Nekem már gyerekkoromban fájt, hogyha komoly átalakítások történtek megszokott környezetemben, hát még most, amikor már idős lettem. Én már éltem akkor, amikor az emberek biztosak lehettek benne, hogy egy üzlet, egy épület, egy szobor évtizedek múlva is ugyanott áll, mint születésükkor. Egészen biztos vagyok benne, hogy Isten olyannak teremtett bennünket, hogy elengedhetetlen szükségünk van az állandóságra, a biztonságra, melyet az táplál, ha környeztünk elviselhető mértékben változik csak.      A mai vibrálás egészen biztos, hogy az ember fizikai, szellemi és lelki állapotára is rendkívül káros hatást gyakorol. A rengeteg betegség, a gyermekek katasztrofális lelki, szellemi, testi állapota mind ezt bizonyítják.      Mindezt azért írom most, mert németországi lakásom környéke olyan sebességgel szegényedik – minden fát kivágnak, minden zöldet megszüntetnek, minden régi házat lerombolnak, az utolsót éppen most dózerolják el egy új lakótelep kedvéért –, hogy ez már fizikailag fáj. A salzburgi helyzet sem jobb, de azért mostanáig úgy tűnt, hogy a Piuszos kápolna felé vezető úton hiába épülnek új házak, a régi, meghitt sarki kocsma minden átalakítást túlél. Most, a tegnapi misére menet láttam, hogy tévedtem, a kocsma helyét már csak a lerombolásából visszamaradt szemét borítja. Semmi sem marad a múltból, minden számunkra biztos pontot elvesznek tőlünk, jajdultam fel.      A kápolnában a szenvedés-vasárnapi kép fogadott – minden képet, minden szobrot lila lepel takart. Isten elrejtőzött – pont akkor, amikor Szent Péter helyét egy olyan valaki foglalja el, akiről alig két nap alatt kiderült, hogy előre meghatározott feladatot kell végrehajtania: a pápaság megszüntetését. A kép egyértelmű volt, nem kellett nagy fantázia az értelmezéséhez.      Eszembe jutott Maeßen atya magyarázata (lásd a honlap „Maeßen atya válaszai az aktuális problémákra” című cikkét): „Ma az Egyház olyan, mint egy ember, akit megszállt az ördög. De ettől nem lehet azt állítani, hogy az illető ember nem létezik. Az Egyház mai hierarchiája olyan, mintha megszállott lenne, de azért az Egyház még megvan. Jézus Krisztus azon ígéretét, hogy a pokol kapui nem győzik le Egyházát, pedig úgy lehet értelmezni, hogy amíg egy katolikus pap az igazi szentmiseáldozatot celebrálja, az Egyház szellemileg is fennáll.” A mise után a pap az ottmaradt hívekkel elimádkozta a keresztutat. A különböző állomások szövegéből a következőket mondatokat írtam fel, mint a legaktuálisabbakat: 4. állomás: „A Szűzanya lelke megerősödik látva a Te türelmedet, és Te vigasztalódsz szeretetétől.” 5. állomás: „Vakok voltunk, és a szenvedésben és keserűségekben csak a keresztet láttuk, nem Téged, aki ezzel a kereszttel hozzánk akartál jönni.” Jézus a kereszten pontosan előre látta a mai állapotokat, és amikor magára vette a világ bűneit, akkor a mai újegyház képviselőinek hitehagyását, árulását is magára vette. És mivel Isten számára nem létezik az idő, valójában a jelenben is szenved ezekért a bűnökért. Vagyis előttünk megy, és ha mi szeretetből, szánalomból biztosítjuk együttérzésünkről, akkor nem csak vigasztaljuk, de le is veszünk valami picike terhet a válláról. Vagyis olyan Megváltónk van, aki nem valahol a boldog messzeségből nézi a mi gyötrődésünket, hanem ma is, most is és mindenkor velünk érez, ugyanúgy szenved, mint mi. Ugyan nem veszi le a keresztet a vállunkról, de előttünk megy a saját keresztjével, ami felfoghatatlanul súlyosabb, mint bármely kor minden emberéé. 6. állomás: „Az emberektől való félelem és a gyáva tapintat soha ne tartsanak vissza bennünket kötelességeink teljesítésétől.” 8. állomás: „Isteni Üdvözítő, keresztutadon Te többet követelsz tőlünk, mint csupasz szánalmat, hangulatokat és érzelmeket, melyek gyorsan változnak. Te tevékenységünkre nézel, érzületünkre és elveinkre, melyek tetteinket meghatározzák. – Segíts nekünk, hogy életünkben a tettek és az igazság kereszténységét mutassuk.” Ami ma az újegyházban és Rómában Bergoglio bíborossal zajlik, az nem más, mint az üres, érzelgős, érzelmekre apelláló csoport-hipnózis, csorda-akció, aminek semmi köze az igazi katolicizmushoz. Ezt a lelkületet kellett a szeretet-vallás propagálásával létrehozni, hogy mára az alázat és egyszerűség köntösébe öltöztetve az emberek millióit tévútra vigye, és mindent elfogadtasson velünk, amit józanul megvetnének és visszautasítanának. Ez a vallásosság attól olyan iszonyúan veszélyes, hogy aki ellenáll neki, azt „szeretetlennek, bigottnak, fanatikusnak” nevezik, és mint megvetésre méltót „megbélyegzik, megrágalmazzák, kiközösítik és üldözik”. Ezzel kapcsolatban lásd a honlap egyik utolsó cikkét: „A szeretet-vallásban mindenki a „fülét akarja csiklandoztatni” 10. állomás: „Most már nincs többé semmije ezen a földön.” Ez volt számomra az elmúlt napok legmélyebb élménye. XVI. Benedek lemondása logikus előzménye volt a pápaság kiüresítésének, ami most következik, és amit lemondásával ő vezetett be tudatosan. Ahogy Maeßen atya mondta: XVI. Benedek „úgy gondolja, hogy már eljött számára a demaszkírozás ideje, amikor végre kimutathatja igazi arcát, igazi szándékait.” Szinte biztosra vehető, hogy ő, aki évtizedek óta a kúria tagja volt, pontosan tudta, hogy mi fog következni. Ő nem hajthatta végre a régóta kidolgozott tervet, sőt, útjában állt a nagy egyesült világvallásnak, a szeretet embervallásának, amiben valójában ő is hisz. De a kezdő, a minden továbbit lehetővé tevő lépést neki kellett megtennie, és ő megtette. Az ő lemondása nélkül Bergoglio nem kerülhetett volna ilyen pozícióba.      Ezzel a katolikusoktól elvették hitük utolsó biztos pontját, a pápaságot. Úgy, ahogy Jézusnak nem maradt semmije, nekünk katolikusoknak sem maradt semmink. És ezen is túl kell tennünk magunkat, el kell fogadnunk, hiszen Urunk megmondta, hogy a szolga nem nagyobb az uránál, ami az úrral történik, az fog a szolgával, a követőivel is történni. Meg kell tanulnunk úgy létezni és hinni, hogy mindentől, amiben hittünk, amiben bíztunk, megfosztottak bennünket. És ezt csak úgy lehet józan ésszel és lélekkel elviselni, ha eszünkben tartjuk, hogy Jézus is velünk együtt éli át ezt a borzalmat. És ha tudatosítjuk magunkban, hogy katolikusnak lenni valójában és elsősorban azt jelenti, hogy Urunkat szeretjük és Benne bízunk, akkor is, amikor e bizalomnak az Ő személyén kívül nincsen semmi alapja. Sőt, lehet, hogy ezért is engedi meg ezt a tökéletes összeomlást: hogy bebizonyítsuk, hogy nem igaz és jó elvekért vagyunk katolikusok, hanem az iránta való szeretetünkből. 12. állomás: „Az éghez fohászkodik, de az ég zárva van.” Jézus jegyesének, az Egyháznak ugyanazt az utat kell végigjárnia, mint magának Jézusnak. Jézus meghalt a kereszten, Isten nem küldött neki látható segítséget, és testét sírba fektették. 13. állomás: „Mária példáját követve akarunk mi is minden szenvedésben felegyenesedni, és az Isten szent akaratában való belső megnyugvást megőrizni.” Az egyetlen Szűzanya kivételével senki nem hitt abban, hogy ez a halál, ez a sírbatétel csak látszólagos. Pedig csak emlékezniük kellett volna Jézus szavaira, amit annyiszor mondott nekik: az Emberfiának ez a sorsa, de harmadnapra feltámad. Mi nem értjük, hogyan feledkezhettek el erről a tanítványai, ugyanakkor most mi is hajlandók vagyunk megfeledkezni az ígéretekről: „Végül Mária Szeplőtelen Szíve fog diadalmaskodni” – „A pokol kapui sem vesznek erőt az Egyházon, az igazi Egyházon.” Jézus után a kétezer éves katolikus Egyház összes egyháztanítójával, összes szentjével ezt tanítja nekünk, tehát hinnünk kell benne! És ahogy Jézus sem emberi, hanem isteni erejéből támadt fel, úgy az Egyházat is Isten fogja feltámasztani az Ő bölcs tervei alapján. 14. állomás: „Engedd, hogy szívünk olyan legyen, mint egy szent sír, melyben Te nyugszol és a mi saját feltámadásunkat készíted elő.” Végezetül emlékeztetőül még néhány részlet Maeßen atya augusztusban mondott tanításából, melyek mára még aktuálisabbak lettek:      „A modernisták egyik tipikus jellegzetessége, hogy teljesen hiányzik belőlük a tisztelet a hagyomány, a múlt, az örökség iránt. Hiányzik belőlük a „belső rendezettség” iránti igény. Ez a belső rendezettség teszi csak lehetővé, hogy a dolgok lényegüket megőrizve váljanak egyre jobbá, oly módon, hogy a tapasztalat alapján felfedezett rosszat lenyesegetik róluk, és a szükségessé vált jót hozzácsatolják. Ez az igazi reform, és a helyes értelemben vett változás, alkalmazkodás. A modernista ezzel szemben minden régit ósdinak titulál, és kihajít, és valami egészen mást, valójában oda nem illőt tesz a helyére, miközben azt állítja ez a szükséges változás, és aki ezt nem fogadja el, az életképtelen. – Többen megmondták [lám Mattei professzor is ezt írta], hogy második Sacco di Roma is lesz, mert az Egyház csak akkor tud megújulni, ha a végsőkig megalázzák. A világ, melyet majmolt, ami után áhítozott, amit követett, akkor sem fogja megkímélni a katolikus egyházat, ha az a végsőkig feladja önmagát. Csak a végsőkig megalázott Egyház lehet képes a jó útra való visszatérésre. Feltéve: 2013. március 18.