Nem csak névválasztásával teszi világossá az új pápa (?), hogy mennyire másképp értelmezi a hivatalát, mint elődje, hanem már első napjai alapvetően új akcentusokat mutatnak. Ferenc pápát (?) józan indokokkal nem lehet az argentin katonai diktatúra kiszolgálójának nevezni. Két nappal választása után az első próbálkozás az új pápa (?) (és a „Hitler-fiú Ratzinger” utódának) diszkreditálására a 85 éves Franz Jalics jezsuita felmentésével összedőlt, aki Buenos Aires egykori érsekével kapcsolatban tanúsította, hogy az tökéletesen ártatlan az ő 70-es években történt letartóztatásában.      Mindazonáltal a régi és az új pápa közötti barátságos összehasonlítások is csak nehezen állják ki az átvilágítást. Mindketten a polgári „buona notte” (jó éjszakát) és „buona sera” (jó estét) köszöntéssel köszöntek, és, illetve mutatkoztak be Castel Gandolfo-ban és Rómában. Ezen kívül mindketten „Őszentsége”-vel szólították meg egymást. De ettől eltekintve alig képzelhetők el ellentétesebb személyiségek, mint ők, akik – mindketten mély személyes hittel – egymás után a Péter hivatalt elfoglalták. Ferenc pápa (?) „megremegteti az egyházat”, írta a római „Messaggero” már pontifikátusának második napján. De írhatta volna már az első napon is ezt. Ugyanis pontifikátusa ellentétesebben, mint elődjéé aligha kezdődhetett volna. Már a nevük is teljesen más programot és pozíciót árul el. Szent Benedek (480-547), akinek nevét XVI. Benedek a maga számára kiválasztotta, az európai szerzetesség atyja volt. A bencések számtalan kolostorban minden más szellemi erő előtt az ó impulzusai és szabályai szerint civilizálták és tették gazdaggá Európát. Rendje különösen az ima liturgiájának és a munka megszentesítésének területén szerzett érdemeket.      Ezért nemigen lett más rend olyan sikeres és gazdag, mint a bencéseke – akikkel szemben Assisi Szent Ferenc (1181-1226) ezért saját korában mint a szegénység és az együgyűség forradalmára lépett fel, aki az Evangéliumon kívül semmilyen más szabályt nem tűrt el. Hogy III. Ince pápa (1160-1216) neki és társainak végül mégis megadta az engedélyt egy új út számára az Egyházban, a legenda szerint annak köszönhető, hogy álmában látta, ahogy Ferenc az összeomlani készülő Egyházat megtámasztotta.      Ferenc már számos kortársa számára „új Krisztusnak” számított. Mint jezsuitának éppen Assisi Szent Ferenc nevét felvenni, nem csak szerénységet jelent, hanem szerfelett nagy önteltséget is. A két pápa különböző nevei ezzel néhány új akcentust is megmagyaráznak, mellyel Ferenc pápa (?) hivatalának első napjaiban fellépett, sokak örömére Rómában és néhányak nemtetszésére. Még viszi magával a „ferulát”, a pápák aranyozott zarándokbotját, melyet XVI. Benedek újra bevezetett. De senki nem tudja, hogy még meddig. Ezen döntéseknél Ferenc pápánál (?) semmiképpen nem stílus-kérdésekről van szó. Sok barátja ebben „az élő alázatot” látja megnyilvánulni, ezzel szemben első ellenfelei és kritikusai a „demonstratív és megjátszott szerénységet”.      Az első véleménykülönbség már a Sixtusi kápolna mellett levő „könnyek kamrájában” megtörtént, ahol a pápák megválasztása után az új ruhadarabok a pápa számára elő vannak készítve. A piros bársony Mozzettát a fehér hermelin szegéllyel, melyek a pápákat több mint 800 éve Krisztus vérére és szenvedésére, valamint tisztaságára és ártatlanságára emlékeztetik, Ferenc pápa (?) határozottan visszautasította. „Ezt maga felveheti”, utasította el állítólag Msgr. Guido Marini-t, XVI. Benedek szertartásmesterét, aki fel akarta öltöztetni.      A piros cipőt, ami a konstantinápolyi császári tradícióból ered, rövid úton ellökte, és helyette fenntartotta fekete utcai cipőjét. A pápák aranyozott keresztje kedvéért nem akart megválni saját vaskeresztjétől, amit már érsekként hordott. Halászgyűrűjét csak ezüsttel szabad bevonni, nem arannyal. Megválasztási utáni napon bemutatott első miséjéhez az előkelő Sixtusi kápolnába visszavitetett egy úgynevezett „népoltárt”, melynek homlok- és hátsó oldala olcsó furnérból áll, oda, ahol XVI. Benedek már csak a kápolna felső végén levő eredeti oltárnál misézett, „arccal Isten felé” – és szemei felett Michelangelo Utolsó Ítéletével. Ez több mint csupán egyszerű irányváltás. Ezzel szemben az már inkább a személyes stílus kérdése, hogy a hotelbeli számláját (még) maga akarta kifizetni, hogy továbbra is inkább busszal, mint limuzinnal utazik, hogy „nemet” mond a személye körüli körülményes biztonsági intézkedésekhez, mert „zarándokok között zarándok” akar lenni. Elkövetkező utazásait azonban már úgy sem fogja tudni nyilvános közlekedési eszközökkel megtenni. Senki nem volt az intézmények keményebb bírálója, mint Szent Ferenc. Ezért őt pápaként a mai napig egyáltalán nem lehetett elképzelni. Ferenc pápa (?) ezért talán legközelebb az apostoli palotából és folyosóiból és termeiből is ki akar költözni, ahol „mint egy fogoly a múzeumban” kell élnie, ahogy a bostoni O’Malley bíboros kifejezte? XVI. Benedek lemondását a bíborosok előtt pénteken „bátor és alázatos lépésként” magasztalta – és utána Sodano bíboros előtt megbotlott. „Aki nem az Úrhoz imádkozik, az az ördöghöz imádkozik”, idézte első prédikációjában Léon Bloy-t. Aki megijedt ettől, annak meg kéne néznie Assisiben mind az ördögöket, akik csak úgy hemzsegnek a freskókon. Szombaton az újságírók előtt fog beszédet mondani. XVI. Benedek nyolc évvel ezelőtt ugyanezen a találkozón bevallotta, miként látta a konklávéban a „nyaktiló kését magára zuhanni”. Ki tudja, mit lát Ferenc pápa (?) maga felé jönni. [Maeßen atya mesélte, hogy VI. Pál „annyira szerény” volt, hogy végrendeletében úgy rendelkezett, hogy minden dísz nélkül temessék el, testét a csupasz földre helyezzék. Semmi nem került olyan sok pénzbe a Szent Péter bazilikában, mint e kérés teljesítése, hiszen a bazilika alatt még ott van a korábbi konstantini bazilika maradványai, a régi sírok stb. Ennyit a szerénység áráról, melyről Colafemmina is ír.] 2013. március 17.