Magából a bíborosokból már nem lehet többé kiszedni semmit azóta, hogy szigorú titoktartásra kötelezték őket. Nem csoda, hogy ezért a médiában a találgatások olyan áradata indult meg, mely felülmúl szinte minden eddigit, és már most több újságíró van Rómában, mint II. János Pál pápa halálakor.
Amit még az információ-embargó előtt hivatalosan bejelentettek, a következő:
Az öt világrészből érkezett összes vendég végre pontosabban meg szeretné tudni, mi történt az utolsó hónapokban a Vatikánban. A spanyol Julián Herranz (82), a szlovák Jozef Tomko (89) és a dél-olasz Salvatore De Giorgi (82) bíborosokat ezért, akik XVI. Benedek megbízásából kínosan pontos felderítést végeztek arról, hogy hogyan tűnhetett el a dokumentumok áradata a pápa asztaláról, már most titkos királycsinálóknak tekintik.
Az biztos, hogy a három bíboros több mint egy bíborost ki tud ütni a nyeregből, hiszen a privát beszélgetésekben nem kell titkolózniuk bíboros-társaik előtt. Az a 300 oldalas dosszié, amit múlt év végén tettek le a pápa asztalára, és amelyben kutatásaiknak eredményeit fektették le, ugyan – XVI. Benedek rendelete alapján – csak a következő pápának szól, de vizsgálataiknak számos részlete a Vatikán folyosóin már úgyis régen önállósította magát – ott, ahol sok beavatott számára nem is volt szükség külön vizsgálatra, hogy azon állapotok többségét ismerje, melyekről az információk normális esetben nem mennek ki a Vatikán falain kívülre.
„A kúria megölte XVI. Benedeket”, a helyzet eme megítélése ezekben a napokban gyakorta hallható a Szent Péter körüli utcákban. A jövendő pápának a vatikáni bürokráciát „alapjaiban kell megtisztítania”, mondta csütörtökön az észak-amerikai érsek, Charles Chaput (66) az „Il Messaggero” római napilapnak adott interjújában. Ez a „nyomasztó feladat” akkora energiát igényel, melyre XVI. Benedek nyilván nem volt már képes, és ezért mondott le hivataláról.
[Ez a megállapítás már csak azért is kétszínű, mert egyfelől XVI. Benedek Joseph Ratzingerként már évtizedeket töltött a kúriában, következésképpen tökéletesen ismernie kellett. És ezért azt is a kezdetekkor tudnia kellett, hogy magát képesnek tartja-e erre a feladatra, ha nem, akkor nem kellett volna elfogadnia a választást, ha viszont igen, akkor megválasztása után azonnal nekiláthatott volna ennek. Talán ezzel a problémával is úgy járt, mint az 1968-as diáklázadással, amit egészen addig jónak és üdvözlendőnek tartott, amíg ki nem derült, hogy a diákok belőle sem kérnek, aki pedig vezetőjüknek hitte magát. Talán most sem volt semmi baja a kúriával, melynek egyik oszlopos tagja volt évtizedeken keresztül egészen addig, amíg rá nem jött, hogy azok, ahogy korábban a diákok, belőle sem kérnek.]
„Ha a pápa [II. János Pál] úgy látná, hogy abszolút nem képes ellátni hivatalát, akkor biztosan lemondana”, mondta Joseph Ratzinger már 2002. március 11-én Johannes Schießl, a Münchenes Kirchenzeitung főszerkesztőjének. 2013. február 11-es lépése tehát nem csak személyes hogylétéből, hanem a Péter-hivatalról alkotott értelmezéséből is ered [ezzel kapcsolatban lásd Maeßen atya véleményét]. Ezzel az értelmezéssel azonban ma még messze nem mindenki ért egyet a katolikus Egyházban, sőt még a bíborosok között sem.
A 2005-ös konklávéval ellentétben, amikor Joseph Ratzinger messze a legismertebb arc volt a bíborosok között, most nincs világos favorit, és a progresszisták és a konzervatívok közötti tábor sem egyértelmű. Ezúttal a világ bíborosait elsősorban az köti össze vagy választja el, hogy mennyire értenek egyet XVI. Benedek utolsó látványos lépésével – vagy mennyire utasítják azt el. Ezért csak az utód megválasztása után lehet majd a lemondás jelentőségét teljes egészében megítélni.
Ebben a játszmában XVI. Benedek merész lépése a Szentlélekkel folytatott kockázatos, „mindent vagy semmit” játék volt, hiszen utóda minden a saját maga jövőjére hozott intézkedését megsemmisítheti – vagy úgy dönt, hogy vele, egy még soha eddig nem volt, kettős-pontifikátusra lép arra az időre, amíg „Benedictus XVI. emeritus” még él. [A baloldali fotó az egyik olasz napilap címoldalán jelent meg a Castel Gandolfo-ban sétáló Joseph Ratzingerről és titkáráról.]
A választásig azonban még mindenekelőtt az önjelölt Vatikán-szakértőké a szó, mint például a német homokos David Berger, aki jelenleg keresett interjú-partner a „buzi együttműködő politikai csoportok és a rózsaszínű hálózat” számára. Ezért nem csoda, hogy az internet- és telefon-összeköttetés a Szent Péter körül állandóan összeomlik azon felfoghatatlan mennyiségű adat alatt, melyet e napokban Rómából az egész világra küldenek. Létre kellett hozni egy új média-központot, mert a régi már nem volt elég nagy.
A Sixtusi kápolnát már kedden lezárták, hogy elkezdhessék a technikai előkészületeket. A helységet elektronikusan is teljesen sterillé kell tenni, nehogy valamelyik bíboros az új pápa személyét még a fehér füst felszállta előtt világgá twitterezhesse.
Egy magasrangú prelátus Libanonból azt ajánlotta, hogy legjobb lenne, ha a bíborosok újra XVI. Benedeket választanák meg, ezzel az Egyházban egy csapásra egy pár problémával kevesebb lenne. Ezt a választást Benedeknek mindenképpen el kéne fogadnia, és vissza kellene Castel Gandolfo-ból térnie – ahogy Péternek, aki az égő Rómából való menekülésekor a Via Appián Jézussal találkozott, aki ezt kérdezte tőle: „Quo vadis?”
2013. március 9.