Francesco Colafemmina művészet-kritikus [lásd a következő cikket: A lemondás se nem „bátor”, se nem „alázatos” lépés, hanem vészterhes precedens], a tradíció egyik vehemens védelmezője, Jorge Mario Bergoglio pápává választása után azt közölte, hogy bezárja „Fides et Forma” nevű honlapját: „Minden, amiért eddig küzdöttünk, és amit az előző pontifikátusban támogattunk, hiábavaló volt.” Míg Colafemmina 25 évesen lelkesen üdvözölte XVI. Benedek megválasztását, úgy most 32 évesen Ferenc pápa megválasztásakor csak csalódást érez. Csalódásának okai a következő pontokban foglalhatók össze: – Ferenccel XVI. Benedek 2005-ös konklávébeli ellenfelét választották meg. Ennél radikálisabban a bíborosok nem tudták volna a törést kifejezni.      – Ferenc első beszédében magáról csak mint „Róma püspökéről beszélt” („És mi van velünk, a többi katolikussal?”)      – Választása után a bíborosok hódolatát demonstratív módon nem a pápai trónuson ülve, hanem állva fogadta.      – Ferenc arra szólította fel az embereket, hogy áldják meg. („Egy bájos gesztus, csakhát az áldásnak felülről kell jönnie, és ő az első, akinek az áldást az oldás-kötés hatalmánál fogva az emberek számára felülről le kell könyörögnie.”)      – A Sixtusi kápolnába a XVI. Benedek által eltávolított deszkaoltárt ismét felállíttatta.      – Mindez egy helytelenül értelmezett kollegialitás nevében? És a pápaság? Túl sok kollegialitás elhomályosítja Péter jelentőségét, szerepét és hivatalát.      – A helytelenül értelmezett alázat csak a gőg egyik különösen elrejtett formája. Kérem, csak semmi helytelenül értelmezett alázat és kollegialitás. Colafemmina – saját szavai szerint egyelőre utolsó – bejegyzése a honlapján (mely ugyan „megmarad, de most egy ideig a hallgatás ideje jön, pedig sokat kellene beszélni”) így szól: Az ad populum oltár visszaállítása a Sixtusi kápolnában egy szimpla gesztussal eltörli a liturgikus alkalmazkodás ellen vívott összes erőkifejtésünket. Nincs értelme, hogy tagadjuk: előtte a pápa példájára hivatkozhattunk. Ma ezt már nem tehetjük: a pápa más, a példa is más. Püspökök és papok százai, akik nem engedelmeskedtek XVI. Benedeknek, akik ignorálták tanítását és tanúságtételét, most ujjonganak. Ma döngetik a mellüket, és nemsokára egy új képromboló üldözés fog megkezdődni. Hány milliót pocsékoltak el az elmúlt 50 évben értelmetlenül, hogy a ronda és mindenekelőtt teljesen fölösleges liturgikus alkalmazkodást szörnyű oltárokkal és tolakodó ambokkal véghezvigyék? Ez azoknak az alapvető ellentmondása, akik a „szegény, alázatos”, a pénzzel gondosan bánó, nem „pazarló” egyház nevében liturgikus törést hajtanak végre.      Egy alázatos egyház gondosan azt használja, amije van. Képviselői nem hajítanak ki az ablakon megszámlálhatatlanul sok pénzt a „spórolás” nevében, hogy saját liturgikus értelmezésüknek már nem megfelelő szentélyt sok pénzért egy állítólagos „új egyszerűség alázatos stílusában” átépítsenek.      Most megint pénzt fognak kiadni új kegyszerek vásárlására? Utasítják a püspököket és papokat, hogy a nemrég portalanított, meglevő, kiválóan alkalmas és illő miseruhákat hagyják megint beporosodni? Minek a nevében? Egyedül a liturgikus diszkontinuitás nevében, ami az „egyszerűségen” alapszik? Papok tucatját ismerem, akiknek nem okoz problémát, ha a régi misét, ha másképp nem lehet, banális kazulában kell celebrálniuk, és akik nem csinálnak belőle problémát, ha egy népoltár is van a szentélyben. De egyetlen meggyőződéses zsinati papot sem ismerek, aki fordítva képes lenne az egyiket a másikkal összeegyeztetni. Sajnos egy mélyen gyökerező ideológiai tévedésről van szó, ami az egészen a liturgiának és ezzel Isten imádatának szentelt szépséget összetéveszti a „mondén” szépséggel. Mindent Istennek adni, ebben azt juttatni kifejezésre, hogy a szépség és a gazdagság nem az embert szolgálja, de azt díszítheti, aki in persona Christi cselekszik, és egyedül Isten imádatát szolgálja, minden eddigi hívő generáció legbelsőbb igyekezete volt. Sok papbarátom él abszolút szegénységben, sőt néhányan szabályos szükségben, de a Szent Liturgiában mindent Istennek és Egyházának ajándékoznak. Ez nagy és szép tanúságtétel. Nem – a világi káprázathoz, igen – a liturgikus szépséghez. Még egy utolsó megjegyzés. Pozitívumként kell értékelni, hogy a pápa miséjénél a térdeplők az áldoztatásnál megmaradtak, és hogy minden pap nyelvre áldoztatott. Ugyanakkor feltűnt nekem, hogy néhány pap kézbe kérte a szentostyát. Ezt XVI. Benedek alatt nem tették volna meg [dehogynem, a saját szememmel láttam, hogy megtették az utolsó közvetített miséken is]. Ez is egy jele a változásnak. Az új pápa olyan, amilyen, és a régi semmit nem tett meg azért, hogy példáját az egész világ számára kötelező szabállyá tegye. Bízott abban, hogy a püspökök és munkatársai követik a példáját. Egy bizalom, melyet se a kúria, és még kevésbé az egyházmegyék nem viszonoztak. Művészet és szépség az új pontifikátusban keveset fognak számítani. És mindez, ami a leginkább bosszantó, egy állítólagos egyszerűség, alázat és szegénység nevében. Így nem marad más hátra, mind remélni, hogy legalább az erkölcsi kérdésekben, valamint a pápaság és papság kérdésében az állandó és most újra megerősödött nyomás mellett sem történik engedmény. Biztos azonban nem vagyok ebben. 2013. március 17.