2017 – kevesebb, mint négy év van már csak hátra e különös jelentőségű évhez. Szent Ágoston e szavai szerint ha létezne akár egy ezred másodpercnyi véletlen, az bizonyíték lenne Isten nem-létére, bizonyára nem véletlenek a következő mindenki által ismert és számon tartott dátumok sem:      1517 – a kereszténység egységének megszűnése: Elsőnek e hármas tagozódás: Isten – Jézus – Egyház, utolsó tagjának tagadása, számos helyen ledöntése.      1717 – a szabadkőművesség születésének éve: Az Egyház elvetése után az eredeti hármas egység középső tagjának, Jézus Krisztus istenségének a tagadása, az Ő királyságának megdöntése a társadalomban.      1917 – a kommunizmus hatalomra-jutásával a hármas egység utolsó megmaradt tagjának, Istennek tagadása és eltüntetése a társadalom életéből. 2017-as év: e három esemény 500., 300. és 100. évfordulója mellett, egy sokkal fontosabb évforduló is egyben: a Szűzanya Fatimai megjelenésének 100. évfordulója. Ha úgy gondoljuk, hogy 2017-ben valami világtörténeti jelentőségű esemény várható, akkor a számok (500 év – 300 év – 100 év) alapján joggal merül fel a kérdés, mi történt 1417-ben? Ha kinyitjuk a történelemkönyvet, benne elsőnek az Egyház történelmét tárgyaló fejezetet, akkor azokon a lapokon nagyon különös eseményeket olvashatunk.      Elsőnek egy vatikáni hírt közlök: Hogyan készül az újegyház és annak feje 2017-re. Utána egy 1939-ben kiadott egyházi műből az 1417-es eseményeket bemutató tanulmány következik. Mindenki megkeresheti benne a párhuzamokat, és levonhatja belőle a tanulságokat. [1417-es évvel kapcsolatos eseményekről szól a honlap egy másik írása: „A természettel való harmónia sem több, sem kevesebb, mint az érzékek kielégítése”] Bergoglio a reformáció-kor feldolgozását követeli (forrás: www.kath.net – 2013. október 22.) Bergoglio a katolikusokat és az evangélikusokat a reformáció-kornak és ennek következményeinek a becsületes feldolgozására szólította fel. Mindkét oldalnak „bocsánatot kell kérnie a rossz miatt, amit egymásnak okoztak, és azért a vétkért, amit Isten előtt elkövettek”, mondta Bergoglio a Lutheránus Világszövetség (LWB) delegációjának adott kihallgatáson. Kifejezetten dicsérte annak a kétoldali bizottságnak a tanulmányát, amit ők a reformáció 2017-es megemlékezésére adtak ki a következő címmel: „Konfliktusból a közösségig. Közös lutheránus-katolikus reformáció-megemlékezés 2017-ben”. A kihallgatáson a dokumentumot, amit június végén Genfben mutattak be, az LWB-elnök, Munib Younan püspök és főtitkára, Martin Junge a vatikáni ökumenizmus-megbízottal, Kurt Koch "bíborossal" közösen adták át Bergoglionak. A katolikusoknak és a lutheránusoknak folytatniuk kell a párbeszédet, akkor is, ha az út olykor nehéz, hangsúlyozta Bergoglio. Háláját fejezte ki az 50 év óta tartó párbeszédért. Ehhez tartoznak a teológiai szakmai beszélgetések, de „a sok lelkipásztori területen folyó testvéri együttműködés is”, valamint a „lelki ökumenizmus”, mondta Bergoglio. Elvégre ezek képezik a „lelkét a teljes közösséghez vezető utunknak”, és már most megenged bizonyos, persze még nem teljes ízelítőt erre a célra, emelte ki Bergoglio. Ez türelmet, párbeszédet és kölcsönös megértést követel – szükségtelen félelem nélkül. Mert az egység első sorban nem a saját igyekezet eredménye, hanem a Szentlélek működése, mondta. A nagy nyugati egyházszakadás (1378-1417) kezdete Írta: Ijjas Antal 1939. Kiegészítésekkel Josef Stenglein „2000 év pápái” című könyvéből 1378. április 9-én a konklávé pápának választotta Bartolomeo Prignano barii érseket, aki a VI. Orbán nevet (1378-1389) vette fel. 90 év után ez volt az első pápaválasztás Rómában. Még ugyanennek az évnek a végén az avignoni párt Anagni-ban összegyűlt bíborosai ellenpápát választottak, akit VII. Kelemen (1378-1394) néven koronáztak meg. Ezzel megkezdődött a nagy nyugati egyházszakadás. Európa ettől kezdve két pártra, ú. n. obedienciára oszlott. Franciaország, Spanyolország és Skótország az avignoni pápáknak hódoltak, míg a többiek Orbánhoz maradtak hűek. Az Egyház így két részre szakadt, és a helyzet rosszabb volt, mint azelőtt [abban az időben, amikor a pápák Avignon-ban laktak]. A két pápa közül mindegyik kiközösítette a másikat és annak párthíveit. Az egyetemek, tudósok, szerzetesprovinciák, érsekségek maguk döntöttek abban, ki melyik pápához csatlakozik. A törvényes pápák sorában VI. Orbánt IX. Bonifác (1389-1404), őt VII. Ince (1404-1406), majd XII. Gergely (1406-1415) követte. A XII. Gergelyt megválasztó konklávé úgy gyűlt össze, hogy a bíborosok megfogadták egymásnak, hogy megválasztásuk esetén lemondanak, amennyiben ezzel az egyházszakadás megszüntethető. Az új pápa ezen ígéretének megfelelően megválasztása után azonnal találkozóra hívta az ellenpápát, VII. Kelemen utódát, XIII. Benedeket (1394-1423). Ezen a találkozón megállapodtak abban, hogy 1409. március 15-ére egyetemes zsinatot hívnak össze Pízába, ahol mindketten megjelennek, hogy az Egyház egységét helyreállítsák. A tervet a törvényes és az ellenpápa is helyeselte, és saját obedienciájára eső területeken előkészítő zsinatokat hívtak egybe.      Ugyanakkor egyre nőtt azoknak a bíborosoknak a száma, akik mind a két pápával szembefordultak, és tőlük függetlenül akarták volna kezükbe venni az Egyház sorsát. A bíborosok úgy kezdtek viselkedni, mint akik az egyházi főhatalom részesei és maguk is zsinatot hívtak össze. Eközben a pápák által összehívott zsinatok a részvétel hiányába fúltak, míg a bíborosi zsinatok méretei egyre nőttek. E zavarok és elvi bonyodalmak megmagyarázására és szellemének tisztázására nem elég magyarázat az, hogy a bíborosok s mindenki az Egyház megzavart egysége után vágyott vissza. A zsinat pápa fölötti felsőbbségének eretneki szelleme nemcsak ebből a forrásból fakadt, hanem másból is: abból, hogy az Egyház monarchikus alkotmánya körül sokakban homályos fogalmak ébredeztek s ugyanakkor a tekintélyi elv sorozatos meglazulása folytán a nyílt lázadás szelleme tört a pápai főhatalom ellen. Az az igény, hogy bármely egyházi gyülekezetnek, bármily válságos helyzetben is, magának egyedül van joga, küldetése és hatalma rendet teremteni, lényegében forradalmi. S a mozgalom mögött, amely ekkora tekintélyt és jogkört tulajdonított az Egyház tagjainak, csak a szentpéteri szék primátusáról szóló egyházi tannak és az Egyház monarchikus alkotmányának elhomályosodása [vagyis a hit csökkenése] állhatott. A pápa főhatalmáról szóló tanítás ekkor már kétségtelenül egészen pontosan körvonalazva volt. (Aquinói Szent Tamás, Summa theologica 1 2, qu. 39, a. 1.) Eszerint az Egyház egysége kettőben nyilvánul. Éspedig az Egyház tagjainak kölcsönös kapcsolatában és közösségében, másrészt földi életében közvetlenül abban, hogy mindezek a tagok kapcsolatban vannak egy közös fejjel. Ez a fej maga Krisztus, akinek helyét az Anyaszentegyházban a pápa tölti be.      Ez a Szent Péternek adott felsőbbség az Egyház tanítása szerint nem pusztán rang és tisztelet szerinti primátus, hanem az a legmagasabb jogkör, az a legfelsőbb szellemi és fegyelmező fennhatóság az egész Egyház fölött, amelyet Krisztus Szent Péternek maga és közvetlenül nyújtott át. Ezt a hatalmat az Egyházért rendelte, nem pedig az Egyház révén. Péternek adta, nem mint az Egyház első reprezentánsának és mandatáriusának, hanem mint az Egyház eleven fejének. Így amint az Egyház nem átmeneti intézmény, a pápaság sem átmeneti intézmény. Természetes, hogy a pápaság a benne rejlő elvi hatalmat nem bontotta ki mindjárt kezdettől fogva a maga teljességében, „A pápaságnak is megvan a maga fejlődése – mondja Döllinger (Kirche und Kirchen): – a pápaság életmegnyilvánulásai mögött lehetetlen fel nem ismerni ugyanazt az elvet, amely az Egyház összes életmegnyilvánulásai mögött áll: a fejlődés és a belülről való növekedés elvét. A pápaságnak át kellett élnie az Egyház egész sorsát és lépést tartani ennek alakulásával.” A római püspökök mint Szent Péter utódai, a katolikus tan szerint közvetlenül isteni rendelés erejénél fogva birtokolják a teljes püspöki hatalmat az egész Egyház fölött. Őket illeti a legfelsőbb kegyelemközvetítő és rendező hatalom minden keresztény fölött. Ennek a főhatalomnak ténye folytán az Egyház összes tagjai, maguk a püspökök éppúgy, mint a hivők, alá vannak rendelve az Egyháznak és ez az alárendeltség független attól, hogy ők külön-külön állnak-e vele szemben, vagy pedig egyetemes zsinat formájában gyűlnek össze, Még kevésbé lehet állítani, hogy az egyetemes zsinat a pápa felett áll; az Egyházban ősi jelszó, hogy a pápa felett senki sem áll, a pápát senki sem ítélheti, a pápa nélkül vagy a pápa ellenére nem is lehetséges egyetemes zsinat. Mert ő mint az Egyház feje, szükségképpen feje az egyetemes zsinatnak is és a zsinat határozatai csak az ő megerősítésével lesznek egyetemes érvényűek. Mint legfőbb törvényhozó, a pápa akár fegyelmi intézkedéseiben, akár elődeinek dekrétumai alapján megváltoztathatja az egyetemes zsinat fegyelmi intézkedéseit is, noha az elődei által hozott törvények feltétlenül zsinórmértékét képezik a törvényhozásnak. A pápai főhatalom teljessége tartalmazza egyúttal a legfelsőbb egyházpolitikai hatalmat. Őhozzá bármely egyházi ügyben fellebbezni lehet, de az ő ítélete ellen nincs más fórumhoz fellebbezés. A pápa bírói főhatalmát csak az isteni és természeti jog korlátozza.      Az Egyház egységében beállott szakadás a viták egész sorát hozta magával az egyházi főhatalomra vonatkozólag. E főhatalom konkrét válsága nyomán ezek a viták és vélemények hovatovább egyre forradalmibb hangulatúak lettek. A pízai zsinat (1409) eseményei csakhamar megmutatták, milyen mélyre hatolt a kor válsága. A zsinat az összehívás idejére megállapított napon pontosan megnyílt, s noha nem a pápa, hanem mindkét oldal bíborosai közösen hívták össze, és nem számíthatott az Egyház hivatalos megnyilatkozásának, mégis rendkívül népes volt. Részt vett rajta 24 kardinális, 80 püspök, 102 püspöki megbízott és igen nagyszámú egyházi ember, különösen a különféle egyetemek kiküldöttei.      Tárgyalásai és a vitatkozási módok rendkívül hevesek voltak, emberei és gondolatai felett szembeszökően uralkodott a kor egyik legnagyobb erejű egyénisége, Cossa Boldizsár bíboros, ez a nagy politikai érzékű ember. A zsinat irányítása az ő kezébe került és befolyása alatt az összejövetel kiátkozta mindkét pápát mint eretneket, akik megszegték az egy Egyház (Credo in Ecclesiam unam) dogmáját. Az összejövetel bíborosai azután pápává választották V. Sándor néven (1409-1410) Philargis Péter milánói érseket, aki krétai születésű görög volt. E sajátságos „pápaválasztás” után a zsinat feloszlott s az Egyház reformját a híres és egyre gyakrabban emlegetett kifejezés szerint „in capite et membris”: egy később összehívandó zsinatra bízta.      A pízai összejövetel eredménye mindössze az volt, hogy az Egyháznak kettő helyett most már három „pápája” volt, mert a pízai zsinat illetékességét el nem ismert mindkét pápa talált obedienciákat és ezzel szemben aránylag nem számított sokat az, hogy a törvényes bíborosok és az Egyház meglehetős többsége a pízai zsinat pápája mellé csatlakoztak.      V. Sándor azonban öreg volt s nemsokára meghalt. Halála után bíborosai pápává választották Cossa Boldizsárt, a pápaság történetének egyik leggyászosabb alakját, aki XXIII. Jánosnak (1410-1415) nevezte magát. Benne tulajdonképpen egy ragyogó és lenyűgöző személyi képességekkel rendelkező kalandor került a pápai székbe. XXIII. János a kitört római forrongás elől a Német Birodalom uralkodójához, Zsigmondhoz fordult, akinek uralma alatt a német királyság mint uralmi és hatalmi keret már csak azért is újra reális tartalmat kezdett jelenteni, mert személyi törekvései magyar királyi hatalmára is támaszkodhattak. Zsigmond alakját az egyháztörténetben mindenekelőtt a konstanzi zsinat összehívásában (1414. november 1.) vitt szerepe teszi nevezetessé. Bármekkorák voltak is egyéniségének hiányai, bármennyire is egymásnak ellentmondók személyi képességei, mégis a nagy vonásokban és nagy összefüggésekben gondolkodó fő mutatkozik meg benne, s még ebben a széttagolt és egységre annyira alkalmatlan korban is kitűnt, mekkora jelentőségű volt a központi keresztény császárság alapeszméje, az Imperium christianum gondolata.      Ez az Imperium christianum volt az, amely egyetlen összefogó keretül szolgált a politikai széthúzás közepette. Zsigmond egyéniségének; minden egyenetlenségével szemben, éppen ott mutatkozott meg nagy vonása, hogy hatalmasan, méltósággal és reálisan tudott ezekben a keretekben gondolkozni. Jól látta, mit jelent az előretörő török hatalom Európa délkeletén, ugyanakkor, amikor a keresztény Egyház egységét a háromfelé szakadásnak ez a tragikus viszálya érte és ugyanakkor, amikor a Szudéták hegynégyszöge alatt egy eddig majdnem egyedülálló eretnekség bontakozott ki: a huszitizmus. Ez úgyszólván minden elvi és gyakorlati ponton támadást intézett a keresztény dogmatika s a keresztény Egyház egységes szervezete ellen, valamint a pápaságnak természetfeletti eredetű felhatalmazottsága ellen. Különösen azért is veszedelmes volt ez az eretnekség, mert bizonyos alacsonyabb, népi rétegek szociális igényeivel kötött szövetséget, sőt egy homályos nemzeti öntudatra ébredő nép nacionalista mozgolódásaival kapcsolódva egyúttal fegyveres, politikai és szociális forradalmat is jelentett. A helyzet éles vonásokkal mutatja azt, hogy a kereszténység mennyire szervesen hozzátartozott már Európa életéhez, mennyire éppen a kereszténység volt az alapvető kerete, mennyire belőle fakadt életformáinak minden eleme: Az elmúlt korszakkal szemben itt jelentkeztek a legélesebb különbségek. Zsigmond tisztán látta e veszélyt. A megoldás szerinte csak gyakorlati jellegű lehetett; mindenképp vissza kellett állítani az Egyház egységét, mégpedig úgy, hogy a természetfölötti juriszdikció vonalán törés ne következzék be. A mód, ahogyan ezt a feladatot az uralkodó végrehajtotta, különbözőképpen értékelhető és vitatható. Javára lehet írni, hogy a gyakorlati politikus kitartásával és következetességével sikerült elérnie a célt, megszüntetnie a pápai trón körül bekövetkezett személyi viszályt. A Zsigmond-féle megoldásnak viszont árnyoldala az volt, hogy az egyházi főhatalom gyakorlásának eddigi formáival és mögöttes elveivel szemben merőben új elvet kívánt bevezetni: afféle demokratikus és parlamentáris elvet, amely szerint az Egyház világi tagjai bizonyos formákon át igenis beleszólhatnak az Egyház legfőbb kormányzatába, sőt többségük akarata a természetes és természetfeletti rend szerint meg is előzi az Egyház fejének akaratát!      A helyett, hogy a három vitatkozó közt megkereste volna azt, akinek törvényességéhez szó nem fért, mind a három fölé akart emelkedni s így „rendet” teremteni. Ez a gondolat ugyan a zsinat folyamán sem elvileg, sem gyakorlatilag nem kapott ilyen éles megfogalmazást. Ellenben azok az egész szellemi Európát megmozgató, sőt már a köznépet is átjáró viták, amelyek a nyugati egyházszakadást és annak megoldási kísérleteit, sőt magát a sikeres megoldást is kísérték, igenis ebben a formában kaptak maradandó visszhangot, öröklődtek tovább és torzultak el, sokszor lappangva, több mint száz éven át egészen addig, míg a 16. század nagy hitszakadási folyamata bennük elvi és mozgalmi indítékokat nem talált. Ez volt a konstanzi zsinat legvégzetesebb s legmesszebb nyúló hatása. A pápa támogatást kívánó kérésére azt a választ adta Zsigmond, hogy ő maga legfőbb kötelességének tartja az Egyház támogatását és a kereszténység egységét, s ezt minden módon elő is fogja mozdítani. A tárgyalások hamar tisztázták a módozatokat. Zsigmond a zsinatot egy a maga uralma alatt álló területen kívánta megtartatni. Ezért az összes keresztény országokból jól megközelíthető svájci városba, Konstanzba kívánta összehívni a zsinatot és arra mind a három pápát, az összes keresztény népek uralkodóit és az összes nemzetek képviselőit meg kívánta hívatni. XXIII. János hamarosan ki is bocsátotta a zsinatot összehívó bullát. A zsinat megtartását a nyugati keresztény nemzetek egységvágyán kívül az uralkodó politikája is hatásosan elősegítette. A zsinat a kor egyik legragyogóbb nemzetközi eseménye volt, külsőségeinek története mélyen benne hagyta nyomait egész Európa emlékezetében. Ott volt Konstanzban az egyik pápa, a másik kettőnek követei, 3 pátriárka, 29 kardinális, 33 érsek, mintegy 150 püspök, az összes egyetemek hivatalos és nem-hivatalos kiküldöttei, a világi hatalmak sorában magán Zsigmond császáron kívül a bajor, osztrák, szász, mecklenburgi, lotharingiai hercegségek uralkodói, a francia, angol, skót, lengyel, svéd, dán, norvég, nápolyi és szicíliai királyok követei. A gyülekezet a Nyugat egész érdeklődését megmozdította és volt idő, amikor több mint húszezer ember zsúfolódott össze a kicsiny svájci városban. A zsinat tárgyalásainak anyaga a kereszténység történetében a legérdekesebb dokumentumok közé tartozik. A vitákban hatalmasan megragadó az a vonás, hogy a jelenlevők valóban emberi érdekektől függetlenül, pusztán az igazság és az Egyház érdekében kívánták az összes felmerült kérdést megoldani, azaz mindenekelőtt a megoldás alapvető szempontjait megállapítani.      A zsinatra elvi vonalon főleg három tudós volt nagy befolyással. Sajnos, mindhárom vezető személyiség téves utakon járt. D'Ailly Péter egyik legjellegzetesebb kifejezője volt a szuverén zsinat eszményének. Zarabella bíboros e vonalon még talán őt is felülmúlta. Legmesszebbre ez irányban azonban Gerson jutott, a párizsi egyetem hírneves professzora, aki szerint a zsinat a legfőbb hatalom az Egyházban. Elképzelései az Egyház újjászervezendő kormányzatára vonatkozóan azt mutatják, hogy szinte már valami autonóm nemzeti egyházakra gondolt, és ha hatalmas és fontos szerepet juttatott is a pápaságnak, ez lényegében nem volt más, mint az egységnek közös kifejezője, afféle külső, összetartó erő, joghatósági jelleg és hatalmi garanciák nélkül. Ez az életében kifogástalan, aszkétikus megjelenésű és lenyűgöző egyéniségű ember bizonyára maga sem mérte fel, mit jelent az Egyház életében a hívők rendelkezési jogának ez az előtérbenyomása, hogy ez voltaképp lázadás volt az Egyháznak Krisztus-rendelte hierarchikus kormányzata ellen. XXIII. János maga a konstanzi püspöki palotában szállt meg és egy hivatalosan elismert pápának minden méltóságát igénybe vette. 1414 november 16-án ő nyitotta meg az első ülést. Zsigmond csak karácsonykor érkezett meg és az éjféli misén diakónusként ő maga énekelte az Evangéliumot: „Parancs adaték ki a császártól” … A zsinat az egység előmozdítása érdekében pápai legátusokként ismerte el XII. Gergely és XIII. Benedek küldötteit, és hogy ellensúlyozza a XXIII. Jánossal jött nagyszámú itáliainak számbeli túlsúlyát, kimondotta, hogy nem fejenként fognak szavazni, hanem „nationaliter”, nemzetenként. Egy-egy szavazatot kapott Németország, Franciaország, Anglia, Olaszország és mellettük még a bíborosi kollégium, illetőleg az e kereteken belül külön-külön kialakult többség véleménye; az egyes nemzeteken belül a káptalanok képviselői és az uralkodó képviselői és az illető nemzetekhez tartozó teológiai doktorok is szavazati joggal rendelkeztek.      A zsinati tárgyalások folyamán egyre inkább rosszabbodtak XXIII. János reményei. Kímélet nélkül szemére hányták előző életének hiányosságait és a második gyűlésen az ő jelenlétében került felolvasásra egy ellene súlyos vádakkal tele emlékirat. Ilyképpen egyenesen beleszorították a leköszönésbe.      XXIII. János számára most már nem volt egyéb hátra, mint hogy a zsinat folytatása ellen tett lépéseket és a zsinatellenes erőkkel szövetkezett. Szívesen csatlakozott most már a francia követnek ahhoz a kívánságához, hogy a zsinatot vigyék át francia területre. Amikor ez a kívánsága nem sikerült, az osztrák Frigyes segítségével 1415. március 20-án este álruhában elhagyta a várost. Abban reménykedett, hogy nélküle a zsinat bizonyára fel fog oszlani. Ezzel szemben a zsinat április 6-án nyilvánosan azt a határozatot hozta, hogy a gyülekezet a küzdő Egyházat képviseli, a zsinat magától Krisztustól kapta hatalmát, és kell, hogy annak még a pápa is alávesse magát. Ezen az alapon mindjárt eljárást indítottak XXIII. János ellen, s mint simóniást és bűnöst május 22-én megfosztották pápaságától. Ö maga közben fogságba került s már fogságban kapta kézhez a zsinat határozatát. [1418-ban alávetette magát V. Mártonnak, aki Tusculum bíboros-püspökévé nevezte ki, de ezután néhány hónappal később meghalt.]      Időközben a törvényes pápa, a 90 éves XII. Gergely, követei útján hozta lemondását a zsinat tudomására. [Ezután Porto püspökévé nevezték ki, de hamarosan meghalt, 1417. szeptember 18-án, tehát még azelőtt, hogy V. Mártont pápává koronázták volna – vagyis két törvényes megválasztott pápa nem élt egyidőben.] Most már csak XIII. Benedek volt hátra. Öt a zsinat rábeszéléssel szerette volna a pápai trónusról való lemondásra bírni. Benedek azonban dacolt minden kéréssel, pedig még Zsigmond császár személyesen is felkereste őt ezirányú kérelmével. Mereven ragaszkodott ahhoz a véleményéhez, hogy ő törvényes pápa. Azt hitte, a kicsiny spanyol félsziget, az őt elismerő néhány kisebb világi és egyházi tartomány és a hozzá ragaszkodó négy bíboros teszi csakugyan Krisztus igazi Egyházát a földön! Hosszas tárgyalások után mégis sikerült az ő obedienciáját elismerő Kasztilia, Navarra és Skótország képviselőit jobb belátásra bírni, s így XIII. Benedek (De Luna Péter) egyedül maradt: Spanyolország mint ötödik nemzet is ellene szavazott és így őt is letették. De Luna ugyan tovább is fenntartotta a maga igényeit, vele maradtak bíborosai is, akik új bíborosokkal kiegészülve De Luna halála után (1423) még két utódot is választottak, de a skizma lassan mégis elenyészett. Nem törvényes formák közt, de a „három pápa” botrányát a zsinat ilyképpen mégis megszüntette. A zsinatnak ezek után az volt a problémája, hogy mi legyen első teendője: végrehajtsa-e az Egyház reformját, vagy pedig előbb válasszon pápát, és arra bízza a szükséges egyházi újjászervezés munkásságát. Heves és nagy érdeklődést mozgató viták után az a felfogás kerekedett felül, hogy az Egyház nem maradhat hosszasabban a római szék törvényes betöltése nélkül, azért a zsinat elhatározta, hogy mindenekelőtt mégis pápát választ. S noha a közben kitört angol és francia háború súlyos viszályokra vezetett a Konstanzban időző angolok és franciák között is, a zsinat mégsem oszlott fel, hanem szívósan ragaszkodott eredeti célkitűzéseihez s folytatta tárgyalásait tovább. Megállapították tehát a pápaválasztás formáját: a Konstanzban időző 23 bíboroson kívül még a résztvevő nemzetek mindegyikéből 6-6 főpap vehetett részt a választáson, de úgy, hogy e 6-6-nak szavazata csak egyet-egyet számított.      Így aztán megválasztották az új pápát: Colonna Ottó bíborost, aki az aznapi szentnek (1417 november 11.) nevéről V. Mártonnak nevezte magát (1417-1431). Az egész emberiség ujjongott az Egyház egységének helyreállításán. Az új pápa az Örök város egyik legjelentékenyebb és leghatalmasabb nemzetségéből származott. Tanulmányait Perugiában végezte. Még VI. Orbán nevezte ki őt a kúria protonotáriusává és VII. Ince bíboros diakónussá. A Husz-féle eretnekség és Wiclif könyveinek kivizsgálásával bízták meg és ő volt az, aki végleg és határozottan Husz ellen foglalt állást. Fegyelmezettsége, egyszerűsége, a kánonjogban való felkészültsége mellett energiája és okossága, valamint tiszta erkölcsei kiválóan alkalmassá tették őt arra, hogy az Egyház kormányzását ezekben a viharos időkben átvegye. A zsinaton viaskodó pártok egyikéhez sem tartozott, viszont a zsinaton jelenlévő követek jelentései nem győzik dicsérni megnyerő modorát.      Ám nemcsak a zsinat, hanem az egész keresztény világ úgy üdvözölte öt, mint a Megváltó igazi, földi helytartóját, az egység hordozóját. Münsterben tették fejére a hármas koronát, úgyhogy ö az egyetlen pápa, akit Németországban koronáztak meg. Íme: éppen száz évvel Luther fellépése előtt egy pápa lovagolt végig egy német város utcáin és kétoldalt tőle, fehér öszvérének zabláit tartva, a római király és a brandenburgi választó haladt. Azonban azok az erők, amelyeket a hosszú egyenetlenség s a zsinati elv túlfeszítése szabadított fel s amelyek már a konstanzi zsinaton egymás ellen működtek, a zsinat s a pápaválasztás után sem csendesültek le mindjárt, hanem tovább folytatták harcukat. A franciák is, németek is azt akarták, hogy a pápa az ő földjükön üsse fel a pápaság székhelyét. Azzal érveltek, hogy Róma szinte elpusztult már s romokban hever, a pestis elnéptelenítette s a Campagna mocsarai végenyészetre ítélték. A francia követek többször is megismételték azt a kérésüket, hogy a pápa térjen vissza Avignonba. Zsigmond császár viszont arra szerette volna rábírni a pápát, hogy lakjék ezentúl Németországban: Bázelt, Mainzot és Strassburgot ajánlotta fel e célra. Azonban a pápa elhárította magától mindezeket a meghívásokat és néhány héttel a zsinat feloszlása után elindult Olaszország felé. Egyelőre Firenzében telepedett meg és innét készítette elő Rómába való bevonulását. 1420. szeptember 30-án aztán be is vonult az Örökvárosba. Róma ujjongva fogadta a pápát: az elsőt, aki a Colonnák közül Szent Péter székébe emeltetett, abból a nemzetségből, amely régebben annyi bajt és szomorúságot hozott a pápaságra. S a Colonna-pápa, akit származása és ifjúságának emlékei is ősei városához fűztek, azzal az elhatározással telepedett meg Rómában, hogy újra a pápaság valóságos székhelyévé teszi e várost, a pápai hatalom megingathatatlan alapzatává a Patrimonium Petrit. A kitűnő politikai érzékű pápa talán maga sem sejtette, hogy ezzel a gondviselésszerű elhatározásával hosszú időre döntő mértékben hozzákapcsolja az Egyház politikáját s magának a pápaságnak sorsát ama földi Rómához, amelyben székhelyét felütötte. A pápa azonban nemcsak az Örökvárosban vetette meg hatalmának alapját, hanem az egyházi államban is. A nagy egyházszakadás zavaraiban az egyházi állam darabokra hullott szét s különféle uralmak, alkotmányok, jogszokások és visszaélések növelték benne a széthúzást. Az új pápára e téren emberfeletti feladat várt s a megoldásra nemcsak bátorság kellett, hanem ügyesség és okosság is. V. Mártoné az érdem, hogy az egyházi állam igazi monarchikus egységgé kezdett olvadni. Halála után is maradt ugyan még rengeteg elintéznivaló, mégis el lehet mondani, hogy a pápaság világi hatalmának igazi alapjait ő vetetette meg. Trónralépése után azonnal elítélte azt a teóriát, hogy a pápa alá van vetve a zsinatnak, és egyúttal megtiltott minden fellebbezést a Rómától eldöntött hitkérdésekkel kapcsolatban. A Medici család kérésére nevezte ki XXIII. János ellenpápát Tusculum bíboros-püspökévé, de nézeteltérése támadt Giovanni Medici-vel az ellenpápa sírfelirata miatt, mely így szólt: Joannas quondam Papa XXIII („János egykor XXIII. János pápa”). V. Márton megerősítette a római primátust, és határozott ellensége volt a zsinati ideának, hiszen a kulcs-hatalom, mely Szent Péter utódait illeti, magára Krisztusra mint megbízóra megy vissza. [Következésképpen, ahogy Krisztus egy, úgy a pápa is csak egy lehet. Minden ennek ellentmondó állapot, intézkedés, vagy ilyeneknek elfogadása, implicite magában hordja Krisztus istenségének tagadását.] Feltéve: 2013. október 31.