Bevezetés:
Montini (alias VI. Pál) 1968-ban – az egyház rítusát és hitét érintő számos újítás mellett – a püspökszentelés rítusát is „megreformálta”. Ahogy Father Cekada tanúsítja, ezt az új püspökszentelési rítust több tradicionalista teológus mellett Lefebvre érsek is érvénytelennek tartotta, ezért előírta, hogy mindazokat az egyházmegyés papokat, akiket 1968 után szenteltek pappá, és be akarnak lépni Szent X. Pius Papi Közösségbe, a hagyományos rítus szerint feltételesen újra kell szentelni. [Ahogy egy protestánst is óvatosságból újra keresztelnek, ha katolikus lesz.]
Ezt a gyakorlatot (nagyjából) be is tartották egészen addig, amíg Fellay püspök komolyan el nem határozta, hogy a közösséget „még ha aprófát is kell csinálnia belőle” a zsinati egyház kebelébe visszavezeti.
Mindeközben Father Cekada – az FSSPX-ből 1983-ban kirúgott kilenc amerikai pap egyike – 2006. márciusában komoly tanulmányt jelentetett meg az 1968-as püspökszentelési rítus érvénytelenségéről. E dolgozat címe „Absolutely Null and Utterly Void” (Teljesen semmis és kifejezetten érvénytelen) [www.traditionalmass.org/images/articles/NewEpConsArtPDF2.pdf]. Az e tanulmányra érkezett kritikákra Cekada atya 2007. januárjában válaszolt, a „Still Null and Still Void” (Még mindig semmis és érvénytelen) című írásával: [www.traditionalmass.org/images/articles/NewEpCelierWeb.pdf].
E két írását e témában még másik kettő is követte, egy rövidebb összefoglaló: www.traditionalmass.org/images/articles/NotTruBps1.pdf
és még egy válasz a további kritikákra: www.traditionalmass.org/images/articles/NuEpConObjex.pdf].
Most e cikkek közül a 2007. májusában „Új püspökök, üres tabernákulumok” címmel megjelent rövidebb összefoglaló következik
A tradicionalista katolikus körökben, különösen Franciaországban, tovább folytatódnak az 1968-as püspökszentelési szertartás érvényességével kapcsolatos viták.
Mivel a tridenti misére vonatkozó 1984-es indult szerint miséző és a Vatikán által engedélyezett különféle tradicionális papi szervezetek (FSSP, ICK stb.) égisze alatt működő papok nagy részét olyan püspökök szentelték fel, akiket magukat már az új rítus szerint szenteltek püspökké, ennek a vitának a kimenetele végső soron minden, a tradícióhoz hűnek maradni akaró hívő számára „létfontosságú”. Ugyanis, ha a papjukat olyan püspök szentelte pappá, akinek püspökké szentelése az 1968-as rítus szerint történt, vagyis érvénytelen volt, akkor minden általa kiszolgáltatott szentség (gyónás, eukarisztia, betegek szentsége) szintén érvénytelen! [Cekada atya nem említi az 1968 után, illetve az 1968 után püspökké szentelt püspök által felszentelt egyházmegyés papokat.]
A téma a Szent X. Pius Papi Közösségen (FSSPX) belül is fellángolt. Míg korábban évtizedekig megkövetelték, hogy egy hozzájuk csatlakozó NOM-os papot a tradicionális rítusban „utánszenteljenek”, addig újabban ezt már nem tartják szükségesnek. Az Egyesült Államokban például a közösség Richmond-i és Kansas City-beli templomában olyan volt NOM-os papokat engednek misézni, akik mindössze a „Hogyan mondjunk tridenti misét?” nevű, az FSSPX által vezetett tanfolyamot végezték el.
Nincs feltételül szabva tehát, hogy előzetesen tradicionális rítusban is fel legyenek szentelve. Ez nemcsak az ilyen papok miséit látogató laikusokkal, de magukkal az érintett papokkal szemben is igazságtalan, mert ők nagy valószínűséggel nincsenek tudatában ennek a problémának.
Franciaországban Gregoire Celier abbé, az FSSPX egyik papja nemrégiben megjelentetett egy cikket, melyben az új püspökszentelési rítus védelmére kelt, és megtámadta azokat a tradicionalistákat, akik ezt megkérdőjelezik – vagyis a „Rore Sanctifica bizottságot” és engem. Mivel Celier abbé cikke az FSSPX franciaországi disztriktjének honlapján jelent meg vezércikként, meg kellett kapnia Bernard Fellay püspök jóváhagyását, és ezért ebben a kérdésben az FSSPX hivatalos véleményének tekinthető.
Én két cikkben jelentettem meg saját tanulmányomat az új rítus érvényessége ellen: „Absolutely Null and Utterly Void” (Teljesen semmis és kifejezetten érvénytelen), illetve „Still Null and Still Void” (Még mindig semmis és érvénytelen) címmel; a második az elsőre megjelent tiltakozásokra reagált. Mindkettő elérhető a www.traditionalmass.org weboldalon.
A vita a püspöki hivatal nélkülözhetetlen szentségi formája körül folyik – a püspökszentelési rítusnak azon az egy mondatán, amely leírja, hogy mi szükséges és elégséges ahhoz, hogy ténylegesen felszenteljenek egy püspököt. Röviden összefoglalva az én érveim így hangzottak:
– XII. Pius a Sacramentum Ordinis kezdetű apostoli konstitúciójában azt tanítja, hogy az egyházi szent rendek kiszolgáltatására szolgáló formának egyértelműen meg kell jelenítenie a szentelés hatásait: vagyis a kapott rend jelentette hatalmat (diakónus, pap vagy püspök) és a Szentlélek kegyelmét.
– 1968-ban a II. Vatikáni Zsinat utáni reformok teljesen megváltoztatták a püspökszentelés nélkülözhetetlen szentelési formáját. Eltávolították ugyanis a szentelési szertartásból ennek a két alapvető ideának az egyikét, az egyházi rend hatalmát (potestas Ordinis), melyet egy püspök megkap a szentelésekor.
– A katolikus szentségi teológia általános elveinek megfelelően, ha egy szentségi formát oly módon változtatnak meg, hogy abból egy alapvető, nélkülözhetetlen eszmét távolítanak el, akkor a forma érvénytelenné válik.
– Ebből logikusan az következik, hogy az új forma érvénytelen. Következésképpen, az ebben a rítusban szentelt püspökök nem igazi püspökök.
A vita egyik kulcspontja az új szentelési formában található latin Spiritus principalis kifejezés jelentésével kapcsolatos – mely magyarra az irányító (kormányzó, vezető) Szentlélek (angolul „governing spirit”, franciául „l’Esprit qui fait les chefs”) kifejezéssel fordítható.
Azok, akik az új rítus védelmére keltek, mind azt állítják, hogy ez a kifejezés egyértelműen a püspöki hatalomra utal. Én bebizonyítottam, hogy ez nem igaz: – e kifejezésnek legalább egy tucat más lehetséges jelentését találtam – és, hogy magában az új formában ez a kifejezés semmi mást nem jelez, csak a Szentlelket, úgy mint az egyházi rend érvényes szentelési formájának egyik szükséges elemét.
Fent említett cikkeimben érveimet rendszerbe rakva mutattam be, és alátámasztásukra számos tudományos értekezésből idéztem.
Ezzel ellentétben Celier abbé vezércikkében nem élt a szisztematikus teológiai érvelés eszközével, hanem sokkal inkább személyes támadást indított a Rore Sanctifica tagjai és jómagam ellen, ezután pedig újra elismételte egy modernista bencés ellenérveit, melyeket én már korábban megválaszoltam és megdöntöttem.
Most még egyszer röviden kitérek Celier abbé ellenérveire, majd írásomat annak bemutatásával zárom, hogy miként jeleznek a Celier abbé és mások által használt érvek egy még nagyobb és súlyosabb problémát az FSSPX-en belül.
1. Keleti rítus? Celier abbé azt állítja, hogy „a VI. Pál által előírt esszenciális szentelési forma nem más, mint a kopt és a szíriai keleti rítusú katolikus egyház által használatos püspökszentelési forma újrafelhasználása…. Az új rítus a kopt és szíriai rítus szubsztanciáját tartalmazza”.
Egyáltalán, mielőtt tanulmányomat megbírálta, vette-e vajon Celier abbé a fáradságot, hogy végigolvassa a két cikkemet? Ugyanis az említett régi és új szövegek összevetésével én már kétszer bebizonyítottam, hogy ez az állítás hamis.
A VI. Pál által promulgált esszenciális forma: a) nem „újbóli felhasználása” a kopt szinódus által előírt és XIII. Leó által jóváhagyott püspökszentelési formának, és b) a szíriai rítusban ez úgy jelenik meg, mint egy nem-szentelési ima a pátriárka megkoronázása alkalmából, aki már korábban püspökké lett szentelve, azaz már püspök!
2. Kétértelmű formulák a régi rítusban? Celier abbé a következő analógiára hivatkozik: „Ha a II. Vatikáni Zsinat előtti papszentelési módra azt az »egyértelmű« értelmezést alkalmazzuk, amit Fr. Cekada a VI. Pál-féle püspökszentelési formára alkalmaz, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a régi papszentelési rítus érvénytelen volt, hiszen az a »presbiter« szót használja, amely görögben inkább jelenti azt, hogy »idősebb«, mint azt, hogy »pap«.”
Még egyszer kérdezem, elolvasta Celier abbé, amit írtam, mielőtt reagált rá? Hiszen második cikkemben már rámutattam, hogy ez az analógia két okból sem állja meg a helyét:
a) A presbiter görög szó etimológiája a régi rítusban nem bír jelentőséggel. A régi forma keresztény egyházi latin nyelven íródott, amelyben a „presbiter” a keresztény papság második legmagasabb rangját jelenti.
b) Hürth atya, aki egyike azon teológusoknak, akik XII Pius számára megfogalmazták a Sacramantum Ordinis apostoli konstitúciót, rámutatott, hogy ezt a forma tovább kifejti azzal, hogy explicite megemlíti „a második rang hivatala” kifejezést (ellentétbe állítva az „első ranggal, ami a püspöki rang”. (Periodica 37 – 1948., 26)
3. A jelentés a szövegkörnyezetből ered? Celier abbé a következő elvet fejti ki: „Valójában, a szentelési forma szavaihoz háromszoros jelentésmezőt kell rendelni. Hiba ugyanis azt elvárni, hogy egy szöveg érthető jelentést hordozzon bármelyfajta szövegkörnyezet nélkül”.
Celier abbé ezzel a modernista szentségi teológiára jellemző homályos halandzsát alkalmazza, mely azzal az indokkal utasítja el az alapvető szentségi formákkal kapcsolatos II. Vatikáni Zsinat előtti tanítást, hogy az csak a „mágikus szavak” teológiája.
A modernisták ugyanis Celier abbéhoz hasonlóan, inkább egy „tágabb kontextust” javasolnak, mint ami létrehozza a szentséget. Modernista szemináriumban töltött napjaimban sokszor hallottam papokat és szemináriumi társaimat úgy nyilatkozni, hogy a szentmisében az átváltoztatás szavainak kimondása nem fontos, mert már „maga a teljes eucharisztikus ima konszekráló”.
Ez ugyanaz a teológia, ami Ratzingert és II. János Pált oda vezette, hogy 2001-ben kijelentsék, hogy amikor a nesztoriánus skizmatikusok az Addai és Marai Anaphora-t (kánont) használják miséiken, az érvényes, jóllehet, az nem tartalmazza az átváltoztatás szavait, illetve meg sem említi Jézus Krisztus Testét és Vérét.
A hagyományos katolikus szentségi teológia szerint azonban a kontextus nem elégítheti ki az érvényességet abban az esetben, ha egy alapvető alkotóelemet kihagynak a szentelési formából.
Így például, jóllehet a hagyományos keresztelési szertartás „kontextusa” olyan imákat tartalmaz, amelyek kifejezetten megemlítik a keresztséget, a megtisztulást és az élet kegyelmét, ez a kontextus önmagában még nem adja meg a szentségi érvényességet, ha a pap lényegesen megváltoztatja vagy kihagyja az esszenciális szavakat (például ezeket: „megkeresztellek”, „én”, „téged”, „Atya” stb.) az esszenciális szentelési formulából. Ekkor a rítus érvénytelen lesz; pont!
Ugyanígy nem vezetne érvényes kereszteléshez a Celier abbé által javasolt „implicit” jelentéstartalom sem. Ha egy pap azt mondja, „Én megkeresztellek téged az Isten nevében”, a keresztelés továbbra is érvénytelen lesz, habár az azt körülvevő kontextus burkoltan céloz az Atyára, a Fiúra és a Szentlélekre!
4. A püspöki hivatalhoz társítva? Ami a vitatott „Spiritus principalis” (irányító, kormányzó szellem) kifejezést illeti, Celier abbé fenntartja azt az álláspontját, hogy a „patrisztikus görög és latin szótárak ily módon társítják a hegemonikon-t és a principalis-t a püspöki hivatalhoz”.
Ez még féligazságnak is kevés. Bebizonyítottam, hogy görögben és latinban ennek a kifejezésnek legalább egy tucat különböző jelentése van. Közöttük találtunk egyet, amely jelentheti a püspök uralkodói hatalmát (hatalmat az uralkodásra), de egyetlen olyat sem, amely a püspök szentségi hatalmát jelentené (potestas Ordinis). Holott ez utóbbi az, amit az egyházi rendek adományozására szolgáló érvényes szentelési formának egyértelműen jelentenie kell!
5. Egyház alapítás = Szentségi hatalom? Ezen a ponton Celier abbé Pierre-Marie abbé érvét használja fel: „Hivatkozással úgy a valóságra – a keresztény szótár hagyományára – mint a rítus egészének kontextusára, ez a kérelem a Spiritus Principalis-nak a szentelendőre való kiáradására vonatkozóan – Jézus Krisztus Lelke, amelyet Ő maga adott az apostoloknak, hogy megalapítsák az egyházat mindenhol – tökéletesen megtestesíti a püspöki kegyelem jelentését.”
Ez nem más, mint még több halandzsa. És újfent kérdezem, olvasta Celier abbé azt a cikket, amit kritizál? Megírtam a „Still Null and Still Void” (Még mindig semmis és még mindig érvénytelen) című cikkemben, hogy egy ilyen állítás legalább két okból kifolyólag hamis:
a) Az apostolok csak azért alapítottak egyházakat, mert erre különleges jogkörük volt. A teológus Dorsch kihangsúlyozza, hogy ez a hatalom nem lett a püspökök részére átadva: „Nem minden, az apostolokra vonatkozó funkció vonatkozik a püspökökre is: például, nem alapíthatnak új egyházakat.”
b) Egyházak alapítása (a modern terminológia szerint egyházmegyék alapítása) a jurisdictio (a joghatóság hatalmának) gyakorlása, nem pedig a rendi hatalom gyakorlása, amilyen például a papszentelés. Ez a joghatósági hatalom (m. m. az egyházmegyék alapítása) egyedül Róma püspökét illeti meg.
6. „Érdekes bepillantás”? Celier abbé használja ezt a kifejezést Fr. Alvaro Calderon érvelésének a leírására, mellyel Calderon atya az új forma érvényességét próbálja bebizonyítani, és amit a következőképpen foglal össze: „Ebből következik, hogy a kezek ráhelyezése önmagában elegendő az egyházi rendek kiszolgáltatásához, mert ezek egy püspök kezei, és hogy egy kissé határozatlan formula is elegendő, mert egy püspök szája, egy püspök akarata az, mely kifejezi eltökélt szándékát, hogy közvetítse azt a hatalmat, amelyet teljes egészében birtokol, hogy saját maga papi teljességéből nemzzen egy új papot vagy új püspököt.”
A laikus, aki egy ilyen szöveget olvas, azt gondolhatja, hogy itt valami igazán mély dologról vagy valamilyen, a teológiai bepillantás ihlette, de kimondhatatlan szellemi sziporkáról van szó. Holott valójában ez is csak halandzsa. Fr. Calderon, az Angelus 2006. novemberi számában megjelent cikke alapján, úgy tűnik képtelen már arra, hogy egy világos érvet megfogalmazzon, vagy pláne, hogy egy világos mondatot leírjon. A jó teológiai írás lényege a világosság. Fr.Calderon azonban úgy ír – olyan homályosan és zavarosan, mint egy modernista.
De nem csak a stílussal van gond. Fr. Calderon fent idézett „bepillantása”, melyet Celier abbé a magáévá tett, teljes egészében feje tetejére állítja azt, amit a katolikus teológia az esszenciális szentségi formákról tanít – azaz, a formának egyértelműen kell kifejeznie a szentségi hatást – és a helyébe egy modernista, majdnem-gnosztikus „szentségi kontextualizmust” tesz. Okfejtése így nyugodtan származhatott volna valamelyik modernista professzoromtól a 60-as évek végéről –, sőt, egy bizarr teozófiai irányzattól is.
Ebből az is kiderül, hogy ez az elv szembehelyezkedik Apostolicae Curae bullával, amit XIII. Leó pápa az anglikán papszentelések érvénytelenségéről adott ki. Tényleg elhiszi Celier abbé és Fr. Calderon, hogy a szentségeket illetően „egy kissé homályos formula is elegendő, mert az a püspök szájából jön”?
Ez az utolsó pont vezet el minket ahhoz a nagyobb problémához, amely már a Szent X. Pius Közösségen belül is létezik. Mert úgy tűnik, hogy az ilyen vitákba keveredő FSSPX-papoknak a könyvtári kutatás és Szent Pál mondása: „Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam” (1 Kor 15,3) sosem elegendő. Valakinek mindig el kell játszania a nagy „entellektüelt”, aki egy „originális” teológiai ideát álmodik meg! Az FSSPX papjai (jelen esetben Celier és Calderon atyák) – csakúgy, mint a modernista Róma képviselői – nem a II. Vatikáni Zsinat előtti, csaknem kétezer éves katolikus tan nagyon gazdag tárházából merítik érveiket korunk teológia és erkölcsi problémáinak megvitatására és megoldására, hanem – mintha ez nem is létezne – az utolsó 40 év nyilatkozataira.
Hogy a hivatalos egyház tagjai ezt miért teszik, érthető, hogy az FSSPX papjai miért teszik …, nos erre az egyik leghihetőbb magyarázat, hogy teológiai alap nélkül felépített szervezetük alapeszméje: az „elismerni és ellenállni” elv nem egyeztethető össze a II. Vatikáni Zsinat előtti teológiával. Az „elismerni és ellenállni” elvhez való ragaszkodás megköveteli egy sajátos teória kidolgozását, amely megengedi nekik, hogy miután elismerték a római pápákat igazi pápáknak, mégis kivonják magukat a fennhatóságuk alól, megtagadják törvényeit, megrostálják a tanításait és engedélye nélkül párhuzamosan működtessenek egy apostolátust annak minden következményével.
Ha minderre ki lehet találni új teológiai elveket, miért ne lehetne ezt a szentségi teológiára, jelen esetben a püspökszentelési rítusra ugyanúgy megtenni?
Nagyon helytelen úgy vélekedni, hogy az új püspökszentelési rítus körüli vita pusztán a „tradicionalista csoportok” közötti nézeteltérés, vagy pláne csupán „szedisvakantista” ügy. Azoknak, akik VI. Pált és utódait igaz pápáknak tartják, emlékezniük kell arra, hogy még egy igazi pápa sem rendelkezik jogkörrel a szentségek lényegének a megváltoztatására.
1975-ben maga Lefebvre érsek mondta nekem, hogy az új püspökszentelési rítus érvénytelen. Több mint három évtizeddel később kutatásaim és cikkeim igazolják ezt a következtetést, ráadásul én olyan forrásokat idézek, melyeket az olvasók maguk is ellenőrizhetnek.
Amennyiben az új püspökök valóban nem igazi püspökök, akkor a legsúlyosabb probléma, amellyel a tradicionalistáknak szembe kell nézniük, elsősorban nem is az üres szék. Hanem az üres tabernákulum, azaz AZ ÜRES TABERNÁKULUMOK.
[lásd a honlap A tanától megfosztott katolicizmus című cikkét, különösen ezt a szakaszt: Anthony Cekada atya 2006 májusában „Why the New Bishops Are Not True Bishops” (Az új püspökök miért nem igazi püspökök) című cikkét, mely a www.traditionalmass.org honlapon olvasható, ezzel a kis történettel fejezte be. „Egy személyes anekdotával zárom soraimat. 1977 augusztusában egy régi vágású tradicionalista a kapucinus Carl Pulvermacher atyának e prófétai kijelentését mesélte el nekem: „Akkor fogják újra engedélyezni a latin misét, amikor már nem lesz több érvényes pap.”
Feltéve: 2014. május 1.
|