„Valamilyen kis, félreeső templomocskában mindig lesz egy pap, aki szentül celebrálja a miseáldozatot, valamilyen kis lakásban mindig lesz egy magányos idős asszony, aki rendíthetetlen hittel a rózsafüzért imádkozza, és valamilyen eldugott sarokban mindig lesz egy apáca, aki egy gyermeket gondoz, akinek az életét mindenki értéktelennek tartja. Akkor is, ha minden elveszettnek tűnik, az Egyház, Isten városa tovább sugározza fényét ezekre az emberekre.” Ez az ugyanannyira megható, mint nagyhatású idézet Mario Palmaro és Alessandro Gnocchi olasz publicistáknak az Il Foglio napilapban október 30-án megjelent, „Az egyház mint a twitter követők tábori kórháza” [utalva Bergolio könyv alakban is megjelent interjújának 9. pontjában mondottakra] című dolgozatából való. A honlapnak már temérdek cikke – ezek közül az egyik utolsó – foglalkozott már azzal a kérdéssel, hogy egy hithű katolikus előtt ma milyen lehetőségek állnak vallása gyakorlására. Zaby atya cikkei és a Thököly úti kápolna legutóbbi eseményei azonban újra felvetették ezt a kérdést, és rávilágítottak, hogy az ú. n. tradicionalisták számára elengedhetetlen, hogy nagyon komolyan és – amennyire egy laikustól telik – teológiailag megindokolva gondolja át vallási életének jövőjét, és arra az időre, amíg a mai helyzet fennáll, mintegy „véglegesen” döntsön ennek gyakorlati megvalósításáról, hogy ne kelljen folyton ezen töprengenie, és ide-oda „szaladgálnia”.
Első lépésként az egyház, a vallási közösségek és a világ helyzetével kell egyértelműen tisztába jönni.
Mivel egy hitét féltő katolikus számára az informálódás kötelesség, azzal is tisztában kell lennie, hogy a tradíció szervezett részei most járják azt az utat, jobban mondva most rohannak lefelé azon a szakadékba vezető lejtőn, amelyen a hivatalos egyház a zsinat előtt és után járt, illetve most is jár. Második lépés tehát az, hogy megvizsgáljuk, hogy e szentségeket hol és kik szolgáltatják ki igaz katolikus módon. Ehhez először is tudni kell, hogy mi a mise érvényességének a feltétele. Williamson püspök úr világosan elmagyarázta Mit jelent az intenció? című kommentárjában, hogy »nem követhet senki olyan célt, melyről előbb nincs elképzelése, és csak ezen elképzelés segítségével igyekezhet e célt elérni«. Majd tovább: Ahhoz, »hogy egy szentség érvényes legyen, a kiszolgáltatójának (püspök, pap vagy laikus) intendálnia kell „azt tenni, amit az Egyház tesz”, hogy ezáltal közvetítő cselekedete Isten eredeti cselekedete alá helyeződjön, aki egyedüli forrása minden szentségi kegyelemnek. Ezért kell egy püspöknek, papnak vagy laikusnak, mielőtt a szentséget kiszolgáltatja, először elképzelésének lennie arról, mi az Egyház, és utána arról „amit az Egyház tesz”. Ha azonban elképzelése arról, hogy mi az Egyház és mit tesz az Egyház, túl messze esik a katolikus valóságtól, hogyan lehetne meg az intenciója azt tenni, amit az igazi Egyház tesz, és hogyan szolgáltathat így ki valódi szentséget? Ha a szentség kiszolgáltatója tényleg azt gondolja, hogy az Egyház csak a „Kedves-lenni” híveinek egyesülete, és hogy a szentmise egy közösségi piknik, és hogy a keresztség az e közösségbe való bevezetési rítust jelenti, akkor talán létrehoz egy pikniket és egy bevezetést, de soha a katolikus szentmisét vagy a szent keresztséget.«
A püspök úr magyarázatából világosan kiderül, hogy csak az a pap mutathatja be üdvünk számára hatékonyan a szentmiseáldozatot, 2. aki az 1. pontban említett misét érvényesen, azaz a katolikus Egyház csaknem kétezer éves tanítását ismerő és képviselő teológiai tudás birtokában celebrálja. Sokszor elmeséltem már, hogy a Summorum Pontificum motu proprio 2007. július 7-i nyilvánosságra hozatala után a Thököly úton miséző pap így kezdte prédikációját: „Az a pap, aki ma itt bemutatja a szentmisét, nem azt a misét mutatja be, amiről XVI. Benedek pápa motu propriojában szó van.” Akkor különösnek hatott ez a mondat, mára tökéletesen érthetővé vált. Aki teológiailag elfogadja, hogy minden idők katolikus miséje csupán „rendkívüli formája” az egy római rítusnak, és hogy ennek rendes, érvényes formája Bugnini miséje, hogy e két rítus egymás mellett létezhet, hogy „kölcsönösen gazdagíthatják egymást”, hogy a katolikus Egyház örökérvényű tanítása létrehozhatta VI: Pál miséjét, hogy Krisztus tanítása megnyilvánulhat a NOM-ban, az hiába mondja a „régi” misét, az nem lehet érvényes, nem teremhet gyümölcsöt, nem érheti el célját, vagyis a kegyelem kiáradását. Tehát csak az a „tridenti” mise igazán katolikus és gyümölcsöző, amelyiket olyan pap mutat be, aki a mise mögötti tanítással tisztában van, azt elfogadja, és ennek következtében (ami az előzővel tökéletesen megegyezik) az ezzel ellenkező tanítást elveti. A hithű katolikusnak kötelessége informálódni, és a tapasztalat is azt mutatja, hogy minél tájékozottabb egy katolikus, annál nagyobb az esélye, hogy eljut a tradícióhoz. Ezért nem csak az igaz szentmisét kell megtalálnia és felismernie, de a miséző pap nézeteit, teológiai tudását is igyekeznie kell megismerni. Mindezek után kimondható, hogy legjobb tudásunk szerint ma kétféle pap miséjére szabad járni egy hithű katolikusnak: Az FSSPX papjai közül azokhoz, akik nem értenek egyet a közösség új irányvonalával, és ragaszkodnak Lefebvre érsek 1988. utáni tanításához. És ahhoz az igen kevésszámú más közösséghez tartozó, vagy közösségen kívüli paphoz, aki teljes egészében megfelel a fent említett feltételeknek. Korábban nyugaton sok ilyen pap volt. Ők voltak azok, akik úgy miséztek, éltek tovább, mintha a II. Vatikáni Zsinat meg sem történt volna, és ők voltak azok is, akik híveiket Lefebvre érsekhez irányították. Sajnos, közülük ma már alig él valaki. Ugyanakkor Nyugaton egyre több az FSSPX-ből kilépett vagy kirúgott pap, ma ők próbálják e régi papok helyét betölteni. Magyarországon – tudtommal – az egy G. atya sorolható ebbe a kategóriába.
G. atya mondta, hogy szinte lehetetlen hittanosainak Istenről, mint jó, gondoskodó atyáról beszélni, hiszen a gyerekek túlnyomó többségének fogalma sincs arról, hogy milyen egy jó apa. Többnyire csak iszákos, verekedő, de legalábbis durva apákat, illetve nevelőapákat ismernek. Ezért merül fel logikusan egy mai hívőben a kérdés, hogy vajon az Egyház mindig úgy működött, ahogy a mai egyház működik, és a papok mindig olyan érzéketlenek, alkalmatlanok voltak hivatalukra, mint a mostaniak? Az egész kétezer éves katolikus tanítás olyan Jézust állít elénk, aki maga a szeretet. Ugyanakkor a mai egyházi közösségekre minden jellemző, csak a szeretet, a megértés, a jóérzés nem. Sőt, a hívek tudtával és szemük láttára gázolnak át saját paptársaikon és a hívek egy részén is. Mindezekből levonva a tanulságot, azt mondhatjuk, hogy tudomásul kell vennünk, hogy az érvényes szentségeken kívül semmilyen lelki támaszra nem számíthatunk az egyházi közösségek felől. Eljött az az idő, hogy nem egy bizonyos közösségbe, hanem csak szentmisére, bizonyos előfeltételekkel rendelkező pap miséjére megyünk, ahonnan másra, mint az érvényes szentségekre nemigen számíthatunk. Minden egyebet magunknak kell megoldani. Ne keressünk mást, és akkor nem fogunk csalódni. Vagyis nem valamikor, hanem már most eljött az az idő, amikor „valamilyen kis, félreeső templomocskában van egy pap, aki szentül celebrálja a miseáldozatot, valamilyen kis lakásban mindig van egy magányos idős asszony, aki rendíthetetlen hittel a rózsafüzért imádkozza, és valamilyen eldugott sarokban mindig van egy apáca, aki egy gyermeket gondoz, akinek az életét mindenki értéktelennek tartja. Akkor is, ha minden elveszettnek tűnik, a kétezer éves katolikus Egyház, Isten igaz városa tovább sugározza fényét ezekre az emberekre.”
|
vissza