Bevezető Írta: Giuseppe Nardi Az ismert olasz történész professzor, Roberto de Mattei legújabb tanulmányában, mely március 28-án az Il Foglio napilapban jelent meg, a pápasággal foglalkozik, és megpróbálja egy csomó kérdésre megtalálni a feleletet. Ki most valójában a pápa, hiszen XVI. Benedek még él? Valójában ki ez a Ferenc pápa és milyen teológiát képvisel? Mekkora és milyen kárt szenvedett a pápaság Benedek lemondásával? Milyen következményekkel járhat az az új hivatal-értelmezés, mely a római püspök személyét a szentelés szentségére hivatkozva mint „egy püspök a püspökök között” hangsúlyozza.      De Mattei tanulmányában Bergoglio teológiáját igyekszik megfejteni: Mit ért Ferenc ezekkel az ismétlődő szólamokkal, mint „szegények népe”, „periféria” és „gyengédség”, melyeket a konklávé előtt a bíborosok általános kongregációjánál tartott beszédében részben már használt, és amelyről ma már tudjuk, hogy jelentős szerepet játszott abban, hogy a bíborosok figyelme rá terelődött [ami így a bíborosok felelősségét még jobban megerősíti a most kialakult helyzet tekintetében], és amely végülis döntő volt megválasztására nézve. De Mattei legutóbbi cikkei a honlapon:      Abszolút szakítás az Egyház tradíciójával és gyakorlatával február 14-ről      Csak a szörnyű fosztogatás után indult meg az élet alapvető változása március 14-ről Benedek lemondása és Ferenc megválasztása – Ki a pápa? Írta: Roberto de Mattei Ez a kérdés: „Ki a pápa” [vagyis: ki az az ember, akit éppen pápának választottak?], olyan spontán kérdés, melyet általában mindig felvetnek, ha új pápa megválasztására kerül sor, különösen, ha az új pápa neve és életútja a széles publikum előtt ismeretlen. Ez Joseph Ratzinger bíboros esetében nem merült fel, mert ő, mielőtt pápává választották, már sok évet töltött Rómában mint a Hittani Kongregáció prefektusa. Ezzel szemben Karol Wojtyla bíborosnál szintén ez volt az első kérdés, mert ő a vasfüggöny mögül jött, és ez a kérdés most Jorge Mario Bergoglio-nál is, aki a világ legtávolabbi egyházmegyéjéből származik, ahogy ezt maga mondta megválasztása napján.      Ezért érthető, hogy a választás utáni első napokban és hetekben az új pápa közelebbi és távolabbi múltját mindenki igyekszik felderíteni, hogy az ideákat, az irányzatokat, a szokásokat meg lehessen ismerni, hogy a múlt szavaiból és gesztusaiból az új pontifikátus programját ki lehessen puhatolni. Az „El Jesuita. Conversaciones con el cardenal Jorge Bergoglio” (A jezsuita. Beszélgetések Jorge Bergoglio bíborossal, Vergara, Buenos Aires 2010, kiadó: Sergio Rubin és Francesca Ambrogetti) című könyv már felvázolja egy papabile arcát, és ezért megérdemli, hogy ismertté váljon.      Ugyanakkor kevésbé ismert egy a tradícióhoz kötődő argentin tudós, Antonio Caponnetta felháborodott reakciója, mely az előző műre jelent meg könyv alakban: „La Iglesia traicionada” (Az elárult Egyház, Editorial Santiago Apostol, Buenos Aires 2010). De az sem értheti meg igazán, hogy ki az új pápa (?), aki nem ismeri Pater Juan Carlos Scannone – egy jezsuita és Karl-Rahner-tanítvány – véleményét róla, aki Bergoglio-t növendék korában tanította, és aki Buenos Aires érsekének tulajdonítja a felszabadítási teológia „argentin iskolájának” megalapítását (La Croix, 2013. március 18.). Bergoglio bíboros „opció a szegények számára” ideológiája elsősorban Lucio Gera és Rafael Tello, a „népteológia” képviselőnek tanításában gyökeredzik, melynek lényegi ismertetőjegye a fegyveres harc ideológiájának a gyakorolt szegénységgel való helyettesítése. Carlos Pagni, aki a La Nación argentin napilap 2013. március 21-i számában „Bergoglio kormányzási módszerét” analizálta, megmagyarázza annak teológiai okait, hogy Bergoglio érsek ideológiai kerületében a „perifériának” miért van központi szerepe.      Ezen ideológia szerint a szegények elsősorban nem segítségre szoruló szociológiai valóságot képviselnek, hanem egy teológiai alanyt, melytől ezt kell megtanulni: „Ennek a pedagógiai viselkedésnek vallási gyökere van: A (szegény) nép viszonya Istenhez természetesebb lenne, ha a materiális tisztátalanság (ebben a kapcsolatban) nincs meg.”      Manrizio Crippa az Il Foglio március 23-i számában „A szegénység egy teológiai, nem pedig szociológiai jel” címmel megjelentetett dolgozatában is hangsúlyozza ezt az aspektust, miközben rokon jelenségekhez kapcsolódó vonatkozásokat is keresett: „A középpontban mindig az a – ráadásul önhivatott – kísérlet áll, hogy az Egyházat a szegények úton levő népévé alakítsák át, kezdve Lyon szegényeitől, akik később albigensek, azaz katarok, majd valdensiek néven váltak ismertté, mind azon ortodox és eretnek mozgalmakon át, melyek a középkort végigkísérték, mint például a humiliáták és Fra Dolcino [utóbbi az ú. n. „apostoli testvérek” vezetője, akik Szent Ferenc szegénységéből, mivel valódi szellemét nem ismerték, torzképet csináltak, és akit csak fegyveres harcban sikerült legyőzni, ami után eretnekként elégettek] és a különböző vad burjánzások, melyek Tolsztojig nyúlnak és folytonos újraéledésben még annál is tovább, és azonosak azzal, amit Anton von Rosmini „Az anyaszentegyház öt sebhelye” című könyvében leír. Az ötödik „sebhely” az egyházi javakról szól a szegény egyház teológiájának szolgálatában. [Erről szól, ennek csinál propagandát az az 1968-ban ! készült amerikai film is – The Shoes of the Fisherman (A halász cipői) –, melyben egy a gulágon raboskodó orosz püspököt választanak meg pápává, akit aztán egyes munkatársai Rómában rábeszélnek, hogy az Egyház minden vagyonát adja oda a szegényeknek – hogy hogyan, és aztán azok ezzel mit kezdenek, arról már nem szól a film.]      Ezek olyan témák, melyeknek bővebb kifejtésére szükség lenne. De végülis nem ez a döntő pont. Egy ember életét, egy pápáét is, nem a múlt gesztusaival mérik, mert egy ember élete naponta változik, és minden nap a fordulatokkal, az érésekkel, új és előre nem látott utakkal nulláról indulhat újra. A pontifikátus minden változása, ahelyett, hogy azokat a kérdéseket feszegetnénk, melyekre csak a jövő tud válaszolni, sokkal inkább arra szolgál alkalmul, hogy azon elmélkedjünk, amit az újonnan megválasztott képvisel. Még inkább, semmint a pápáról, mint személyiségről, arról kell elgondolkodni, hogy a pápaság mint intézmény, valójában mit is jelent. És ezt különösen egy olyan pillanatban kell megtenni, melyben 2013. február 11-e és március 13-a között a pápaság konstitúcióján mélyreható sebesülés történt.      Ezen önostorozásnak első csapása XVI. Benedek lemondása volt. Ez ugyan egyházjogilag megengedett aktus volt, de történelmi jelentőséggel bíró megsemmisítő kihatásokkal. „Egy pápa, aki lemond, már az újkor történetének korszakos eseménye”, jegyezte meg Massimo Franco. „De egy pápa, aki szellemi képességeinek teljes birtokában teszi ezt, és megokolásként csupán az öregkori gyengeséget nevezi meg, ezeréves hagyományt zúz szét” (La crisi dell’impero vaticano – A vatikáni impérium válsága, Mondadori, Milánó, 2013). Az intézmény elleni második csapás XVI. Benedeknek azon döntése volt, hogy magát „nyugalmazott pápának” nevezteti, nevét és pápai fehér ruháját megtartja és továbbra is a Vatikánban lakik, mégha egy kolostorban is. Neves egyháztörténészek, mint Carlo Fantappie felismerték e lépés korszakos jelentőségét, és hangsúlyozták, hogy Benedek lemondása az Egyház alkotmányát olyan komoly problémák elé állította, mely már a pápai primátus természetét érintik, valamint ennek belső és külső érvényességi határait a hivatal vége után (Papato, sede vacante e ‚Papa emerito‘. Equivoci da evitare – Pápaság, sedisvakancia és nyugalmazott pápa, Elkerülendő félreértések, 2013. február 21-i interjú az Avvenire napilapban).      Fantappie professzor az interjúban azt tanácsolta, hogy Benedek használja az V. Celesztin-nél alkalmazott formulát: „Pietro de Morrone, volt V. Celesztin, azaz lefordítva mára: Joseph Ratzinger, volt XVI. Benedek”. Egy olyan pápa, aki magát Róma püspökének nevezi és egy püspök (mert Joseph Ratzinger bíboros ma püspök), aki magát pápának nevezi, egymás melletti létezése, egy „kétfejű” Egyház képét kínálja, és kikerülhetetlenül a nagy szakadásokra emlékeztet. Ezzel kapcsolatban abszolút érthetetlen az a nagy média-felhajtás, melyet a Vatikán a két pápa (?) március 23-i Castel Gandolfo-i találkozásának adott. Az a kép, mely az egész világot bejárta és amelyet az Osservatore Romano címlapján hozott március 24-én [és amely egy magát katolikusnak nevező weboldal, mint a kath.net kezdőlapját 7 nap óta megállás nélkül díszíti] két férfit mutat, akiket a szimbolikus nyelvben abszolút egyenrangúként mutatnak, úgy hogy az olvasónak első pillanatra nehezére esik felismerni, hogy melyik az igazi pápa.      Ráadásul ez az esemény a szentszéki sajtóiroda azon közleményének is ellentmond, mely arról biztosította a világot, hogy XVI. Benedek február 28-a után kerülni fogja a nyilvánosságot, és csendbe és imába vonul vissza. Nem lett volna okosabb, ha erre a találkozóra a fényszórók kizárásával került volna sor? Vagy e döntés mögött a média nyilvánosságának szóló precíz stratégia bújik meg? Ha igen, akkor milyen?      A kereszténység történetének egyik szakértője, Roberto Rusconi, ezt a jelenetet Joseph Ratzinger hitről írott befejezetlen enciklikája alapján, a szeretetről és a reményről szóló enciklikaként gondolta tovább: „A befejezetlen enciklika egy későbbi időpontban, mint Joseph Ratzinger bármely más szövege megjelenhet, hiszen pontifikátusa alatt ismételten kijelentette, hogy utolsó könyvei semmiképpen nem tekinthetők a pápai tanítóhivatal direkt kifejeződéseinek”, jegyezte meg Rusconi (Il gran rifiuto. Perché un papa si dimette – A nagy megtagadás. Miért mond le egy pápa, Morcelliana, Brescia, 2013.).      Ha ez megtörténne, akkor ez nem csak XVI. Benedeknek a pontifikátusa alatt kiadott dokumentumainak a tekintélyét ásná alá, hanem az utódáét is, mert elmosódna annak érzékelése, hogy mi egy tanbeli aktus és mi nem, amivel megint a tévedhetetlenség koncepciója lenne porrá zúzva, melyről olyan gyakran és nem helyénvalón beszélnek. Léteznek a pápaság redukálásának nyílt hirdetői és követelői, akik általában II. János Pál-nak 1995. május 25-én megjelent Ut Unum sint kezdetű enciklikájának egyik passzusára (Nr. 95) hivatkoznak, melyben a Wojtíla pápa késznek mutatta magát „a primátus gyakorlásának olyan formáját megkeresni, mely ugyan semmiképp nem mond le küldetésének lényegéről, de hajlandó nyitni az új helyzethez”.      Innen ered a Giuseppe Alberigo és a Bologna-i Iskola által felállított a pápaság változatlan lényege és „a hivatalnak a történelemben eddig megnyilvánuló gyakorlásának formái” közötti megkülönböztetés (Forme storiche di governo della chiesa 719-723. oldal – 2001. december 1. az Il Regno-ban) Számuka a fő ellenség a középkorban keletkezett „pápai szuverenitás”, mely a hivatal eredeti szellemétől eltérve a pápaság deformálásának eredetét jelenti.      Egy másik bolognai történész, Paola Prodi szerint, a 15. század közepétől a pápaság metamorfózisa ment végbe, mely egészében az intézményt érintette. Ez nem csak az egyházi állam intézményi jegyeit változtatta meg, mely egy világi uralommá vált, hanem az egyházi szuverenitás politikai alapokon álló új definíciójához vezetett.      A pápaság győzött a zsinatizmus ellen, de aztán vereséget szenvedett a modern államtól, mert miközben az Egyház éppen világiassá kezdett válni, az állam lett szakrális (Il Sovrano Pontefice. Un corpo e due anime: la monarchia papale nella prima eta moderna, 306. oldal – A pápa mint uralkodó. Egy test és két lélek: a pápai monarchia a korai újkorban, Il Mulino, Bologna, 1983.      Alberigo és tanítványai szerint a francia forradalom óta az Egyház a modern világgal folytatott gyümölcsöző, dialektikus kapcsolata által megkezdte a múlt bilincseit megoldani. Néhány hátraforduló fázis ellenére, mindenekelőtt IX. Pius, X. Pius és XII. Pius pontifikátusa alatt, a II. Vatikáni Zsinat jelentette a döntő fordulópontot, melyben az Egyház jogi-intézményes dimenzióit eliminálták és az Egyház megnyílt a „Communio” és az „Isten népe” alapján álló új vízióra. Ezeket a téziseket teológiai szinten egy nemrég megjelent könyvben ismétlik el, melyet az olasz egyháztörténészek dékánja, Severino Dianich a pápai hivatalnak ajánlotta (Per una teologia del papato, Cinisello Balsamo – San Paolo 2010.). (Severino Dianich az osztrák forradalmi „plébános-mozgalom” olaszországi megfelelőjének tagjai közé tartozik.) E mű központi magját az a tézis alkotja, miszerint az Egyház jogi szemléletétől, mely a jurisdictio döntő kritériumán alapszik, egy szentségi, a közösség ideájára alapozott szemléletre kell áttérni.      A probléma arra a zsinat alatti vitára megy vissza, melyet a Lumen Gentium 22. pontjáról (ami a kollegialitásról szólt) és a Nota praevia-ról [e pont helyes értelmezését előíró előszóról, mely arra volt hivatva, hogy ne az ultraliberális peritik – köztük Joseph Ratzinger – által követelt és kidolgozott értelmezés győzedelmeskedjen a kollegialitás terén], melyet az előbbi után csúsztattak be a zsinat azon hetén, melyet a progresszisták a II. Vatikáni Zsinat „fekete hetének” neveznek.      Dianich szerint a pápa és a püspökök közötti kapcsolatokat a II. Vatikáni Zsinat óta nem lehet többé delegálással és utasítással fenntartani. A pápa az Egyházat „nem felülről” kormányozza, hanem a közösségben. Vezetői hatalma a szentségből következik, és ezen aspektus alapján a pápa nem áll magasabban, mint a püspökök.      Ezen elképzelés szerint ő, mielőtt a világegyház pásztora, mindenekelőtt Róma püspöke, és az a primátus, melyet a világegyház felett gyakorol, nem a kormányzás, hanem a szeretet primátusa, éppen mert a pápa – ontológiailag – mint püspök ugyanazon a fokon áll, mint minden más püspök. Dianich ezért akar a püspöki kollégiumnak nagyobb hatáskört adni és átadni nekik azt a lehetőséget, hogy a törvényhozó hatalomban mértékadó szerepet kapjanak. A pápának új módon kell primátusát gyakorolnia, azáltal, hogy maga mellett tanácsadó vagy akár döntéshozó grémiumokat állíttat fel, mint például a püspöki konferenciák, szinódusok vagy a szintén állandó grémiumok, melyek segítik őt az Egyház vezetésében.      Tehát szerintük a pápa primátusa a „tisztelet primátusa” vagy a „szeretet primátusa” lenne, de nem az Egyház fölötti vezetői hatalom szuverén primátusa. Ezek a tézisek azonban – mindenekelőtt történetileg – hamisak. A pápaság történelme a valóságban nem a különböző egymás között konfliktusban álló történelmi formák története, hanem egy legmagasabb és legszuverénebb vezetői hatalom elvének homogén kialakulása, melyek Jézus Krisztus azon szavain alapulnak, melyeket Szent Péterhez intézett, és egyedül csak neki mondta: „Te vagy Péter, és én erre a sziklára építem Egyházamat” (Mt 16,14-18).      Amikor Szent Kelemen (92-98 vagy 100), Péter harmadik utóda mint Róma püspöke, Nerva császár uralkodásának kezdetén (97 körül) közbelépett, hogy a korintusi egyház egységét visszaállítsa, melyet súlyos viszályok ráztak meg, és engedelmességet követelt, a Krisztus és az apostolok által meghatározott utódlási alapelvre hivatkozott, miközben még súlyos büntetésekkel is fenyegetőzött, amennyiben határozatait nem valósítanák meg és nem tartanák be (Lettera Propter subitas ai Corinzi – Denz-H, Nr. 101-102). A levél parancsoló hangja és az a tisztelet, mellyel a korintusi közösség fogadta, egyértelmű bizonyíték a római püspöknek az első század végén már létező és elismert primátusára.      Mintegy 10 évvel később Szent Ignác, Antiochia püspöke, miközben Rómába vitték, ahol vértanúságét szenvedett, egy levelet írt a rómaiaknak, melyben elismerte a római egyháznak az egész világegyház fölötti elsőbbségét. Megerősítette: „Soha senkire nem irigykedtetek, másokat tanítottatok. Én azt akarom, az is szilárduljon meg, amit tanítványokként másoknak meghagytatok.” (Epistula ad Romanos 3,1 – Vanyó László fordítása)      Az ő oly gyakran tévesen idézett megállapítását, miszerint a római egyház „az agapé vezetője”, valódi jelentésében kell értelmezni. Az agapé általánosságban nem Caritas, hanem Ignác számára a világegyház (melyet ő nevez elsőként katolikusnak), mely a szeretet köteléke által van egybekötve. [Vanyó László fordításában ez még világosabb, mert ő így fordította: „a szeretet vezetője”.] Az évszázadok során a pápai primátus – a világegyház vezetésében aktív és központi alapelvként értelmezve – a pápaság jellegzetes lényegi jegye maradt, ugyanúgy, ahogy az Egyházat évszázadokon keresztül a monarchista és hierarchikus felépítés jellemezte. Valahányszor az egyháztörténelem folyamán egy pontifikátus gyenge, figyelmetlen vagy alkalmatlan volt, ennek szakadások, eretnekségek, és vallási és szociális törések voltak a következményei. Ellentétben ezzel, a nagy reformok és az Egyház felemelkedése olyan pápák alatt mentek végbe, akik vezetői hatalmukat korlátlan teljhatalommal gyakorolták, kezdve Szent VII. Gergelytől Szent X. Pius pápáig. A pápa különös kötelessége, hivatala, feladata nem szentelő hatalmában áll, melyet ő a világ összes többi püspökével közösen bír, hanem vezetői hatalmában, mely őt minden más püspöktől megkülönbözteti, mert egyedül ő rendelkezik a teljes és abszolút vezetői hatalommal, és minden más püspök vezetői hatalmának ő az egyetlen forrása. A tanítóhivatal hatalma vezetői primátusának része, és a csalatkozhatatlanság a pápai primátus legmagasabb és legtökéletesebb kifejezési formája, olyan szuverenitás, mely még sokkal fontosabb, mint a világi társadalom szuverenitása.      A vezetői hatalom elsősorban kormányzói hatalom. A pápa azért pápa, mert ő kormányozza az Egyházat, és a hittan és az egyházi rend kérdéseiben ő gyakorolja a vezetői hatalmat, és ezt nem delegálhatja. Ugyanis nincs különbség a kormányzói hatalom és annak gyakorlása között, mintha elképzelhető lenne egy olyan kormányzás, melynek az lenne a jellemzője, hogy nem kormányoz. A pápaság esszenciája ebben az értelemben megváltoztathatatlan jellegzetességekkel bír: egy abszolút vezetői hatalomról van szó, mely nem ruházható át másra, sem részben, sem teljesen. A pápaság egy abszolút monarchia, melyben a pápa uralkodik és kormányoz, és amit nem lehet egy konstitucionális monarchiává alakítani, melyben a szuverén ugyan uralkodik, de nem kormányoz. E kormányzás megváltoztatása nem a történelmi formát sértené meg, hanem a pápaságnak Istentől alapított lényegét. Nem egy absztrakt vitáról van tehát szó [ahogy a Bolognai iskola tagjai állítják], hanem egy teológiai problémáról, melynek konkrét történelmi kihatásai vannak. A piacok globalizálásának kora és a digitális forradalom a nemzeti államok eltűnését vonja maga után, melyeket az új pénzügyi- és média-hatalmak fognak helyettesíteni. Csakhogy a káosz és a szétforgácsolódás, és az új helyzetek konfliktus-rátája éppen abból a szuverenitás-elvesztésből erednek, melyre a Maastrichti-szerződésből keletkezett Európai Közösség egy beszédes példa, mely magát nem szuper-államként definiálja, hanem egy nem-államként, melyet a döntési központok megsokasodása, és az illetékességek és a hatáskörök fejetlensége jellemez. A nemzeti államok tekintélye és ereje és a népképviseleti demokrácia egyre jobban szétesik, és az így keletkezett vákuumot a látható vagy rejtett ideológiai lobbik és a pénzügyi lobbik foglalják el! A katolikus Egyháznak e felbomló- és széteső folyamat szerint át kellene magát formálnia és ezzel önmagát elpusztítania? A relativizmus azt követeli, hogy az Egyház adja fel a csalatkozhatatlanság igényét, ahogy azt Paolo Ricca waldensi pásztor 2013. március 19-én az Il Foglio újságban egyidőben Ferenc hivatali beiktatásával követelte?      Ezt az utat kell talán követnie, hogy a világ előtt gyengének és engedékenynek mutassa magát, vagy ne használja inkább azt a karizmáját, mellyel egyedül ő rendelkezik, hogy vallási és erkölcsi szuverenitását a modernitás romjaival szembeállítsa? Az alternatíva drámai, de kikerülhetetlen. Ami biztos: azt a kérdést, hogy „ki ma a pápa”, még a média előtt, a teológiának, a történelemnek és az Egyház kánoni jogrendszerének kell feltenni. Ezek azt a választ adják nekünk, hogy XVI. Benedek és Ferenc személye mögött egy magától Krisztustól alapított pápai trón létezik. Nagy Szent Leó pápa, akit a pápaság első évezredének legjelentősebb teológusának lehet tartani, világosan megadta a Péteri utódlás jelentőségét, azzal, hogy ezt egy formulában foglalta össze: „Szent Péter méltatlan örököse.” A pápa, ami jogi státuszát és objektív hatalmát illeti Szent Péter utóda lett, de nem, ami az ő személyi státuszát és szubjektív szolgálatait illeti.      A hivatal és a hivatal tulajdonosa közti, a pápa nyilvános személye és privát személye közti megkülönböztetés a pápaság történetében alapvető követelmény. A pápa Krisztus Helytartója, aki az Ő nevében és az Ő megbízásából kormányoz. Mielőtt privát személy, mindenekelőtt nyilvános személy. Mielőtt az emberekről van szó, mindenekelőtt az intézményről van szó. Mielőtt pápa lesz, a pápaság az, melyben Krisztus misztikus teste, az Egyház összefoglalva és koncentrálva van. Feltéve: 2013. március 30.