Tegnap – éppen azután, amikor a szerkesztői üzenetekben feltettem, amit feltettem – kaptam egy levelet, amitől majdnem elsírtam magam. Így szól: „Romániában lakunk, és a wikkimissan kerestünk, hol vannak tartva a FSSPX szentmisék: Szeretnék eljönni a családommal egyszer minden hónapon. Kérjük, mondják meg nekünk a hónap napirendet. Közelebb Romániához van más hely, ahova el tudnánk jönni?” Én 1991. december végén lettem katolikus. Ettől kezdve éveken keresztül szinte semmi mással nem foglalkoztam csak a katolikus vallással. Minden nap elmentem a szentmisére, csak vallásos könyveket olvastam, csak ezeken járt az agyam. 1995. tavaszán ismerkedtem meg Maeßen atyával és a Pius Közösséggel. Maeßen atya 1995. szeptemberében hívott el lelkigyakorlatra, ahol életgyónást végeztetett velem, minek utána életemben először szentáldozáshoz járultam.      Pár héttel később elmeséltem Maeßen atyának, hogy milyen furcsa, hogy hiába voltam buzgó katolikus, éveken keresztül ez nem látszott meg a viselkedésemen, most viszont pár hét óta mintha kicseréltek volna, nyugodt vagyok, megértő vagyok, nem kiabálok másokkal. „Miért csodálkozik, nem most gyónt, áldozott először? Nem most kezdett el rendszeresen a szentségekhez járulni?”      A legnagyobb benyomást a szenvtelen hangneme tette rám, áradt belőle a „magától értető” vélemény. G. atya sokszor panaszolta, hogy a kegyelem-tant nem tanították meg nekik igazán a szemináriumban. Maeßen atyának ez volt a kedvenc tanítása. És én erről kérdeztem őt a legtöbbet, mert én is ezt értettem meg a legnehezebben. És a mai napig Maeßen atya számomra az egyetlen katolikus, akinél világosan érezhető, hogy tudja, mit jelent: Isten kegyelmére hagyatkozni. Tudni, hogy mindent Isten kegyelmétől kapunk, és erre számíthatunk is, ha megtesszük, amit ennek érdekében, meg kell tennünk. Hogy Isten nem elvont módon segít nekünk, hanem nagyonis valóságosan, nagyonis tetten érhetően, nagyonis itt és most. Turgonyi Zoltán A filozófia alapjai című kitűnő munkájában a „Kereszténység” című fejezetben – ami fent van a honlapon a KÖNYVTÁR II. fiókjában vagy egy másik cikkben Gaudron atya: A tomista kegyelemtan jelentősége a lelki élet számára– elmagyarázza Isten kegyelmének természetét és erejét. Isten kegyelmi segítsége nélkül a megromlott emberi természet még a természetes jó cselekedetre sem képes, nemhogy a természetfeletti örök életre. „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne.” (Jn 6,56) Krisztus tanítása teljesen egyértelmű: csak az üdvözül, aki a megszentelő kegyelem állapotában hal meg. Ehhez pedig az kell, hogy gyónjon és áldozzon. Mégpedig érvényesen. Lefebvre érsek milliószor elmondta, hogy az újmise érvényes lehet, de nem katolikus, vagyis romboló a hitre nézve. De azt is mondta, hogy ez az érvényesség sem mindig biztosított. Williamson püspök úr egyik kommentárjában ezt írja: »Hogy egy szentség érvényes legyen, a kiszolgáltatójának (püspök, pap vagy laikus) intendálnia kell „azt tenni, amit az Egyház tesz”, hogy ezáltal közvetítő cselekedete Isten eredeti cselekedete alá helyeződjön, aki egyedüli forrása minden szentségi kegyelemnek. Ezért kell egy püspöknek, papnak vagy laikusnak, mielőtt a szentséget kiszolgáltatja, először elképzelésének lennie arról, mi az Egyház, és utána arról „amit az Egyház tesz”. Ha azonban elképzelése arról, hogy mi az Egyház és mit tesz az Egyház túl messze esik a katolikus valóságtól, hogyan lehetne meg az intenciója azt tenni, amit az igazi Egyház tesz, és hogyan szolgáltathat így ki valódi szentséget? Ha a szentség kiszolgáltatója tényleg azt gondolja, hogy az Egyház csak a „Kedves-lenni” híveinek egyesülete, és hogy a szentmise egy közösségi piknik, és hogy a keresztség az e közösségbe való bevezetési rítust jelenti, akkor talán létrehoz egy pikniket és egy bevezetést, de soha a katolikus szentmisét vagy a szent keresztséget.« Akármilyen szomorú, de tudomásul kell venni, hogy érvényes szentséget is már csak kevés szentmisén és egyre kevesebb paptól kaphatunk. Igaz ugyan, hogy az Egyház kipótolhatja az érvényességet ebben is, ahogy például olyan esetben, ha valaki jóhiszeműen meggyón, és nem tudja, hogy a papnak, akinél gyónt, erre nincs engedélye. Csakhogy ezt az Egyház ereje csak akkor teheti, ha az illető jóhiszeműen járt el, vagyis nem tudott a problémáról.      Ebből pedig az következik, hogy az a hívő, aki felismeri, hogy az újmise érvényessége körül baj van, és ezáltal az átváltoztatás nagy valószínűséggel nem történt meg, annál ez a „bepótlás” nem történik meg.      Vagyis aki biztosan a megszentelő kegyelem állapotában akar lenni, vagyis valóban Jézus Testét szeretné enni és Jézus Vérét szeretné inni, annak nem marad más hátra, minthogy olyan misére menjen, amelyről tudja, hogy biztosan érvényes. Akkor is, ha ez áldozatokat kíván meg tőle. Vagy azért, mert sokat kell utaznia, vagy azért, mert az a közösség, ahol ezt a misét tartják, nem olyan, mint amilyennek ő szeretné. Nincs más megoldás. Ha ezek nehézséget okoznak neki, akkor jó, ha felteszi magának a kérdést: Mit választ inkább? A rossz közösséget, a sok utazást, vagy inkább azt, hogy az oroszlánok elé vessék, vagy keresztfára szegezzék, vagy egy kútba dobják, mint most Szíriában a keresztényeket az iszlám terroristák, vagy a templomban elevenen elégessék, mint most Nigériában és másutt Afrikában a keresztényeket? Kereszténynek lenni, egyet jelent azzal, hogy üldözést szenvedni, kellemetlenségeket elviselni. A történelemben azok az idők, amikor ez bizonyos helyeken nem így volt, kivételnek számítottak. Feltéve: 2013. november 11.