1. Egy örvendetes folyamat figyelhető meg lassan az „ellenállásban”, mégpedig az 1962-es misszálé „lefebvrista” dogmájától való elfordulás. Például Angliában a „Pius-ellenállás” köreiben ilyen hirdetés jelent meg: „Holy Week at Regina Martyrum House, Broadstairs, according to the pre-1955 Missal” – tehát a nagyhétnek az 1955. előtti misekönyv szerinti ünneplése. [Lásd: http://www.ecclesiamilitans.com/the_recusant_-_issue_15_-_march_april_2014.pdf]
Mit jelent ez, és miért tekinthető ez az irány örömtelinek?
2. Ahogy tudjuk már, a Novus Ordo Missae, VI. Pál új miséje nem az égből pottyant alá. Még csak nem is a „II. Vatikáni Zsinat” produktuma vagy pláne zsinatutáni eredetű, ahogy eddig a jóhiszemű konzervatívok vélték, hanem hosszú előtörténettel rendelkezik. A „zsinat által megújított” liturgia története egész konkrétan 1948-ban kezdődött, amikor XII. Pius külön bizottságot hozott létre azzal a céllal, hogy a római liturgia teljes megújulását indítsák el. [Lásd a honlap XXIII. János reformja című cikkét]
E bizottság titkára és ezzel a munkálatok felelőse egy fiatal lazarista-páter lett, név szerint Annibale Bugnini, aki, miként ezt ma már tudjuk, szabadkőműves volt, és végül a történelembe, mint az új mise atyja vonult be.
A bizottság kezeiből az első nagy reform 1951-ben került ki, egy „kísérleti húsvéti vigília”, amit 4 évvel később, 1955-ben a nagyhét teljes átalakítása követett, mely már nem kísérleti volt, hanem általánosan kötelező érvényű változtatás.
VI. Pál a Novus Ordo bevezetéséhez 1969. április 3-én megjelentetett „Missale Romanum” kezdetű apostoli konstitúciójában ezt az eseményt így kommentálta: „A keresztény nép köreiben azonban már jó ideje növekvő mértékben bontakozott ki a liturgikus megújulás, amit elődünk, XII. Pius szavai szerint, »Isten Gondviselésének korunk embereivel szembeni működésének és a Szentléleknek Egyházában való kegyelemteljes tevékenységének kell tekinteni«. (Lásd XII. Pius: 1956. szeptember 22-i beszédét a Nemzetközi Pasztorál-liturgikus Kongresszus résztvevőihez Assisiben [!!]: AAS 48 – 1956) Ez a megújulási mozgalom messzemenően világossá tette, hogy a Római Misekönyv szövegeinek szüksége van az átdolgozásra és a kibővítésére. Ezt az átdolgozást XII. Pius kezdte meg a húsvéti éjszaka és a nagyhét újrarendezésével (lásd a Rítuskongregáció 1951. február 9-i Dominicae Resurrenctionis kezdetű dekrétumát: ASS 43 – 1951, 128. oldal; az 1955. november 16-i Maxima redemptionis nostrae mysteria dekrétumot: ASS 47 – 1955, 838. oldal), amivel mintegy az első lépést tette meg, hogy a Római Misekönyvet korunk érzéseihez igazítsa.”
Annibale Bugnini jobbkeze, P. Carlo Braga a megújított húsvéti vigíliában „a faltörő kos fejét látta, mellyel az addig statikus liturgia erődítményét betörték”, és a későbbi Ferdinando Antonelli bíboros 1956-ban ezt a változtatást „Szent V. Piustól mostanáig a liturgia történetének legfontosabb aktusának” nevezte.
Ezek mind olyan férfiak kijelentései, akiknek ezt tudniuk kellett. Valóban, az 1955-ös nagyheti reformot a NOM felé vezető út egyik fontos első lépésének lehet és kell tartani. Ez különösen abban a tökéletes alázatnélküliségben és tiszteletlenségben mutatkozott meg, mellyel ennél a „reformnál” a római liturgia legrégebbi szertartását kezelték. Gondolkodás nélkül egyszerűsítettek, megváltoztattak, kihúztak rítusokat, újakat találtak ki, mintha ezek teljesen emberi alkotások, és ezért tetszés szerint változtathatóak és a korhoz igazíthatóak lennének. Ezzel elsősorban a liturgia megszentségtelenítése zajlott le, ami aztán beteljesedését a NOM profán ember alkotta-liturgiájában találta meg.
E „zsinati reform” egyes elvei ugyancsak megvalósításra kerültek. A pap ekkor fordult először szembe a néppel – „versus populum” – fontos szertartások alatt, mint például virágvasárnap a pálmaszentelésnél vagy húsvét éjjel a vízszentelésnél. A népnyelvet is ekkor vezették be első ízben liturgikus nyelvként (a húsvétéjjeli olvasmányoknál vagy a passió előadásánál) és ekkor váltak a laikusok a liturgia „végzőivé”, miközben a pap, a tényleges celebráló és a liturgia végzője oldalt „ül és fülel”. Nagypénteken először találkozunk az oltártól elválasztott, és a székeken és a pulpitusnál lezajló „igeliturgiával” (csakúgy a húsvét éjjeli olvasmányoknál), miközben a nagypénteki csonkamisét áldoztatási ünneppé változtatták át, amivel a NOM alakját a két asztallal – egyik az Isten szaváé és a másik az Úr testéé – szintén megelőlegezték.
Még egy csomó más változtatást is fel lehetne sorolni, melyek kifejezésre juttatják, hogy ez a „megújított nagyhét” teljes szakadást jelentett a római Egyház hagyományos, ősrégi, megszentelt liturgiájával és elveiben előrajzolta a „zsinati liturgiát”. De túl messze vezetne, ha ehelyütt túlságosan belemennénk a részletekbe. Ugyanakkor kiindulhatunk abból, hogy Bugnini pontosan tudta, mit tesz, amikor pont ezen a ponton, az egész egyházi év legszentebb napjainál és az Egyház legrégibb szertartásainál kezdte meg romboló munkáját. Ezzel a döntő „gátszakadás” megtörtént, a faltörő kos feje első munkáját elvégezte.
1960. július 8-ig tartó fennállása alatt a Bugnini-bizottság még néhány további reformot is végrehajtott, mint például a rubrikák [előírások, szabályok, amik szerint a szertartásokat végezni kell] és a liturgikus naptár átdolgozása.
Roberto de Mattei: A II. Vatikáni Zsinat – Egy eddig megíratlan történet című könyvében ezt írta: „Fennállásának 12 évében (1948. június 28-tól 1960. július 8-ig) – említi meg Bugnini – a bizottság 82 ülést tartott és abszolút titoktartás mellett dolgozott. »A bizottság a pápa teljes bizalmát élvezte, akit Msgr. Montini folyamatosan tájékoztatott, és még gyakrabban, hetente P. Bea, XII. Pius gyóntatója.« Gyakorlatilag minden liturgikus könyvet megújítottak, különösen a Divinum Officium-ot és a Szent Hetet. … Úgy tűnik, e reform egész rációja – ezt joggal észleljük – a racionalizmusból és archeologizmusból szőtt keverékből van átitatva olykor fantáziadús adalékokkal.”
Végül mind ezek a reformok összefoglalva bekerültek XXIII. János alatt az 1962-es római misekönyv új kiadásába, aki önkényesen még Szent József nevét is felvette a mise kánonjába.
Bugnini időközben a „II. Vatikáni Zsinat” Előkészítő Liturgikus Bizottságának titkára lett, és ebben a tulajdonságában alkalma volt azon szöveg megfogalmazását jelentős mértékben befolyásolni, mely aztán „Sancrosanctum Concilium” liturgikus konstitúcióként a sajnálatos anti-zsinat nyitányául szolgált, és annak „legtöbb nagy témájánál felvilágosult és szerencsés módon az előjátékot képezte”, ahogy ezt Rahner-Vorgrimler a „Kis zsinati kompendiumukban” magasztalják.
1962 végén XXIII. Jánosnál Bugnini ugyan kegyvesztett lett, de VI. Pál 1963-ban újra kitüntette, és a zsinat által elhatározott liturgikus reformok megvalósításával bízta meg. Ez először az 1965-ös „átmeneti misekönyv”, majd onnan néhány nagy lépéssel, mint például az 1967-es „német kánon” és az 1968-as új „kánonok” bevezetése, végül az 1969-es Novus Ordo megalkotásához vezetett.
E rövid áttekintésből kiderül, hogy a NOM egy folyamat végterméke, mely 1948-ban kezdődött és több szakaszon keresztül vezetett, melyből az első döntő minden bizonnyal az 1955-ös nagyheti reform volt. Egy és ugyanaz az ember, aki ezt a folyamatot felelősen előrelendítette, a szabadkőműves Annibale Bugnini volt.
Ezért alapjában véve azt lehetne feltételezni, hogy azok, akik a NOM-t jó okból elutasítják, mind azon lépcsőfokot is elutasítják, melyek ezt létrehozták. Hűséges katolikusként logikus és konzekvens a Bugnini előtti, vagyis az 1955 előtti liturgiához ragaszkodni, vagy nem?
Csodálkozással kell megállapítanunk, hogy ez a „hagyományhű” katolikusok között mégsem magától értetődő, mint ahogy vélnénk.
És ezzel elérkeztünk a tradicionalisták, közelebbről a Pius Közösség soraiban lezajlott liturgikus fejlődés bemutatásáig.
3. Aki Pius Közösséget mond, az ezalatt Lefebvre érseket érti. Azt kell tehát megnéznünk, hogy miként nézett ki Lefebvre érsek viselkedése a liturgikus kérdésekben. Mindenki úgy véli, hogy ezt világosan ismeri: Lefebvre érsek kategorikusan elutasította a NOM-t, és a régi mise harcos védelmezője és megmentője volt, nem igaz? Nos, hogy ez nem egészen van így, azt a XXIII. János reformja és Pragmatikusok és dogmatikusok című cikkekből már nagy részben kiderült. [Ezért itt most csak azokat a részleteket fordítom le, melyek az említett cikkben még nem kerültek szóba.]
Az biztos, hogy Mgr. Lefebvre visszautasította VI. Pál NOM-ját. Mindazonáltal ebben a kérdésben sem volt a magatartása a kezdetekben annyira éles és egyértelmű, mint később. Econe-ban nem mutattak be új misét. De a szeminaristáknak a kezdetekben azt mondták, hogy a szünidőkben, ha nincs lehetőségük régi misén részt venni, részt kell venniük az új misén és áldozniuk kell rajta, és ehhez csupán egyetlen feltételt szabtak, hogy ha azt rendesen, „méltóan” és sok kreatív toldalék nélkül ünneplik. Később ez már nem parancs, hanem engedmény volt, még később eltűrés, végül, a 70-es évek végén a NOM-on való részvételt általánosan és végérvényesen megtiltották.
Ezzel párhuzamosan folyt annak a kérdésnek az eldöntése, hogy a liturgiának melyik formáját kell a közösségben alkalmazni. Lefebvre érsek a NOM elutasítása mellett a zsinati liturgikus reformot alapvetően jónak tartotta és végre is hajtotta, ezért vette át az 1965-ös misekönyvet. Ez volt tehát az a rítus, melyet Econe-ban a kezdetektől bemutattak. Néhány szeminarista, különösen az angol- és németnyelvű országokból, megbotránkoztak ezen. Fr. Cekada így emlékszik: „Mi, amerikaiak becsapva éreztük magunkat, amikor megérkeztünk Econe-ba, és ott egy modernizált tridenti misét találtunk. Az oltár lépcsőiről eltűnt a 42. zsoltár, a pap úgy, mint a NOM-ban oldalt ült, a szentleckét és az evangéliumot a csendes misében az olvasópultról a nép felé fordulva olvasták és más újítások.”
Valószínűleg a hasonlóan gondolkodó szeminaristák voltak azok, akik végül, többek között az olvasóállvány rejtélyes eltűnése által, egy régebbi liturgikus verzióhoz való visszatérést kierőszakolták. Így lett Econe korai éveinek „tradicionális miséje XXIII. János 1962-es rítusának a zagyvaléka, VI. Pál közbenső modifikációjából azokkal az elemekkel kombinálva, melyeket az érsek szeretett, melyek Franciaországban szokásban voltak, és amihez még alkalmanként hozzájött az 1955 előtti liturgiából néhány adalék”, emlékszik Fr. Cekada.
Ugyancsak ő írja: „Ha az 1970-es években egy FSSPX-pap szentelése után visszatért hazájába, adaptálta az ottani liturgikus szokásokat. Az angol nyelvű országokban és Németországban ez az 1955 előtti misekönyvek, rubrikák és breviáriumok voltak. Franciaországban XXIII. János könyveit használták. A liturgia témáját az FSSPX 1976-os káptalanán tárgyalták. Ott arra a kompromisszumra jutottak, hogy a papoknak megengedett hazájuk liturgikus szokásait követni. Az amerikai kápolnákban és szemináriumokban az 1955 előtti liturgikus könyveket és gyakorlatokat követtük.”
Ez történt Németországban is. Tehát az 1970-es években a liturgia kérdésében még a Pius Közösségen belül sem volt egységes megoldás, hanem egyfajta pluralizmus uralkodott, ami annál is jobban meglepő, mert hiszen az egész tradicionális mozgalom központi kérdésének éppen mindig a mise-kérdés számított és számít.
Sőt, a liturgiának és reformjának a kérdése az FSSPX-ben még külön tanulmányok és vizsgálatok tárgyát sem képezte, ami még meglepőbb. Fr. Cekada még arról is biztosít bennünket: „Hogy világosan fejezzük ki magunkat: Econe-ban egyáltalán nem tanították, hogyan kell a misét bemutatni.”
Mindezen tisztázatlanságok és hiányosságok ellenére végül mégiscsak meghúzták a csavarokat. Fr. Cekada erről így számol be: „Az 1980-as években Lefebvre érsek az egész FSSPX számára kötelezően előírta XXIII. János miséjének és breviáriumának a használatát. Ahogy mi később megtudtuk, ez része volt annak a tárgyalásnak, amit Lefebvre érsek Ratzingerrel és II. János Pállal folytatott. Ő kérte, hogy az 1962-es könyveket használhassa, ugyanazt a könyvet, ami aztán később II. János Pál indult-miséje számára elő lett írva, és a Péter Közösség és Ratzinger 2007-es Motu-miséje számára is. 1982 őszén, P. Sanborn, az amerikai szeminárium rektorának tiltakozása ellenére Amerikában is XXIII. János misekönyvét és breviáriumát tették kötelezővé.”
(A fotókon XXIII. János, VI. Pál és Mgr. Bugnini, VI. Pál azon protestáns lelkészek társaságában, akik a NOM megalkotásában aktívan vettek részt, VI. Pál és Mgr. Woytila látható)
Feltéve: 2014. április 16.
4. Eszerint az 1962-es liturgia mellett való lehorgonyzás tisztán politikai, diplomácia és pragmatikus döntés volt. Utólag mégis megpróbálták teológiailag legitimálni, kivált, hogy azon ismertetőjeggyé vált, mely ettől kezdve a „tradicionalistákat” jótékonyan megkülönböztette a „szedisvakantistáktól”.
A liturgikus kérdés az 1983-ban Amerikában a Pius Közösség vezetése és a legendás „9” között lezajlott viszály kirobbanásában is jelentős szerepet játszott – azon 9 amerikai pap esetében, akik ott részben fontos hivatalokat töltöttek be, és akiket teológiai nézeteik miatt, melyek nem illettek már az FSSPX irányvonalába, teketória nélkül az utcára tettek. Egyúttal felforgató elemeknek bélyegezték meg és a szedisvakantizmus prototípusává tették őket, ami ekkor kapta meg FSSPX-ellenes, lázadó és szakadár bélyegét, ami a mai napig sajátja.
Lefebvre érsek, aki ebben az időben még maga töltötte be az FSSPX rendfőnöki tisztét, maga is elutazott az USA-ba, ahol úgy gondolta, hogy még onnan levelet kell írnia a „Barátoknak és Jótevőknek”, amit 1983. április 28-án meg is tett, és amiben keserű panaszt tett a kilencek ellen: „Ahogy már hosszú évek óta az északkeleti disztrikt legtöbb papjának az FSSPX-szel való kapcsolatában lappang és állandó nehézségek tárgya volt, most nyíltan napvilágra került, amikor e papok azon három pap egyikét, akit én 1982. november 3-án szenteltem pappá, abban az elhatározásában, hogy a közösség liturgiáját visszautasítja, támogatták. Ezzel a régóta fennálló egyenetlenség személyesen köztem és a közösség között nyílt lázadássá fajult. Ez a szélsőséges lelkületnek, valamint a liturgia, a pápaság és a liturgia-reform szentségeinek a területén a szakadáshoz való hajlam eredménye. Elvetik az FSSPX-ben mindig használt liturgiát, és XII. Pius pápának XXIII. János által jóváhagyott liturgiáját, és ezzel a zsinat-előtti liturgiát veszedelmesnek jelentik ki. Ez a radikalizmus nem az FSSPX sajátja. A Pius Közösség gondolkodásának és viselkedésének az alapelve abban a fájdalmas válságban, melyet az egyház jelenleg átél, az Aquinói Szent Tamás Summa Theologica-jában (II. II. q. 33.a4) tanított elv, miszerint az Egyház tekintélyének csak »a hitet közvetlenül fenyegető veszély esetén« szabad ellenszegülni. Csakhogy XII. Pius pápa és XXIII. János pápa liturgiája nem jelent veszélyt a hitre, miközben VI. Pál pápa liturgiája nagy veszélyt jelent a hit számára, és ezért nem fogadható el.”
Lefebvre érsek tehát a „közösség liturgiájáról” beszél, ami „az FSSPX-ben mindig használt liturgia”, ami „XII. Pius pápának XXIII. János által jóváhagyott liturgiája”, illetve „XII. Pius pápa és XXIII. János pápa liturgiája”. Ehelyütt az érsek azon két különleges kedvencét nevezi meg, melyek a több néven emlegetett liturgia iránti vonzódását valószínűleg motiválhatták. Először: Lefebvre érsek nagy tisztelője volt XII. Piusnak, akit személyesen is jól ismert, aki őt püspökké és apostoli delegátussá tette, aki számára egyszerűen egy „nagy pápa” volt, és akivel kapcsolatban soha a legkisebb bírálatot sem volt hajlandó eltűrni. Ezért számára „XII. Pius pápának XXIII. János által jóváhagyott liturgiája” csak egy minden kétséget kizáróan magasztos liturgia lehetett.
A második egészen különös vonzalma és szeretete természetszerűen az általa alapított közösséget illette, ami miatt ugyanilyen szeretetteljesen ragaszkodott a „közösség liturgiájához”, ami talán egy Freud-i elszólás volt, de ugyanakkor mély bepillantást enged az érsek gondolataiba. Hiszen, nekünk, katolikusoknak normálisan az Egyház liturgiájához vagy a római liturgiához kell ragaszkodunk, nem egy „közössé liturgiájához”, ami addig, ahogy fentebb azon kor tanújától már hallottuk, éppenséggel nem volt egységes.
Továbbá azt is láthatjuk, ahogy az érsek a Bugnini-reform elutasítását „radikalizmusnak” jelenti ki és nyomban a „szedisvakantizmussal” köti össze. Még világosabban szól a szeminaristái előtt 1983. május 20-án tartott beszédében, melyben megemlíti az USA-ban történteket, és kifejezetten egy „szedisvakantista szellemiségről” beszél: „Nem akarok szakadár lenni. De ők gyakorlatilag szakadárok, mivel nem ismerik el a pápát és nem imádkoznak a pápáért, mert számukra gyakorlatilag nincsenek többé érvényes szentségek, és nem akarják XXIII. János liturgiáját elismerni, ami a tridenti liturgia. [lásd ezzel kapcsolatban Fr. Cekada most feltett cikkeit, amelyekből kiderül, mennyire tridenti még ez a rítus!] Tehát azt is mondaniuk kell, hogy XXIII. János nem volt pápa. Hova vezet ez? És XII. Pius, hiszen nem ismerik el XII. Pius megújított nagyheti liturgiáját sem, akkor XII. Pius sem pápa már? Hova jutunk mindezzel? Ez őrültség, nem gondolkodnak … Tehát ez valódi szakadás!”
A Bugnini-féle liturgia-reform elutasítása tehát az érsek számára egyet jelentett XII. Pius és XXIII. János pápák elutasításával, és ezzel nem mással, mint a szakadással. Különös furcsaság marad, hogy e reform végtermékének, a Novus Ordonak az elutasítása, mely mai napig az FSSPX sajátja, miért nem jelentette egyúttal VI. Pál elutasítását is és ezáltal szintén szakadást? Ezt azonban, ahogy ismert, az érsek messzemenően elutasította magától. Megokulásul Aquinói Szent Tamásnak a Summa Theologica-jában kifejtett elvére utal, miszerint az Egyház tekintélyének csak „a hitet közvetlenül fenyegető veszély esetén” szabad ellenszegülni, és egy ilyen közvetlenül fenyegető veszély csak magának a végterméknek, azaz a NOM-nak bevezetése után jött létre. [Óriási, e gondolatmenet szerint tehát, ha egy gyermek egy éles késsel játszik, az nem jelent veszélyt, a veszély csak akkor lép fel, ha már véresre összeszabdalta, esetleg halálosan megsebesítette magát a késsel.]
Az érsek még részletesebben beszélt 1983. április 24-én az amerikai Rigdefield-ben a szeminaristák előtt tartott beszédében, amiben azt magyarázta el nekik, hogy miért váltotta le nem sokkal azelőtt rektorukat, Sanborn abbét és miért rúgta ki őt a közösségből. A szakadást közvetlenül az váltotta ki, hogy egy amerikai pap vonakodott az 1962-es liturgiát használni. „Nos, ez a liturgia Econe liturgiája. Ez az a liturgia, amit én magam 20 év óta használok. Ez az a liturgia, amit mi, többé-kevésbé a közösségben mindenütt használunk.” Hogy ezek az állítások nem egészen felelnek meg a valóságnak, azt már fentebb láttuk, de az érsek azon képességével, hogy mindig saját valóságot alkosson magának, ha céljai ezt tették szükségessé, lentebb még egyszer találkozunk.
5. Miután az érsek a Bugnini-reform elutasítását megint összekötötte a szedisvakantizmussal és a szakadás közelébe helyezte, beszédében újra az ő elvével, „az Egyház elvével” jött elő, ami szerinte Aquinói Szent Tamás elve, és a fent már említett cikkelyt idézte a Summa-ból: „Tehát, mit mond Aquinói Szent Tamás a tekintélyről az Egyházban: Mikor utasíthatunk vissza valamit az Egyház tekintélyétől? Az elv a következő: Csak, ha a hit a kérdés. Csak ebben az esetben, más esetben nem. Csak ha a hit kérdőjeleződik meg ... és ezt találjuk a Summa Theologica-ban. Szent Tamás válasza úgy hangzik, hogy nem szegülhetünk szembe az Egyház tekintélyével, engedelmeskednünk kell: ‘Sciendum tamen est quod ubi immineret periculum fidei.’ Periculum fidei, vagyis hitünkre leselkedő veszély … ‘etiam pubice essent praelate a subditis arguendi’, vagyis az alárendelt a tekintély ellen lehet engedetlennek lenni, ha a hit kérdőjeleződik meg (‘periculum fidei’): ‘Unde et Paulus, qui erat subditus Petro, propter imminens periculum scandali circa fidem, Petrum publice arguit’, vagyis Szent Pál szembeszállt Szent Péterrel, mert veszély keletkezett a hit számára (lásd Gal 2,11). Ez Szent Tamás elve, és én nem tudok más okot felhozni, ami megengedné, hogy a pápának ellenálljak. Nagyon súlyos dolog a pápa ellen, az Egyház ellen lenni. Nagyon súlyos, és ha arra gondolunk, hogy ezt kell tegyük, hogy ezt kell tennünk (a Szentatyának ellenállni), csak ezért, hogy a hitet megőrizzük, és nem valami más okból.”
Erre a pontra egy kicsit mélyebben bele kell menni, mert ez képezi az alapját arra az FSSPX-ben a mai napig makacsul védelmezett dogmának, miszerint a hit okaiból, és csakis a hit (vagy az erkölcs) okaiból szabad a pápával vagy egyáltalán bármilyen tekintéllyel (természetesen különösen magának a Pius Közösség „rendkívüli tekintélyeivel”) szemben engedetlennek lenni. Mint többnyire, amikor a Pius-teológusok a Szentírással vagy Szent Tamással vagy valamilyen más forrással érvelnek, a dolgokat tökéletesen kiszakítják az összefüggésekből, és önkényesen saját céljaiknak alárendelik és kicsavarják. Az említett cikkely Szent Tamás Summa-jából valójában egyáltalán nem az engedelmességet tárgyalja, hanem a „correctio fraterna” kérdését, azaz a testvéri feddést. Engedelmesség és testvéri feddés két teljesen különböző dolog, melyek két különböző erényhez tartoznak, az első az igazságosság kardinális erényéhez, a másik a legmagasabb isteni erényhez, a szeretethez. Ennek megfelelően Szent Tamás az engedelmességet egy egészen más helyen, nevezetesen IIaIIae q.104-ben tárgyalja, és ott megnevezi az engedelmesség szokásos megkülönböztetéseit, feltételeit, határait és korlátait. Egy szót sem ejt arról, hogy a hitet fenyegető veszély és egyedül ez igazolja az engedetlenséget. Sokkal inkább az egyszerű, a Szentírásban megalapozott elvet követi, nevezetesen, hogy konfliktus esetén Istennek inkább kell engedelmeskedni, mint az embereknek.
Az érsek által említett Quaestio 33-ban a testvéri feddést tárgyalja, és a 4. cikkelyben Szent Tamás azt a kérdést veti fel, hogy vajon egy ilyen feddés az egyházi felsőbbségekkel szemben is gyakorolható-e. Alapvetően igennel válaszol a kérdésre, hiszen mivel a „correctio fraterna” a szeretet aktusa, és nekünk természetesen és mindenekelőtt vezetőinket kell szeretnünk, magától értetődően velük szemben is helyénvaló a szeretetnek eme bizonyságtétele. Persze egy feljebbvaló ilyen megfeddése az alárendeltje által természetszerűen megfelelő óvatossággal és visszafogottsággal történhet csak, „szelídséggel és tisztelettel”, és ezért normális körülmények között nem a nyilvánosság előtt, kivéve azt az esetet, melyben a hit kerül veszélybe. „Ugyanis tudni kell, hogy ott, ahol a hitet veszély fenyegeti, a feljebbvalókat az alárendeltek nyilvánosan is rendreutasíthatják. Így utasította Szent Pál, aki pedig alá volt rendelve Péternek, egy közbotrány által a hitet fenyegető veszély miatt Pétert nyilvánosan rendre.”
Az apostolfejedelmek Péter és Pál közötti híres összeszólalkozásánál tehát, amit „tradicionalista” körökben mindig a szedisvakantizmus elleni érvként és a pápával szembeni „elismerni és ellenkezni” kurzus mellett vetnek be, nem Szent Pálnak Szent Péter által a hittel szembenálló utasítása vagy tanítása elleni jogos engedetlenségéről vagy ellenállásáról van szó, hanem Szent Pálnak egy szeretetteljes testvéri feddéséről, mert Szent Péter személyes viselkedésével közbotrányt okozott, ami a hit számára veszélyessé válhatott volna. Az ember alig érti, hogyan juthatott valakinek eszébe ebből azt a következtetést levonni, hogy a jogszerű pápával szemben engedetlennek szabad lenni, ha ez a hit ellen mond vagy tesz valamit, másfelől azonban csak a hit igazolja az engedetlenséget, és ezt még elvként is feltüntetni.
Valójában a pápával szemben néhány dologban igenis lehet engedetlen lenni, és szabad neki ellenállni, de egészen biztosan nem a hit dolgaiban. Ellenkezőleg, hitünk éppen az egyházi Tanítóhivatallal szembeni engedelmességtől és ennélfogva mindenekelőtt hivatalának gyakorlásában a pápától függ egészen.
Ezzel szemben a Pius-vezetők „elve” máig megenged egy kétszeres, igen patent alkalmazást, nevezetesen egyfelől a „Szentatyával” szembeni engedetlenségük igazolását (végülis a hitről van szó), másfelől az „ellenállás” papjait és híveit (és püspökeit) a „jogszerű tekintélyek” elleni lázadással vádolni és emiatt megbüntetni (mert itt nem a hitről van szó!). Mert azt, hogy a hit mikor van és mikor nincs veszélyben, praktikus módon maguk a Pius-vezetők döntik el kényük-kedvük szerint. Ezért alattvalóiknak velük szembeni nyilvános testvéri rendreutasítása nem lehet más, csak lázadás és dölyf.
Feltéve: 2014. április 17.
6. Kicsit többet időztünk az előző pontnál, hogy megmutassuk, milyen ingoványos teológiai talajon áll némely piusközösségi dogma és milyen sovány talajon nőttek a mítoszaik. Lefebvre érsek mégis azt állítja, hogy Szent Tamás a „correctio fraterna” témáról szóló cikkelyében megengedi, hogy a hit megőrzése érdekében – és csak ebből az okból – szembeszálljunk a pápával. Majd így folytatja: „Ezután alkalmaznunk kell ezt az elvet. Nekem az a véleményem, hogy XXIII. János pápa liturgikus reformjában semmi olyan nincs, ami a hit ellen szólna. Vehetik a főpapi misét, a rituálét, a breviáriumot, a római misekönyvet, és … XXIII. János pápa eme könyveiben mi van a hit ellen? Semmi! És ezért én nem tudom visszautasítani XXIII. János könyvét, mert ő a pápa, és a pápa adta nekem ezt a könyvet, és nekem engedelmeskednem kell. VI. Pál reformja, az valami egészen más … VI. Pál pápa reformjának e könyvében nagyon komoly veszély rejlik a hitem számára. Ezért utasítom vissza, mert ennek a reformnak az ökumenizmus az ideája és az indítóoka. … És ez az ökumenizmus minden katolikusat eltávolít, ami a protestánsoknak nem tetszik. Ez hihetetlen.”
Vagyis az érsek szerint csak VI. Pál misekönyvében található veszély a hitre nézve, XXIII. János reformja valójában XII. Pius reformja, és – az érsek szerint – mindenben ugyanazokat az elveket követi, mint amelyek Szent X. Pius reformját követték. [Zaby atya itt újra idézi Lefebvre érseknek azon mondatait, melyeket a XXIII. János reformja című cikkében, mint Lefebvre érsek „második érvét” említi.]
Ahogy már fentebb szó volt róla, Mgr. Lefebvre kifejezetten bírta azt a képességet, hogy a maga számára olyan valóságot teremtsen, ami megfelel az ő elképzeléseinek. Fentebb már megmutattuk, hogy történelmi tény és nagyonis igaz, hogy senki más, mint Bugnini volt az, aki 1948-tól kezdődően a liturgikus reformok kitalálója, megalkotója és felelőse volt.
Majd Lefebvre érsek azonban így folytatja: „Ezért (XXIII. János pápa) e reformját illetően azt mondtam, hogy engedelmeskednünk kell a pápának, különösen mivel nincs okunk, hogy ne ezt tegyük. És én úgy gondolom, hogy az nagyon fontos, hogy a pápának engedelmeskedjünk, ez az engedelmesség nagyon fontos. Miért nem vesznek (az elszakadók) egy másik liturgiát, mint például a keleti liturgia, miért nem veszik a kopt liturgiát, vagy egy másikat? Miért választják éppen Szent X. Pius pápa liturgiáját? [?] Nincs okom, hogy ne engedelmeskedjek XXIII. Jánosnak.”
Lám, egyszerre tehát „nagyon fontos a pápának engedelmeskedni”, miközben az érsek adós marad a válasszal, hogy akkor miért nem követi a pápát például az 1965-ös rítus, vagy pláne az 1969-es NOM elfogadásával? Ha annyira a pápával szembeni engedelmességre hivatkozik, akkor ezekben miért nem követi őket?
Szerinte Bugnini-nak a Szent Hét liturgiájában 1951-ben és 1955-ben végrehajtott változtatásai nem voltak károsak a hitre? Nem jelentettek merényletet a szent, katolikus Anyaszentegyház és szent, a Szentlélektől inspirált liturgiája számára?
Holott az okok, amelyekre a szabadkőműves-bugninista liturgikus reformok alapszanak, tökéletesen világosak. Ebből a római katolikus pap számára magától adódik annak szükségessége, hogy a római liturgiát úgy ünnepelje, ahogy az e reformok előtt érvényben volt, ahelyett, hogy egyszerűen maga válassza ki, melyik liturgiát akarja ő ünnepelni, melyik a számára még elfogadható a Bugnini-féle újítások közül, vagy netán a keletit vagy a koptot akarja-e bemutatni, ahogy Lefebvre érsek mondja.
És az is nagyon önkényes és szubjektív, ha valaki maga akarja annak pontos időpontját meghatározni, mettől kezdve jelentenek veszélyt a hitre nézve a NOM-hoz vezető liturgikus reformok.
7. De még egy további elv is szerepet játszik az érsek viselkedésében, nevezetesen az a törekvése, hogy a progresszizmus és a szedisvakantizmus között a mérsékelt közepet alkossa. Az érsek ugye visszautasítja a „radikalizmust” és a szedisvakantisták „szélsőséges szellemiségét”, és „mérsékelt” akar maradni. Ezt mondja: „Egyesek bal irányban hagyják el a közösséget, mások jobbra térnek el. Azok, akik a közösséget balra hagyták el, a NOM-t használják, ők progresszisták, ők már nem harcolnak a progresszizmus ellen. Akik jobbra mennek el, azok számára már nincs több kapcsolat Rómával, nincs több kapcsolat az Egyházzal, és ők valahol máshol keresnek maguknak pápát …”
Ez utóbbiak Lefebvre érsek szerint természetesen a szedisvakantisták, ők pedig az 1955 előtti könyveket használják. Ha tehát valaki e két szélsőség között a közepet akarja alkotni, akkor e két évszám között: 1955 és 1969 a számtani közepet kell kiválasztania, és ez a matematika szabályai szerint 1962. Ezzel tehát az 1962-es liturgia lett a mérsékelt közép a Szent X. Pius liturgiáját használó szedisvakantisták és a VI. Pál NOM-ját használó progresszisták között. Valójában tehát e döntés mögött a matematika, a pragmatizmus és a politika áll keresztapaként, nem pedig a teológia, a jog és a történelem.
[Zaby atya ehelyütt még folytatja ezt a számtani játszadozást: Ha a „tradicionalisták” az 1962-es könyveket használják, akkor ezzel ezt teszik meg a „régi misévé” az „új misével” szemben, vagyis ez az új véglet a NOM-mal szemben. És ha e kettő között akarják a gyakorlott dialektikusok a közepet megtalálni, akkor Bugnini 1965-ös reformjára bukkannak, amit XVI. Benedek akart legendás motu propriojával propagálni. 1965 és 1969 között a közép 1967, éppen az az év, amikor „véletlenül” a mise kánonja német nyelven megjelent. A következő közép 1968 lenne, amikor az új kánonok szövege bevezetésre került, és ezután már csak 1969 marad a maga NOM-jával.]
De ha az egész ügyet a józan ész és nem a számtan oldaláról nézzük, akkor alig látjuk be, hogy valakinek azért, hogy egyfelől a halál szélsőségét, másfelől az egészség szélsőségét elkerülje, e két véglet között feltétlenül a betegséget kell választania, mint a „mérsékelt közepet”. Hiszen az a logikus, hogy aki menekül a haláltól, az mindenekelőtt az egészséget keresi.
Ezért az egészséges római-katolikus liturgia kizárólag az Annibale Bugnini által meghozott reformok előtt található meg.
(Ezzel arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy Lefebvre érseknek a XXIII. János liturgiájához való ragaszkodásáért valójában más dolgok felelősek – például a Cekada atya által említett II. János Pál alatt Lefebvre érsek és a zsinati Róma között folyó tárgyalások, ahol az érsek XXIII. János reformjának az elfogadásával akart jó pontokat szerezni.
8. A „közösség liturgiája” a maga Bugnini-féle Nagyhetével egyre jobban az FSSPX egyedüliségének jelévé vált, hiszen velük ellentétben még néhány Ecclesia Dei közösség és már konzervatív csoportosulások is megengedik maguknak, hogy legalább részben újra a korábbi nagyheti liturgiát használják.
Ezért örömteli jel most, hogy a „Pius-ellenállásban” is lassan „eszmélni” kezdenek. Ez talán azt is mutatja, hogy lassan elkezdenek egy kissé gondolkozni, ahelyett, hogy egyszerűen csak a lefebvrista dogmákat szajkózzák.
Így talán még arra is van remény, hogy lassan elkezdjenek gondolkodni más kérdéses magatartás és ideológiai pozíció fölött is, amik eddig a szedisvakantizmus vaskeménységű tabu-pecsétje alatt érinthetetlenül zárva voltak. Ily módon a nagyheti liturgia valóban a remény jele lehet a feltámadásra (számukra is):
„Ut per passionem ejus et crucem ad resurrectionis gloriam perducamur – Hogy kínszenvedése és keresztje által a feltámadás dicsőségébe jussunk
(A két utolsó fotón a Nagy Szent Gertrúd Templomban ünnepelt nagypénteki szertartásból látható két jelenet)
Feltéve: 2014. április 18.
Vége