A jócskán elképesztő helyzet, melyet Ratzinger pápa visszalépése – illetve nem-visszalépése, látszat-visszalépése vagy részbeni visszalépése, vagy hogyan nevezzük? – és utódának, Bergoglio-nak kissé fura személyisége idézett elő, még az elismert egyháztörténészeket és vatikáni szakértőket is nem kis probléma elé állította. A Ratzinger-visszalépés egy éves évfordulója alkalmából sokan emlékeztek arra a villámcsapásra, ami azon az elgondolkodtató napon becsapott a Szent Péter bazilikába, mintegy szimbólumaként annak, ami aznap valójában történt.
Pápai dupla-fő
Roberto de Mattei 2014. február 11-i cikkében, melynek a „Motus in fine velocior” címet adta, arról írt, hogy 2013. február 11-e valóban történelmi jelentőségű dátum volt. XVI. Benedek bejelentését „Angelo Sodano bíboros-dékán szavai szerint »mint derült égből a villámcsapást« fogták fel, és a villám képe, mely még ugyanezen a napon valóságosan is becsapott a Szent Péter bazilika kupolájába, az egész világot bejárta.”
Roberto de Mattei emlékeztetett Benedek döntésére is, miszerint „nyugalmazott [?] pápaként is a Vatikánban akar maradni. Ilyesmi eleddig még soha nem történt, és még megdöbbentőbb volt, mint maga a lemondás.” Utódának megválasztása újabb történelmileg egyedülálló és jelentős faktumokhoz vezetett, kezdve egy argentin jezsuita megválasztásától és ennek névválasztásán keresztül a lezser „Jó estét” köszöntésig, mellyel az újonnan megválasztott a Szent Péter bazilika loggiájáról először üdvözölte a híveket, egészen addig, hogy magát mint Róma püspökét prezentálta. „A két pápa [?] fotója, akik március 23-án Castel Gandolfo-ban közösen imádkoznak és ezzel egy új pápai »diarchia« képét közvetítették a világnak, csak növelte azon napok zűrzavarát. De ez csak a kezdet volt.”
Paul Badde [az a vatikáni újságíró, aki a lemondás után azzal nyugtatta az olvasókat, hogy a lemondás nem jelenti azt, hogy ezután két fehér ruhás ember fog a vatikáni kertekben sétálni, mert Ratzinger mind a ruháját, mind a nevét leteszi és valamilyen eldugott kolostorba vonul távol a világtól – majd, amikor nem ez történt, lassan, de biztosan beállt azok közé, akik a két fehér ruhás alak közös programjait nagy lelkesedéssel üdvözölte] is emlékeztetett a Figaro-ban megjelent, jellemző című – „Egy forradalmár visszalépése” – cikkében a 2013. február 11-i villámcsapásra. Ez szerinte is e lépés hallatlanságára, forradalmiságára utalt. Ratzinger ugyan széttörte a halászgyűrűjét, de nem adta vissza pápanevét. Badde írja: „2013. február 11-e óta a pápai hivatal ezért már nem az, ami előtte volt. Azért a katolikus egyház fundamentuma marad. De ezt az alapot XVI. Benedek tartósan és visszamenőleg megváltoztatta, és ezt annyira szuverén módon tette meg, mint ahogy V. Károly cselekedett, amikor 1555. október 25-én Brüsszelben a föld leghatalmasabb birodalmának koronájáról lemondott.”
Badde utalt a „Péteri szolgálatra”, amiről Ratzinger lemondási nyilatkozatában beszélt, és aminek „Benedek saját feladatát lemondása előtt és után” értelmezi. „Ezt a szolgálatot 2013. február 11-i lemondásával sem hagyta el. Ezzel a személyi hivatalt egy kollegiális dimenzióval, mint egy közös szolgálattal egészítette ki. Azóta nincs két pápa, de egy tágabb hivatal. Ezért nem tette le se a fehér habitust, se a nevét. Ezért nem vonult vissza, mint V. Károly a messzi Spanyolország egyik kolostorába, hanem a Vatikán belsejébe ment csupán – mintha csak félre állt volna, hogy utódának és a pápaság történetében egy új szakasznak helyet adjon, amit ezzel a lépésével gazdagított a tanács és az ima erőművével a vatikáni kertekben. Nem menekült el a Péter-hivataltól. Meghatványozta azt. Ez megmarad.”
[Az embernek tátva marad a szája e mondatok olvastán: szinte hihetetlen, hova csavarhatja ki az emberi agyat az a vágy, hogy mindig az árral ússzon, mindig a „fontos emberek” között maradhasson, jelen esetben, hogy Badde továbbra is vatikáni VIP ember maradhasson.]
Armin Schwibach [római egyetemi professzor, aki többek között a kath.net-nek tudósít, ott jelennek meg „Ferenc gyöngyszemei”-ként elhíresült rajongó beszámolói Bergoglio beszédeiről] visszapillantásában 2013. február 11-ét „az egyháztörténet felülmúlhatatlan napjának” nevezi, „éppenséggel egy különleges, egyszeri esemény napjának”. Megemlékezik Benedek 2013. február 27-én az általános audiencia alkalmából mondott utolsó katekizmusáról, melyben ő a „Péteri szolgálatot” egy „mindig” és „örökre” gyakorolni szükséges szolgálatnak nevezte, majd e szavakkal idézi Ratzingert: „Nincs visszavonulás a privát életbe. Döntésem, miszerint lemondok a hivatal aktív gyakorlásáról, nem veszi vissza ezt a hivatalt. Nem térek vissza a privát életbe – egy életbe utazásokkal, találkozásokkal, fogadásokkal, előadásokkal stb. [Hihetetlen! Egy 86 éves pap privát életének nem kellene inkább imából, vezeklésből, az örök életre való felkészülésből állnia? Hogyan juthatnak egyáltalán eszébe ilyen szavak, mint »utazások«, »előadások«, »fogadások«? És még ezt az embert állítják be ma az igaz hit védelmezőjének!] Nem megyek el a kereszttől, hanem a magam módján maradok a megfeszített Úrnál. Nem viselem már többé az egyház vezetése számára a teljhatalmat, de az ima szolgálatában úgymond Szent Péter szűkebb körében maradok.”
Ezzel a témával foglalkozik Antonio Socci vatikáni szakértő is, aki Bergoglio új argentin útlevelével kapcsolatban arról spekulál, hogy Bergoglio talán nem is akar „Ferenc pápa” lenni, hanem inkább Bergoglio akar maradni, míg Ratzinger nem akar újra Ratzinger lenni, hanem „XVI. Benedek” akar maradni. Még azt a kérdést is felveti, hogy Ratzinger visszalépése nem lehet-e kánonilag érvénytelen, és ezzel bizonyára sok „konzervatív” katolikus szívéből beszél, akik semmit sem kívánnak jobban, mint hogy visszakapják az ő „Ratzinger pápájukat”.
Újabban még maga az „régi pápa” is szükségét érezte annak, hogy Andrea Tornelli vatikáni újságíró megkeresésére egy levélben azt válaszolja, hogy visszalépése érvényes volt, mert szabad akaratából történt: „Lemondásom érvényességének egyetlen feltétele teljes döntési szabadságom. Ezért a lemondásom érvényességéről folytatott spekulációk egyszerűen abszurdak.”
[Ratzinger egyébként egyre aktívabban vesz részt a világ folyásában: Alig pár napja, március 7-én jelent meg egy részlet egy interjúból vele, amit egy lengyel újságírónak most adott II. János Pálnak a felszabadulási teológiáról alkotott véleményéről. Személyi titkára, Mgr. Gänswein pedig, akit egyik utolsó hivatali aktusaként érsekké tett, ország világ előtt úgy beszél róla – most éppen a német köztévében –, hogy „Benedek pápa”, Bergoglioról pedig, hogy „Ferenc pápa”.]
Persze Socci nem a Ratzinger által mondott okot nevezi meg a lehetséges érvénytelenség okának, hanem azt, hogy Benedek belsőleg nem mondott le (nem azt, hogy külső kényszer hatására cselekedett volna, ahogy sokan gondolják). Erre az utal, hogy továbbra is a Vatikánban lakik, továbbra is viseli a fehér reverendát és pápanevét és az „Őszentsége” címet, valamint megtartotta címerében a Péteri kulcsot (vagy ezt is csak azért tette, mert nem volt más kezénél, ahogy ezt Ratzinger Tornelli-nek küldött levelében a fehér reverenda tovább viselésére vonatkozva állítja?)
Ez valóban mind nagyon szokatlan. A kevés hasonló korábbi esetben nem így volt. Szent V. Cölesztin lemondásakor levetette pápai ruháit, újra felvette eredeti nevét – Moronei Péter – és visszavonult a remeteségébe [ahonnan utóda erőszakkal szakította ki]. XII. Gergely, aki lemondásával segített megszüntetni a nyugati nagy egyházszakadást, lemondása után szintén Angelo Correr bíboros lett, és az új pápát delegátusként is szolgálta [a történeti könyvek szerint püspök lett, de nem sokáig, mert lemondása után nem sokkal meghalt].
Socci szintén megemlékezett XVI. Benedek utolsó beszédéről, amit már fentebb említettünk, amiben azt hangsúlyozta, hogy a Péteri szolgálat „örökre” szól, és ő csak ennek „aktív” gyakorlásáról mond le. Vagyis ezzel megkülönbözteti a „Péteri szolgálat” „aktív” és „passzív” gyakorlását. Miközben utóda az „aktív” részt veszi át, ő bizonyos értelemben megtartja a „passzív”, az „ima-szolgálatot”. És így fogalmazott meg a két pápa, az „aktív” és a „passzív” közösen egy enciklikát, és így tették közszemlére már több alkalommal közös fellépésükkel belső összetartozásukat, utoljára bizonyára nagyon hatásosan a konzisztóriumban, melyben Müller hittani prefektust, akit Ratzinger nevezett ki és Bergoglio erősített meg, bíborossá kreálták. Egy ilyen két pápás konzisztórium is minden bizonnyal történelmileg egyedülálló esemény.
A pápaság átalakulása egy kollegiálisan gyakorolt „Péteri szolgálattá” ismét megmutatja számunkra, hogy valójában Ratzinger volt a legeffektívebb forradalmár a pápai trónon. Már VI. Páltól várták, hogy visszalépjen, 1972-ben egy új pontifikátus jeleként, egy olyan új pápa színrelépésének kedvéért, aki már nem különbözik a többi püspöktől, akiknek újabban 75 évesen úgyis be kell adniuk lemondásukat. 2000 körül újra vad spekulációk kaptak lábra II. János Pál lemondásáról. Akkor Ratzinger bíboros is megszólalt, és azt mondta, hogy minden további nélkül el tud ilyet képzelni.
Mégis neki magának lett fenntartva annak véghezvitele, ami elődeinek nem sikerült, akkor sem, ha állandóan beszéltek róla: A pápaság újjáalakítása egy forradalmi „visszalépés” által!
Mivel Urunk Jézus Krisztus csak EGY, és ezért Egyházának a földön szintén csak EGY helytartót hagyott hátra Szent Péter és az ő utódainak alakjában, világos, hogy egy ilyen dupla-főjű intézmény nem felel meg többé az Urunk alapította Egyháznak. Még a vaknak is látnia kell most, hogy a „zsinati egyház” nem a katolikus Egyház. Ebből az egész afférból ez a döntő desztillátum, nem pedig az a kérdés, vajon a Ratzinger-visszalépés egyáltalán érvényes volt-e, és akkor most ki az igazi pápa.
Egy kép pápából álló kollegialitásnál egyik sem lehet az igazi pápa, ez nem kérdés. Ha két pápa veszekszik, akkor az egyik mégiscsak az igazi lehet, de két olyannál, akik egyetértenek, ez eleve ki van zárva. „Te Péter vagy, a szikla”, mondta az Üdvözítő, és nem ezt: „Ti együtt vagytok a Péteri szolgálat…”
Két püspök-vonal
De ezzel még nincs vége a zűrzavaroknak. „Megverem a pásztort, s elszélednek a nyáj juhai.” (Zak 13,7; Mt 26,31) Az Egyház legmagasabb posztján levő drámai vákuum láttán, a hívek pillantása segítséget keresve természetszerűleg az apostolok utódaira, a püspökökre irányul. És ezek közül a zsinati hanyatlás évtizedeiben két alak magaslott ki, akiknek sok közös vonásuk volt.
Az egyik 1897-ben, a másik 1905-ben született, az egyiket 1925-ben, a másikat 1929-ben szentelték pappá. Tehát mindketten egyértelműen „zsinat előttiek”. Mindketten Rómában tanultak, ahol filozófiából és teológiából doktoráltak, az egyik még egyházjogból is. Mindkettőt püspökké szentelték és apostoli vikáriusként a missziós területekre küldték, majd apostoli delegátusnak nevezték ki, az egyiket XI. Pius 1938-ban, a másikat XII. Pius 1947-ben. Ezt követően mindketten érsekek lettek egy újonnan alapított érsekségben, az egyik 1960-ban a vietnámi Hue-ban, a másik 1955-ben az afrikai Dakarban. Mindketten részt vettek a II. Vatikáni Zsinaton, és 1968-ban mindketten nyugállományba mentek, mint idős püspökök és tituláris érsekek.
A vietnámi Pierre Martin Ngo Dinh Thuc érsekről és a francia Marcel Lefebvre érsekről van szó.
A hasonlóságoknak azonban még ezzel sincs vége, mert az 1970-es években kénytelen kelletlen mindketten bekerültek a zsinatutáni zűrzavarokba és harcokba, és ezáltal a zsinati Rómával való konfliktusba, ami 1976-ban meg nem engedett szentelések miatt mindkettőjük számára a „latae sententiae” büntetést vonta maga után, Thuc érseknek meg nem engedett püspökszentelés miatt a kiközösítést, Lefebvre érseknek a meg nem engedett papszentelések miatt a felfüggesztést. Az 1980-as években mindkét érsek meg nem engedve püspököket szentelt, ami már Lefebvre érsek számára is meghozta a kiközösítést.
Egyikőjük sem volt a hitnek az a makulátlan és tökéletes hőse, aminek követőik szívesen tartják és mutatják őket. Mgr. Thuc nyíltan bevallotta és megbánta nagy hibáit, így a Palmar de Troya csoport alapítójának, Clemente Dominguez y Gomez-nek püspökké szentelését (erre egyesek szerint Lefebvre érsek közvetítésével került sor), akit aztán hívei később „pápává” [?] emeltek, és aki aztán egy szakadár egyházat alapított. Vagy a koncelebrációját Toulon megyéspüspökének Novus Ordo-ban mondott olajszentelés-miséjén.
Lefebvre érsek legalább azt a hibáját belátta, hogy a Ratzinger bíborossal 1988. május 5-én kidolgozott híres-hírhedt protokollt aláírta, amivel hajszál híján az egész „tradicionalista mozgalmat” eladta.
Egyébként mind a ketten gyakran ingadozók voltak és ellentmondásosan viselkedtek a zsinati Rómával szemben, amivel újra és újra tárgyaltak és megállapodásokat kötöttek, hogy aztán ezeket rendre megszegjék. Thuc érsek 1984-ben, Lefebvre érsek 1991-ben hunyt el.
Mindazonáltal Lefebvre érseknek az sikerült, hogy Szent X. Pius Papi Közösségével az egész világra kiterjedő szervezetet felépítsen, mely az ellenálló katolikusok többségét, az úgynevezett tradicionalistákat felfogta. Így aztán az olyan valami, mint a vezető szerep rá hárult a tradicionalista mozgalomban. Hogy milyen drámai következményeket fog ez maga után vonni, ezt abban az időben természetesen még nem lehetett előre látni. Mi azonban ma már látjuk, amikor ennek a Pius Közösségnek a bukása gyakorlatilag az egész katolikus ellenállás összeomlását jelenti.
Ezért a kevés megmaradt katolikus most kétségbeesetten keres újra egy püspököt, akihez igazodhatna, és e célra valójában csak a Thuc és a Lefebvre szentelési vonalból való püspökök jöhetnek számításba. Csakhogy minden jó ellenségének sikerült ezen a téren is határtalan zűrzavart létrehoznia.
Hiszen mindkét oldalon vannak emberek, akik egymást azzal a váddal illetik, hogy a másik oldal szentelései érvénytelenek. A lefebvreisták többek között általában azt állítják, hogy Mgr. Thuc a szenteléseinél már nem volt tudatánál, ami ezeknek az érvényességét legalábbis megkérdőjelezi. A Thuc-vonal tagjai, azaz a szedisvakantisták között pedig nem hallgat el az a gyanú, hogy magának Lefebvre érseknek a papszentelése nem volt érvényes, mert az őt szentelő püspök, Liénart bíboros, egy magas rangú szabadkőműves volt. Ráadásul Mgr. Lefebvre címerében az ötágú csillag (amit, a mostani rendfőnök, Mgr. Fellay bizonyos értelemben tőle örökölt) világosan felfedi saját szabadkőműves tagságát is.
Mindkét vádnak alapjában véve ugyanaz a hibája, ugyanis nem veszik figyelembe a szentség érvényességének egyedül szükséges elemeit, és a pozitív kétség szükséges bizonyítási kényszerét az érvényesség megkérdőjelezése számára sem.
Hogy egy szentség érvényes legyen, ahhoz a kompetens kiszolgáltató és a fogadó mellett a helyes forma, anyag és intenció szükséges. A püspökszentelés kiszolgáltatója egy érvényesen felszentelt püspök. Fogadója egy felszentelt katolikus pap. Anyag a konszekráló püspök kézrátétele, forma az általa kimondott szentelő formula, mely 16 szóból áll. Az intenció az a szándék, hogy azt tegye, amit az Egyház tesz. Egy ilyen intenciót az Egyház magától adottnak tekint, ha a kiszolgáltató a szentelést a római Anyaszentegyház rítusa szerint végzi el. Mert ha azt teszi, amit az Egyház tesz, akkor nyilvánvalóan megvan a szándéka ehhez. Ha nem akarná ezt tenni, akkor nem is tenné. Egy valahogyan eltorzult belső ellenszándék hatástalan lenne, pont úgy, mint amikor valaki ennivalóval tömi magát, és közben állandóan erősítgeti, hogy ő valójában böjtölni akar. A böjtölni-akarás hatástalan lenne, mert ez nem más, mint egy „szeretne”: tulajdonképpen böjtölni szeretne, de valójában enni akar, és ezt is teszi.
Normális körülmények között a kiszolgáltatott szentség érvényességét az Egyház szavatolja. Mivel Lefebvre érsek idejében még normális állapotok uralkodtak az Egyházban, nyugodtan kiindulhatunk abból, hogy egy esetleges érvénytelenséget megállapítottak volna. Az alkalmazott rítusok még nem kapták meg zsinati újjáalakításukat, melyek a „kétséges”-től az „érvénytelen”-ig teszik őket. Ezért azt is feltételezhetjük, hogy még Lienart bíborost is érvényesen szentelték püspökké, tekintet nélkül lehetséges szabadkőműves tagságára. Különben biztosan nem kreálták volna bíborossá, és nem hatalmazhatta volna fel egy pápa – abban az időben még kétségen kívül igazi pápa –, hogy püspököket szenteljen. Teljesen biztos, hogy a bíboros Marcel Lefebvre felszentelésekor az akkor még egyedül szokásban levő és érvényes római rítust használta. Ezzel a szentség érvényes kiszolgáltatásához szükséges intenció is adott, és ezzel a szentelés érvényes. Ezen a tényen egy szabadkőműves lelkület sem változtat semmit.
Nem volt azonban a bíboros szabadkőművesként ipso facto kiközösített? Még ez sem játszik szerepet a szentség érvényességének szempontjából. Legfeljebb a megengedettséget teszi kérdésessé. De mivel Liénarts szabadkőműves tagsága legalább a pápa előtt nem volt ismert, és ezért megvolt az apostoli felhatalmazása a szenteléshez, így ezt megengedettnek is kell tekinteni. Ugyanez vonatkozik mutatis mutandis Mgr. Lefebvre papszentelésére is, amit szintén Liénart bíboros szolgáltatott ki, és ez így megcáfolja azt az érvet, hogy Lefebvre püspökké szentelésekor talán nem is volt pap. Lefebvre érsek tehát biztosan érvényesen felszentelt püspök volt, még akkor is, ha ő maga szabadkőműves lett volna, mely vádat természetesen a mesék birodalmába kell utalni.
De hogyan néznek ki azok a püspökszentelések, melyeket Mgr. Thuc szolgáltatott ki? Biztosra vehető és tanúvallomások is bizonyítják, hogy a szenteléseket recte et rite a római Anyaszentegyház zsinat előtti és biztosan érvényes rítusa szerint végezte el. Ugyanakkor egyáltalán nem biztos és semmilyen tanúvallomás nem igazolja állítólagos debilis szellemi állapotát, ellenkezőleg. Az összes tanú makacsul állítja, hogy Mgr. Thuc nem csak az általa kiszolgáltatott püspökszentelések idején, hanem még utána is szellemi erejének teljes birtokában volt. Valóban nehezen hihető és képzelhető, hogyan lehetne elborult elmével egy püspökszentelést végrehajtani. Legalább annyi világosságnak jelen kell lennie, hogy az illető tudja, mit kell ehhez tennie és mondania. De akkor azt is tudja, hogy mit tesz, és ezzel megvan a szükséges figyelmesség és intenció.
Egyébként többek között de Castro-Meyer püspök, Mgr. Williamson, az US-amerikai nuncius, Pio Laghi, sőt az újrómai Vatikán és elismerte a Thuc-szentelések érvényességét.
A mély árok
Egyszóval kiindulhatunk abból, hogy mindkét érsek saját szentelési vonalában nekünk, a katolikusok örömére érvényes püspököket hagyott hátra. De ezzel az örömnek vége is van, hiszen a két vonal között ma mély árok tátong. Ez ugyanaz az árok, ami a szedisvakantisták és a szedisvakantizmustól egyre jobban irtózó tradicionalistákat elválasztja. Az egyik oldalról így kiabálnak a másikra: „eretnekek”, és a másik oldalról ez visszhangzik: „szakadárok”! „Ha elismertek egy olyan pápát, aki eretnekségeket tanít és az Egyház számára káros törvényeket hoz, akkor az Egyház csalatkozhatatlanságát és szentségét tagadjátok, és ezáltal eretnekek vagytok”, mondják az egyik oldalon. „Ha nem ismeritek el a pápát, akkor szakadárok vagytok”, hangzik a másik oldalról.
A tragikus konfliktust csak felerősítik mindkét vonal sokrétű személyes összefonódása, ellenszenve és elfogultsága, az alig behegedt sebek, melyeket a múltban egymásnak okoztak. Itt van például a domonkos-teológus Guérard de Lauriers, a híres Ottaviani intervenció szerzőjének esete, aki professzor volt az Econe-i Lefebvre-szemináriumban, mielőtt 1981-ben Thuc érsektől püspökké nem szenteltette magát. A Thuc-vonal néhány püspöke korábban a Pius Közösség papja volt, és Lefebvre püspök szentelte őket pappá.
A legtöbb sebet valószínűleg az 1983-as konfliktus okozta, amikor Mgr. Lefebvre nem sokat teketóriázva közösségének kilenc amerikai papját a szedisvakantizmus vádjával egyszerűen az utcára tette és perbe fogta. E papok közül néhány ma Thuc-püspök, és az a Pius-pap, akire annak idején az a kellemetlen feladat hárult, hogy az USA-ban helyreállítsa a rendet a Pius Közösség soraiban, nem más, mint Richard Williamson, aki ma a Lefebvre-vonal püspöke. Talán ebben rejlik a magyarázat a máig nem legyűrt szedisfóbiájának.
A két vonal közötti megegyezés nem tűnik nagyon valószínűnek, már csak azért sem, mert magában a két vonalban sincs egység. A Lefebvre-püspökök amúgyis visszavonhatatlanul a zsinati egyház felé vették útjukat, egyetlen megmaradt „ellenállás”-püspökük pedig saját magát blokkolja nem utolsósorban a gallikanizmus felé hajló szedisfóbiája miatt.
A tökéletesen átlátható Lefebvre-vonallal szemben a Thuc-vonal sokkal elterjedtebb és még ennél is szétszórtabb. Ezen kívül sajnos a sok komoly, megbízható pap mellé egyik, másik komolytalan, megbízhatatlan alak is került. Ellentétben a Lefebvre-püspökökkel a Thuc-püspököknek nincs világméretű szervezetük. Csupán az Egyesült Államokban van említésre méltó szervezetük, amit végeredményben az 1983-as eseményeknek köszönhetnek. Amennyire az intézményesítésben hátrányban vannak a Lefebvre-vonallal szemben, akkora előnyre tettek szert a teológia és a tudomány területén végzett munkájukkal.
Végkövetkeztetés
A katolikus ma mégis elveszett és magára maradt. Álljon bár teológiailag a Thuc-püspökökhöz közel, ezek akkor sem tudnak egyházi struktúrát biztosítani a számukra, amire pedig szükségük van és amit elvárnak – hacsak nem olyan szerencsések, hogy az Egyesült Államokban élnek olyan vidéken, ahol ezek véletlenül szintén jelen vannak.
Elvesztett egyháza helyett a katolikus a Lefebvre-püspököknél ugyan találhat egy pót-intézményt, de csak egy ideológiai-szektás vezetés áráért, mely a katolikus teológia terjedelmét, világosságát és igazságát már régen elhagyta, és egyenesen a zsinati egyház irányába vezet.
Hova kell akkor fordulnunk?
Miközben a pápai dupla-főnél éppen ezek egysége zavar bennünket, addig a két említett püspöki vonalnál ezek meghasonlása – fordítva jobb lenne számunkra. Mindazonáltal minden utópia és badarság marad addig, amíg nem lesz megint egy igazi, katolikus pápánk, aki mindent összehoz és egyesít.
Az Úr siessen Menyasszonya segítségére, és tegye ezt minél hamarabb! Ez a mi egyetlen reményünk. „A Lélek és a menyasszony hív: Jöjj el! – Aki minderről tanúskodik, kijelenti: Igen, hamarosan eljövök. – Úgy legyen. Jöjj el, Uram Jézus!” (Jel 22,17/20)
[A cikk Hermann Weinzierl és Bernhard Zaby atyák által működtetett honlapon – www.antimodernist.org/am/ – jelent meg, valószínűleg P. Zaby tollából]
Feltéve: 2014. március 16.