen érdekes bekezdést:] Mi egy törvény? Mi egy dekrétum? Mi kötelez bennünket az engedelmességre? Egy törvény, mondja XIII. Leó pápa, az értelem előírása a közjó számára, és nem a köz kárára! Vagyis egészen világos, hogy ha egy törvény a köz kárát szolgálja, akkor ez a törvény nem érvényes. XIII. Leó pápa kifejezetten ezt mondja a „Libertas praestantissinum” kezdetű enciklikájában. Egy törvény, ami nem a közjót szolgálja, többé nem törvény, és ezért nem kell neki engedelmeskedni.      Valóban egy, az Egyház belsejében folyó összeesküvéssel állunk szemben, melyet a bíborosok szőnek. Hagyják, hogy úgy imádkozzunk, ahogy a katolikusok évszázadokig imádkoztak, engedjék meg, hogy annál maradjunk, amit fiatal korukban ők maguk [a modernisták] is tanultak; ez a legjobb mód, hogy szentté váljunk. Én ezt gyakoroltam papi és püspöki munkám alatt. Minden papomnak azt mondtam, hogy ily módon lehet szentté válni. Szeressétek a szentmisét, azt, amit az Egyház adott nektek, szeressétek a szentségeket, a katekizmust. De mindenekelőtt ne változtassatok meg semmit! Őrizzétek meg a tradíciót, mely húsz évszázada fennáll. Ez tesz bennünket szentté, ez tette a szenteket szentté. Most kellene mindent megváltoztatni? Ez lehetetlen! És ami engem illet, én nem akarom, hogy arra kényszerítsenek, hogy azt mondjam, hogy az új mise jó, hogy csak egy kissé kevésbé jó, mint a régi, de végülis, hogy ez is jó. Én ezt nem tudom mondani. Azt sem tudom mondani, hogy ezek a szentségek jók. Ezeket a protestánsok csinálták. És Bugnini. Maga Bugnini mondta 1965. március 19-én (megjelent az Osservatore Romano-ban és a Documentation catholique-ben): „Katolikus imádságainkból és a katolikus liturgiából mindent el kell távolítanunk, amik elszakadt testvéreinkből, vagyis a protestánsokból a megütközésnek akár csak az árnyékát is kiválthatják.” 1965. március 19-én, tehát még mindenfajta reform előtt. ..      [Ha elfogadjuk az új misét] talán nem válunk rögtön eretnekké, de a katolikus hitünk csökken. És akkor már nem fogunk többé hinni a pokol tornácában, a tisztítótűzben, a pokolban. Akkor már nem hiszünk többé az áteredő bűnben. Nem hiszünk többé az angyalokban, a kegyelemben, akkor már nem beszélünk többé a természetfelettiről. És ez a hitünk vége. Nem lehet azt mondani: „Ah, tudja, ha mindezt meg is változtatják, ez nem olyan nagy baj. Az én hitem ennek ellenére szilárdan megalapozott. Nálam nem áll fenn annak a veszélye, hogy elvesztem a hitem.”      Észre lehet venni, hogy azoknak, akik megszokták, hogy erre az új misére járjanak, az ottani szentségeket fogadják, lassan megváltozik a mentalitásuk. Néhány év múlva meg lehet állapítani, hogy aki erre az új misére jár, erre az ökumenikus misére, felveszi az ökumenikus szellemet, vagyis eljut odáig, hogy minden vallást azonos fokra állít. Ha megkérdezik az ilyen embertől, hogy szerinte üdvözülni lehet a protestáns, a buddhista, az iszlám vallás által is, azt válaszolja, hogy „természetesen, minden vallás jó”. Lám, liberális lett, protestáns – már nem katolikus. Feltéve: 2012. augusztus 23.