Napokkal ezelőtt újra elővettem Louis de Wohl „Der Bote des Königs – A király küldötte” című Szent Pál apostol életéről szóló regényét, és olvasás közben arra gondoltam, hogy Isten olyankor, amikor övéi különösen nagy bajban voltak, mindig valóságosan is szólt hozzájuk, és hogyha ezt annak idején megtette, most miért nem teszi. És mire ideértem a gondolataimban, megérkezett Williamson püspök úr kommentárja és a rádióban elhangzott egy adás, ami a napnál világosabban és érthetőbben választ adott éppen aktuális töprengéseimre. E töprengések akkor kezdődtek, amikor egy tradicionalista misén a hivatalos „szóvivő” arra szólította fel a híveket, hogy „otthonukban használják a Vízkeresztkor megszentelt vizet, ami segít, ha hisznek benne”. Utána ugyanezt a felszólítást még egyszer megismételte – „gyakran használják hittel a szenteltvizet” –, amiből kiderült, hogy első alkalommal sem elszólás vagy tévedés történt a részéről, amikor a pap (aki természetesen semmi ilyesmit nem mondott) szavait így tolmácsolta. Amikor életemben először felkerestem Maeßen atyát Jaidhofban, és arra kértem, a lehető legegyszerűbben foglalja nekem össze a katolicizmus és a modernizmus, illetve a katolikus mise és az új mise közti kibékíthetetlen ellentétet, ő így válaszolt: A katolikus misében a kenyérnek Jézus testévé történt átváltoztatása után a pap azonnal térdet hajt és csak utána emeli fel a szent Testet (és a bor átváltoztatásánál szintén), amivel világosan, félreérthetetlenül kimutatja, hogy az átváltozás ex opere operato (az objektív cselekmény erejéből) és nem a jelenlevők hitéből megy végbe. Ez az, ami a katolicizmust a protestantizmustól, következésképpen a modernizmustól alapjaiban megkülönbözteti; nevezetesen, hogy az objektív valóság, az igazság attól függetlenül létezik, hogy hányan és egyáltalán bárki hisz-e benne. (Negatív példával élve, ez az oka például annak is, hogy még egy fekete mise is érvényes lehet.)      Amikor egy egyházmegyés pap férjem tridenti rítusú, a tévében élőben közvetített temetési szertartása után megkeresett, hogy elbeszélgessünk a tradícióról, én is ezt mondtam el neki a régi és az új mise közötti legfontosabb különbségként, mert minden egyéb nagyjából ezen alapigazságból következik.      Lefebvre érsek egyik legfontosabb tanítása volt, hogy az új mise ugyan lehet érvényes, de nem megengedetett, mert veszélyes a katolikus hitre. Mert az új mise protestáns, és ezért többek között azt a tanítást is képviseli, hogy a kenyér és bor átváltoztatása csak akkor jön létre, ha a hívek hisznek benne, vagyis az átváltoztatás nem a szavak erejéből, hanem a jelenlevők hite által jön létre. Ez pedig a katolikus hit és tanítás biztos aláásása. Igen ám, de akkor hogyan lehetséges, hogy azok, akik évek, sőt évtizedek óta tradicionalista misére járnak, a fenti kijelentést teszik, illetve ezen semmi megütközni valót nem találnak. A válasz egyértelmű, és Williamson püspök úr eheti kommentárjában meg is fogalmazódik: „Az a szellemi mozgalom, mely a kulturális témákkal kapcsolatban semmilyen álláspontot nem képvisel, a doktrinális témák terén is elkezd málladozni.”      Akik viselkedésükkel újra és újra arról tesznek tanúságot, hogy a katolikus lelkületet az életükben, a gyakorlatban nem hajlandók megvalósítani, akik se alázattal, se engedelmességgel, se vallási buzgalommal nem teljesítik a katolikus tanítás etikai követelményeit, azok idővel egészen biztosan képtelenekké válnak a hit elveinek a befogadására is, egyszerűen azért, mert Isten kegyelme nem tud hozzájuk férkőzni. Az ilyen emberek idővel se nem látnak, se nem hallanak, mert az alázat, a tekintélytisztelet, az engedelmesség stb. hiánya elhomályosítja érzékszerveiket. És pontosan ez az, amit Williamson püspök úr ma feltett kommentárjában mond: „Ha a katolikusokat a kulturális témákban, mint amilyen a zene, a nők öltözködése, a televízió stb. nem figyelmeztetik többé, akkor a kulturális színvonaluk zuhanni kezd – és ez mélyreható következményekkel jár a hitükre nézve!”      Ehhez sajnálatos módon csak azt kell hozzátennem, hogy amikor én évekkel ezelőtt (amikor még maga is Piuszos tag volt) ugyanerre hívtam fel a püspök úr figyelmét – nevezetesen, hogy a közösség tagjai semmilyen gondot nem fordítanak erre a témára –, a püspök úr – bár megkapta levelemet – válaszra sem méltatott. Vagyis az FSSPX megalakulásától kezdve elmulasztotta a hívek „nevelését”, „fegyelmezését”, aminek a mostani helyzet kialakulását nagymértékben köszönhetik, vagyis azt, hogy a valóban katolikus generációk kihalásával a hivatalos egyházétól szinte már semmiben nem különböző, és létszámában igencsak megfogyatkozott híveik vannak. Ezért a kommentár azon mondata, hogy a régi mise és az új mise mögötti tábor alapvetően különbözik egymástól, mára nagyon sok helyen elvesztette igazságtartalmát: A két tábor ma már alig választható el egymástól, se öltözködésükben, se viselkedésükben, se buzgalmukban, sőt, már hittudásukban sem térnek el jelentősen egymástól. Így aztán nem csoda, hogy a következő mély emberismeretről tanúskodó, nagyszerű mondat nem egy katolikus paptól, nem egy Piuszos paptól, hanem egy küzdő-sportág edzőjétől, a Halker-Királyteam kick-box Akadémia vezetőjétől, a csepeli Király Istvántól származik:      „Amikor belép valaki a terembe, akkor meghajol és letérdel és megvárja, amíg feljebbvalója azt mondja, hogy bejöhet [kick-box nyelven: „osz”, amire a válasz: „posz”]. Aki elfelejti, az megy és megcsinálja a büntetést [300 fekvőtámaszt].      És hogyha az ember ezeket a kis, apró, kis etikai szösszeneteket egymásra építi, akkor már egy újabb erkölcsi kis dózist tud magának kiépíteni, és utána meg kialakul egyfajta erkölcsi hitvallás, amiből kialakul egy személyiség, amiből kialakul egy olyan erkölcsös én, ami utána az edzőtermen kívül is megtartja magát erőben, és utána már az utcán is ugyanezzel az erkölcsös gondolkodással, illetve személyiséggel tudunk találkozni.” (Király István kick-box edző) Király István szavai ITT meghallgathatók. Az egyperces interjú részlet a 2013. január 6-án, a Kossuth Rádióban 13:30-kor kezdődő „Alma és fája” című riportműsorból való. Nagyon ajánlom a riport meghallgatását (az interneten az elhangzástól számított három hétig meghallgathatók a műsorok), mert kifejezetten üdítő azt hallani, hogy még léteznek értelmes emberek, ha nem is ott, ahol várnánk, de legalább a sport világában. És vannak még olyanok, akik egy nemes cél érdekében a legkomolyabb fegyelemre képesek. És ezt el is várják tőlük edzőik, akik nem félnek attól, hogy szigoruk miatt elmarad bárki is a csapatukból. Ha emiatt elmegy valaki, az csak jót tesz a csapat szellemének, mert a sok alkalmatlan nem erősíti, hanem szétzúz minden mozgalmat. Milyen jó lenne, ha a katolikus vallás terén is lennének ilyen Király István-féle vezetők! (Az is jellemző, hogy Williamson püspök szintén a sport területéről hozza pozitív példáját: „Ha egy sportcsapatot az edzője már nem figyelmeztet, akkor játéktudásuk rohamosan lecsökken.”) Feltéve: 2013. január 7. Kiegészítés: Ma levelet kaptam a következő szöveggel: »Egy székesfehérvári templombúcsú alkalmával (Szent Donát) készítettek egy interjút, amiben a püspök a következő kijelentést tette: „Ez a bor, amely fölött a pap elmondja az átváltoztatás igéit, amely már nem bor, hanem Krisztus vére a hívő ember számára...” (az interjú itt hallgatható meg: http://www.szfvar.katolikus.hu/hirek/a-szekesfehervari-szent-donat-kapolna-bucsuja-beszamolo-20110807)« A levélíró a püspök szavaival kapcsolatban kikérte egy katolikus pap véleményét, aki így válaszolt: »Hát, egyrészt ez szubjektivizmus, másrészt egy modernista eretnekség, a transzszignifikáció gondolata (v.ö. Schneider féle "Dogmatiká"-nak nevezett, valójában evangélikus tankönyv). Ugyanakkor a püspök nem az eretnekség szándékával mondta, amit mondott, ebben biztos vagyok. Nem gondolta át, mit beszél, próbált civil-konform lenni. Szerencsétlenül jött össze a mondat, az biztos, de nem hiszem, hogy szándékolt eretnekség volna. A fejét persze nem ártana néha gondolkodásra is használnia a püspök atyának, de hát ez van.« A levélíró szerint ez túl „jámbor” megközelítés, pedig sajnos nem az. Richard Williamson püspök úr 2010. június 19-i Eleisón-kommentárjában, melynek címe: „Mosolygó bíboros” ezt a problémát tárgyalja, és többek között ezt írja: »Az az eretnekség, mely valakit automatikusan kizár az üdv egy és egyetlen bárkájából, olyan súlyos, hogy egy ilyen eretnekség elkövetéséhez annak is hozzá kell tartoznia, hogy az illető pontosan tudja és teljesen akarja, amit csinál. Vagyis pontosan fel kell ismernie, hogy tagad egy katolikus igazságot, melyet Isten saját tekintélye Egyháza által definiált. Másképp kifejezve: fel kell ismernie, hogy Istennel szegül szembe. E felismerés nélkül, amit az Egyház konokságnak hív, mégha isteni igazságot tagad is, de Istennel nem dacol, nem zárja ki magát automatikusan az Egyházból.      A korábbi időkben, amikor az egyházi vezetés még igaz szellemű volt, az Egyház a következőképpen magyarázta el egy eretneknek, hogy ténylegesen mit tesz: A pápai inkvizíció (Szent Officium) maga elé idézte az eretneket, tekintélye súlyával szembesítette tévtanával, és arra kötelezte, hogy vonja vissza azt. Ha az illető vonakodott ezt megtenni, akkor ezzel konoksága nyilvánvalóvá vált – és a farkast kidobták a nyájból.      Mindazonáltal egy ilyen konfrontációhoz elengedhetetlenül szükség van egy olyan fórumra, mely mind az eretneket megidézni, mind annak tévedését ismertetni képes. De hogyan néz ki ez akkor, ha – mint a II. Vatikáni Zsinat óta – maga a legmagasabb egyházi fórum sem képes az igazságot a tévedéstől megkülönböztetni?« Majd magyarázatát a püspök e szavakkal zárja: Az emberek előtt az Egyháznak vége van ……….. De Isten előtt nem Ezt sajnos mára a következőképpen kell kiegészíteni: Az emberek előtt az Egyháznak vége van ……….. A tradíciónak vége van…………. De Isten előtt nem Én a levélírónak a fentiekhez még ezt fűztem hozzá: »Az egyházjog szerint csak az az eretnek, aki tudja, hogy eretnek és mégsem tér meg. Ezért nem lehet a pápát, Müller prefektust, és mind a többit egyházjogilag elítélni, mert nem "szándékosan" eretnekek. Persze az más, hogy az Úristen hogyan fogja őket és tetteiket, szavaikat megítélni, hiszen ezzel lelkek ezreit taszítják a kárhozatba – ha ez nem így lenne, vagyis nem járnának "sikerrel" ez ügyben már évtizedek óta, akkor a hívek tiltakoznának. De nem tiltakoznak, és a tradicionalista közösségekben is eltűrik, ha valaki ilyet mond, hiszen többségük azt sem tudja, hogy miért nem katolikus az ilyen beszéd.« 2013. január 8. Kiegészítés II.: Újabb rendkívül érdekes levelet kaptam: »A „Mi erősíti és mi gyengíti a hitet és a tudást” című cikket olvasva jutott eszembe valami az új misével kapcsolatosan: Az Eucharisztikus imában a pap a következőket mondja: „Kérünk, szenteld meg ezt az adományt, áraszd le rá Szentlelkedet, hogy számunkra a mi Urunk, Jézus Krisztus teste és vére legyen.” Nem vagyok teológus, de a „számunkra” szerintem úgy is értelmezhető, hogy az átváltoztatás nem objektíve történik meg csak szubjektíve, a mi hitünk szerint és csak nekünk. Vagyis ha éppen nem hiszem ezt a hitigazságot, nem vagyok katolikus vagy nem tudok kellőképpen „ráhangolódni” a misére, akkor Krisztus nem is lesz jelen az Oltáriszentségben. Valahogy a Szentírásban és a Szent Hagyományban ez nem egészen így van.      Az világos, hogy ahhoz hogy a kegyelem működhessen bennünk, szükséges a mi hitünk is, de a mi hitünknek semmi köze az átváltoztatás során valóságosan átlényegült ostyához: hisszük vagy nem: Jézus attól még valóságosan jelen van az Oltáriszentségben. Ezek szerint mindenki (protestáns, hindu, muzulmán de akár „katolikus” is) nyugodtan járulhat szentáldozáshoz, mert ha nem hiszi, hogy Jézust veszi magához, nem kárhozhat el annak ellenére, hogy esetleg halálos bűn állapotában van. Ugyanis ha nem hisz ebben a dogmában, akkor számára Jézus nincs is jelen az Oltáriszentségben. Lehet, hogy a szöveg megalkotói vagy fordítói nem így gondolták, de attól még tökéletesen illeszkedik a zsinati eszmeiségbe: ha egy szöveget többféleképpen lehet értelmezni és magyarázni, mindenki a neki legmegfelelőbbet és leginkább tetszőt fogja választani. És azzal nyugtathatja mindenki magát, hogy Isten úgyis csak a jó szándékot, a törekvésünket fogja figyelembe venni, meg különben is Karl Rahner szerint már mindnyájan meg vagyunk váltva. Úgy tűnik, hogy mindenben követjük Luther szavait: Sola fide, vagyis egyedül a hit üdvözít.      Lassan mi katolikusok ott tartunk, hogy a régi szólás-mondást: „Ne legyünk katolikusabbak a pápánál”, nyugodtan átírhatjuk a „Ne legyünk protestánsabbak Luthernél” formára.« Ez a levél, illetve az, amiről ír, nevezetesen az újmise fogalmazása, újabb ékes bizonyítéka annak, hogy a világ csak azt csinálja, amit az egyház kezd el, a világ úgymond híven követi az egyház példáját. Mivel én nem járok új misére, az én figyelmemet elkerülte ez a szöveg, de az igenis megüti a fülemet, amikor a médiában a nagy keresztény ünnepeken ilyen vagy ehhez hasonló szövegeket olvasnak be: „A keresztények szerint ma támadt fel Jézus”. Feltéve: 2013. január 14. Kiegészítés III.: Harmadik kiegészítésként megint egy levél jön, melyet egyfelől érdekessége, másfelől az „igazság kedvéért” érdemes elolvasni, nevezetesen, hogy a második kiegészítésben kifogásolt kifejezés – ha a NOM-mal egyébként nem lenne semmi más baj – nem jelentene feltétlenül protestantizmust. Csak hát, amit az ember nem ért félre akkor, ha minden a tanításnak megfelelően működik, ha szellemi zűrzavar uralkodik, joggal kifogásol. A cikkhez fűzött II. Kiegészítésben az új misekönyv II. (fél) kánonjának magyar fordításából van idézet. A kérdéses szó (számunkra – nobis) a római misekánonban is benne van: "Quam oblatiónem tu, Deus, in ómnibus, quaésumus, benedíctam, adscríptam, ratam, rationábilem, acceptabilémque fácere dignéris: ut nobis Corpus et Sanguis fiat dilectíssimi Fílii tui, Dómini nostri Jesu Christi." Ahogyan a Szentírásnál is látszik (ami Isten kinyilatkoztatott szava), nincs a földön olyan megfogalmazás, amit elszakítva ne lehetne helytelenül értelmezni. Pont ezért (szerintem) inkább arra kell felhívni a figyelmet, amivel minden ilyen tévelygést el lehet kerülni, vagyis, hogy ezeknek az értelmezése kizárólag az Egyház feladata. Nyilván az Egyház is törekedett minél pontosabban körülhatárolni és definiálni mindent, ami a hittel kapcsolatos (pl. Symbolum Athanasianum).      Mégis az derült ki, hogyha valakinek a kiforgatás a szándéka, akkor így is, úgy is meg fogja tenni. Azt nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy úgy a Szentírás, mint más, az Egyház és a szentmise számára lefoglalt szövegek értelmezése csak a teljes katolikus tanításban lehetséges. Ezért volt tanítóhivatal. És, ahogy ez már rengetegszer elhangzott a honlapon, ezért rettenetes a helyzet ma. Müller püspök gyakorlatilag színtiszta lutheránus, a pápa Jézusról szóló könyvéért lelkendeznek az evangélikusok, gondolom ez nem véletlen. A NOM szintén protestáns. Olyannyira, hogy Magyarországon pontosan a NOM bátorította a jámborabb evangélikusokat, hogy szertartásuk néhány megmaradt katolikus elemét végleg kiirtsák.      Például a zsinat előtt (Magyarországon) a lutheránusoknak eszükbe nem jutott volna a néppel szemben végezni az úrvacsorát. És a jelentésétől megfosztott, hazug Eucharisztiát a világért nem merték volna állva, kézbe fogadni. Más kérdés, hogy ezek az „újítások” az ő hitükkel minden további nélkül összeegyeztethetők. De a legszomorúbb üzenete mégis az, hogy az ökumenizmus nevében megbecstelenített katolikus szentmise nem csak a katolikusok hitét tette tönkre, de a protestánsok gyakorlatából is eltüntette az igaz hit nyomait, ami talán magnak maradt volna meg, jelzésnek, hogy merre kell elindulni a megtérés útján. A NOM tehát a protestánsokat is megfosztotta a megmaradt néhány katolikus vonástól. Persze néhányan lelkendeznek, hogy már a protestáns lelkészek is stólát vesznek a nyakukba... Ez is tipikusan olyan dolog volt, mint nálunk a Summorum Pontificum: semmire nem mennek vele. Ezerszer többet ért volna, és a megtéréshez sokkal többet használt volna, ha betiltják az oltárok kiforgatását és a kézbe-úrvacsorát. És mindezek megtétele után sem a stólával kellett volna folytatni nyilván, mert az egy lelkész nyakában annyit ér, mint egy színes sál. A most közelgő ökumenikus imahéten a legvadabb eretnekségek és hittagadások szoktak ott elhangzani. Visszatérve az eredeti dologhoz, a „számunkra” kifejezés helyett, nagyobb baj, hogy az új II. kánon lehet, hogy ősi, de hiányzik a fele, ez nyilvánvaló. Ahogy a római kánon az átváltoztatás körül szimmetrikus, a II. kánonnál szembetűnő a különbség. Ha minden áron az ősit akarták forszírozni, minek tettek bele olyat, aminek csak a fele maradt meg? Nyilván ugyanazért, amiért egyáltalán nekiálltak alapos műgonddal tönkrevágni az egészet. Ha túlhajtotta volna őket a változatosság utáni vágy (ami nem egy túl katolikus erény), találtak volna bőven egészben megmaradt ősi szövegváltozatokat. Nyilván nem akarták, hogy az egész katolikus maradjon, ez utólag már teljesen világos. Feltéve: 2013. január 17.