Ali voltam 16 éves, amikor barátom valami kellemetlen igazságot mondott nekem, olyat, ami azonban a hasznomra vált. Édesanyám, akinek elmeséltem a történteket, így reagált: „Nagyon kell szeressen téged ez a fiú, hogy felvállalta ezt a kellemetlen szerepet.” – Jóval elmúltam 16 éves, és alig egy hónapja ismertem csak Maeßen atyát, amikor több kérdésben is kioktatott (például figyelmeztetett, hogy egy katolikus nő soha – nem csak a misén – nem járhat nadrágban). Maeßen atya akkor már ötödik éve járt Magyarországra, mással mégsem tette ezt meg. Hogy a hívek közül egyedül engem tartott méltónak és alkalmasnak arra, hogy megmondja az igazságot, annyira büszkévé tesz, hogy ma is sokszor elmesélem. Többnyire akkor, amikor – kizárólag kérésre – én próbálok meg valakit figyelmeztetni a katolikus igazságra. Például néhány nappal ezelőtt, amikor egy evangélikus férfitól kaptam levelet a honlap cikkeivel kapcsolatban. A férfi többek között ezt írta: „Örülnék, ha válaszolnának, hogy akkor én most fogok üdvözülni, vagy katolikusnak kell lenni? Mert megzavart, amit a protestánsokról olvastam a honlapjukon.”      Komolyan vettem a kérdéseit, és pontról pontra válaszolva a felvetett problémákra, a fenti kérdésére ezt írtam: „Ez a honlap a »hagyományos katolikus tanításról« szól a hagyományhű katolikusok számára, akik az igazi katolikus Egyház Tanítóhivatalával vallják, hogy a »katolikus Egyházon kívül nincs üdvösség«. Ha Ön ebben nem hisz, akkor ne olvassa a honlapot, mint ahogy én sem olvasom a protestáns és más téves vallások honlapját.”      Levelem végén megkértem, hogy csak akkor válaszoljon, ha esetleg katolikus akar lenni, mert se vitázni, se téríteni nincs szándékom. Ennek ellenére azonnal reagált, mégpedig szó szerint úgy, ahogy szinte kivétel nélkül mindenki, aki kérdést tesz fel nekem, de az igazságot nem képes, nem akarja elviselni:      „Válaszát olvasva pedig az a véleményem, hogy Ön keményen bigott, szeretetlen, aki nem ismeri Jézust, helyette a katolikus egyházat imádja, önhitt a maga vélt igazságában, aki fél párbeszédet folytatni más gondolkodásúakkal. Ez így együtt rosszabb, mint annak idején a farizeusok, és mint ma a fundamentalista mohamedánok. Én a Bibliából úgy olvasom, hogy Jézus nagyon haragudott az ilyen szemléletűekre.” „Szeretetlen, kemény, bigott”, ezek a legenyhébb kifejezések, melyekkel a fülüket csiklandoztatni vágyók, a „cukor-papi Jézust” (lásd Williamson püspök úr március 9-i kommentárját) vallók, az érzelgős szeretet-vallást áhító emberek – legyenek protestánsok vagy NOM-os vagy tridenti rítusra járó katolikusok – elhalmoznak, hogy aztán a legundorítóbb szavakkal szidalmazzanak és rágalmazzanak meg. A forgatókönyv mindig ugyanaz: valaki kérdez, én abban a reményben, hogy az illető komoly választ vár, felelek, aztán jön a szidalmazásom. Maeßen atya mesélte nekem a következő történetet: Egy katolikus apácát három protestáns ismerőse megkérdezte, hogy üdvözülni fognak-e akkor is, ha nem térnek át a katolikus vallásra. Az apáca hímezett-hámozott, nem merte megmondani az igazságot. Ezt követően álmában megjelent neki Jézus, és azt mondta neki, hogy a három közül kettő megtért volna, ha megmondja nekik az igazságot. De így ők is el fognak veszni, és ebben ő is hibás. Már 16 évesen kitüntetésnek tartottam, hogy mások meg merik nekem mondani az igazságot, és ma is annak tartom. És mivel hiszek abban, hogy az az igazi katolikus szeretet, ha másoknak jót akarva megmondjuk az igazságot, bármennyire is rosszul esnek a szidalmazások, a hátam mögötti rágalomhadjáratok, továbbra sem fogom a fülüket csiklandozni azoknak, akik esetleg kérdéssel fordulnak hozzám. Ráadásul Jézusra hivatkozni éppen ebben a kérdésben, még arról is tanúskodik, hogy az illetők egyáltalán nem ismerik a Bibliát, melyben Jézus megállás nélkül figyelmeztet, szid, sőt, ha kell korbácsot ragad. „Takarodj előlem, sátán! Terhemre vagy, mert nem emberi módon, s nem Isten tevei szerint gondolkodol” (Mt 16,23), mondja elsőszámú tanítványának. – „Hitetlen és romlott nemzedék! Meddig kell még veletek maradnom? Meddig tűrjelek titeket?” (Mt 17,17), mondja tanítványainak és követőinek. – „Jaj nektek, farizeusok! Tizedet adtok mindenből…, de elhanyagoljátok az igazságosságot és az Isten szeretetét.” (Lk 11,42) stb. stb. Véget nem érően lehetne sorolni Jézus feddő szavait, sőt még az olyanokat is, melyek első olvasatra kifejezetten szeretetlennek tűnnek, például az édesanyjához intézett szavait a kánai menyegzőn, vagy amikor rokonai keresik, és ahelyett, hogy kimenne hozzájuk, azt mondja, hogy azok a rokonai, akik hallgatják és megtartják szavait. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy nem egyedül az emberek tehetnek arról, hogy nem tudják elviselni az igazságot. Ma szinte nincs olyan tekintély, különösen barát, szülő, tanár, pap, aki fel merné vállalni a fegyelmezés és feddés kellemetlen kötelességét. És ezért azt, amit egy paptól, egy tanártól talán elfogadnának az emberek, ha egy másik egyszerű laikustól hallanak, még kevésbé fogják elfogadni. Hiszen nyilvánvaló, hogy ha a tanár nem inti meg a tanulókat, akkor a diákok hiába próbálják figyelmeztetni egymást, és ha a pap nem követeli meg a katolikus rendet, akkor a hívek egymás között hiába figyelmeztetnek erre. Sokan vannak, akik azt állítják, hogy őket soha senki nem tanította semmire. Nagyon valószínű, hogy ez nem igaz. Ugyanis a „fülüket csiklandozni” vágyók annyira hozzászoktak ahhoz, hogy a jószándékú figyelmeztetést „szeretetlenségnek” titulálják, és ne vegyék komolyan, sőt, szidalommal reagáljanak rájuk, hogy nem is érzékelik, hogy életükben hányszor engedték el fülük mellett a jótanácsokat. Feltéve: 2013. március 14.