1. Az FSSPX három tévtanítása Írta: Anthony Cekada [A következő cikket 2014. január 24-én a http://poschenker.wordpress.com/ honlap hozta nyilvánosságra, ő meg a Novus Ordo Watch honlapjáról vette át, akik 2007. augusztusában tették angol nyelven közzé Anthony Cekada atya egyik prédikációját. Ebben az atya az FSSPX gondolkodásának a hibáiról beszélt, kiváltképp három fő tévedésükről.] Első tévedés: Az Egyház rosszat is előírhat Az FSSPX úgy képzeli, és azt terjeszti, hogy a katolikus Egyház rosszat is mondhat, rosszat is előírhat. Ezt az elképzelést a Trienti Zsinat (1545-1563) kifejezetten elítélte. Ott ugyanis ez áll:      „Mindenki, aki azt mondja, hogy azok a szertartások, ruhák és külső jelek, melyeket az Egyház a mise celebrálására előír, a vallásosságnak árthatnak, ahelyett, hogy szolgálnák azt, legyen kiközösítve.” Az Egyház ezen ünnepélyes kijelentésével szemben a Pius Közösség kifejezetten azt állítja és tanítja és hirdeti, hogy az új mise rossz és lerombolja a katolikus hitet. Ugyanakkor az FSSPX a zsinat utáni pápákat Péter valódi utódainak ismeri el. Ezzel implicit azt tanítja, hogy az Egyház valami rosszat rendelhet el. Ez tévtan! Második tévedés: A pápa a püspökökkel egységben nem tévedhetetlen Második tévedésként a Pius Közösség azt tanítja, hogy a pápa egységben a püspökökkel tévedhet. Ennek következtében az egyes híveknek maguknak kell eldönteni, melyik tanítás igaz és melyik téves. Csakhogy ezzel a véleménnyel a Pius Közösség ellene mond az I. Vatikáni Zsinaton ünnepélyesen kihirdetett tanításnak, mely kimondja, hogy az Egyház tévedhetetlen. Abban azt definiálták, hogy egy, a pápa által a püspökökkel egységben kihirdetett tan Krisztus ígéretének megfelelően a tévedéstől ment marad. A Pius Közösség azonban azt állítja, hogy a II. Vatikáni Zsinat tanításai és a hagyományos egyházi tan között ellentmondás áll fenn. Ez viszont kikerülhetetlenül ahhoz a következtetéshez vezet, hogy a II. Vatikáni Zsinat nem volt valódi zsinat. Harmadik tévedés: A pápának szabad ellenállni A Pius Közösség harmadik tévedése, hogy a pápának hit dolgában ellent szabad mondani. Ezt egy igazi katolikus soha nem teheti meg, mert Péter valódi utóda birtokolja az egyetemes joghatóságot. VIII. Bonifác pápa az Unam Sanctum híres bullájával már 1302-ben kijelentette, hogy a lelkek üdvözülésére elengedhetetlen a pápának való engedelmesség, alárendelés. [Lásd : az UNAM SANCTAM bulla utolsó mondatát: „Továbbá kijelentjük, kihirdetjük és definiáljuk, hogy az üdvösséghez teljességgel szükséges, hogy minden emberi teremtmény alávesse magát a Római Pápának.”] A római katolikus egyik jellegzetessége, hogy aláveti magát a római pontifexnek. A Pius Közösség a pápának való engedelmesség tanát aláásta. 1971 óta terjeszti az egész világon ezt a tévtant. Az egyes katolikus hirtelen személyes véleményt alkothat a pápa tanítása és törvényei felett. Ezzel a Pius Közösség számtalan laikus, valamint papok két vagy három generációjának hitét megrontotta. A http://poschenker.wordpress.com/ oldalon megjelent cikkhez hozzászólások is érkeztek, ezek közül a két legfontosabbat idézem: 1. „Az egyes katolikus hirtelen személyes véleményt alkothat a pápa tanítása és törvényei felett.” – Ez ennek az ügynek fő problémája. Ha egy laikus, pap vagy egyedülálló püspök azt állítja, hogy a hivatalban levő pápa egyáltalán nem pápa már, akkor ez is egy egészen személyes ítélet, méghozzá egy nagyonis merész és arcátlan. Ez már nem csak a pápa tanítása és törvényei feletti ítélet, hanem egy egészen személyes ítélet magáról a pápáról. 2. Ez nem egészen helyes, hiszen: ahogy nekem, mint egyes embernek, jogom van eldönteni, hogy melyik vallás az igazi és a helyes, ahhoz is jogom van, sőt kötelességem, hogy kiderítsem, ki báránybőrbe bújt farkas, és ki az igazi pásztor. Ez teljes mértékben megfelel Krisztus utasításának. Annál is inkább, mert minden józanul gondolkodó tudja, hogy a mai egyházi elöljárók teljesen csődöt mondtak.      Mindazonáltal, ha én mégis arra a személyes következményre jutnék, hogy a mai pápa igazi pásztor, akkor pont az lenne elítélendő, ha csak szelektív követném!!! [Vagyis, amit az FSSPX tesz.]      Ez az, amit a legtöbben nem akarnak belátni. A legtöbben [a „tradicionalista” katolikusok közül] ezért tévúton járnak, azáltal, hogy egy illegális úgynevezett középutat konstruálnak a kettő között. [Lásd Zaby atya Kínszenvedése és keresztje által a feltámadás dicsőségébe című cikkének 7.pontját.] 2. A katolikus tanítás és a „katolikus” gyakorlat önkényes és démoni szétválasztása Tegnap mondta nekem valaki, hogy egy „katolikus” fórumon azt olvasta Bergoglio nagycsütörtöki legújabb produkciója kapcsán, hogy „ő és Győzike egy szintre kerültek”. De ennél még cifrábbakat is lehet hallani Bergoglio-ról és egyáltalán a „katolikus” főpapokról immár csaknem 50 év óta. Már maga az a tény, hogy laikusok ilyesmiről beszélnek/beszélhetnek, egyházi személyekről és tanításukról véleményt mondanak/mondhatnak, a katolikus hit, a katolikus vallás szerint egyszerűen elfogadhatatlan és közbotrány. De mivel egyfelől ez a valóság, másfelől nem a véleményt alkotó hívek, hanem a lesújtó véleményre okot adó „katolikus” főpapok ennek a helyzetnek a kiváltói, tudomásul kell venni, hogy ez a realitás. Következésképpen fel kell tennie a kérdést, hogy ez mit jelent, és milyen lépéseket követel meg minden egyes katolikus hívőtől.      Az egyik következtetés az, hogy Bergoglio nem pápa, a második következtetés pedig az, hogy Bergoglio ugyan pápa, de viselkedésével, szavaival óriási mértékben felelős azért, hogy a katolikus vallást, lelkületet, vallásosságot örök időkre szétzúzza, egyfelől azzal, amit tesz és tanít, másfelől azzal, hogy a tekintélytiszteletet óriási mértékben aláássa, ami csak hosszú évtizedek alatt, ha valaha egyáltalán, hozható helyre. E második következtetésből logikusan persze megint csak az elsőhöz jutunk: Ugyanis, aki ilyeneket tesz, az egyszerűen nem lehet pápa, aki nem csak az Egyház jogi feje, de a hit legfőbb őre. Mindehhez a már amúgyis meglevő problémához még hozzájön, hogy alig egy hét múlva Bergoglio „szentté avat” két olyan embert, akiknek szintén óriási szerepük volt az Egyház válságának előidézésében, a vallás lerombolásában. Roberto de Mattei professzorral [„A II. Vatikáni Zsinat –egy eddig megíratlan történelem” könyv szerzője, a honlapon megjelent számos írása közül lásd például a következőt: Abszolút szakítás az Egyház tradíciójával és gyakorlatával] a napokban készült egy interjú, amiben a professzor az április 27-i eseménnyel kapcsolatban csak az általa jobban ismert XXIII. János szentté avatására tért ki. [Lásd: Behaupten Sie stattdessen, dass die letzten Päpste keine Heiligen waren? – Roberto de Mattei im Interview; www.katholisches.info – 2014. április 17.] A professzor a riporter utolsó kérdésére: „Hogyan foglalja össze a pozícióját [a mostani szentté avatásokkal kapcsolatban], így válaszolt:      „XXIII. János szentté avatása a pápa ünnepélyes aktusa, ami az Egyház legfelsőbb tekintélyéből van levezetve – és ezt tisztelni kell –, de ez nem egy olyan ítélet, ami önmagában tévedhetetlen. Az értelem használata, támogatva a tények alapos megvizsgálásától elég világosan megmutatja, hogy XXIII. János pontifikátusa nem szolgálta az Egyház javát. Ha nekem el kellene ismernem, hogy Roncalli pápa heroikus módon gyakorolta az erényt, amikor szerepét mint pápa betöltötte, akkor hitem racionális előfeltételeit a legmélyén ásnám alá. Kétséges esetekben a hit dogmájához tartom magam, amit az I. Vatikáni Zsinat jelentett ki, miszerint hit és értelem között nem létezhet ellentmondás. A hit felülmúlja az értelmet és felemeli, de nem mond neki ellent, mert Isten, aki maga az igazság, nem lehet ellentmondásos. Lelkiismeretem előtt vállalni tudom azt a felelősséget, hogy ezen szentté avatással kapcsolatos összes fenntartásomat megőrizzem.” Ezt megelőzően de Mattei professzor – jellemző módon – még élő dogmatikusokat (és nem az Egyház valóban nagy és tekintélyes teológusait, egyházatyáit) idéz annak alátámasztására, hogy a szentté-avatás nem tévedhetetlen aktus. Ezen állítás cáfolására álljanak itt számottevő teológusok véleménye e kérdésről [a http://www.antimodernist.org/am honlapra 2013. november 7-én feltett Von Heiligen – Szentekről című cikkből – Jellemző, hogy amíg két egyszerű pap (Zaby és/vagy Weinzierl atya) képes az Egyház múltjából teológusokat idézni, addig egy katolikus történész-professzor csak élő teológusokat említ, csak azoktól merít]: Aquinói Szent Tamás a szentté-avatások tévedhetetlenségéről:      Első ellenvetés: Senki nem lehet se valaki más, se a maga lelki állapotáról biztos. Az ember még abban sem lehet biztos, hogy a kegyelem állapotában van-e vagy sem. Következésképpen a pápa tévedhet a szentté-avatáskor.      Válasz az első ellenvetésre: A pápa, aki a szenteket kanonizálja, életük megvizsgálása és a csodák tanúsága által meg tudja állapítani ezek lelkiállapotát, és különösen megteheti ezt a Szentlélek sugallatával, aki mindent ismer.      Második ellenvetés: Mindenki, aki tévedhető eszközökre támaszkodik az ítélkezésnél, maga is tévedhet. Az Egyház a szentté-avatáskor emberi tanúságokra támaszkodik. De mivel az emberi tanúskodások tévedhetnek, úgy tűnik, hogy az Egyház a szentté-avatásokkor tévedhet.      Válasz a második ellenvetésre: Az isteni Gondviselés megőrzi az Egyházat attól, hogy ebben az esetben az emberek tévedhető tanúsága félrevezethesse. Az 1908-ban kiadott The Catholic Encyclopedia ezt írja: „Tévedhetetlen a pápa a szenttéavatáskor? A legtöbb teológus igennel válaszol e kérdésre. Ez volt a teológusok közül Szent Antoninus, Melchior Cano, Suarez, Bellarmin, Banez, Vasquez, és az egyházjogászok közül Gonzales Tellez, Fagnanus, Schmalzgrüber, Barbosa, Reiffenstül, Covarruvias, Albitius, Petra, Silvester, Del Bene és még sok más véleménye. És ha e nevekhez még hozzávesszük olyan egyházatyák nevét, akiket a dogmatika könyvek idéznek, mint például Bonaventura, Cajetan, Valentia Gergely stb. véleményét, akkor a tévedhetetlenség igenlőinek száma számuk és tekintélyük súlya szerint nyomasztó túlsúlyba kerül. Scheeben ezt írja az 1932-ben kiadott A katolikus dogmatika kézikönyve című kézikönyvében: „Hogy ez az ítélet tévedhetetlen, ezt ugyan néhány korábbi teológus kétségbe vonta, mégis, ha nem is mint hittételnek, de teológiailag biztos tannak kell tartani.” Ugyanakkor szintén ő A teológia és az Egyház lexikonjában, mintegy e tényállás összefoglalásaként már csak egyszerűen ezt írja: „Minden teológus véleménye szerint az Egyház Isten érintett szolgájának szent voltáról és mennyei dicsőségben létéről alkotott ítéletében tévedhetetlen.” (A teológus és egyházjogász) XIV. Benedek pápa (1740-1758) így ítélkezett azok felett, akik a szentté-avatás tévedhetetlenségét tagadták: „Ha nem is eretneknek, de legalább vakmerőnek nevezem azokat, az egész Egyháznak botrányt okozónak, igazságtalannak a szentekkel szemben, ama eretnekség elősegítőjének, ami az Egyház tekintélyét a szentek kanonizálásában tagadja, eretnekségszagúnak, igen a hitetleneknek a hívők fölötti gúnyolódását lehetővé tevőnek, egy hamis állítás képviselőjének és a legsúlyosabb büntetést érdemlőnek, akik azt merészelik mondani, hogy a pápa ebben vagy abban a szentté avatásban tévedett, vagy ezt vagy azt a szentet, akit ő kanonizált, nem kell a szentek kultuszával tisztelni.” És megint Scheeben: „Ha az Egyház e téren nem lenne tévedhetetlen, akkor fennállna annak lehetősége, hogy egy valójában nem szent kanonizációjával az erkölcsösségnek árt, a belső egyházi élet és kultusz integritását sérti meg, és egyúttal a szentek és képeik és relikviáik egész tiszteletét a legmélyebb gyökerében szétrombolja. Ezért használnak a pápák a szentté-avatáskor ilyen kifejezéseket, mint »decernimus, declaramus, definimus« (kijelentjük, kihirdetjük, megállapítjuk), miközben ünnepélyesen a Szentlélekhez folyamodnak, és határozottan a Szentlélek segédkezésére hivatkoznak.” Billuart a szentté-avatás teológiai okaival kapcsolatban ezt írja: „Mind a fent említett teológusok azt mondják, hogy aki tagadja, hogy az Egyház által kanonizált szent egyén tényleg szent és a dicsőségben van, nem eretnek, hanem 1) vakmerő, mert az Egyház általános tanának egy legmegalapozottabb dologban ellentmond, és mert ellenkező véleményének nincs megfelelő alapja. 2) Botrányt okoz, mert a híveket a szentek tiszteletétől eltántorítja. 3) Istentelen, mert az Egyházzal és magával a szenttel szemben igazságtalan. 4. Azon szekták eretneksége után bűzlik, melyek az Egyház szentté-avatásait kinevetik, és kultuszukat és a szentek közvetítését tagadják. Ha az Egyház a szentek kanonizálásában tévedhetne, akkor ez az Egyházat súlyos megvetésbe és meggyalázásba vezetné, mert a démonok kinevetnék, ha látnák, hogy olyan elátkozott van köztük, akit a hívek, mint Isten barátját és az Ő dicsőségének részesét tisztelik, és mint ilyenhez folyamodnak közbenjárásért.” A másik nagy német dogmatikus, Heinrich 1882-ben ezt írta e témával kapcsolatban: „Bár az egyes szentek szent- vagy boldog-volta nem hittétel, ugyanakkor azonban nem is közönséges partikuláris tény, mellyel kapcsolatban az Egyház igazságának és szentségének csorbulása nélkül tévedhet, hanem olyan tény, mely a vallás általános és legfőbb érdekével, különösen egyáltalán a szentnek a tiszteletével olyan jelentős összefüggésekben áll, hogy a legmagasabb egyházi tekintély tévedése ebben a dologban, ha nem is közvetlenül a hit- és az erkölcstan tisztaságát sértené meg, de ennek közvetve ártana. Ezért joggal lehet mondani Aquinói Szent Tamással, hogy egy kanonizáltnak szent- és boldog-volta az általános partikuláris tények és a hit-és az erkölcs-tana között bizonyos értelemben középen áll.      Ez világos lesz előttünk, ha meggondoljuk, hogy nem csak a tisztelet, az utánzás és a szentek közbenjárásának kérése általában, hanem az egyes szentek is és ezért ezek kanonizálása is Isten terveiben szerepel, és ennek megfelelően, bár nem formálisan és közvetlenül, de implicit és közvetve az isteni Gondviselésben bírja alapját.” Christian Pesch a pápának a szentté-avatásban való tévedhetetlenségének észokát röviden és velősen így foglalja össze: „Az észok abban található, hogy a vallási kultusz lesz beszennyezve, ha a pápa egy elkárhozottat állít ilyen ünnepélyes módon az egész Egyház elé mint a tisztelet tárgyát és a helyes élet példaképét. Az Egyház azért tévedhetetlen ezekben az esetekben, mert ő a vallás és az erkölcs dolgaiban az igaz hit tanítómestere. Tehát az Egyház a szentté-avatásnál tévedhetetlen. … A pápák tévedhetetlen tanítókként cselekszenek, ha valami hinni köteles dolgot írnak elő az egész Egyház számára. A szentté-avatáskor pont ez történik, tehát a pápa a kanonizáláskor tévedhetetlen tanítóként cselekszik.” Végül hallgassuk meg Joaquin Salaverri (1962) érdekes bizonyítását: „Mivel az Egyház azoknál a dekrétumoknál, melyekben ünnepélyes ítéletet alkot állandóan igényt támaszt a tévedhetetlenségre, és mivel a szentek kanonizálását ünnepélyes ítéletben definiálja, ezért tehát az Egyház a szentté-avatásokkor igényt tart a tévedhetetlenségre.” Tehát, kétséges vagy nem létező szentek vagy elkárhozott „szentek” megléte az Anyaszentegyház misekönyvében teljesen az isteni ígéret ellen szólna, mert ezáltal „a vallási kultusz beszennyeződne”, és „egyúttal a szentek és képeik és relikviáik egész tisztelete a legmélyebb gyökerében lenne szétrombolva”, és ráadásul mindez az Egyház szent-voltával direkt ellentmondásban áll. Ez az egész vita a szentté-avatás tévedhetetlenségéről pontosan ugyanazokat a jellegzetességeket viseli magán, mint az újraházasodott elváltak problémája. Valódi vagy csak magát annak képzelő teológusok és főpapok vitatkoznak arról, hogy egy bizonyos kérdésről mi az Egyház tévedhetetlen tanítása, miközben pusztán az a tény, hogy erről egyáltalán vitatkozni lehet, a gyakorlatban már alá is ásta ezt a tanítást.      Ha a dogma meglétét az érintett kérdésben nem tudják nem létezőnek kikiáltani, akkor ahhoz a taktikához folyamodnak, hogy a dogmát elválasztják a gyakorlattól, és ha ez sikerült nekik, akkor onnantól kezdve már azt tesznek vele, amit akarnak, úgy torzítják el, ahogy kedvük tartja, vagy ahogy a megbízóik előírják. Kasper bíboros híres beszédében, amivel az októberi szinódusra készítette elő a talajt az újraházasodott elváltak szentségekhez járulásának engedélyezéséhez, szintén ezt a gondolatmenetet követte: Fennen azt hangoztatta, hogy ahhoz a dogmához, hogy a házasság szentség, tehát felbonthatatlan, senki nem akar hozzányúlni, de ennek semmi köze a mindennapi gyakorlathoz. Ez utóbbiban megengedhető az „irgalmasság gyakorlása”, ami nem érinti a dogmát – állította.      Ezzel a szemléletmóddal, ami valójában csaknem minden katolikus csoportra érvényes – a karizmatikusoktól kezdve a hivatalos egyházi szervezeteken keresztül a Pius Közösségig és a „Pius-ellenállásig” – azt érik el, hogy a valódi katolikus vallás egyszerűen megszűnik, felolvad a protestantizmusban, vagy a New Age vallásban.      Hiszen a katolikus Egyháznak mindig és mindenki számára és mindenhol az objektív igazság és tan volt az alapja. Amit most tesznek: hogy a gyakorlatot elválasztják a hit tanától, az igazságtól, az nem más, mint egy lakóházat megfosztani az alapozásától, a tartóoszlopaitól. Ez olyan, mintha egy óceánjáró hajó a kikötőben hagyná a navigációs készülékeit, mondván, hogy az idő jó, a kapitány tapasztalt ember, és az utasok már úgyis ismerik az utat. Aztán az első viharban elsüllyednek, mert a sötétségben és a hullámok között még azt sem látják, hogy merre van észak. Vagy olyan, mint Luther tanítása, aki ugye azt mondta, hogy nyugodtan vétkezzünk, csak annál jobban higgyünk. (Ehelyütt nem lehet elfeledkezni arról a tényről, hogy a NOM megalkotásánál protestáns lelkészek segédkeztek a szabadkőműves Bugnininek.) És ezzel visszatértünk az elmúlt napokban feltett Cekada-tanulmányhoz a liturgikus változtatásokról. Joggal mondhatja valaki, hogy ezeknek nem mindegyike volt olyan rossz, és hogy a liturgia soha nem volt korábban sem valami változatlan, változtathatatlan valami.      Régi bölcsesség, hogyha valaki valami kellemetlent vagy veszélyeset akar másokkal elfogadtatni, akkor ezt a bizonyos dolgot sok jóval, kellemessel, helyessel együtt kell tálalnia. És az is tudott, hogy a javító jellegű, belülről fakadó, a tapasztalat adta változtatások valóban hasznosak. Csakhogy Bugnini változtatásaiban pontosan fel lehet ismerni a tendenciát, és ennek alapján fel lehet ismerni azokat a pontokat, melyek a liturgia, a mise misztikumának a lényegét érintették, és amik valójában Bugnini és csapata számára fontosak voltak, mert a katolikus szellemiséget züllesztették, rombolták szét szinte észrevétlenül.      Vegyük például a Nagyszombat liturgikus változtatásait: itt az olvasmányok népnyelven való előadása bizonyára nem elítélendő, hiszen azok elsősorban tanító jellegűek és a hittanulóknak szólnak (szinte olyanok, mint a prédikációk). Viszont a nádszálra tűzött három gyertya eltüntetése a maga gazdag szimbólumával és egy egyszerű gyertyával való kicserélése, már a gyökereinél támadja a Szentháromságtant, a katolikus vallás és Egyház isteni alapítását.      Vagy a Nagypénteki liturgia számos hitre káros változtatása közé tartozik minden bizonnyal az eretnekekért és szakadárokért mondott könyörgés átnevezése a keresztények egységéért mondott imává; a zsidókért való imában a térdhajtásra való felszólítás, vagy a kereszt előtti hódolat módjának megváltoztatása, de legeslegfőképpen az, hogy nemcsak a pap, de a hívek is megáldozhatnak [ezzel a valóságos jelentétben való hitet ásták alá, mint már tudjuk, kiváló eredménnyel, hiszen a szentostyában az élő Urat vesszük magunkhoz, Nagypénteken viszont a sírba tett, azaz halott Jézusról emlékezik meg a liturgia]. Mindezek után azonban az olvasóban joggal merül fel a kérdés, hogy Cekada atya és azok, akikhez ő tartozik, mit tartanak XII. Pius pápaságáról? Hiszen szerintük – lásd fentebb – az 1951-es, majd az 1955-ös változtatások is rombolták a hitet, viszont ilyet egy igazi pápa szerintük nem rendelhet el. De akármennyire is Bugnini dolgozta ki az újításokat, XII. Pius volt az, aki ezeket promulgálta, sőt, ő volt az, aki Bugninit kinevezte erre a munkára, sőt, aki egyáltalán egy bizottságot alapított, melynek kifejezett célja az egész római liturgia, Szent V. Pius liturgiájának a teljes körű átdolgozása volt. [Lásd QUO PRIMUM dokumentumot, amiben többek között ez áll: „Sem az elöljárók, sem az adminisztrátorok, kanonokok, káplánok és más világi vagy szerzetespapok, semmilyen címen nem kényszeríthetőek arra, hogy másként mutassák be a szentmisét, mint ahogyan azt Mi megparancsoltuk. Ugyanígy kihirdetjük és elrendeljük, hogy senki nem kényszeríthető vagy erőszakolható ennek a Misekönyvnek a megváltoztatására, és hogy ezen dokumentum nem vonható vissza és nem módosítható, hanem mindörökké érvényes marad, és megőrzi teljes érvényét, a Szentszék megelőző konstitúciói és dekrétumai ellenére is, éppígy bármely tartományi vagy szinódusi zsinat általános vagy különleges konstitúciója vagy ediktuma ellenére.”]      Akkor most ebből mi következik XII. Pius pápaságára vonatkozóan az ő tanításuk szerint? Vagy vegyünk egy még régebbi esetet: Mit kell tartani XIII. Leó pápaságáról, akinek egy Rampolla volt a jobbkeze, aki majdnem pápa lett, és akiről az egész világ tudta, hogy szabadkőműves. Ugye, az nem igazán hihető, hogy Ferenc József császár tudta, de XIII. Leó nem? Akkor most mit tartsunk egy olyan ember pápaságáról, aki egy ilyen embert tett az Egyház élére? Kérdés, kérdés hátán… Szent Pál mondja: „Urunk, Jézus Krisztus eljövetelét és a vele való egyesülésünket illetően ne veszítsétek el rögtön józanságtokat, és sem lelki kinyilatkoztatás, sem állítólag tőlünk eredő mondás vagy levél ne ijesszen meg benneteket, mintha az Úr napja már küszöbön állna. Semmiképpen meg ne tévesszen valaki titeket, hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek, aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek. Sőt, Isten templomában foglal majd helyet és istennek akar látszani. Nem emlékeztek, hogy minderről beszéltem nektek még amikor nálatok voltam? Tudjátok azt is, mi késlelteti föllépésének idejét. A gonoszság titka már munkálkodik, csak annak kell még eltűnnie, ami még késlelteti.” (2 Tesz 2,1-7) Anthony Cekada atya 2006 májusában „Why the New Bishops Are Not True Bishops” (Az új püspökök miért nem igazi püspökök) című cikkét, mely a www.traditionalmass.org honlapon olvasható, ezzel a kis történettel fejezte be. „Egy személyes anekdotával zárom soraimat. 1977 augusztusában egy régi vágású tradicionalista a kapucinus Carl Pulvermacher atyának (aki akkor kezdett el együttműködni az FSSPX-szel) e prófétai szavait mesélte el nekem: „ Akkor fogják újra engedélyezni a latin misét, amikor már nem lesz több érvényes pap.”      Nagyon nehéz elhinni, hogy az Egyház és vele a világ így nézhet ki, ha a templomokban valódi szentségeket szolgáltatnak ki, ha a tabernákulumokban valóban jelen van Urunk Jézus Krisztus, azaz, ha Isten kegyelme mindazokban dolgozik, papokban, hívekben egyaránt, akik a mai miséken megáldoznak (hiszen ezzel azt kellene elfogadni, hogy Isten kegyelme, a hit ereje - amiről azt mondta Urunk, hogy hegyeket képes megmozgatni - ilyen gyenge). Akkor már hihetőbb az a feltételezés, hogy a Szent Pál által említett valami, aminek el kell még tűnnie, hogy a gonoszság teljes mértékben kiteljesedjen, Urunknak a valóságos jelenléte volt a világ számtalan templomának tabernákulumában. És amikor a tabernákulumok üresek lettek (mert már nem volt több, illetve csak nagyon kevés, érvényes pap) – Carl Pulvermacher atyát idézve – nem volt már semmi, ami a Sátán működését feltartóztathatta volna – így jutottunk el a tömeges hitehagyáshoz és az újpogányság mai, soha el nem képzelt diadalához. De hol van az az egyházi tekintély, aki ebben a káoszban tanácsot adhat, aki pontos, hiteles útmutatást nyújthat? Amennyire én látom, a Sátán működésének, diadalának az egyik ismertetőjegye éppen a teljes szellemi zűrzavar, ennek pedig az egyházi tekintély, az egyház papságának teljes csődje. Mi marad tehát megoldásként egy egyszerű laikus számára? Azt hiszem, az egyetlen kiút az Urunkhoz, Istenünkhöz való még intenzívebb, még rendületlenebb imádkozás, hogy világosítson meg bennünket, mutassa meg, hogy mit vár el tőlünk, mi az Ő akarata. Mutassa meg nekünk, hogy ki a báránybőrbe bújt farkas, és ki az, aki még érvényes szentségeket nyújthat számunkra. Adja meg nekünk kegyelmét, hogy felismerjük a helyes utat, és adjon erőt, hogy azt – kerül, amibe kerül – követni tudjuk.      De ne feledjük, hogy akinek Isten megadta a tisztán látás adományát, attól megköveteli, hogy azt használja, és annak megfelelően döntsön és cselekedjen. Feltéve: 2014. április 21.