Ha Isten a kinyilatkoztatást Egyháza útján előterjeszti, azok, akiknek szánva van, t. i. az emberek, kötelesek elfogadni. Az elfogadásnak megfelelő formája csak egy van és lehet: a hivő befogadás. Ennek a nyomában jár egy sajátos tudás, a hivő tudás, mely közvetve a hittudománynak anyja, közvetlenül pedig a dogmafejlődésnek egyik főtényezője. 1. A hit katolikus fogalma A kinyilatkoztatást, melyet a Szentírás és a szenthagyomány tartalmaz, és az Egyház hiteles tanítása előterjeszt, az embernek kötelessége elfogadni. Ez a kötelezettség a természetfölötti rendeltetés kizárólagosságából és Isten szuverén fölségéből ered, mely nem tűrheti, hogy szavát az emberek tetszés szerint vagy elfogadják, vagy elvessék. Az a lelki tevékenység, mellyel az egyes ember egy-egy kinyilatkoztatott igazságot elfogad, amennyiben meghódol a kinyilatkoztató Istennek, hittény (actus fidei); és az a természetfölötti erény, mely a hitténynek gyakorlására állandó készséget ad, a hitnek természetfölötti erénye. «Ezt a hitet, az emberi üdvösség kezdetét, a katolikus Egyház természetfölötti erénynek vallja, melynek erejében az Isten kegyelmétől ihletve és segítve a tőle kinyilatkoztatott tanításokat igazaknak fogadjuk el, nem mert eszünk természeti világával átlátjuk azok belső igazságát, hanem mert meghódolunk a kinyilatkoztató Isten tekintélyének, aki nem tévedhet és nem téveszthet» – így a Vatikáni Zsinat.      Eszerint a hitnek ténye nem más, mint a kinyilatkoztatott igazság elfogadása a kinyilatkoztató Isten tekintélye alapján és a kegyelem segítségével. Ez az alanyi hit (fides qua creditur), vagyis az a hit, mellyel igaznak valljuk a kinyilatkoztatást. Szemben áll vele a tárgyi hit (fides quae creditur), vagyis az, amit hiszünk (lásd: Róm 3,3) (pl. ilyen kitételekben: hitemet nem tagadom meg, szeretem stb.). A hit szónak a közönséges és tudományos, sőt egyházi nyelvhasználatban más értelme is van. Nevezetesen: esküs elhatározás egy ígéret megtartására («hitet tenni»); hinni sokszor annyi, mint vélni; sokszor pedig bízás vagy meggyőződés bármilyen vonatkozásban. A teológiailag jelentősebb nem-katolikus meghatározások a következők. Kant, Jacobi, Schleiermacher, modernisták és liberális protestánsok: érzelmektől, nevezetesen vallási érzéstől sugallt késztetés érzékfölötti, különösen vallási eszmék elfogadására. A hit itt érzelem, akarat, «átélés» dolga; az értelmi mozzanat, a tartalmi igazság nem jön szóba. Az ortodox protestánsok szerint a hit az ígéretekben való bízás (fides promissionum) általában, és különösen az a bizakodás, hogy a hivő a Jézus Krisztustól megváltottak között van (fides fiducialis). Mindezek az irányok a maguk hitfogalmát veszik alapul a keresztény hit-kötelezettség értelmezésében, és egyértelműleg állást foglalnak a katolikus hit-eszme ellen, melyet intellektualistának és kinyilatkoztatás-, sőt vallásellenesnek bélyegeznek. Velük szemben a katolikus igazságot kifejezi a következő Tétel. Azt a lelki tevékenységet, mellyel tartozunk elfogadni a kinyilatkoztatást, a hitnek katolikus értelmezése fejezi ki a valóságnak megfelelő módon. Ez hittétel, melyet a kegyelemtan igazol.      A katolikus igazságtól eltérő fölfogások egy része (Hermes és Günther) voltaképen a természetfölötti rend tagadásából, illetőleg külön-jellegének félreismeréséből táplálkozik; minden érzékfölötti vagy igaz ismeretet hitnek minősít, és ezáltal eltünteti a természeti és természetfölötti hitnek határait: A modern protestáns és a modernista fölfogás elvonatkozik a kinyilatkoztatás igazság jellegétől, és ezzel lehetetlenné teszi az észszerű hitet és a szilárd természetfölötti világnézetet. Valamely állításnak érzelmi, ösztönös vagy akarati elfogadása nem logikai alapon történik; nem az igazságnak mint olyannak szól, hanem annak, ami kellemes, gyönyörködtető; és ezzel végelemzésben vallási szkepszisbe vezet, éppúgy mint bölcseleti szkepszist hordanak méhükben azok a noétikai rendszerek, melyek az igazságnak végső kritériumát nem az ítéletek tárgyi nyilvánvalóságában vagyis igazság-mozzanatban keresik, hanem idegen (pszichológiai vagy történeti) mozzanatban (Descartes, Kant, Spencer, a pragmatizmus). Az ortodox protestantizmus hitfogalma önkényes és szintén nem juttatja érvényre a kinyilatkoztatás igazság-tartalmát. Ezekkel a ferdítésekkel és tévedésekkel szemben a hit katolikus fogalma akkor áll előttünk teljes sajátosságában és jelentőségében, ha szabatosan kiemeljük és részletezzük egyes mozzanatait, vagyis ha elveire bontjuk a hitet. Ezt a műveletet a hittudósok a Tridentinum óta a hit elemzésének vagy visszavezetésének mondják (analysis seu reductio fidei). Ennek mozzanatai a következők. Hinni annyi, mint a kegyelem segítségével igaznak tartani egy kinyilatkoztatott igazságot a kinyilatkoztató Isten tekintélye alapján; tehát a hitet más igaznak-tartó állásfoglalásokkal szemben az jellemzi, hogy tárgya a kinyilatkoztatott igazság, alanyi elve a kegyelem segítségével természetfölötti tevékenységre emelt szellemi tehetségek (értelem és akarat), közvetlen indítéka pedig a kinyilatkoztató Isten tekintélye. Ki, mit és miért; avagy: alany, tárgy és indíték – ezek a hit elvei, melyeket (didaktikai okokból) fordított sorrendben tárgyalunk. 2. A hit közvetlen indítéka Tétel. A hit közvetlen indítéka a kinyilatkoztató Isten tekintélye (Deus loquens seu revelans). Ez a vatikáni zsinatnak fönt idézett végzése értelmében hitigazság, s irányul minden idő szubjektivistái ellen, főként a racionalisták ellen, kik a vallási tételek elfogadásának indítéka gyanánt különféle szubjektív mozzanatokat jelölnek meg, minők: alanyi lelki szükséglet, hangulat, temperamentum, különös vallási érzék, vagy kiváló emberek, «vallási zsenik» szuggesztív befolyása stb.      Magyarázat. A hit közvetlen indítéka (motivum formale fidei) az a szempont, melynek közvetlenül, formálisan meghódol az elme, mikor elfogad egy kinyilatkoztatott igazságot mint kinyilatkoztatottat; vagyis az a mozzanat, melyre közvetlenül támaszkodik a hivő meggyőződés; tehát nem akármilyen behatás, mely távolabbról befolyásolja a hittényt (távolabbi indítékok). Erre a kérdésre: miért tartom igaznak Krisztus jelenlétét az Oltáriszentségben, a közvetlen tárgyszerű felelet csak az lehet: mert Isten kinyilatkoztatta; mert eszemet és akaratomat meghajtom Isten tekintélye előtt, aki ezt az igazságot kinyilatkoztatta. Ez egyúttal az a mozzanat, mely a hivőt közvetlenül összekapcsolja a hit tárgyát tévő igazsággal: hogy Krisztus csakugyan jelen van az Oltáriszentségben, azért fogadom el igaznak, mert benne a föltétlen tekintélyű Istennek a szavát veszem. Tehát ez az első és legegyetemesebb hitigazság, mely a maga világosságát, erejét, természetfölötti jellegét ráárasztja a hitnek összes többi tárgyaira, és ezáltal teszi őket hitigazságokká. Ezért a hit közvetlen indítéka, a kinyilatkoztató Istennek tekintélye, egyben a hitnek formai tárgya (obiectum formale, seu informans obiecta materialia), miként a látásnak formai tárgya a világosság.      Bizonyítás. A Szentírás nem hagy semmi kétséget aziránt, hogy bár életszentséggel, csodákkal és jövendölésekkel hitelesített küldöttek hirdetik Isten megbízásából az ő igazságát, akik ezért hitelt érdemelnek, végelemzésben mégis maga a szóló Isten az, aki miatt hinni kell: «Aki titeket hallgat, engem hallgat.» (Lk 10,16) Szent Pál szerint Ábrahám hitt Istennek, és ezt tulajdonította Isten neki megigazulásul. Istennek tesszük a hit hódolatát. (Róm 1,5) Az atyák kezdettől fogva vallották Nagy Szent Leóval: Isten tekintélye az, aminek hiszünk; amint különben ez kitűnik abból is, hogy már a gnosztikusokkal szemben a maguk igazát a kinyilatkoztatásból bizonyították, és nem hivatkoztak más indítékokra; továbbá hit és tudás közt, mint két különnemű dolog között éles különbséget tettek. A teológiai megfontolás mindenekelőtt megállapítja a tényt: A kinyilatkoztatás kétségtelen tanúsága szerint a hit, vagyis a kinyilatkoztatás elfogadásából származó meggyőződés a maga nemében egyedülálló igaznak-tartás, mely lényegesen különbözik minden egyéb tudástól. Már pedig sajátos jellegét az igaznak-tartás csak formai tárgyától, vagyis közvetlen indítékától veszi. A többi fajta tudásnak közvetlen indítéka az elfogadott tételeknek vagy emberi tanúságra támaszkodó, vagy belső értelmi, vagy tapasztalati nyilvánvalósága; a hit tehát csak akkor lesz különfajta tudás, ha ezektől eltérő közvetlen indítéka van, t. i. Isten tekintélye.      Azután szabatosabban megjelöli tartalmát. Erre a kérdésre: közvetlenül miért hiszed, hogy Krisztus jelen van az Oltáriszentségben? csakis azt szabad felelni: mert Isten nyilatkoztatta ki; és nem szabad hozzátenni: mert az Egyház hivés végett elém adja. Vagyis az egyházi előterjesztés nem tartozik hozzá a közvetlen hitindítékhoz. Az egyházi előterjesztés az a szerv, mely elénk adja a hit tartalmát (obiectum materiale); de ha valamit azért tartanék igaznak, mert az Egyház terjeszti elém, akkor az Egyház és nem Isten tekintélye indítana hivésre; hitem egyházias volna, és nem istenies. A teológiai hit kizárólag Istenre támaszkodik. Jóllehet tehát az egyházi tanítás Isten kinyilatkoztatásának valamiképpen folytatása, úgy hogy az szól benne, sőt hitünket ez az előterjesztés szabályozza, a kinyilatkoztatásnak ez a szócsöve még sem szövődik bele semmiféle címen és módon a közvetlen hitindítékba; kívül marad azon minden, ami nem Isten.      És ha kérdés történik: Istenben szabatosan melyik mozzanat az, amelyre közvetlenül támaszkodik a hivő igaznak-tartás (assensus fidei)? – a felelet ez lesz: Minden kinyilatkoztatott igazság mögött ott áll mint annak ősforrása, kezese és korona-tanúja az az Isten, aki nem csalódik és nem csal, maga az abszolút ősigazság. Amit eszerint a hívő a hittényben igaznak elfogad, azt nem látja ugyan igaznak közvetlen benső nyilvánvalósággal; de átlátja, hogy az abszolút igazságnak szava; és így végelemzésben a hivő igaznak-tartás is tárgyi, de közvetett nyilvánvalóságra támaszkodik: Isten nyilvánvalóságára. Ebből következik: 1. Nincs igaza a racionalizmusnak, mely tudós gőgjében a hivő igaznak-tartást vakhitnek, favágó-hitnek (Köhlerglaube), önálló emberhez nem méltó szellemi rabságnak minősíti. Mert igaz ugyan, hogy a teológiai hit tárgyát tévő igazság tartalma közvetlenül nem nyilvánvaló a hívő előtt: hisz Isten azt mint tanú és nem mint tanító tárja elénk: bizonyságot tesz arról, hogy a dolog így van, de nem magyarázza és nem mutatja meg miképp és miért van így (Zsid 11,1; 2 Kor 5,7); és ezért a hitigazság mint olyan nem önfényében világol az elmének, hanem az Istentől visszaverődő fényben. De mert a hivő igaznak-tartás közvetlen indítéka és formai tárgya maga a kinyilatkoztató Isten, az első és abszolút igazság, ezért minden egyes hittény nemcsak észszerű (hiszen Istennek hinni a legészszerűbb dolog), hanem egyben sajátos, «felső» világításba helyezi a tárgyat; a hivő az igazságot nem önfényében, hanem sokkal hatásosabb megvilágításban látja, t. i. Isten megvilágításában. Sőt – 2. az a meggyőződés, melyet a hit ad, a legkiválóbb bizonyosság; sokkal szilárdabb, mint a bárhonnan eredő egyéb meggyőződés. A hívés által ugyanis értelmünk az abszolút igazságba kapcsolódik bele; az Isten igazsága pedig szilárdabb alap a meggyőződés számára, mint akár a tapasztalat, akár az igazság tartalmának közvetlen nyilvánvalósága; érzékeink, eszünk, más ember vagy akár angyal csalódhatik vagy csalhat; Isten nem. Ezért a hit nyújtotta meggyőződés belső érték szerint a legerősebb, és úgy is kell azt értékelnünk. Ezért követeli a kinyilatkoztatás a mindenekfölötti hitet. Csak ez felel meg a közvetlen hitindíték értékének! Ez természetesen nem zárja ki, hogy más meggyőződés, melyet belső értéke szerint sokkal kevesebbre kell tartanunk, tényleg, lelki jellegében (de facto et psychice) erősebb. Amit az ember közvetlenül megtapasztal, vagy aminek tartalma közvetlenül nyilvánvaló, az sokszor hatékonyabban tartja távol a kétségeket, nehézségeket és ingadozásokat. A hit a legkiválóbb meggyőződés értékelés szerint, de nem okvetlenül hatékonyság szerint (appretiative, non effective summa). 3. Aki formálisan elutasít csak egy kinyilatkoztatott igazságot is, jóllehet azt kinyilatkoztatottnak tudja, már a többit sem hiheti. Az t. i. visszautasítja az isteni tekintélyt, mely erről az igazságról nem kevésbé kezeskedik mint a többiről; következésképpen hitének indítéka már nem a kinyilatkoztató Isten, hanem valami más szempont, amely szerint válogat a kinyilatkoztatott igazságok közt; vagy pedig az a lappangó gondolat kísért benne, hogy a kinyilatkoztató Isten mondhat tévedést is. Ezzel azonban ki van kezdve a hitnek gyökere: ami miatt most elveti éppen ezt az igazságot, ugyanezért máskor mást is elutasíthat. Ha elsötétedik szemünk, sötétségben lesz számunkra az egész világ. (Mt 6,22) Aki kioltja egyetlen lámpását az íróasztalán, sötétséget hoz összes bútoraira. Ezért mondja Szent Pál is, hogy Hymenaeus hajótörést szenvedett a hitben. jóllehet csak egy igazságot tagadott meg. (1 Tim 1,19; 2 Tim 2,16) A közvetlen hitindíték viszonya a hittény tartalmához Ha teológiai hittel elfogadom ezt a tételt: Krisztus valósággal jelen van az Oltáriszentségben, és kérdés esik: közvetlenül mire támaszkodik ez a hitem, a felelet csak ez lehet: mert Isten nyilatkoztatta ki; s ezzel azt akarom mondani: mert meghódolok a kinyilatkoztató Isten tekintélye előtt. A kérdezést azonban lehet tovább folytatni: miért hódolsz meg az Isten tekintélye előtt? Erre is fölkínálkozik a felelet: mert Isten abszolút igazság, és a tételt ez az abszolút igazság adta elém. Ez a kettős meggyőződés ugyanis (Isten föltétlen igazság; Isten az adott esetben nyilatkozott) két gyakorlati ítélet alkotására késztet: Istennek lehet hitelt adnom; Istennek kell hitelt adnom (a hihetőség és a hitkötelezettség ítélete). Ilyenformán úgy tetszik, hogy a hivő meggyőződés végelemzésben két merőben észbeli meggyőződésből fakad. Az egyik az a meggyőződés, hogy Isten mindentudó és föltétlenül igazmondó; ezt nevezik hitelőzetnek (hitelőzménynek: praeambulum fidei), s erről bölcseleti úton meg lehet bizonyosodni. A másik az a meggyőződés, hogy itt és most ez a föltétlenül igaz Isten szólott; és erről meg lehet győződni apologetikai úton a kinyilatkoztatás kritériumainak alkalmazása által (a hihetőség és hitkötelezettség indítékai). De ebben az esetben a kinyilatkoztató Isten tekintélye már nem volna a hitnek egyetlen indítéka; csak az utolsó és közvetlen indíték volna; távolabbiak lennének a hitelőzetek és hihetőségi indítékok. De ezek, mint a természetes elme világának szülöttei nem tudnának egyrészt természetfölötti igaznak-tartást teremteni; másfelől már nem állna helyt a tétel: a hit egyetlen formai indítéka a kinyilatkoztató Isten tekintélye; s megdőlne a jelentős folyomány: a hitbeli meggyőződés szilárdabb, mint bármilyen más meggyőződés, és föltétlenül biztos, mert magára Istenre támaszkodik. A hit ugyanis végelemzésben a hitelőzet és a hihetőség érvein nyugodnék, és szilárdsága az érvek szolidságán fordulna. Ezért nagy kérdés: Miképp viszonylik a hitindíték a hihetőség indítékaihoz; illetőleg a formai hitindíték miképpen lehet a hitnek nemcsak közvetlen, hanem egyben egyetlen indítéka is?      Ezt a kérdést nevezik a hittudósok (szűkebb értelemben) a hit elemzésének; a 16. századtól napjainkig sok mélyreható mérkőzést folytattak körülötte, és nevezetesen, három megoldás-típust alakítottak ki (az egyéni eltérések nem lényegbe vágók): 1. Suarez szerint (akihez csatlakozik Billuart és nagyjából Scheeben) a hit végelemzésben a hittel fogadott hitindítékra támaszkodik. Szerinte ugyanis a hitbeli meggyőződés csak azért tud természetfölötti és mindenekfölötti lenni, mert a kinyilatkoztató Isten tekintélyére támaszkodik, mint közvetlen indítékra. Ha azonban magát a hitindítékot alacsonyabb jellegű és erejű meggyőződéssel vallanám, mint amilyen a hit-meggyőződés (t. i. a hitelőzetről és a hihetőségi indítékokról alkotott észbeli meggyőződés alapján), hitem nem lehetne már mindenekfölötti és természetfölötti; a meggyőződés ugyanis nem lehet magasabbrendű, mint az indítéka. Következésképpen a hitindítékot, a kinyilatkoztató isteni tekintélyt ugyanazzal a hittel kell fogadnom, mint a hittárgyat; a hit végső indítéka a hittel fogadott kinyilatkoztató isteni tekintély. Ezt azonban nem hihetem megint azért, mert Isten egy más alkalommal kinyilatkoztatta; így ugyanis végnélküli visszakozásokba (regressus in infinitum) keveredném. Tehát a kinyilatkoztató isteni tekintélyt ugyanabban a kinyilatkoztatási tényben kell elfogadnunk, amely elénk adja a kinyilatkoztatás tárgyát. S ezt meg is tehetjük. Mikor Isten kinyilatkoztat egy igazságot, pl. Krisztus jelen van az Oltáriszentségben (actu signato, azaz a tény tartalma által jelzett mozzanattal), ugyanazzal a ténnyel (actu exercito, vagyis a tény véghezvitelében kifejeződő mozzanattal) kinyilatkoztatja azt is, hogy ő szól és hogy föltétlenül igazmondó; mikor hivés végett elénk terjeszt egy igazságot, abban burkoltan benne van az a biztosítás, hogy ő nem tévedhet és nem téveszthet. Így aztán a kinyilatkoztatás tartalmát hisszük a hitindíték miatt (közvetett hittel), és a hitindítékot magát önmagáért hisszük (közvetlen hittel).      Ezt a fölfogást bizonyos mélység és következetesség jellemzi; szerinte az ember egyazon tényben hisz, mert Isten szólt, hiszi, amit mondott, és hiszi, hogy szólt. Azonban egy súlyos nehézséggel küzd: Mikor a hittényt két gyökérszálra fejti (közvetett és közvetlen hit), a közvetlen hitre nézve (mellyel igaznak valljuk magát a hitindítékot) a hit fogalmát másképpen értelmezi, mint a hittudományban szokás. Hit alatt ugyanis általában azt a lelki tényt értjük, melyben igaznak fogadunk el valamit, nem tartalmának nyilvánvalósága hanem az előadó hitelre-méltósága miatt, vagyis egy a tétel tartalmán és az előterjesztés tényén kívül eső mozzanat alapján; valamit önmagáért hinni «ellenmondás, és nem misztérium» (Kleutgen). Nem könnyű azt sem végiggondolni, hogy Isten minden kinyilatkoztató tényben (actu exercito) azt is kinyilatkoztatja, hogy ő most kinyilatkoztat, sőt hogy ő a föltétlen igazság. 2. Lugo, akinek főkövetője Franzelin, energikusan elutasítja Suarez nézetét, mint amely szükség nélkül titkot kever bele egy skolasztikus kérdésbe. Szerinte a hit végelemzésben a hitelre-méltóság indítékára támaszkodik; a hitelre-méltóság indítéka a hit indítékává válik. A hitbeli igaznak-tartás (assensus fidei) ugyanis következtetés alakjában fejezhető ki: Amit Isten kinyilatkoztat, igaz; ám Isten kinyilatkoztatta, hogy pl. Krisztus jelen van az Oltáriszentségben; tehát ezt igazságként kell elfogadnom. Minthogy így a hittétel igaznak-tartása a kinyilatkoztató Isten tekintélyére támaszkodik, csak az jő kérdésbe, milyen alapon valljuk igaznak a kinyilatkoztató isteni tekintélyt, mely a két előzetben jut kifejezésre. Lugo szerint mindkettőt közvetlenül, in terminis, mintegy saját világosságukban látjuk meg, úgy hogy nincs helye további kérdezésnek. Ez az első előzetre nézve nyilvánvaló. Hisz ennek adhatjuk ezt a föltételes formát: Ha Isten szól, igazat mond: és ez nyilvánvaló az Isten fogalmából. A másik előzetet pedig, a kinyilatkoztatás tényét igaznak valljuk (nem ugyan mindig kifejezetten és élesen, de mindig határozottan) az Egyház előterjesztésében. Mikor ugyanis az Egyház hivés végett elénk terjeszt egy tételt, nemcsak magát a tételt fogjuk meg elménkkel, hanem az előterjesztő Egyházat is a maga konkrét valóságában: fönnállásának és tevékenységének évezredes csodáival, a vértanúk és szentek tanúságaival, általában mindazokkal a bizonyságokkal együtt, melyek igazolják isteni küldetését; és ezt tesszük nem hosszas okoskodásokkal, hanem közvetlenül; az egyházi előterjesztésben és vele együtt lelkünk megragadja, legalább homályosan és burkoltan, a rajta keresztül csillanó isteni tekintélyt is, éppúgy, mint barátunk hangján vagy kezeírásán keresztül őt magát is fölismerjük, a király pecsétjén keresztül a király tekintélyét is megfogja lelkünk.      Ennek az elméletnek azonban két szembetűnő gyöngéje van: a) Alig tudja elkerülni azt a látszatot, hogy a hittényt következtetésnek minősíti, melynek ereje és jellege tehát az előtételekre támaszkodik, és nem az isteni tekintélyre. b) Optikai csalódás az a hiedelem, hogy az egyházi előterjesztésben valaki közvetlenül megfogja a kinyilatkoztató Isten tekintélyét. Az Egyház isteni küldetéséről ugyanis hihetőségi érvek győznek meg, és így ha valaki formálisan azért hisz valamit, mert az Egyház terjeszti elő, végelemzésben ama hihetőségi érveknek hisz; azaz hitében nem isteni tekintélyre, hanem emberi ismeretre támaszkodik. Nem csoda ezután, hogy ma ennek a nézetnek nem akad követője. 3. A Salmanticenses fölfogása (ma legkiválóbb előharcosa Billot: követői közt van Bainvel, Pesch, Bartmann, van Noort) szerint a hittény lefolyásának mozzanatai a következők: 1. Ha hittel elfogadok egy állítást, mindenekelőtt tudnom kell, hogy a kinyilatkoztató Isten tekintélye támogatja; vagyis meg kell győződve lennem arról, hogy Isten föltétlenül igazmondó, és hogy ezt a tételt csakugyan ő jelentette ki. Ezt a kettős meggyőződést nem lehet másképpen megszerezni, mint a hitelőzet és a hihetőségi érvek segítségével. S ennek több útja van. Tanultabbak általában és nagyjából az apologetikában tárgyalt módon szerzik meg; közönséges ember pedig többnyire és főként emberi tekintélyek, szülők, egyházi tanítók stb. közvetítésével. A kinyilatkoztató Isten tekintélyének megismerésére nincs más mód. Emellett szól az a körülmény is, hogy keresztülvihetetlen mind az a nézet, hogy a hitindíték hittárgy is lehet (Suarez), mind az, mely szerint a hitindíték önmagában világos (Lugo). Megerősíti azonban kinek-kinek tulajdon tapasztalata is; aki ráeszmél, milyen módon jutott Isten tekintélyének megismerésére, azt fogja találni, hogy csak az előadott módon. 2. Ennek a megismerésnek alapján az értelem két gyakorlati ítéletet alkot, a hihetőség és a hitkötelezettség ítéletét; s ezek befolyásolják az akaratot abban az irányban, hogy hajlamossá és készségessé teszik az előadott hitigazság elfogadására, vagyis beléoltják a hitre hajló áhítatot. 3. Az így hajlamossá tett akarat elé az értelem odaállítja a hitelőzményben és a hitre késztető gyakorlati ítéletekben kifejeződő isteni tekintélyt, amely előtt az akarat meghódol és az értelemre ráparancsolja (mint actus imperatus-t) az előterjesztett tétel elfogadását.      A hitténynek e lefolyásából kitűnik mind a hitelőzeteknek pontos szerepe, mind pedig a hitindíték elfogadásának módja és jellege. A hitelőzetek (hitelőzet, hitelőzmény – praeambulum fidei – szűkebb értelemben ez a meggyőződés: a nyilatkozó Isten hitet érdemel – ebben benne van: 1. van Isten, 2. Isten mindentudó, 3. föltétlenül igazmondó; tágabb értelemben beletartoznak a kinyilatkoztatás kritériumai is) mindenekelőtt hihetővé teszik a hitindítékot. Erre a kérdésre: miért fogadjuk el a kinyilatkoztató Isten tekintélyét, csak az lehet a felelet: mert Isten föltétlen igazság, és mert meggyőznek a hihetőség érvei. Mindamellett a hittény nem szillogizmus, melynek premisszái a hitelőzetek. Éles elmének ugyan nem lehetetlen olyan világosan átlátni a hitelőzményt, hogy zárótételként el kell fogadnia a kinyilatkoztatott igazságot. Ez azonban tudományos meggyőződés volna, és nem hit; ily módon «hisznek az ördögök is és remegnek». A hitelőzet szerepe szabatosan az, hogy a hinni készülő lélek előtt megjeleníti a kinyilatkoztató isteni tekintélyt; és az akarat aztán már nem őreá, hanem az általa megjelenített isteni tekintélyre támaszkodik, mikor a hittényt parancsolja. A hitelőzetek szerepe eszerint pontosan csak ennyi: készenlétbe helyezni a hitindítékot és lehetségessé tenni erőkifejtését.      A hitindíték szabatosan a kinyilatkoztató isteni tekintély; és nem, mint Suarez és Lugo elmélete hallgatagon fölveszi, az isteni tekintélynek részünkről való megismerése. A teológiai hit ugyanis nem ú. n. tudományos hit (fides erudita), melynek indítéka csakugyan a tanú szavahihetőségéről alkotott meggyőződés. Ezért történelmi, földrajzi, közéleti stb. kérdésekben megesik, hogy csalónak vagy erkölcsileg teljesen értéktelen embernek is hiszünk, ha t. i. momentán igazszólásáról meg vagyunk győződve. A teológiai hit szoros értelemben tekintély-hit, mely kegyeletes lelkületből fakad (fides pietatis), amikor az akarat kegyelettel meghajol a tekintély méltósága előtt és ezért fogad el valamit igaznak (mint pl. a gyermek anyjától). Ebben az esetben szabatosan szólva nem a tekintélyről való meggyőződésünk, hanem pontosan maga a tekintély indít az elfogadásra; tehát a teológiai hitben az isteni tekintély, mely intentionaliter jelen van; nem pedig maga az intentio, vagyis a jelenlétnek gondolata, mint pszichikai ágens. A hitelőzetek biztosítják Isten tekintélyének e megjelenülését, de a hitre közvetlen befolyásuk nincs; éppúgy mint nem az állvány építi a házat és nem a létra menti ki a tűzvészből a bennrekedt embert.      Eszerint 1. a hittény nem a hitelőzetekből vont következtetés; hanem a lélek, támaszkodva az akármi módon megismert isteni tekintélyre, mintegy ugródeszkára, magasabbra lendül, mint az előzményekben adott logikai motívumok azt előirányozzák. 2. A hit természetfölötti tény a hitindíték szempontjából is; mert nem a kinyilatkoztató Isten tekintélyének megismerése, vagyis egy magában természeti pszichikai tény, hanem maga a kinyilatkoztató isteni tekintély indít a hitigazság elfogadására; ám a magát kinyilatkoztató Isten természetfölötti való (a kinyilatkoztatás ugyanis természetfölötti tevékenység); és ezen nem változtat az a körülmény, hogy a megismerése nem mindenestül természetfölötti, vagy éppen hitbeli; mert hiszen nem a megismerés ténye, hanem az ismeret tartalma a hitindíték. Ezt az elméletet jellemzi a hittény egyes mozzanatainak rendkívül éles és gondos elemzése; s ezért alkalmas arra, hogy mélyen belevilágítson a hittény titkába. Azonban a fönnforgó problémának nem adja megnyugtató megoldását. A hit indítékát ugyanis kirekeszti a hit tényéből és más síkba (a természeti megismerés síkjába) utalja. De amikor akár az értelem, akár az akarat elfogad valamit más miatt, pl. Krisztus eucharisztiás jelenlétét a kinyilatkoztató Isten tekintélye miatt, logikailag és pszichológiailag lehetetlen nem egy és ugyanabban a ténykedésben ragadni meg mindkettőt. Ez esetben ugyanis a kettő úgy viszonylik, mint tartalom és forma (obiectum materiale et formale), és ezek szét nem választhatók; lehetetlen színt vagy idomot meglátni a megvilágító fény meglátása nélkül. Ezért elkerülhetetlen Suarez és Scheeben alaptétele: A hit sajátossága és természetfölötti jellege csak akkor marad óva, ha a hit tárgyát és indítékát egyazon tettben ragadjuk meg. Ám hogyan támad az a hittény, mely megragadja a hitindítékot? Önmagától nem keletkezhetik; természeti tényezők sem szülhetik (Lugo; ez generatio aequivoca volna: a természet szülne természetfölöttit). Nem marad más felelet: A hitelőzet itt föltétel (nem ok; ennek a szabatos kiemelése a harmadik elmélet főérdeme) arra, hogy Isten sajátos és közvetlen hatással, mint magát a teremtménynek a természetfölötti leereszkedésben közvetlenül adó szentháromságos Magától-való, létrehozza ezt a sajátos hitet: a hitindíték hitét. A hivés misztérium; titka így az eszes teremtménnyel természetfölötti életközösségbe lépő örök Magától-való titkába torkollik. 3. A hit tárgya A hit tárgykörét alkotják azok az igazságok, melyeket az Egyház, a kinyilatkoztatás hitelesített előterjesztője, elénk ad hivés végett. Minthogy az egyházi előterjesztés tárgyai nem azonos rangú és fokú vonatkozásban vannak a kinyilatkoztatással, a hit is különböző fokozatokban érvényesül. 1. Istenies hit (fides divina) tárgya mindaz, ami forma szerint ki van nyilatkoztatva, akár kifejezetten akár burkoltan. Az istenies hit közvetlen indítéka ugyanis Isten tekintélye; már pedig Isten tekintélye födöz minden kinyilatkoztatást, akár kifejezett az, akár burkolt. Ebből következik, hogy a magán-kinyilatkoztatások, amennyiben azok isteni eredete biztos, szintén az istenies hit tárgykörébe tartoznak, természetesen csak azok számára, akiknek szánva vannak; mások nem kötelesek elfogadni, de nincs is joguk elutasítani. Az istenies hitnek elsődleges és másodlagos tárgya az, ami az egyházi előterjesztésnek is elsődleges és másodlagos tárgya. (lásd 3. Az egyházi előterjesztés tárgya)      Vitás azonban, hogy a gyökerükben illetve csirájukban (virtualiter) kinyilatkoztatott igazságok az istenies hitnek tárgykörébe tartoznak-e? Némelyek (M. Cano, Vasquez, Marin-Sola) azt állítják, hogy igen; és ezt az állásfoglalásukat azzal okolják meg, hogy Isten a következtetéseket mind előrelátta, és ezért szándékolta. Mások (Suarez, Lugo) szintén igent mondanak, de hozzáteszik: a virtuális kinyilatkoztatások istenies hit tárgyává lesznek, ha az Egyház definiálja. Ma a hittudósok többsége a Salmanticenses (és Wirceburgenses) nyomán nem-mel felel; mert a) istenies hit tárgya csak az, amit Isten elénk tár hivés végett; de a következtetéseket nem ő tárja elénk, azokat nekünk kell kiszednünk; b) az istenies hit kizárólagos formai indítéka a kinyilatkoztató Isten tekintélye; a teológiai következtetésekben azonban az Isten tekintélyén kívül egy merőben emberi tekintélyű előzet is szerepel; s ezen nem változtat az egyházi előterjesztés sem, mely előterjeszti ugyan, mit kell hinni, de nem változtatja meg egy igazságnak a kinyilatkoztatáshoz való viszonyát. 2. Istenies és katolikus hit (fides divina et catholica) tárgya mindaz, ami Istentől ki van nyilatkoztatva és az Egyháztól hivés végett elő van terjesztve, akár ünnepélyesen akár a közönséges tanítás módján; vagyis a dogmák, még pedig teljesen olyan mértékben és fokon, mint az egyházi előterjesztés tartalmazza (17. § 3). 3. Az egyházias hit (fides ecclesiastica) tárgykörét teszik azok a teológiai igazságok (verita tes theologicae; főként a teológiai következtetések, conclusiones theologicae), melyeket az Egyház kötelezőleg előterjeszt. Ezeket a hivők kötelesek belső hozzájárulással elfogadni, melynek egyrészt szilárd meggyőződésnek kell lenni, mert hiszen tévedhetetlen tanításra támaszkodik; másrészt vallási, sőt természetfölötti jellegűnek kell lennie, mert hiszen annak az Egyháznak szól, melynek isteni megbízása és fölkészültsége van a kinyilatkoztatással elválhatatlanul összefüggő tanítások hiteles előterjesztésére. Ezért az egyházias hit nem merőben emberi, jóllehet embereknek szól.      De nem lehet némely újabb hittudóssal (Schiffini, Tuyaerts) mindjárt azt mondani, hogy istenies hit. Istenies hitnek ugyanis az Egyház a hittudósok egyetemével azt definiálja, melynek közvetlen formai indítéka a kinyilatkoztató Isten tekintélye; ámde közvetlen isteni tekintély csak azokat az igazságokat támogatja, melyek forma szerint ki vannak nyilatkoztatva. Az egyházi előterjesztés nem pótolhatja a formai kinyilatkoztatás hiányát. Az egyházias hit eszerint középhelyet foglal el az istenies és emberi hit közt; az emberitől megkülönbözteti teljes biztossága és vallási jellege, nevezetesen csiraszerű kinyilatkoztatottsága, az isteniestől az Egyház tekintélye, mint közvetlen hitindíték. De az egyházias hit tényei azért folyhatnak az istenies hit erényéből. Az erény ugyanis mint állandó készség kiterjeszkedhetik többféle tartalomra és tárgyra, amiknek végelemzésben azonos a rendeltetésük. 4. Vallási hozzájárulás (assensus religiosus) tárgya: 1. az Egyháznak hiteles, de nem tévedhetetlen előterjesztései, a nem Szent Péter tanítószékéből, ex cathedra történő hit- és erkölcsügyi pápai nyilatkozatok, az egyes püspökök vagy egyházmegyei, illetőleg tartományi zsinatok és a római kongregációk tanításai. 2. Azok a tanítások, melyeket a hittudósok egyértelműleg teológiai igazságokként adnak elő. Ennek a kétfajta tanításnak nem jár ki az egyházias hit, mert hisz nem tévedhetetlen tanítások; de nem is merőben közönséges emberi hozzájárulás, hanem vallási, mert Isten alapította tekintély váltja ki (a hittudósok egyértelmű állásfoglalása is a magisztériummal való szerves összefüggésnél fogva az Egyháznak rendes tanítását juttatja kifejezésre). Ugyanezért ez a vallási hozzájárulás nem lehet merőben tiszteletteljes hallgatás (silentium obsequiosum), vagyis merőben külsőséges elfogadás, mint azt némely újabb hittudós gondolta a teológusok túlnyomó többségének helyes fölfogásával szemben, mely ama tanításoknak lélekben való elfogadását követeli, tehát belső hozzájárulást sürget. Így követeli ezt ugyanis az Egyház iránti vallási tiszteletünk; ha a közönséges életben is szakembereknek, szülőknek, tanítóknak stb. megállapításait lélekben elfogadjuk, jóllehet azok nem tévedhetetlen fórumok, fokozott mértékben meg kell ezt tenni az Egyházzal szemben, melyet a Szentlélek vezet. Annyival inkább, mert az egyházi elöljárók ilyen hozzájárulást követelnek is, amint ez kitűnik pl. IX. Piusnak 1863-ban a müncheni érsekhez írt leveléből. (Denz 1687; tehát elvetésük egyúttal súlyos bűn a kormányzó Egyház iránti köteles engedelmesség ellen.) Amint tehát minden törvényes elöljárónak tartozunk engedelmeskedni, ha csak adott esetben nincs rendkívül súlyos ok arra a föltevésre, hogy parancsa bűnre szólít, ugyanígy tartozunk engedelmeskedni a hitelesen (ha nem is tévedhetetlenül) tanító Egyháznak, hacsak nincs rendkívül súlyos okunk arra a föltevésre, hogy adott esetben tévedést terjeszt elő. A merőben vallási hozzájárulás ugyanis a dolog természete szerint nem föltétlen és nem visszavonhatatlan. Hisz a tanító szervek, melyeknek szól, tévedhetnek; és ezért a vallási hozzájárulásban mindig benne van az a magától értetődő, hallgatag gondolat: a tanító szervek a jelen esetben nem tévednek. Ha tehát valakinek igen komoly és súlyos okai volnának (ami a gyakorlatban alig fordulhat elő) az előterjesztett tétel ellen, belső hozzájárulását egyelőre felfüggeszthetné. Minthogy azonban a tanító Egyház Isten kegyelmi vezetése alatt áll, és előterjesztéseiben emberileg is igen nagy körültekintéssel jár el, a preszumpció mindig az egyházi tanító szerv állásfoglalása mellett van; és ezért a közönséges nehézségek nem adnak jogcímet a lélekben való, benső hozzájárulás felfüggesztésére. Egyébként nem kell figyelmen kívül hagyni, hogy a tanítószerveknek nem tévedhetetlen állásfoglalásai egy-egy hit- vagy erkölcsügyi kérdésben általában csak az adott körülményekre és a kérdés adott állására vonatkoznak; tehát nem zárják ki, különösen forrongó kérdésekben, később fölmerülő új szempontok és érvek alapján a pörújítás lehetőségét. 5. Teológiai hozzájárulás (assensus theologie us) jár ki a teológiai igazságoknak, melyekre valaki, mint hittudós jött rá, melyeket azonban az Egyház sem tévedhetetlenül, sem merőben hiteles formában nem terjesztett elő. A teológiai tevékenység ugyanis a kinyilatkoztatott igazságok összefüggéseit és folyományait kutatja; és nem volna sem észszerű sem kegyeletes dolog a hivő elmével megismert igazság ellen tusakodni. Függelék. Lehet-e egy személynek ugyanarról az igazságról egyszerre hite és tudása? Itt szó van 1. egy és ugyanarról a személyről; mert nyilvánvaló, hogy amit az egyik hisz, az a másikra nézve lehet tudás és fordítva: 2. Lehet-e egy időben hinni és tudni; mert hisz megtörténhetik, hogy amit valaki előbb csak hitt, azt utóbb tudja, és így a hit állapotával megfér a tudás ténye; különben a tudás ténye megszüntetné a hit erényét, mely a kegyelemtan szerint csak a hittel ellenkező bűn által vész el. A kérdés tehát az: A tudás állapotával megfér-e a hit ténye? S még itt is ki kell kapcsolni a közvetlenül nyilvánvaló tudást; hisz amit közvetlenül nyilván látok, nem hihetem egyúttal; pl. hogy vagyok, hogy az egész nagyobb valamely részénél. A kérdés tehát végelemzésben így alakul: Amit közvetett nyilvánvalósággal tudok (következtetés útján), azt vallhatom-e igaznak a kinyilatkoztató Isten tekintélye alapján is?      A tomisták Szent Tamással általában nem-mel felelnek a föltett kérdésre. Mert a) a hit az Apostol (Zsid 11,1) szerint «a láthatatlanok bizonysága»; tehát a látás kizárja a hitet. És ezen a nézeten vannak a szentatyák is. b) Amiről az ember a dolog tartalmi nyilvánvalósága alapján meg van győződve, azt nem vallhatja utóbb igaznak tanú tekintélye alapján; s ha néha fönnforog ez a látszat, a dolog voltaképpen úgy van, hogy ez esetben az ember belátja a tanúbizonyságnak és a dolog tartalmi evidenciájának egybevágóságát, és ez a belátás lesz a hozzájárulás indítéka; úgy hogy ennek következtében a meggyőződés erősebbé válik, de nem lesz két fajta, mert nincs két formai indítéka (Salmanticenses). Viszont Albertus M., Halensis, a 17. századi nagy molinista teológusok és ma a hittudósok többsége lehetségesnek tartják, hogy az ember egyszerre tudja és higgye ugyanazt az igazságot.      Érveik: a) A vatikáni zsinat szerinti istenies és egyházias hittel kell elfogadni mindazt, ami a kinyilatkoztatásban benne van; ám a kinyilatkoztatásban több olyan igazság van, amelyeket bizonyítani, tehát tudni is lehet; pl.: «az Istenhez járulónak hinni kell, hogy Isten vagyon». Igaz, a tomisták erre azt felelik Szent Tamással: Amit lehet bizonyítani, mégis szerepelhet a hit tárgyai közt; részint mert velük összefügg, részint, mert akad, aki nem tudja bizonyítani. és annak hinni kell; továbbá: Isten létét lehet tudni, de Szentháromságát hinni kell. b) A tapasztalat azt mutatja, hogy az ember ugyanazt az igazságot vallhatja két indítékból is: egyrészt mert átlátja tartalmát, másrészt mert szavahihetően tanúsítják: pl. ezt: senki sem adhat egy könyöknyit sem a magasságához.      Összemérés. Szent Tamás fölfogása a Salmanticenses indokolása miatt elsőbbséget érdemel, de csak abban az esetben, ha a tétel tartalma egészen nyilvánvaló; ha ugyanis nem egészen világos (s ez a gyakoribb eset), mindig van helye tekintélyre támaszkodó hozzájárulásnak is. Ilyenformán a két fölfogás közt nincs is olyan nagy eltérés, mint első tekintetre látszik. 4. A hit alanyi elvei A hittényben szerepet visz az értelem, az akarat és a kegyelem. 1. Az értelemnek a hittényben kétféle szerepe van: előkészítő és végrehajtó. Minthogy a hit a kinyilatkoztatott igazság elfogadása isteni tekintély alapján, az értelemnek előkészítő szerepe abban áll, hogy a lélek elé állítja a hitnek mind formai, mind anyagi tárgyát (mind indítékát, mind tartalmát). Hittény csak akkor jöhet létre, ha egyfelől meg vagyunk győződve, hogy egyáltalán van kinyilatkoztató isteni tekintély (hitelőzet), és hogy Isten a kérdéses esetben adott kinyilatkoztatást (hihetőségi és hitindíték, formai tárgy), másfelől pedig tudomásunkra jutnak az egyes kinyilatkoztatott igazságok (tartalom, anyagi tárgy).      1. A kinyilatkoztató isteni tekintély létezéséről való meggyőződés azonos Isten létének és mivoltának legalább homályos ismeretével. Útja tehát a természetes istenismerés útja.      2. Ami a kinyilatkoztatás tényének megismerését illeti: Már a hivés előtt meg kell győződve lennünk, hogy Isten szólt: különben hitünk nem lehetne észszerű. Ennek a bizonyosságnak természetesen nem kell a legmagasabb fokúnak lennie (matematikai vagy metafizikai bizonyosság); elég az ú. n. erkölcsi bizonyosság. Ez a bizonyosság azokból az érvekből táplálkozik, melyekkel az apologetika Jézus Krisztus isteni küldetését és az Egyház krisztusi rendelését igazolja, tehát történeti és bölcseleti megfontolásokból. Továbbá a hit egyetemes kötelező és szükséges voltából az is következik, hogy elég, ha ez a bizonyosság viszonylagos; vagyis elég, ha érvei kizárnak minden kétséget a hinni-készülőnek értelmi igényeit tekintve, és nem okvetlenül abszolút értelemben. Ha eszerint a tudományos igényű hívőnek abszolút bizonyosságra kell is törekednie, amilyent az apologetika érvei nyújtanak, a csekélyebb értelmi igényekkel élőnek elég ezeknek az érveknek (csodák, az Egyház apostoli folytonossága stb.) homályos ismerete; vagy éppen közvetett bizonyítékok, amilyeneket emberek vagy intézmények, mint a kinyilatkoztatásnak természetszerű képviselői nyújtanak: szülők, szentéletű emberek, papság tanítása, az Egyház konkrét élete, istentisztelete stb. Ezen nem kell megütközni; az élet egyéb vonatkozásaiban is döntő szerepet visz a viszonylagos és közvetett bizonyosság. A legkevesebb dologra nézve tud még a tanultabb ember is csupán a dolog átértéséből fakadó meggyőződésre jutni; gyakorlati és elméleti kérdésekben lépten-nyomon mások tekintélyére vagyunk utalva. Nem csoda tehát, ha a hitéletben, a legnagyobb egyetemességre hivatott és legalapvetőbb téren is így van.      3. Hivés előtt tudni kell, hogy a hivés végett előadott tétel ki van nyilatkoztatva. Ennek a megállapítása is az értelem dolga. Hogy valami kinyilatkoztatott igazság, azt ugyan az Egyháznak nyilvános ünnepélyes vagy rendes tanítása mutatja meg; de ez a nyilvános tanítás nem jut el mindenkihez közvetlenül. Azonban itt is értelmi igényeinek megfelelő módon eligazodhatik mindenki. Tanultabb ember csak némileg is gondos vallási nevelés során megtudja, mik az egyházi tanításnak főbb pontjai; a kevésbé tanult is azt, amit kifejezetten hisz (a hitvallásból, a nyilvános istentiszteletből stb.), könnyen és biztosan az Egyház egyetemes tanításaként fogja föl; a többit pedig belefoglalja abba az általános hitténybe: Vallom mindazt, amit az Egyház hivés végett előad (burkolt hit, fides implicita). Az értelemnek végrehajtó szerepe is van a hittényben; az értelem ugyanis a hittény közvetlen alanyi elve; a hittényt közvetlenül az elme csiholja ki önmagából (fides est actus elicitus intellectus). Ez biztos igazság szemben a nominalistákkal, akik a hitet az akarat közvetlen tényének minősítik az értelem kizárásával (fideizmus), továbbá a tőlük leszármazó régi és új protestánsokkal és a modernistákkal szemben, akik a hitet elsősorban a szív ügyének, érzelemnek minősítik. Tételünk közvetlenül következik a hit katolikus fogalmából. Hinni ugyanis annyi, mint igaznak tartani valamit; ez pedig az értelem dolga. Ezt csak akkor lehet tagadni, ha a hit tárgyául nem az igazságot jelöljük meg. Világos a Szentírás beszédje is: «Mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia»; Isten erejében legyőzünk minden magasságot, mely fölemelkedik Isten ismerete ellen, és szolgaságba hajtunk minden értelmet Krisztus engedelmességére». (Jn 6,69; 2 Kor 10,5) A hagyomány állásfoglalása eléggé kitűnik abból, hogy az Egyház elméletben és gyakorlatban a hitet mindenkor dogmatikai hitnek fogta föl: hitvallást kívánt, katekézist adott, máshitűeket, eretnekséget elitélt stb.. 2. Az akaratnak a hittény valósításában szintén előkészítő és végrehajtó szerep jut. Előkészítő szerepe részben negatív, részben pozitív. Negatív föladata: energikusan elhárítani azokat a lelki és erkölcsi akadályokat, melyek útját állják, hogy az elme meghódoljon a kinyilatkoztató Isten tekintélyének. Ilyenek a bűnös szenvedélyek, nevezetesen: kevélység és kegyeletlenség; hitetlen és közömbös olvasmány és társaság; a hit szerinti élettől irtózó kényelmesség, az érzéki világba tapadó földhöz-ragadtság; napjainkban pedig főként egy általános telki elgyöngültség és a hit világával szemben való ideges vakoskodás.      Pozitív föladata abban áll, hogy a kinyilatkoztatás hihetőségének tanulmányozásában, illetőleg megismerésében egyengetnie kell a meggyőződés útját. Akár magasabb tudományos akár egyszerűbb igényekkel közelít valaki a kinyilatkoztatás hitelre-méltóságának kérdéséhez, mindjárt megrögzött balítéletek, tetszetős álérvek, hangzatos jelszavak egész erdejével kerül szembe; a kinyilatkoztatás hihetőségének megállapítása nem közönséges logikai nehézségeket rejt szigorú gondolatmeneteivel és átfogó érveléseivel, melyeknek állandó védő harcot kell folytatni az élet, a történelem, tekintélyes nevek, egyéni szenvedélyek és ellenkező vágyak szinte kifogyhatatlan ellenérveivel. A nehézségek e sűrűjén át csak az igazságot éhező és szomjazó lelkület, csak a legfőbb kincs keresésére indult szívós kitartás, egészséges, élni akaró, a beteges kétség és agyaskodás árnyait energikusan tovaűző életlendület tud utat vágni a hitkötelezettség imperativusához. Mindez természetesen nem zárja ki, hogy adott esetben nem léphetnek sorompóba kedvező hangulat, szívigények, temperamentum és más külső tényezők is, melyekről sok megfontolnivalót mond a megtérések története. Az akarat végrehajtó szerepe a hitben: Az akarat parancsszava hajlítja az értelmet a kinyilatkoztatott igazság elfogadására (fides est actus imperatus a voluntate), még pedig úgy, hogy a hivő állásfoglalás szabad elhatározás következménye. A hittény szabad tett. Ez hittétel. A vatikáni atyák kiközösítik azt, aki állítja, hogy a «hivő meggyőződés nem szabad tett, hanem emberi ésszel szőtt érvek szükségképes terméke». Ez a kánon a félracionalista Hermes ellen irányul, aki különbséget tesz ész-hit és szív-hit között, az előbbit érvelés eredményének vallja és csak az utóbbit, a szeretet vezérelte hitet tekinti szabad elhatározás eredményének és Isten ajándékának. A Szentírás szerint a hit érdemszerző, a hitetlenség büntetésre méltó: «Aki hiszen és megkeresztelkedik, üdvözül; aki nem hiszen, elkárhozik»; «Aki őbenne (az Isten Fiában) hiszen, meg nem ítéltetik; aki pedig nem hiszen, már megítéltetett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében.» (Mk 16,16; Jn 3,18) Továbbá a hit kifejezett parancs tárgya, tehát az akaraton is fordul: «Ez az ő parancsa, hogy higgyünk az ő Fiának, a Jézus Krisztusnak nevében». (1 Jn 3,23) A hagyomány tanítását, mely Ireneus óta igen határozott, Szent Ágoston foglalja össze: «Valaki az Egyházba jöhet akaratlan, az oltár elé mehet akaratlan, szentséghez járulhat akaratlan; hinni nem tud, csak akarva.»      A teológiai megokolást a hittudósok Szent Tamás nyomán a következőképpen adják: A hit, mint igaznak-tartás értelmi hozzájárulás. Az értelem azonban nem szabad önelhatározásra képes tehetség; tehát az értelmi tények nem lehetnek szabadok, amennyiben közvetlenül az értelemből fakadnak, hanem csak amennyiben az akarat parancsára hajolnak; szabadok nem elicitive, hanem imperative. Már most az akarat nem parancsolhat rá az értelemre, hogy lássa be egy igazságnak tartalmi (belső) nyilvánvalóságát. Itt is van jelentős szerepe; amennyiben az értelmet energikusabban ráirányítja a kérdéses igazság odaadó szemléletére, az egész lelket készenlétbe helyezi, hogy az igazság világítását öntevékenyen fölvegye magába, és amennyiben a nyilvánvalóság következtetésen alapul, az előtételeket állandóan a tudat elé tárja. Továbbá, ha az értelem világosan látja egy tétel nyilvánvalóságát, nincs az akaratnak hatalma eltiltani a hozzájárulástól; igya matematikai, fizikai tételeknél, a tudományos hit legtöbb megállapításánál.      Ha azonban a tartalmi nyilvánvalóság hiányzik, van módja az akaratnak az értelmet hozzájárulásra indítani, de vissza is tudja tartani (megvan az ellenmondás és a cselekvés szabadsága, libertas contradictionis et exercitii); továbbá van módja beleegyezésre indítani, de ellenkezésre is, elfogadásra vagy visszautasításra (megvan az ellenkezés szabadsága, libertas contrarietatis). Ám ez az eset fönnforog a hitténynél. Itt ugyanis Isten tekintélye alapján fogadjuk el az igazságot. Ha t. i. nyilvánvaló is, hogy a kinyilatkoztató Isten tekintélye előtt meg kell hajolni, nem nyilvánvaló, hogy a jelen esetben csakugyan szólt az Isten. A hihetőség ítélete annyi nehézséggel áll szemben, melyeket sokszor még tetéz a kérdéses tétel tartalmi nehézsége, hogy itt az elme arra van felhívva, hogy jó darab úton tovább menjen, mint amire a logikai indítékok késztetnek. Azt a távolságot tehát, mely a hihetőség logikai indítékai és a hittény közt fönnáll, csak a szabad önelhatározás lendülete tudja leküzdeni.      Nem lényegesen más a helyzet akkor sem, ha valaki teljesen és nyilván átlátja a hitelőzetet: akkor is az elé a föladat elé van állítva, hogy a kérdéses igazságot ne csak, mint konklúziót fogadja el, hanem a kinyilatkoztató Isten iránti hódolatból; ez pedig akarati tény. Ebből következik: 1. Ami nem lehet szabad elhatározás tárgya, nem tartozik a hittényhez; pl. Isten létének vagy a kinyilatkoztatás tényének nyilvánvalósága. 2. A hit megszerzésében és a hitre vezető nevelő vagy lelkipásztori tevékenységben a döntő szerepet akárhányszor nem a hihetőségi indítékok viszik, hanem olyan mozzanatok, melyek az akaratra hatnak; a lelki vezetésnek tehát ezeket nem szabad elhanyagolnia. 3. A kegyelem szerepe a hittényben. A hit üdvösségünk kezdete és gyökere; mint ilyen lényegesen természetfölötti tevékenység. Hittétel, hogy a hittény a kegyelem segítségével jön létre, még pedig minden egyes mozzanatában:      Isten gyógyító és segítő kegyelme kíséri már a hit felé irányuló első lépéseket, a hihetőségi meggyőződés megszerzését; gyógyító és fölemelő kegyelem irányítja a hihetőség és hitkötelezettség gyakorlati ítéleteit és kelti föl a hivésre hajló áhítatot (pius credulitatis effectus); fölemelő kegyelem világosítja meg az értelmet és indítja az akaratot a hittény létrehozásában. Mindez hitigazság a pelagiánusokkal és szemipelagiánusokkal szemben. Ha tehát valaki merőben észbeli belátás alapján hihetségesnek tartaná: Isten szavát és jólélekkel el is fogadná, annak hite nem volna üdvösségre vezérlő istenies hit.      Ebből nevezetes következmény ered: Az igazi istenies hit tényében az elme csak igazsághoz járulhat hozzá; vagyis az igazi hitbizonyosság nemcsak határozott értelmi állásfoglalás (determinatio mentis ad unum), hanem egyben az elmének az igazságban való megállapodása (determinatio mentis ad verum), amint ezt már az V. Lateráni Zsinat megállapítja, és a vatikáni zsinat megismétli. A kegyelem a hittényben ugyanis arra van hivatva, hogy az értelmet felsőbb fokon segítse a maga természetszerű tevékenységében; az értelemnek természetszerű tevékenysége pedig az igazságnak befogadása (tévedést vallani rendeltetése ellenére van); már pedig Isten kegyelme nem működik közre abban, hogy valaki a tőle megállapított természeti rend ellenére cselekedjék. Megtörténhetik tehát, hogy valaki igaz hitre irányuló törekvésében egészen jóhiszeműleg tévedésbe egyezik bele, vagy kinyilatkoztatásként vall olyant, ami nem az; és minthogy jó lélekkel igaz hitet keresett, az akaratot segítő kegyelem közreműködése következtében e hite érdemszerző is lehet; de az nem lesz igazi hittény: vagyis nem lesz a kinyilatkoztatott igazságnak, mint olyannak az elfogadása.      Ebből ismét az következik, hogy az igazi hittény természeténél fogva megingathatatlan és visszavonhatatlan. Szabad akaratánál fogva az embernek arra ugyan van képessége és szabadsága, hogy hitét utóbb visszavonja; de nincs rá erkölcsi joga, és nem lehet rá etikai indítéka. Semmi sem indokolhatja ugyanis az isteni igazságtól való elfordulást. Következésképpen kísértésként el kell utasítani minden hitellenes nehézséget, azokat is, melyek olyan átmeneti kornak sajátosságai, amilyen a mienk; mintha t. i. a hit világa nem volna valóság, hanem jámbor képzelet vagy óhaj, mert nem érezteti foghatóan a sodró erejét; vagy, mert nem a hit irányítja ma a nagy tömegeket. Meg kell ugyanis gondolni, hogy a hit gyökere és alapja a megnyilatkozó Isten, maga az Igazság. Ezt semmiféle «nehézség» meg nem ingathatja, és aki előtt egyszer megjelent, és aki egyszer felesküdött neki a hitben, nem veheti revízió alá, sem el nem utasíthatja többé. (Vatikáni Zsinat, Denz 1815) Istennel csak örök szövetséget lehet kötni. A nehézségek nem férkőzhetnek be a hit szentélyébe, hanem csak a pitvarba, a hitelőzetbe, vagyis arra a területre, amely az értelem és szabad akarat uralma alatt áll, ahol tehát a hitnehézségekkel meg lehet és meg kell küzdeni: «A hitetlenség következtében törtek le (a zsidók az Üdvözítő szent nemes olajfájáról); te pedig a hit által állasz; tehát ne légy fennhéjázó, hanem félj!» (Róm 11,20) Feltéve: 2014. október 4.