Január elejére előadást szerveztem a homeopátiáról, és mivel e témájú honlapomat elég sokan olvassák (amire a hozzám érkező számtalan levélből lehet következtetni), és az előadást elég sok helyen meghirdettük, arra számítottam, hogy legalább 20-30 ember eljön. Nos, e számnak csak a töredéke jött el, viszont ők mind felkészültek, elkötelezettek, képzettek, érdeklődők, nagyon lelkesek és személyes gondjaikat megbeszélni akaró olvasók voltak. Olyanok, akik a honlapomat napra készen tanulmányozzák, és amennyire tudják, az ott leírtakat már alkalmazzák is. Azok, akikért egyedül érdemes egyáltalán bármit is csinálni.      Ezért aztán a találkozó a tervezett előadásból gyümölcsöző eszmecserébe ment át, az eljöttek örültek, hogy csak annyian voltak, hogy mindegyikük panaszát legalább nagyjából megvitathattuk. Nekem természetesen lényegesen nehezebb és fárasztóbb volt ez a találkozó, mint lett volna egy előadás, melyben az alapoktól kiindulva általánosságban adhattam volna elő a homeopátia lényegét. Ehelyett konkrét panaszokra kellett a konkrét megoldásokat megadnom, ami sokkal nagyobb figyelmet, koncentrációt igényelt tőlem, mint egy személytelen előadás. A végén minden eljött elégedett volt, örült, hogy hasonló érdeklődésű, lelkes emberekkel találkozhatott, beszélgethetett. Bár mindezeket tudtam, mégis kényelmetlenül éreztem magam. Szégyenkeztem a látszólagos balsiker miatt. Aztán feltettem magamnak a következő kérdést: Jobban érezném magam, ha nem hatan, hanem húszan jöttek volna el? A válaszom ez volt: Igen, jobban érezném magam, akkor nem szégyenkeznék.      No de melyik találkozónak van nagyobb értelme, faggattam tovább magamat. Annak, ahol sokan vannak, de éppen a sok miatt, többnyire olyanok, akik szinte semmit nem tudnak az adott tárgyról, és akármi jót is mondanak nekik, továbbra sem fognak maguktól sokat foglalkozni vele. Hiszen, azt biztosan tudtam, hogy a közömbösök és az elkötelezettek aránya ezen eseménykor is pontosan megegyezett a nem-eljöttek és az eljöttek arányával. Vagyis, akik a megjelenteken kívül még eljöttek volna, mindenképpen a közömbösök kategóriájába tartoztak volna. Ez pedig azt jelentette volna, és azt jelenti minden hasonló rendezvényen, előadáson, találkozón, hogy azok, akikért érdemes tenni valamit, semmit vagy csak nagyon keveset kapnak, hiszen az idő, az energia a közömbösökkel való foglalkozással telik el – mondhatni teljesen hasztalanul.      Mikor gondolataimban idáig eljutottam, arra is rájöttem, hogy a hiúságom az, ami jobban örült volna 20-30 felkészületlennek, érdektelennek, mint hat felkészült értékesnek. És az is eszembe jutott, hogy én szintén mindig akkor éreztem magam jobban hallgatóként, résztvevőként – és hívőként – egy eseményen, ha kevesen voltunk, és az előadó, a főnök – a pap – ezért többet tudott velünk foglalkozni, és az időt értékesebben tudtuk eltölteni. Ahogy az én előadásomra eljötteken is látszott, hogy ők – ellentétben velem – nagyon megelégedettek a létszámmal. Azt pedig elmondták, hogy nem csak saját magukat, de egész környezetüket kezelik már, vagy akarják a jövőben kezelni, azért is szeretnének egyre többet megtanulni a homeopátiáról. Megrendítő volt Williamson püspök úrnak január 12-i kommentárja, melyben ezt írta: „Természetesen Lefebvre érseknek is megvoltak a maga gyengéi, melyek – ha szabad ezt mondani – a közösség mai nehézségeiben tükröződnek vissza.” Bizonyára nagy lelki küzdelmébe került, hogy Lefebvre érsekről leírhassa e mondatot. De nyilván csak most fedezte fel, hogy azok a bajok, melyek a jelenlegi válsághoz vezettek, a Pius Közösségben a kezdetektől megvoltak. E hibák egyik legnagyobbika a mennyiségre, és nem a minőségre való törekvés. Maeßen atya mesélte, hogy Lefebvre érsek szenvedélye az volt – amit aztán elsőnek Schmidberger atya, aztán mind a többi pap követett –, hogy kápolnákat, priorátusokat alapítson, szenteljen. Ezért mindig újakat és újakat alapított.      Most értettem meg, hogy minden előadó, közszereplő számára a siker elsősorban a mennyiséget jelenti, azaz a hallgatók számában mérhető, és hogy csak Isten kegyelme az, ami ettől az értékelési módtól megóvhat. A Piuszosok állandóan statisztikákat készítenek, annak örülnek, ha jelenthetik, hogy megint többen vannak, több helyen és többször mutatnak be misét. Mivel ez az általános szellem uralkodik köztük a kezdetektől fogva, papjaik saját közösségüket, a rájuk bízott „nyájat” is e mérce – és CSAK e mérce – szerint értékelik. Pedig Jézus kifejezetten ennek az ellenkezőjére tanított. Arról beszélt, hogy követőinek kovásznak és sónak kell lennie, nem pedig édességnek. Ő nem félt attól, hogy olyanokat mondjon, ami nem tetszett a hallgatóságának, sőt, minél komolyabbá vált a helyzet, annál inkább mondott olyan súlyos dolgokat, melyek miatt egyre többen hagyták el, mert „megbotránkoztak szavain”. Az igazság nem tetszhet soha a többségnek. A katolicizmus – éppen, mert igazság – terjedésének ez a „normális” üteme!      Ugyanakkor a kovász, a só, azaz a „lelkes”, „elkötelezett” kevés képes arra, hogy formálja a körülötte levőket. Az értelemre hatni, tanítani csak keveseket lehet. De ha ők megtanulták a megtanulandókat, akkor elmenve, terjesztve, de főleg „megélve” vagy alkalmazva át tudják ezt adni a környezetüknek, így válnak sokak számára kovásszá. Ha viszont a sok közömbös miatt a kevés jó tanítására nem kerülhet sor, akkor nincs, aki tovább adjon, és az sincs, amit tovább lehet adni. Ez zajlik évtizedek óta az Egyházban, amióta átvette a mennyiség centrikus protestáns szemléletet (az vagyok, amilyen sokam van, nem pedig az, ami vagyok). Azáltal, hogy a Piuszos – a hivatalos egyházénál sokkal zártabb – közösségekben az a politika terjedt el, hogy a pap nem mond semmi olyat, ami valakinek nem tetszhet, amin bárkit megbotránkoztathatna, a „hívőlét” színvonalát az évtizedek alatt vészesen megrontotta. 40 évvel ezelőtt, a kezdetekkor a katolikus hívek legjobbjai csatlakoztak hozzájuk. Ők maguktól tudták, mert hozták magukkal, hogy miben áll a katolikus életvitel, ezért őket nem kellett erre nevelni. Csakhogy ez a generáció mára kihalt, és az újakat soha senki – mert az ugye, kényelmetlen – nem tanította meg erre. Az eredmény a szemünk előtt válik ma láthatóvá. Mikor gondolataimat egy papnak elmeséltem, ő így reagált: Igen, minden pap azt nézi, hányan jöttek el a miséjére.      Azt hiszem, eljött az az idő, amikor nem szabad többé számolni, amikor tudomásul kell vennünk, hogy nagyon, de valóban nagyon-nagyon kevesen vagyunk. És ahelyett, hogy a sokak után vágyakoznánk, hogy a „világ felé”, azaz kívülre figyelnénk és „nyitogatnánk”, egyre jobban belülre, mind saját lelkünkbe, mind kis, pirinyó közösségünkre koncentráljunk. Csak így őrizhetjük meg magunkat, hitünket, Jézus iránti hűségünket. Az „elkötelezettek” csak így kerülhetik el, hogy a sokak léghuzata ne rántsa magával őket is. 2013. január 27.