A 27-én megjelent összefoglaló annyira borzalmas, hogy addig nem hittem valódiságában, amíg 28-án a levelet és az első két előadásról készült jegyzetet el nem olvastam. Ezek aztán kétségen kívül bizonyítják, hogy az összefoglaló híven adja vissza P. Pfluger nézeteit.
Azt hiszem, hogy ez az összefoglaló minden eddigi tettnél, dokumentumnál jobban és fájdalmasabban mutatja meg, hova jutott az FSSPX. Aki ezt elolvassa, és mégis az FSSPX tagja vagy híve marad, az e döntésére ezután semmilyen mentséget nem hozhat fel.
P. Pfluger (Fellay püspök jobbkeze, a közösség első asszisztense, aki 2011-ben együtt volt Levada bíborosnál Fellay püspökkel és a második asszisztenssel - lásd a következő cikkben a fotót) gondolatait olvasva, az ember nem tudja, hogy eredeti Bergoglio-gyöngyöt olvas-e, vagy az FSSPX első asszisztense magolja be szorgalmasan Bergoglio beszédeit, hogy utána ezeket felmondhassa a szegény piuszos tagoknak.
Furcsa, hogy mindez elsősorban nem szomorúságomat növeli, hanem szinte megnyugtat. Ugyanis, a napnál világosabban megmutatja, hogy a világ miért jutott el idáig: Olyan emberek, akiket senki nem kényszerít (se a török, se a rabszolgaság, se a protestantizmus, se az éhség, se a pestis, egyáltalán semmi), pusztán saját gőgjükben alig 40 év alatt ilyen iszonyú mélyre tudtak süllyedni, ráadásul mindezt a mindennapi katolikus liturgia gyakorlása mellett! Így és ilyen mélyre juttatja az embert saját bűne! Nem kell ehhez se a történelem igazságtalansága, se egyéb kényszerítő körülmény – nem, teljesen egyedül, önmagában ennyire el tud torzulni az ember. Mindenesetre engem megnyugtat, ha egy folyamatot ilyen világosan meg tudok ismerni, ezzel az egész világ, az emberiség egész történelme sokkal érthetőbbé, átláthatóbbá válik.
Mi, tradicionalisták önmagunkba zárkózunk, merevek, önmagunknak valók vagyunk és tele indokolatlan félelmekkel, mindig ítélkezők, inkább az igazságért, mint a szeretetért aggódók.
Csakhogy az egyház reformja szélesebb, mint az igazság köre, ez az egész élet reformja, és ez nem volt számunkra eddig ilyen világos. A központi kérdés nem az igazság vagy a doktrína, hanem a felebaráti szeretet és az élet a maga teljességében.
[Az első előadás jegyzetében még ez a mondat is áll: Az új pápát, Ferencet a reformot akarása miatt választották meg. Ő a kúria reformátora, egy új evangelizáció kezdeményezője: ez az, amit korábban reformnak neveztek.]
Mi nem voltunk realisták, hanem idealizáltuk a dolgokat. Amik nálunk drasztikusnak tűntek (mint például Lefebvre érsek egyes megnyilvánulásai és a 2006-os káptalan Rómával kapcsolatos döntése), azok valójában a körülmények hatására történtek, azaz, a pillanat körülményeire vonatkoztak. Fel kell adni a keserűségünket és az örömet kell keressük, amit a sentire cum Ecclesia nyújt, és fel kell hagyunk a II. Vatikáni Zsinat bírálatával.
[Akármilyen elképesztők és hihetetlenek ezek a mondatok, ezek szinte szó szerint megtalálhatók már a 2010-es levelében. Azonkívül ezt olvasva lesz az is érthető, miért olyan Ferenc-életetők az FSSPX új publikációi.]
Az első a felebaráti szeretet, nem az igazság. Ezért nem szabad idealista makacs embereknek lennünk, hanem realistáknak kell lennünk és felebaráti szeretet kell bennünk legyen. Nem arra kell igyekeznünk, hogy a pápát és a zsinati híveket megtérítsük: ennek nincs értelme, mivel ezek nem értik a mi nyelvünket és a lelkipásztorkodásért aggodnak, nem a doktrínáért.
Végülis: amit tennünk kell ez: önmagunkba zárkózásunkból kitörni, azáltal, hogy keserűségeinket, félelmeinket az állítólagos farkasokkal szemben letesszük, és feladjuk a szedisvakantizmust, amibe akkor kerülünk, ha a II. Vatikáni Zsinatot elutasítjuk. Bízni kell Rómában, aki a jószándék bizonyítékait adta, és a zsinati hívekkel való kapcsolatokat intenzívebbé kell tenni. Nem szabad az egyház válságában azonnali változást várnunk. Az egyház reformja meg fog történni, de csak fokozatosan, és nekünk belülről kell ebben közreműködnünk, még ha bizonyos védelem alatt is.
Az FSSPX-t meg kell tisztítani azoktól az elemektől, akik ezzel szembehelyezkednek, mert ahhoz hogy meghallgassanak bennünket, bent kell lennünk és engedelmeskednünk kell a pápának. A karámba való visszatérésünk a változások kezdetét fogja elhozni, melyek fokonként egészen a pápáig jutnak, és akkor fog az egyház remélt reformja bekövetkezni.
Amikor tegnap feltett cikkemben azt írtam, hogy „elképzelhető, hogy Fellay püspök úgy gondolja, hogy egy kiegyezés esetén ő lesz az, aki az egyházat belülről megreformálja, ahogy a legújabb rózsafüzér-hadjárat céljaiban megfogalmazta: a tradíciót visszaviszi az egyházba”, még nem olvastam P. Pfluger fenti hagymázas terveit. Most már azt sem tartom kizártnak, hogy arról ábrándoznak, hogy Fellay püspökből valamelyik pápa köszönetként bíborost kreál, és utána a „hálás újegyház” őt választja meg pápának. Aztán majd új Messiásként mindent rendbehoz.
További kommentár ITT
Feltéve: 2014. január 28.