Andreas Jeindl atya, Advent első péntekén, december 6-án, Jézus Szíve pénteken János Evangéliumának kezdő sorai [minden szentmise záró-evangéliuma] kapcsán arról beszélt, hogy a megígért Messiás eljött a kiválasztott néphez, de azok nem ismerték fel, illetve nem fogadták el. „Tulajdonába jöve, de övéi őt be nem fogadák.” (Jn 1,11)      Mindazonáltal nem az egész kiválasztott nép utasította vissza. Voltak, akik befogadták, és ezek között, legeslegelső helyen a Boldogságos Szűz Mária áll, majd őt követi Istentől rendelt jegyese, Szent József. Vajon mi tette őket alkalmassá, hogy felismerjék a Messiást, tette fel a költői kérdést Jeindl atya. Az áldozat, hangzott a válasza. Az áldozatvállalás az, ami az embert alkalmassá és képessé teszi Isten szavának felfogására és megértésére.      Mária a legnagyobb áldozatot hozta, amit egy ember abban az időben meghozhatott: az önként vállalt szüzességet. Ez annál nagyobb áldozatot jelentett, hiszen Mária Dávid házából származott, és Dávid minden nőnemű utóda abban reménykedett, azzal a keggyel számolt, hogy ő lehet a Messiás édesanyja. Mária tehát szüzességi fogadalmával egyúttal a zsidó nők legnagyobb vágyáról, kitüntetéséről is lemondott. Mégha nem is minden embertől, illetve nem minden korban vár el az Úr ekkora áldozatot, a katolikusok, azaz Isten újszövetségi kiválasztott népének tagjai ma is csak akkor „tudják felismerni az Urat”, azaz az igazságot, ha készek ezért az áldozatra. Az áldozatkészség pedig olyan képesség, melyet mindig „gyakorolni” kell, és ami csak akkor éri el a „szükséges mértéket”, ha folyton „edzésben tartják”. Vagyis csak az tud Istennek valamely kegyhez szükséges nagy áldozatot felmutatni, aki a kicsi áldozatokkal kezdve fokozatosan képessé válik egyre nagyobbak meghozatalára. Az embernek tehát minden percében, minden élethelyzetében késznek kell lennie a lemondásra. (Williamson püspök úr kommentárjában éppen arról ír, hogy ezt a készenléti állapotot milyen könnyen el lehet veszíteni, ha nem gyakoroljuk folyamatosan.) Ez különösen mai világunkban van így, amikor a világ minden oldalról azzal csábít, hogy többet, mást, drágábbat, cifrábbat válasszunk, és egyre kevesebb korlátot fogadjunk el.      Williamson püspök úr nem véletlenül prédikál állandóan a nők öltözködéséről: ez egészen biztosan olyan dolog, ami már a kezdeteknél eldönti, hogy ki haladhat tovább azon az úton, melyről „fel tudja ismerni az Urat”, illetve ki utasítja vissza ennek még a lehetőségét is, amikor nem katolikus nőhöz méltóan öltözködik, hirdetve, hogy „nem ettől függ a hite”. De igen, aki a kicsiben hű, az hű a nagyban is, mondta Urunk Jézus Krisztus, vagyis, aki ilyen kicsinek látszó dologban engedelmeskedik Isten teremtő rendjének, az „egy osztállyal feljebb léphet”, aki viszont nem, annak „osztályt kell ismételnie”, aminek a vége, ha időben nem változtat magatartásán, menthetetlenül a visszaminősítés lesz. Azoknak pedig, akik ezt az első akadályt sikerrel vették, fel kell ismerniük a következő helyzetet, ahol Isten kedvéért, Isten szeretete miatt – ami az igazsághoz való ragaszkodásban nyilvánul meg leginkább – megint áldozatot kell hozniuk. Például, ha szükséges, ha a hithez való ragaszkodás ezt követeli, azzal, amit Williamson püspök úr nemrég feltett kommentárjának első pontjában említ meg, nevezetesen hogy feladják „kedélyes hitszigeteiket és a kényelmes kerékvágásban való mozgást, amit nem szívesen veszítenek el”. „Kérjetek és adatik nektek”, mondta Urunk. Isten természetesen tudja, hogy mire van szükségünk, mégis azt akarja, hogy kérjük Őt, és nem csak arra, amire szükségünk van, hanem arra is, hogy mondja meg, mit kell bizonyos helyzetekben tennünk. Az áldozatkész, alázatos szív kérését nem utasítja vissza. Minden helyzetben kérjük hát, hogy mondja meg nekünk világosan, hogy mit vár el tőlünk. Ha tiszta szándékkal kérjük ezt, olyannal, amelyik megteszi, akármilyen választ is kap, akkor Isten meg fogja nekünk mondani, hogy merre kell haladjunk, és mit kell tennünk a válságos pillanatokban. Feltéve: 2013. december 19.