Lefebvre érsek levele a hívekhez, melyre Pater Guérard des Lauriers eme nyílt levele íródott válaszként ITT található. Monseigneur! Ön 16. számú levelében pontosan meghatározza, hogyan nézhet ki az Econe és Róma közötti megegyezés – azé az Econe-é, amit mi eddig támogattunk, és azon Róma között, aminek ugyanakkor ellenállunk. Az a hűség, amit az igazságért való szolgálatunk követel, kényszerít bennünket kijelenteni: Mi nem akarunk ilyenfajta békét. Okosnak tűnik, és valóban az abban az értelemben, ahogy Pilátus akart okos lenni.      Jézust kiszolgáltatták Pilátusnak, mert azt mondta: „Én vagyok a zsidók királya” (Jn 19,21), miközben a zsidóknak állítólag „nincs királyuk, csak császáruk” (Jn 19,15). Valójában Jézus egyáltalán nem tartozhatott Pilátus jurisdikciója alá királysága miatt, ami „nem ebből a világból való” (Jn 18,36). Jézus csak harcolni és meghalni akar, hogy „tanúságot tegyen az igazságról” (Jn 18,37). Mivel Jézus „az igazság” (Jn 14,6), akármilyen ellenkező látszat áll is fenn, Pilátus Jézus alattvalója, és nem Jézus Pilátusé. Excellenciás Uram! Ön a misét, mely a NOM celebrálását zavarja (VI. Pál szavai), ahogy Jézus a farizeusok által őrzött rendet zavarta „mialatt egész Judeában tanított” a pápa döntésének veti alá (Lk 23,5). Holott a valóságban a mise nincs alárendelve a pápának, mert a misét magának a pápának respektálnia kell.      Isten kegyelmével a végsőkig tanúbizonyságot akarunk tenni az igazság mellett. Nem akarunk olyan békét, amelyik „az igazságot kisebbíti” (Zsolt 11,2). Pilátus különböző kiutakat keres, hogy megmentse Jézust. De nem sikerül neki. Háromszor is hajótörést szenved, hogy így gondviselésszerűen megvilágosítsa, hogy csak az igazsággal való abszolút megegyezéssel lehet az igazságról tanúbizonyságot tenni.      Pilátus úgy gondolja, hogy az ügyet átháríthatja Heródesre. Ő kétszeresen is bolond: amiért azt hiszi, hogy Jézust az mentheti meg, aki a halálát akarja, és másodszor azzal, hogy „Heródes barátja lesz” (Lk 23,12), és ezzel egy hamis egyességet ér le, ami AZ elleni egyesség, AKI maga az igazság. Monseigneur! Ön a pápához apellál, hogy megmentse a misét. Ezzel azt állítja, hogy az Egyházban, és kikerülhetetlenül ugyanabban az egyházban, az új „mise” és a szentmise egyszerre lehetséges. És elvárja, hogy „az egység egyúttal a helyi püspökök alatt helyreállítódjon”.      Ily módon az Egyház egysége többé nem az egyedülálló áldozat hatása lenne, „amit Krisztus szeretett menyasszonyának” bemutatott? Az egység ily módon nem „a mennyei Jeruzsálem, mely szabad és a mi anyánk” egysége lenne többé (Gal 4,26), hanem két rendszer feltétel nélküli nádpálca alatti szembenállásává degradálódna. Ez az egység paródiája lenne! Ez az egységgel szembeni szentségtörés volna! Monseigneur! Mi nem akarunk egy ilyen békét, mi nem akarunk egy ilyen egységet, mert ez az igazság ellen lenne, az Egyház szentsége ellen, ez azon szabadság ellentéte lenne, melyet egyedül az igazság szelleme adhat meg!      Pilátus, hogy megmentse Jézust egy szintre helyezte Őt Barabással (Mk 15,9). Hogyan bízhatta rá Pilátus egy határozatlan tömegre az igazság eldöntését? Így végül már csak a kezeit moshatta (Mt 27,24). Ön, Monseigneur, az egyetlen misét az új „misével” azonos szintre helyezi, és ezt annak a vallásnak a nevében teszi, amit vall. Hogyan számíthat arra, hogy az Ön bizonytalan követői [szó szerint ez áll itt: Nachbeter, azaz szajkózói], akik sokkal inkább Önt, mint az igazságot követik, az Ön példáján okulva az igaz vallást az Isten „főpapjai” által a világtól megszállt „egyházban” újra fel fogják építeni? Nem ülünk egy asztalhoz a Sátánnal! A pokolba vezető út jó szándékokkal van kikövezve, melyek az eszközöket a céllal szentesítik és a biztos rosszat egy illuzórikusan remélt jóval.      Monseigneur, mi nem akarunk egy olyanfajta békét, mely a vallás követelményeit „lélekben és igazságban” (Jn 4,23) egy nyugodt birtoklás múlékony elégtételének feláldozza. Pilátus „nem talált semmit Jézusban, ami halált érdemelt volna” (Lk 23,14), mégis „Jézus megfenyítésével” (Lk 23,16) akarta megvásárolni a zsidóktól a szabadságát. Az általános rend megért neki néhány ostorcsapást, akkor is, ha ezekre nem szolgált rá az áldozat. De Pilátus nem ért célt. Az eredmény az lett, hogy az Ige húsát rongyosra tépték és Vérét ontották – vagyis, hogy megalázták Őt. Monseigneur! Ha az Egyházban – amitől Isten mentsen meg minket –, ahogy Ön kívánja, az egyetlen szent mise és az új „mise” egymás mellett létezne, az „Isten-népének” [az ú. n. II. Vatikáni Zsinat hozta be ezt az elnevezést a katolikus hívekre] álnok plébánia-tanácsadói pont erre a végeredményre felheccelve és megdolgozva a kisebbség miséjét [azaz a katolikus szentmiseáldozatot] hamarosan a nevetségesség tárgyává tennék. Az egyetlen eredmény az lenne, hogy azok a szentségtörő praktikák, melyek mostanában széles körben el vannak terjedve, de szerencsére nem a konszekrált szentséget érintik [azaz nem jön létre az új „misékben” az átváltozás, tehát Krisztus nincs jelen a tabernákulumokban], ocsmány hatásukat Krisztusnak most már ismét jelenlevő szent Testére és Vérére terjednének ki.      Monseigneur, Ön átgondolta ezt? Ez a hamis béke azok – akik mindent megtettek, hogy az Egyházat elpusztítsák –, előtti feltétel nélküli meghódolás alapjain azzal legyen megfizetve, hogy a megfeszített Üdvözítőre még rámérik a megostorozás „maradékát”, ami még arcátlanabb lenne, mint ami valóban megtörtént?      Monseigneur, mi nem akarunk ilyenfajta békét ilyenfajta bűnökkel. Nekünk, és nem a megfeszített Üdvözítőnek kell „kiegészíteni” (Kol 1,24), ami „Krisztus szenvedéséből hiányzik”.      Monseigneur! Az Ön békeajánlata adta meg az Önbe vetett bizalmunknak a kegyelemdöfést, amit most már nem vethetünk Önbe – se ami a mise-, se ami a „tekintély”-kérdést [azaz a pápa-kérdést] illeti. Ön az „új misét” 1969 áprilisának kezdetétől 1971. december 24-ig maga is ünnepelte! 1969. május 5-én [Szent V. Pius ünnepén] néhány barát, aki tisztelte Önt, eljöttek, hogy részt vegyenek azon a misén, amit Ön annál az oltárnál celebrált, ahol Szent V. Pius relikviái a római Santa Maria Maggiora bazilikában nyugszanak. Döbbenet, botrány, mélységesen mély fájdalom! Ön Szent V. Pius koporsójánál az „új misét” celebrálta!      Mikor elhagyta a kápolnát, a küszöbnél, amikor tiszteletteljesen és egyúttal szomorúan ezzel kapcsolatban kérdést intéztek Önhöz, Ön ezt válaszolta: „Botrányt kockáztatnék meg azzal, ha látnák, hogy Mgr. Lefebvre egy tradicionális misét mutat be!”      Ezután Fribourgban is folyamatosan az „új misét” ünnepelte, csakúgy, mint Econe-ban. Ami várható volt, be is következett: Paul Aulagnier, Bernard Tissier de Mallerais, Bernard Walz, három másik is!      1971. december 24-én egy véletlenül éppen ott tartózkodó pap kedves iróniával megjegyezte: Kár, hogy Ön, aki a tradíciót képviseli, az ú. n. „új misét”, ami nem a tradicionális mise, celebrálja. Ez az egyszerű megjegyzés volt a szikra a puskaporos hordóban. Az Ön élő reménye, a „hat” felrobbantak [feltételezem az első hat tanítványa, köztük a fent említett három]. Mindegyik a maga módján, de mind együtt ugyanazt mondta. Heves, de gyorsan végződő összetűzés volt. Bármi is volt az oka – ezt a Szentlélek és az Ön forum internum kell megmondja Önnek – ezen az 1971-es karácsonyon mindenki nagy örömére Ön ismét a Szent V. Pius által promulgált misét mutatta be. Bizonyára a Szentlelket követte ebben. Minden úgy történt, mintha ezúttal Ön követte volna a csapatát. És ettől kezdve Ön ugyanezt a taktikát folytatta. Ha Ön nem képviselné többé a tradicionális misét, akkor az Econe-i szeminárium hamarosan elvesztené célját, akkor azoknak, akik támogatják, el kéne hagyniuk Önt. Ön soha nem vizsgálta meg komolyan a hittudomány álláspontjából az „új mise” fenntarthatóságát! Ön azt állítja, hogy a NOM érvényes, anélkül, hogy ezt bizonyítaná, igazolná. És Ön mégis ezzel kapcsolatos utasításokat adott ki, melyekből számos hívő és maguk az Econe-ban kiképzett szeminaristák is minden lehetséges következtetést levonhatnak. Sajnos, mindez nagyon is összefügg azzal, hogy Ön azt vallja, hogy az Egyházban mise és ú. n. „mise” egyszerre létezhet. Ez ökumenizmus intra muros, azon egy hamis ökumenizmusnak a csúcsa, mely az igaz egység helyére egy csalfa egységet helyez.      Hasonló módon ismeri el Ön, Monseigneur, hogy a II. Vatikáni Zsinatnak lehet egy „tradicionalista” értelmezése, Ön, aki – Istennek és Önnek legyen hála – egy könyvet írt „Vádolom a zsinatot” címmel! Miért vonakodik Ön a „tekintélyt” illetően [azaz Wojtyla, alias II. János Pál pápával szemben, aki 1979 januárjában hívatta magához Lefebvre érseket] világosan és egyértelműen azokat az elveket kimondani, melyeken vitathatatlanul az Ön találó vádjai nyugszanak? Ehelyett azoknak a prófétáknak, „akik a gödörbe vezetnek” (Mt 15,14) azonnal egy hamis békét ajánl fel, amit egy állítólagos virágzás fog követni. Csak két lehetőség van: vagy beszél Ön, vagy hallgat Ön. De tévedést nem hirdethet és az igazságot nem hallgathatja el. Mély fájdalommal, higgye el, Monseigneur, de kötelességünknek érezzük, hogy ezeket a szemrehányásokat tegyük Önnek.      Többé nem tudunk bízni Önben. Még Önért vagyunk, de már nem tudunk többé Önnel haladni. Megvásárolja Ön magának, Monseigneur, a Főpap barátságát? Bárcsak Róma a pusztulásba vezető utat lehetetlenné tenné és Önt végre az igazi tradíció felé kényszerítené! Szégyen az ilyen béke, ez az áruló műve! Nagycsütörtök, 1979. április 12. (A NOM promulgációjának – 1969. április 3. – 10. évfordulójának emlékére) Feltéve: 2014. október 15.