„Valamilyen kis, félreeső templomocskában mindig lesz egy pap, aki szentül celebrálja a miseáldozatot, valamilyen kis lakásban mindig lesz egy magányos idős asszony, aki rendíthetetlen hittel a rózsafüzért imádkozza, és valamilyen eldugott sarokban mindig lesz egy apáca, aki egy gyermeket gondoz, akinek az életét mindenki értéktelennek tartja. Akkor is, ha minden elveszettnek tűnik, az Egyház, Isten városa tovább sugározza fényét ezekre az emberekre.” Ez az ugyanannyira megható, mint nagyhatású idézet Mario Palmaro és Alessandro Gnocchi olasz publicistáknak az Il Foglio napilapban október 30-án megjelent, „Az egyház mint a twitter követők tábori kórháza” [utalva Bergolio könyv alakban is megjelent interjújának 9. pontjában mondottakra] című dolgozatából való. A honlapnak már temérdek cikke – ezek közül az egyik utolsó – foglalkozott már azzal a kérdéssel, hogy egy hithű katolikus előtt ma milyen lehetőségek állnak vallása gyakorlására. Zaby atya cikkei és a Thököly úti kápolna legutóbbi eseményei azonban újra felvetették ezt a kérdést, és rávilágítottak, hogy az ú. n. tradicionalisták számára elengedhetetlen, hogy nagyon komolyan és – amennyire egy laikustól telik – teológiailag megindokolva gondolja át vallási életének jövőjét, és arra az időre, amíg a mai helyzet fennáll, mintegy „véglegesen” döntsön ennek gyakorlati megvalósításáról, hogy ne kelljen folyton ezen töprengenie, és ide-oda „szaladgálnia”. Első lépésként az egyház, a vallási közösségek és a világ helyzetével kell egyértelműen tisztába jönni.      Tudomásul kell venni, hogy a világ megőrült, és egyenesen rohan a kárhozatba. Napról napra, újabb és újabb, józan ésszel felfoghatatlan törvényekkel, új szokások bevezetésével, és ezeknek törvényekkel az egész lakosságra kötelezővé tételével mindenfajta együttműködést lehetetlenné tesz az üdvét féltő katolikussal. Odáig jutottunk, hogy katolikusnak lenni egyet jelent mindent tagadni abból, amit a világ csinál.      A hivatalos egyház, vagy más néven a zsinati újegyház „jobbról előzi” ezt a világot afeletti igyekezetében, hogy nehogy lemaradjon mögötte a nagy fejlődésben, és nehogy ósdinak tűnjön. Ami ma Rómában történik, az olyannyira felfoghatatlan, hogy csak azzal az eseménnyel magyarázható, ami – Malachi Martin atya beszámolója szerint – a Vatikán Cappella Paulina kápolnájában 1963. június 29-én éjjel történt. [Lásd még a honlap következő cikkét: „Róma el fogja veszíteni a hitet és az Antikrisztus székhelye lesz”.] Mivel egy hitét féltő katolikus számára az informálódás kötelesség, azzal is tisztában kell lennie, hogy a tradíció szervezett részei most járják azt az utat, jobban mondva most rohannak lefelé azon a szakadékba vezető lejtőn, amelyen a hivatalos egyház a zsinat előtt és után járt, illetve most is jár.      Következésképpen, ahogy Zaby atya írja tudomásul kell venni, hogy egy hitét őrizni kívánó katolikusnak ma meg kell elégednie azzal a csekély külső segítséggel, melyek elengedhetetlenül szükségesek üdvözülése számára: vagyis a szentmise, a gyónás és az áldozás szentségével. Második lépés tehát az, hogy megvizsgáljuk, hogy e szentségeket hol és kik szolgáltatják ki igaz katolikus módon. Ehhez először is tudni kell, hogy mi a mise érvényességének a feltétele. Williamson püspök úr világosan elmagyarázta Mit jelent az intenció? című kommentárjában, hogy »nem követhet senki olyan célt, melyről előbb nincs elképzelése, és csak ezen elképzelés segítségével igyekezhet e célt elérni«. Majd tovább: Ahhoz, »hogy egy szentség érvényes legyen, a kiszolgáltatójának (püspök, pap vagy laikus) intendálnia kell „azt tenni, amit az Egyház tesz”, hogy ezáltal közvetítő cselekedete Isten eredeti cselekedete alá helyeződjön, aki egyedüli forrása minden szentségi kegyelemnek. Ezért kell egy püspöknek, papnak vagy laikusnak, mielőtt a szentséget kiszolgáltatja, először elképzelésének lennie arról, mi az Egyház, és utána arról „amit az Egyház tesz”. Ha azonban elképzelése arról, hogy mi az Egyház és mit tesz az Egyház, túl messze esik a katolikus valóságtól, hogyan lehetne meg az intenciója azt tenni, amit az igazi Egyház tesz, és hogyan szolgáltathat így ki valódi szentséget? Ha a szentség kiszolgáltatója tényleg azt gondolja, hogy az Egyház csak a „Kedves-lenni” híveinek egyesülete, és hogy a szentmise egy közösségi piknik, és hogy a keresztség az e közösségbe való bevezetési rítust jelenti, akkor talán létrehoz egy pikniket és egy bevezetést, de soha a katolikus szentmisét vagy a szent keresztséget.« A püspök úr magyarázatából világosan kiderül, hogy csak az a pap mutathatja be üdvünk számára hatékonyan a szentmiseáldozatot,      1. aki érvényes ÉS katolikus misét mutat be. E két kritériumnak együtt csak az Egyház valódi miséje felel meg. Vagyis az a mise, amit Szent V. Pius pápa Quo Primum bullájában kötelezővé tett. (A NOM ugyan érvényes, illetve érvényes lehet, ha az előírt feltételek megvannak, de ebben az esetben sem katolikus, mert nem tükrözi a katolikus tanítást, és ezért veszélyes a hitre. [Erről a kérdésről a honlapon legbővebben Maeßen atya könyvében lehet olvasni.] Ráadásul a modern papképzés hiányosságai miatt napról napra kevesebb papnál van meg a helyes intenció, tehát emiatt az érvényes NOM-os misék száma is napról napra csökken.)      Részletek Szent V. Pius pápa bullájából: „Továbbá ezen (rendelkezésünk) folytán, Apostoli hatalmunk erejénél foga, engedélyezzük és mindörökre megengedjük, hogy a szentmise bármely templomban történő énekléséhez vagy olvasásához teljesen ezt a Misekönyvet kövessék ezentúl, a lelkiismeret minden aggálya nélkül, vagy a bármilyen büntetésnek, ítéletnek vagy cenzúrának való kiszolgáltatottság félelme nélkül, szabadon és törvényesen. Sem az elöljárók, sem az adminisztrátorok, kanonokok, káplánok és más világi vagy szerzetespapok, semmilyen címen nem kényszeríthetőek arra, hogy másként mutassák be a szentmisét, mint ahogyan azt Mi megparancsoltuk. … Ezért senki nem változtathatja meg ezt az értesítést engedélyünkről, rendeletünkről, rendelkezésünkről, parancsunkról, előírásunkról, engedményünkről, engedélyünkről, nyilatkozatunkról, akaratunkról, dekrétumunkról és tiltásunkról. Bárki is megtenné ezt, tudja meg, hogy a Mindenható Istennek valamint Szent Péter és Pál Apostoloknak haragját vonja magára.”     2. aki az 1. pontban említett misét érvényesen, azaz a katolikus Egyház csaknem kétezer éves tanítását ismerő és képviselő teológiai tudás birtokában celebrálja. Sokszor elmeséltem már, hogy a Summorum Pontificum motu proprio 2007. július 7-i nyilvánosságra hozatala után a Thököly úton miséző pap így kezdte prédikációját: „Az a pap, aki ma itt bemutatja a szentmisét, nem azt a misét mutatja be, amiről XVI. Benedek pápa motu propriojában szó van.” Akkor különösnek hatott ez a mondat, mára tökéletesen érthetővé vált. Aki teológiailag elfogadja, hogy minden idők katolikus miséje csupán „rendkívüli formája” az egy római rítusnak, és hogy ennek rendes, érvényes formája Bugnini miséje, hogy e két rítus egymás mellett létezhet, hogy „kölcsönösen gazdagíthatják egymást”, hogy a katolikus Egyház örökérvényű tanítása létrehozhatta VI: Pál miséjét, hogy Krisztus tanítása megnyilvánulhat a NOM-ban, az hiába mondja a „régi” misét, az nem lehet érvényes, nem teremhet gyümölcsöt, nem érheti el célját, vagyis a kegyelem kiáradását. Tehát csak az a „tridenti” mise igazán katolikus és gyümölcsöző, amelyiket olyan pap mutat be, aki a mise mögötti tanítással tisztában van, azt elfogadja, és ennek következtében (ami az előzővel tökéletesen megegyezik) az ezzel ellenkező tanítást elveti. A hithű katolikusnak kötelessége informálódni, és a tapasztalat is azt mutatja, hogy minél tájékozottabb egy katolikus, annál nagyobb az esélye, hogy eljut a tradícióhoz. Ezért nem csak az igaz szentmisét kell megtalálnia és felismernie, de a miséző pap nézeteit, teológiai tudását is igyekeznie kell megismerni. Mindezek után kimondható, hogy legjobb tudásunk szerint ma kétféle pap miséjére szabad járni egy hithű katolikusnak: Az FSSPX papjai közül azokhoz, akik nem értenek egyet a közösség új irányvonalával, és ragaszkodnak Lefebvre érsek 1988. utáni tanításához. És ahhoz az igen kevésszámú más közösséghez tartozó, vagy közösségen kívüli paphoz, aki teljes egészében megfelel a fent említett feltételeknek. Korábban nyugaton sok ilyen pap volt. Ők voltak azok, akik úgy miséztek, éltek tovább, mintha a II. Vatikáni Zsinat meg sem történt volna, és ők voltak azok is, akik híveiket Lefebvre érsekhez irányították. Sajnos, közülük ma már alig él valaki. Ugyanakkor Nyugaton egyre több az FSSPX-ből kilépett vagy kirúgott pap, ma ők próbálják e régi papok helyét betölteni. Magyarországon – tudtommal – az egy G. atya sorolható ebbe a kategóriába. G. atya mondta, hogy szinte lehetetlen hittanosainak Istenről, mint jó, gondoskodó atyáról beszélni, hiszen a gyerekek túlnyomó többségének fogalma sincs arról, hogy milyen egy jó apa. Többnyire csak iszákos, verekedő, de legalábbis durva apákat, illetve nevelőapákat ismernek. Ezért merül fel logikusan egy mai hívőben a kérdés, hogy vajon az Egyház mindig úgy működött, ahogy a mai egyház működik, és a papok mindig olyan érzéketlenek, alkalmatlanok voltak hivatalukra, mint a mostaniak? Az egész kétezer éves katolikus tanítás olyan Jézust állít elénk, aki maga a szeretet. Ugyanakkor a mai egyházi közösségekre minden jellemző, csak a szeretet, a megértés, a jóérzés nem. Sőt, a hívek tudtával és szemük láttára gázolnak át saját paptársaikon és a hívek egy részén is.      Szinte azt lehet mondani, hogy az egyház – teljesen követve a mai világot – ma már csak három fajta emberből áll: 1. Azokból, akik feltétel nélkül kiszolgálják a hatalmat, és eközben átgázolnak mindenen és mindenkin, elsősorban saját paptársaikon. 2. Azokból, akik az 1. csoportba tartozók – többnyire nem hibátlan – áldozatai. 3. Akik bámulnak, és oda állnak, ahol az erő, illetve a győztes áll. Persze, amióta világ a világ, ez mindig így volt. Így működött a II. Vatikáni Zsinat és ebből lett a liturgia reform is.      Ezt látva, nehéz elképzelni, hogy valamikor ez nem így volt. Pedig fontos lenne érezni, tudni, hogy a mai az abnormális, felfoghatatlan helyzet, nem pedig az, amit mi helyesnek képzelünk el. Ebben az segít, ha a szentekre gondolunk, az egyháztanítókra, és arra is, hogy még maga a világ sem volt olyan borzalmas akár csak 20 évvel ezelőtt sem, mint most – tehát ma valóban elszabadultak a pokol démonai, ahogy ezt Urunk előre elmondta a végső időkre.      És gondolhatunk arra is, hogy legalább 500-600 évig a keresztények nem a szenvedő Krisztust ábrázolták, nem Ő volt rájuk akkora hatással, hogy vállalták Érte a mártíromságot, hanem a Jó Pásztor Krisztus. Aki megértette és felkarolta, nevelte őket, aki igazságossággal és az ebből fakadó megértéssel és szeretettel bánt velük. A misszionáriusok is így közeledtek azokhoz, akiknek Krisztus birodalmáról prédikáltak, annak szépségét, igazságosságát hirdették. Az igazságosság viszont csak az előzetesen felállított, meghatározott rendben működhet. Ezért törekszik Krisztus ellensége mindig a rendetlenségre, a káoszra. Ahol az elöljárók nem végzik el állapotbeli kötelességüket, ott zűrzavar keletkezik, amiben semmi jó, semmi katolikus nem tud érvényesülni. Mindezekből levonva a tanulságot, azt mondhatjuk, hogy tudomásul kell vennünk, hogy az érvényes szentségeken kívül semmilyen lelki támaszra nem számíthatunk az egyházi közösségek felől. Eljött az az idő, hogy nem egy bizonyos közösségbe, hanem csak szentmisére, bizonyos előfeltételekkel rendelkező pap miséjére megyünk, ahonnan másra, mint az érvényes szentségekre nemigen számíthatunk. Minden egyebet magunknak kell megoldani. Ne keressünk mást, és akkor nem fogunk csalódni. Vagyis nem valamikor, hanem már most eljött az az idő, amikor „valamilyen kis, félreeső templomocskában van egy pap, aki szentül celebrálja a miseáldozatot, valamilyen kis lakásban mindig van egy magányos idős asszony, aki rendíthetetlen hittel a rózsafüzért imádkozza, és valamilyen eldugott sarokban mindig van egy apáca, aki egy gyermeket gondoz, akinek az életét mindenki értéktelennek tartja. Akkor is, ha minden elveszettnek tűnik, a kétezer éves katolikus Egyház, Isten igaz városa tovább sugározza fényét ezekre az emberekre.” Feltéve: 2013. november 24.