Ferenc pápa [?] „Evangelii Gaudium” kezdetű új apostoli iratának pozitív aspektusait és szép megfogalmazásait méltatni kell – ezt a feladatot azonban a katolikus „normálok” és internetes oldalaik már elkezdték mindenfajta kritika nélkül. Az egyháztól távol álló média (mint például a Spiegel és az osztrák tévé) ujjonganak, ahogy szoktak. Okuk van rá, ahogy a következő dolgozat is bizonyítja.      Ezért mi még inkább feladatunknak tartjuk, hogy megvilágosítsuk azt, amit a többiek, ki milyen okból, ignorál. E célból a katolikus Francesco Colafemmina olasz kultúra-kritikust hagyjuk most szóhoz jutni, aki vette magának a fáradtságot, hogy a 185 oldalas dokumentumot végigolvassa. A tartalmilag zűrzavaros interjúk körüli zűrzavar után a pápa [?] az „Evangelii Gaudium” apostoli buzdítással hivatalosan és a tanítóhivatal részeként tette le az asztalra kormányprogramját. Ennek tanulmányozásakor azonban semmi ok „gaudium”, azaz örömre. Ferenc pápa [?] – írja Colafemmina – egy káosz-pápa, és ahogy tűnik, az első relativista [jobban mondva, az első nyíltan relativista] a pápai [?] trónon. Az ő személyes feladata az, hogy tohuvabohut teremtsen, írja Colafemmina.      Kormányprogramja azonban „forradalom”, ami az Egyház szétzúzását célozza meg, ahogy az kétezer évig létezett. [Emlékeztetni szeretnék Lefebvre érsek és P. Maeßen évtizedekkel korábbi írásaira, melyek rámutattak, hogy már a II. Vatikáni Zsinat óta folyik az Egyház szétzúzása. A honlapon e témában fennlévő írások közül most csak egyre utalok: AZ ÚJ MISERÍTUS és az Egyház szétzúzása.] Ferenc olyan pápának tartja magát, aki a pápaságot Krisztustól alapított tekintélyétől megfosztja és minimalizálja. Egy olyan uralkodó, aki elajándékozza a trónját. [Nem volt fellelhető ez a cél már akkor, amikor a trónt kicseréltette egy egyszerű székre, és a pápai lakosztályok helyett egy vendégházba költözött? Lásd a honlap cikkei közül ezt: Azért, amit Bergoglio Ferencként tesz és mond, nem egyedül ő viseli a felelősséget] A pápa [?] egyet előre, egyet hátra viselkedése láttán marad a kérdés: valójában mi érvényes most. Még élénken emlékezünk arra a villámcsapásra, mely XVI. Benedek lemondásakor csapott be a Szent Péter bazilika kupolájába most, kilenc hónappal később is. Evangelizáció „kontroll nélkül” – Róma delenda est Írta: Francesco Colafemmina Ferenc pápa [?] buzdító írásának néhány „gyöngyszeme” az „evangéliumi káoszhoz”. Ahogy Kiko Argüello [a neo-katekumen út egyik megalapítója] nem sokkal Ferenc megválasztása után mondta, a pápa [?] olyan egyházat szeretne, melyben „tohuvabohut” csinálnak, és amiben nincs többé centralizált auktoritás, mely ezt „megakadályozza”. [Lásd a honlap következő cikkét: Az újkatekumen-mozgalom nagy missziót tart a világ nagyvárosaiban]      Azáltal, hogy a püspöki konferenciákra ruházzák át a hittant érintő döntéseket egy olyan pápa mellett, akit az ökumenizmus garanciájának funkciójára redukálnak, egy bölcs aggá, aki tanácsokat ad csupán. Talán még működőképes is lehet ez a rendszer? Csakhogy a pápa [?] ezen akciójával lerombolja a pápaságot. Az biztos, hogy a világ ezt az új, az előzőtől teljesen különböző egyházat el fogja tudni fogadni, és azt is tudni fogja, hogy hogyan közelítsen hozzá. Ezután már csak azt kellene megérteni, mi marad akkor az előző egyházból, a mi egyházunkból. Ha elrohad, nehéz lesz megérteni, milyen tekintély létezik még, és ki lesz akkor a lány, aki anyját megtagadja? A pápa [?] mindent egy teljességgel kiszámíthatatlan és szellemileg definiálatlan síkra helyez, ahol a struktúráknak nincs többé semmilyen jelentőségük, és a tekintélyt egy minimumra redukálják. Egy síkra, melyen a hitigazságok megőrzése és a szent liturgia a nárcizmus és álszent külsőségek bálványimádó karikatúrává redukálódnak. Egy síkra, melyen általánosságban a másikra való odafigyelés és a másik elismerése, és a dialektikus viszony válik az evangelizáció centrális súlypontjává. Drámai módon – vagyis bizonyos teatralitással – a pápa [?] odáig megy, hogy lemond az előjogairól. Azáltal, hogy saját tekintélyét relativizálja, ahhoz az uralkodóhoz lesz hasonlatossá, aki hatalmát azzal a céllal gyakorolja, hogy azt lerombolja vagy másoknak szétossza, aki saját tekintélyét csak azzal a céllal fogadja el, hogy azt felszámolhassa. Ez mind nagyon szépen és alázatosan hangzik, ha ez az alázat abból állna, hogy nem változtat meg semmit abból, amit kapott. Nem pedig a pápaság intézményét gyengíteni azzal az ürüggyel, hogy ezzel a kor állítólagos szükségleteinek kell megfelelni. Ez a pápaság relativizálását és historizálását jelenti, és egyúttal azt is, hogy az elmúlt évszázadok vagy évek pápaságát az isteni intézmény elleni autentikus árulás egy fajtává értékeli át. Azt jelenti, hogy ki akarja jelenteni, hogy minden, ami eddig volt, egyedül a világra és annak szükségszerűségére lett kialakítva. És mivel a világ változik, a pápaságnak is változnia kell. Érdekes megállapítani, hogy a pápa [?] minden potenciális kritikát elintéz azzal a kijelentéssel, hogy az igazi keresztény egyúttal vidám keresztény. És ehelyütt úgy tűnik számomra, megelőztem őt a szomorú, tradícióhoz kötődő katolikusokhoz szóló levelemmel. Mindazonáltal alapvetően semmi nincs a pápa [?] e forradalmában, mely miatt szomorúságba kellene esni, egy olyan forradalom miatt, mely végülis azoktól a bíborosoktól jön, akik őt megválasztották, és ezt a forradalmat aktívan követelték és előre lendítették. Ugyanennyire nincs semmi, ami miatt örülni kellene. Én egy harmadik utat ajánlok: a sztoikus nyugalmat. Mindenesetre – és itt a szomorú, vagy vidám, vagy nyugodt hangulat ironikusba, sőt komikusba csap át – a teljes apostoli dokumentum tanulmányozása után hamleti kétely marad: Mi az a jó hír, amit nekünk, katolikusoknak ma hirdetnünk kellene? Ha arról van szó, hogy a keresztény örömhírt egyfajta globális átöleléssé banalizáljuk, én biztos vagyok, hogy ez sikerülni fog nekünk. Ugyanis a pápai [?] exhortációban meglepetéssel tapasztaljuk, hogy ilyen szavak, mint „bűn” és „megtérés” nem az evangelizációs dinamikával való összefüggésben használtatnak, hanem arra, hogy az egyház újrateremtését írják le velük. Olyan szavak, és velük olyan koncepció, mint „menny” és „pokol”, „örök élet” és „túlvilág” tökéletesen hiányoznak. A megváltás elképzelése ugyanígy csak egy színét vesztett „szociális” dimenziót kap.      Röviden: még több ellentmondás, még több összevisszaság, mint a már eddigiek. Bizonyításul néhány paragrafus az Evangelii Gaudium apostoli exhortációból: 16. Azt sem hiszem, hogy a pápai tanítóhivataltól minden kérdéssel kapcsolatban, melyek az egyházat és a világot érintik, végleges vagy teljes állítást kell elvárni. Nem helyes, hogy a pápa minden, a helyi püspök területén felmerülő problémakör értékelésében helyettesítheti a helyi püspököket. Ebben az értelemben szükségességét érzem annak, hogy egy üdvös „decentralizációval” előrehaladjunk. 32. Mivel arra vagyok hivatva, hogy magam is úgy éljek, ahogy azt másoktól megkövetelem, a pápaság új szabályozására is gondolnom kell. Mint Róma püspökének nekem az a feladatom, hogy nyitott legyek a tanácsokra, melyek arra irányulnak, hogy hivatalom gyakorlása ahhoz a jelentőséghez, amit Jézus Krisztus a pápaságnak adni akart, hűségesebb legyen és az evangelizálás jelenlegi szükségszerűségeinek jobban megfeleljen. … A pápaságnak és az univerzális egyház központi struktúráinak is szüksége van arra, hogy a felszólítást a pasztorális fordulathoz kövessék. A II. Vatikáni Zsinat azt mondta, hogy a régi patriarchális egyházakhoz hasonlóan a püspöki konferenciák sokrétű és gyümölcsöző segítséget tudnak nyújtani, hogy a kollegiális érzületet konkrét megvalósításhoz vezessük. De ez a kívánság nem teljesült teljes egészében, mert még nem lettek elég világosan megfogalmazva a püspöki konferenciák alapszabályai, ami őket, mint konkrét hatáskörrel rendelkező alanyokat tekinti, beleértve bizonyos autentikus tantekintélyt. Egy túlzott centralizálás komplikálja az egyház életét és misszionárius dinamikáját, ahelyett, hogy segítene neki. 40. Az egyháznak, ami egy misszionáriusi tanítvány, a kinyilatkoztatott ige interpretációjában és az igazság értelmezésében, növekednie kell. Az exegéták és a teológusok feladata hozzájárulni, hogy „az egyház ítélete tovább érjen”. Más módon ezt teszik más tudományok is. Például a társadalomtudományt illetően II. János Pál azt mondta, hogy az egyház respektálja az ő véleményüket, „hogy abból konkrét utalásokat nyerjen, melyek segítenek neki abban, hogy a tanítóhivatal teljesítse a feladatát”.      Ezen kívül az egyházon belül megszámlálhatatlan kérdés van, melyről nagy szabadsággal kutatnak és gondolkoznak. A filozófiai, teológiai és pasztorális gondolkodás különböző irányzatai, ha őket a kölcsönös tisztelet és szeretet szelleme összhangba tudja hozni, hozzájárulnak az egyház kibontakozásához, mert segítenek az ige rendkívül gazdag kincsét világosabbá tenni. Ez azoknak, akik egy monolitikus, minden finomítástól megvédett tanról álmodnak, ez tökéletlenségnek és széttagoltságnak tűnhet. Valójában azonban ez a sokféleség segít az Evangélium kimeríthetetlen gazdagságának különböző aspektusait jobban megmutatni és felfedezni. 47. Az egyház arra van hívatva, hogy mindig az Atya nyitott háza legyen. E nyitás egyik konkrét jele az, hogy mindenütt nyitott ajtajú egyházaink legyenek. Ezáltal az, aki a Szentlélek sugallatát követni akarja, és közelebb jön, mert Istent keresi, nem a zárt ajtó ridegségére talál. De vannak még más ajtók is, melyeket szintén nem szabad zárva tartani. Valamilyen módon mindenki részt vehet az egyházi életben, mindenki a közösséghez tartozhat, és a szentségek ajtóit sem szabad valamilyen tetszőleges okból bezárni. Ez a legfontosabb, ha arról a szentségről van szó, ami maga „az ajtó”: vagyis a keresztség. Az Eucharisztia, bár ő a szentségi élet teljessége, nem a tökéletesek jutalma, hanem egy nagyvonalú segédeszköz és a gyengék étke.      Ezeknek a meggyőződéseknek lelkipásztori következményei is vannak, és mi arra vagyunk hivatva, hogy ezeket megfontoltsággal és merészséggel számításba vegyük. Gyakran úgy viselkedünk, mint a kegyelem ellenőrei és nem, mint a támogatói. Csakhogy az egyház nem vámház, az egyház az atyai ház, ahol mindenkinek helye van saját fáradtságos életével. További cikkek a dokumentumról:      Az Evangélium öröme – az MTI jelentése a Magyar Kurír honlapjáról      „A gyengéd szeretet forradalma” Feltéve: 2013. november 27.