Lucia nővér Etiópia egyik legszegényebb és legkevésbé civilizált területén, a Benishangul-Gumuz régióban dolgozik, ahol a Gumuz törzs él. Mielőtt a hittanoktatás megkezdődik, a fiatal olasz ferences-nővér végigjárja az egész falut. Megkérdezi az emberektől, hogy hogyan vannak, meglátogatja az anyákat, akik nemrég szültek, megnézi a bébiket, a betegeket, és meghívja a gyerekeket a kápolnába. A Gumuz-törzs fiatal lányainak felsőtestére, hátára és arcára izzó fémmel sütnek mintákat, mert ezek attraktívabbakká teszik őket a törzs férfiai szemében. Lucia nővér tudja, hogy azok az asszonyok, akiknek frissen van borotválva a feje, és fejbőre pirossal van befestve, nemrégen szültek. Gyermekeiket a hátukon hordják egy bőrhevederben, melyből a csecsemők alig látszanak ki.      Lucia nővér azt is elmeséli, hogy az asszonyoknak, mikor eljön szülésük ideje, el kell hagyniuk falujukat, és legalább három napot kell egy elhagyatott helyen tölteniük, mert az emberek meg vannak győződve, hogy a szüléskor kifolyó vér átkot hoz a családra. Ezért a Gumuz-nők gyermekeiket egészen egyedül hozzák világra valahol az erdőben, vagy a bozótosban, vagy egy folyó partján. Ha szülés közben komplikációk lépnek fel, akkor vagy az anya, vagy a gyermeke többnyire meghal, de sokszor mind a ketten. Mivel sok lányt egészen fiatalon adnak férjhez, amikor a testük még nem elég fejlett, a szülés olykor napokig is eltart, és borzasztó kínok között zajlik le. Ráadásul az első gyerek szülésekor még tapasztalatuk sincs, nem tudják, mit kell tenniük.      A nőket terhességük alatt sem kímélik: ők gyűjtik a fát, hordják haza vagy a piacra, ők aprítják fel, ők őrlik a gabonát, gyűjtik a gyökereket és bogyókat az evéshez, és mindehhez többnyire egy gyereket is hordanak a hátukon. Ehhez jön még, hogy terhességük alatt nagyon sok mindent nem ehetnek, mert a babona szerint a tiltott ételektől meghalnak, ezért a szülés előtt álló nők alultápláltak, ami szintén az anya és a csecsemő egészségét veszélyezteti.      Egy másik szokás előírja, hogyha egy férfi megházasodik, felesége családjának kell adnia saját nővérét, vagy egy másik nőrokonát. Emiatt az özveggyé vált asszony sem mehet vissza a saját családjához, mert különben az érte adott nőt is vissza kellene adni, így az özvegyet összeházasítják meghalt férje egyik családtagjával, akár akarja, akár nem. Lucia nővér és három nővértársa mindezen problémákról tudomást szerez, miközben bejárják azt a 29 helységet, melyet rendszeresen gondoznak, és ahol hittant oktatnak. Minden nap legalább négy falut meglátogatnak.      A törzs hagyományos vallása sok istent ismer. Van folyóistenük, földistenük, napistenük, hegyistenük, és így tovább. Lucia és nővértársai a gyerekeknek a Tízparancsolatot tanítja. „Én vagyok Urad, Istened. Ne legyenek más isteneid mellettem. Ohaba lakói most úgy döntöttek, hogy elismerik a keresztények Istenét, és megkeresztelkednek. Ez a nők szerepét is alapvetően meg fogja náluk változtatni. Életüket jelentősen könnyebbé teszi. A katolikus Egyház a világ sok országában harcol a nők méltóságáért. E munkában különösen a szerzetesnővérek játszanak nagy szerepet. Segítenek a szülésben, ahol nincs orvosi ellátás, tanáccsal látják el az anyákat, hogyan tudják gyermekeiket egészségesen nevelni, gondoskodnak az erőszakot elszenvedett nőkről, magukhoz veszik az egyedülálló anyákat. A fiatal lányokat és nőket hozzásegítik a tanuláshoz, meglátogatják a női börtönöket, a nagyvárosok nyomornegyedeibe reményt visznek, a prostituáltak felé kinyújtják kezüket, és mindenhol azt az örömteli üzenetet hirdetik, hogy a nőknek mint Isten gyermekeinek is van méltóságuk, olyan vidékeken, ahol még soha senki nem hallott ilyesmiről. A nemzetközi katolikus segélyszervezet, a „Kirche in Not” az egész világon támogatja ezeket a nővéreket. G. atya mondta, hogy az első 300 év keresztényüldözésének nem csak az volt a célja, hogy a „a búza megtisztuljon a konkolytól”, mind az emberek, mind a tanok tekintetében, hanem az is, hogy az addig csak az evilági dolgokért élő keresztényekbe évszázadokra belevésődjön a felismerés, hogy ez a világ nem számít, hogy a keresztények idegenek és számkivetettek ebben a világban, mert igazi hazájuk a mennyország. A kereszténység Európában nem azzal kezdődött, hogy az apostolok a földi életét akarták megkönnyíteni az őket hallgatóknak, hanem azzal, hogy azt mondták nekik, ami itt van, az nem számít, mert akár a jólét, akár a szenvedés csak arra való, hogy azt helyesen használva a halálunk utáni boldogságot biztosítsa a számunkra.      Az Apostolok Cselekedeteiből az is kiderül, hogy akárhol jártak az apostolok, szavukra rendszerint először egy „előkelő” ember tért meg (pl. Kornéliusz: ApCsel 10; Lídia, aki „házanépével együtt megkeresztelkedett”: ApCsel 16,14-15; a tesszalonikai „előkelő asszonyok” ApCsel 17,4), aki aztán egész háznépével együtt lett keresztény. Ezek az „előkelő” emberek nem voltak se szegények, se üldözöttek, nem a szegénységükön kellett segíteni, hanem azt megtanítani nekik, hogy Istenért minden evilági jóról le tudjanak mondani, vagyis az apostolok nem a testi „sebeiket mosták ki”, hanem a lelkieket.      A Klerikális-pop című cikk szerzője idézi Marshall McLuhan kanadai tudóst, aki szerint „az Egyház bölcsője a görög-római ábécé volt, amit nem az emberek, hanem a Gondviselés fejlesztett ki. Azt a tényt, hogy a görög-római kultúra mindig jellemezte az emberiség azon többségét, akik aztán keresztények lettek, soha nem kérdőjelezte meg senki.” – „A római légiósok is őérte (Jézusért) meneteltek” híres mondat is ugyanezt fejezi ki: a kereszténység a görög-római kultúra talaján, e kultúra vívmányainak felhasználásával terjedt. És ez nem csak a megépített és karbantartott utakra, a közös nyelvre, közigazgatásra, azaz az anyagi, hanem a szellemi, kulturális javakra is vonatkozott. A 16. századtól azonban a misszionáriusok Amerikában, Ázsiában egyre inkább úgy próbálták a hitet terjeszteni, hogy mint a szegények, az elesettek segítői jelentek meg, azaz a testi elesettek iránti irgalmasságot hirdették. Ily módon még azok a misszionáriusok is, akik ellentétben a Teréz anya féle modern modellel, a gondjaikba vettek testi ellátása után a lelkeket is gondozásba vették, ezeknek az embereknek nehezen prédikálhatták, hogy viseljenek el minden szenvedést panaszszó nélkül, és csak a halál utáni életükkel törődjenek. Ezek után nem csoda, hogy különösen Dél-Amerikában – ahol a legkisebb üldözésnek voltak kitéve a keresztények – a felszabadítási teológia és a Bergoglio-féle szegénység-kereszténység terjedt el.      A kérdés ezek után az, hogyha egész tömegeket a földi szenvedést enyhítő ígéretekkel és gondoskodással vezetnek a kereszténységhez, akkor azok valóban keresztényekké válnak-e? Különösen, ha térítőiknek nemhogy a görög-római, de a lehető legalacsonyabb fokú kultúrára kell építkezniük.      Elnézve az Amerikában gyakorolt kereszténységet, az embernek az az érzése, hogy az ott gyakorolt kereszténység egyre inkább hasonlít valami folklór mozgalomhoz. Az amúgyis meglévő népies katolikusságot a zsinat „vívmányai” még csak felerősítették. Jöhet-e ezek után valami jó onnan? Aligha. Nagy valószínűséggel a katolikus egyházat ezúttal is csak Európából, a görög-római kultúra alapján állva lehet megmenteni. Feltéve: 2013. április 28.