Elsőnek álljon itt egy részlet Louis Billot bíboros 1929-ben megjelent „Tradíció és modernizmus” című könyvéből, ahogy azt a www.katholisches.info weboldal 2014. augusztus 14-én közölt azon cikkében idézi, melyben a könyv németnyelvű fordításának újramegjelenését adják hírül. (Tradition und Modernismus – Über die Unveränderbarkeit der Tradition gegen die moderne Häresie des Evolutionismus. De immutabilitate traditionis contra modernam haeresim Evolutionismi (Tradíció és modernizmus – A tradíció megváltoztathatatlanságáról az evolucionizmus új eretnekségével szemben). Az idézett részben Billot bíboros szarkasztikus modorban direkt az olvasóhoz intézi szavait:      „Mostanáig ön úgy vélte, hogy erkölcsi vétek, ha valaki eretnek tanvéleményt oszt, legalábbis olyat, amit a hagyományos nyelv eddig, mint ilyet nevezett meg. De ma világosnak kell lennie az ön számára, hogy ebben a kérdésben eleddig egy oktalan előítélet áldozata volt. Ugyanazzal az igénnyel és ugyanazzal a joggal, mint amilyennel a római-katolikus Egyház tanítása bír, a lutheránusok, az unitáriusok, az ariánusok vagy a mohamedánok véleménye is szimbolizálhatja azt az abszolút és ismeretlen igazságot, amihez ön mindig, mint egyedüli igazsághoz, ragaszkodni akart. Ezért végülis mindegy, hogy ön ennek vagy annak a vallásnak adja beleegyezését. Ön katolikus? Ugyan, legyen nyugodtan protestáns, ha az önnek jobban tetszik. Sőt, annak sincs semmi akadálya, hogy egyidőben katolikus és protestáns is legyen, hiszen a katolikus hitvallás semmilyen kárt nem szenved, ha ön ezt mostantól a lutheránus, anglikán vagy kálvinista, vagy bármely más hitvallással összeköti. És melyik hívőnek ne lenne az a szándéka, hogy egyedül az ismeretlen igazságnak legyen a követője, ami egy napon talán megnyilatkozik számára? Ezért állunk ma már egyetlen hitközösség által a világ minden hitvallásával kapcsolatban, és már piroslik azon korszak hajnala, melyben az egész emberiség számára egyetlen vallás lesz, miután minden elválasztást megszüntettünk, amit a régi babona [értsd: katolikus Egyház] vezetett be.”      [Ha valaki azt meri állítani, hogy ez a fajta hitfelfogás csak 100 évvel ezelőtt volt „divatban”, és ma már idejétmúlt ez ellen tiltakozni, erről egyáltalán beszélni, nos …. annak azt ajánlom, hogy olvassa el Bergoglio, aztán az elődeinek a beszédeit, és akkor szó szerint ezt fogja bennük megtalálni, kezdve az Assisi-i imatalálkozóval a Korán-csókon át az evangéliumi mozgalmakkal való nagy barátságig.] A legkevesebb katolikus fogja fel a modernizmust a maga egész, a hitet gyökereiben elpusztító kihatásával. Egyesek talán még tudják, hogy ez a tévtan ezt vagy azt a hitigazságot tagadja, esetleg még azt is felfogják, hogy a modernizmus az egész hittartalmat az egyes ember kénye-kedvének szolgáltatja ki, de a legtöbben nem látják vagy nem akarják látni, hogy a modernizmussal a hit lényege pusztul el. Erre a tényre nem lehet elég gyakran felhívni a figyelmet, és nem lehet elég gyakran ennek okait átgondolni, ha valaki a modernizmusból származó, a saját hitére leselkedő veszélyektől biztosan meg akar menekülni. A katolikus hitnél nem csak a hittartalomról, tehát nem csak az egyes hitigazságokról van szó, amiket az Egyház nekünk hinni elénk tár, hanem egyúttal mindig arról is, hogy a helyes módon higgyünk. És a hivésnek ez a különös módja a katolikusokat egészen sajátos módon köti össze az Egyházzal. Ez lényegileg hozzá tartozik a katolikus önértelmezéshez, igen, valójában ez hordozza a hitet, és ez határozza meg azt egészen rendkívüli módon.      Hogy ez valóban így van, az ma mindenki számára könnyen érthető lesz, hiszen a „sentire cum Ecclesia” időközben szinte teljesen kipusztult. Nem csak a hivatalos „katolikusok” köreiben lett kiirtva, hanem az ú. n. tradicionalistáknál is. Ennek oka a legtöbb tradicionalistánál a „Rómához” való meghasonlott kapcsolatukban rejlik. Pontosabban a római egyházi tekintélyekkel, még pontosabban az egyházi Tanítóhivatalhoz való kapcsolatukban.      A modernista-válság ellenére, az ú. n. II. Vatikáni Zsinat ellenére, sőt, még egy egészen új ember-csinálta-egyház megalapítása ellenére is nagyon sok katolikus beleegyezett abba, hogy ezeket az új-római, modernista tekintélyeket ugyan legitim egyházi tekintélyeknek tartsa, de a rendes, szokásos engedelmességet velük szemben megtagadja. Ezt a viselkedést legtöbbször azzal mentik, hogy a pápa nem minden tanítóhivatali kijelentésében tévedhetetlen. Ezért mindazokban a megnyilvánulásaiban, melyeknek nincs tévedhetetlen karakterük, bármikor tévedhet is – és, hallják vezéreiktől, az Egyház történelme folyamán ez elég sokszor elő is fordult: elég sokszor tévedtek a pápák, aminek bizonyítására Honorius, Vigilius és Liberius pápák esetével szokás előhozakodni, vagyis pontosan ugyanazokkal a példákkal, melyekkel a 19. század legkülönbözőbb eretnekei próbálkoztak a pápai tévedhetetlenség dogmáját megvétózni – sikertelenül. Ezen tévedő pápák miatt engedelmeskedünk mi a pápáknak csak a rendkívüli tévedhetetlenségük kereteiben, magyarázzák el nekünk az igazságtól nem zavartatva az ú. n. tradicionalista vezetők [kezdve Lefebvre érsektől az ő összes követője, akik mélységesen hallgatnak arról, hogy a zsinat után számos képzett, valóban katolikus pap és teológus nem így gondolkodott, és hogy ezek nem mulasztották el, hogy Lefebvre érseket az általa választott út hitre kiható veszélyeiről figyelmeztessék – sajnos, az érsek figyelembe sem vette, sőt még válaszra sem méltatta őket]. Ami ennyire egyszerűnek és első pillantásra meggyőzőnek hangzik, az valójában nem olyan egyszerű. A legfontosabb, hogy ezzel a szemléletmóddal a katolikusok viselkedése alapvetően megváltozik a Tanítóhivatallal szemben. Mert először is, ettől kezdve a katolikus alapvetően, szisztematikusan, mindig gyanakodva fogadja Róma összes megnyilvánulását. Másodszor minden esetben saját magát teszi meg ítélőbírónak a Tanítóhivatal felett, vagyis végül maga lesz a tanítóhivatal. Harmadszor elkezd, az egyre sokasodó zsinatutáni tévtanok miatt, a Tanítóhivatal tévedhetetlen aktusait egyre jobban korlátozni, és egy abszolút minimumra redukálni, olyannyira, hogy végül de facto a tévedhetetlenül tanító hivatalból már semmi nem marad. Így a hívő saját hitéletére ez a Tanítóhivatal, vagy jobban mondva „üres hivatal” mindenfajta jelentőséget elveszít.      A tradicionalista „katolikusok” ezt a viselkedési módot időközben annyira a magukévá tették, hogy már szinte lehetetlen őket korrigálni, különösen, mert ezt nem is akarják. Például mikor egy velük való beszélgetés során arra utaltunk, hogy Julius Beßmer S. J. 1912-ben kiadott „Teológia és a modernizmus filozófiája” című könyvében teljesen magától értetődően és általánoson ezt írta: „Minden katolikus tudja, hogy neki az Apostoli Szék tanítói döntéseinek, akkor is, ha azok csak a Szent Officiumtól vagy az Indexkongregációtól és a Szentségek Kongregációjától származnak, belső egyetértésben alá kell vetnie magát”, ezek az is-katolikusok egészen spontán és mint puskából kilőve, meglepő módon nem Honoriusra, Vigiliusra és Liberiusra hivatkoztak, hanem VIII. Bonifác pápára és a Firenzei Zsinatra. Ezek a Tanítóhivatalnak további két, a tradicionalisták között széles körben terjesztett állítólagos hibái, melyeknek ezúttal Julius Beßmer kijelentéséhez ellenérvként, és az Egyház rendes Tanítóhivatalával szembeni megszokott engedetlenség igazolásaként kellett szolgálniuk. Ezt a mélységesen mélyen begyökerezett viselkedést még a legnagyobb teológusok világos, egyértelmű megállapításai sem tudják korrigálni. Az elmúlt évtizedekben a legtöbb ú. n. tradicionalistánál helyreállíthatatlan károk keletkeztek: Az a szokás, hogy a legitimnek elismert Tanítóhivatalban kételkednek, és maguk veszik át a Tanítóhivatal szerepét, láthatóan kiirthatatlanul mély gyökereket eresztett bennük. Mivel a legtöbb ú. n. tradicionalistát ez a viselkedés megmérgezte, helyes, ha Loyolai Szent Ignác 18 szabályát áttekintjük, melyeket ő az Egyházban való helyes gondolkodásról állított fel. Ezek az ellenreformáció nagy rendalapítójának híres lelkigyakorlatos könyvecskéjéből származó szabályok segítségül szolgálnak, hogy „azzal az igaz érzülettel legyünk a küzdő Egyházban, amellyel lenni tartozunk”. Az első szabályban ez áll: „Tegyünk félre minden ítéletet és készséges s elszánt lelkülettel engedelmeskedjünk mindenben Krisztus, a mi Urunk igazi Jegyesének, aki a mi szent Anyánk, a hierarchikus Egyház.”      Ez az első szabály egészen általánosan a katolikusok alapviselkedését foglalja össze. Egy katolikusnak személyes ítéletét a hit és az erkölcs dolgaiban alá kell vetnie az Egyház ítéletének, azaz engedelmeskednie kell az egyházi Tanítóhivatalnak. Szent Ignác az Egyháznak három tulajdonságát említi itt meg, melyek ezt a viselkedést magyarázzák, illetve igazolják. Az Egyház, aminek alá kell vetnünk magunkat, nem pusztán emberi közösség, hanem Urunk Jézus Krisztus igaz jegyese. Mint ilyen szeplőtelen, vagyis szeplőtelen a tanításban, a szentségeiben, a jogrendjében stb. Ezért lehet és kell vele szemben teljes bizalommal lennünk. Ezen kívül ő a mi szent Anyánk. Isten arra rendelte az Egyházat, hogy a hívek lelkéről, örök üdvösségükről édesanyaként gondoskodjon. Hogy ez mindig lehetséges legyen és valóban így történjen, egészen különleges ajándékokkal ruházta fel Egyházát, melyek közül a tévedhetetlenség karizmája messze kimagaslik. Ezen felül ez az Egyház, aminek engedelmeskednünk kell, nem protestáns szellemegyház, hanem a konkrét hierarchikus Egyház az ő pápájával és püspökeivel. Nem nehéz belátni, hogy ezt a szabályt manapság már csak nagyon kevés katolikus vagy jobban mondva is-katolikus tartja be [az is-katolikusságról lásd a honlap következő írását: Igazság vagy ideológia – „Katolikus is vagyok”]. Mind a modernista professzorok és követőik, mind az ú. n. tradicionalista hívek magától értetődődően azt képzelik be maguknak, hogy ők jobban tudják, mint Róma (vagyis az egyházi Tanítóhivatal), hogy mi katolikus. Sőt, némely tradicionalista még azt is beképzeli, hogy nekik kell Rómát (azaz az egyházi Tanítóhivatalt) megtéríteni! XII. Pius pápának már 1950-ben kifejezetten óvni kellett az effajta viselkedéstől. A Humani generis kezdetű enciklikájában ezt írta:      „Nem az egyes hívőkre és nem is a teológusokra bízta az isteni Üdvözítő a hitjavak autentikus magyarázatát, hanem csak az Egyház Tanítóhivatalára.” (DS 3886) Már 100 évvel korábban, 1863-ban IX. Pius pápa a München-Freising-i egyházmegye püspökének írt „Tuas libenter” kezdetű levelében így írta le ezt a téves viselkedést: „… akkor is, ha arról az alárendeltségről lenne szó, amit az isteni hit aktusával kell teljesíteni, sem szabadna arra korlátozni, ami az ökumenikus zsinatok kifejezett tanító célzatú dokumentumaiban vagy a római püspök és ennek Apostoli Széke definiált, hanem arra is ki kell terjeszteni, amit a rendes Tanítóhivatal az egész, a földkerekségen szétszóródott Egyháznak mint Istentől kinyilatkoztatott igazságot tanít …” (DS 2879).      Ez okból nem fűzött Szent Ignác fenti szabályához semmiféle feltételt, hanem inkább kiemelte: „Tegyünk félre minden ítéletet és készséges s elszánt lelkülettel engedelmeskedjünk”, mert itt az Egyháznak való engedelmesség alapvető készségéről van szó.      De mivel manapság mindenütt pont ez a készség hiányzik, említsük meg Szent Ignác egy másik szabályát is. „Hogy mindenben biztos úton járjunk, mindig azon az állásponton kell lennünk, hogy amit én fehérnek látok, feketének higgyem, ha a hierarchikus Egyház úgy dönt; azért, mert hiszem, hogy ugyanaz a szellem, ami Krisztus Urunk, a Jegyes és az Egyház, az ő jegyese között van, kormányoz és irányít bennünket lelkünk üdvösségére. Mert ugyanaz a Lélek és a mi Urunk – aki a tízparancsolatot adta – irányítja és kormányozza szent Anyánkat, az Egyházat.” (365. pont a „Lelkigyakorlatok”-ban)      Szent Ignácnak semmilyen más szövegét nem értették annyira félre, mint ezt: Azt vetették a szemére, hogy itt egy tökéletesen vak, irracionális engedelmességet követel, aminek az igaz katolikus hithez semmi köze. Igen furcsa lenne azonban, ha egy olyan szöveg, amit pápák sokasága vizsgált meg és tartott helyesnek, ily módon és a tanítás ilyen központi kérdésében tévedne.      Az a benyomás, hogy Szent Ignác ehelyütt vak engedelmességet képvisel, csak úgy keletkezhet, ha a szöveget nem elég figyelmesen olvassuk, és ezért a hasonlatra nem figyelünk vagy nem helyesen értelmezzük. Annak képessége, hogy a hasonlatokat figyelmesen olvassák és helyesen értelmezzék, manapság szinte teljesen kiveszett. Mit mond tehát Szent Ignác valójában? Talán azt, hogy egy katolikusnak a fehéret feketének, és a feketét fehérnek kell tartania, ha az Egyház ezt mondja neki? Ez valóban vak engedelmesség lenne, tökéletesen irracionális, sőt őrültség. Nem, Szent Ignác azt mondja, hogyha a hitről, a hitigazságokról van szó, melyekről az embernek semmilyen tapasztalata nincs és nem is lehet, mert ezeket természetes eszével soha nem érheti el, hiszen felülmúlja az ember értelmét, ami miatt ezeket csak az isteni Kinyilatkoztatás által ismerheti meg, akkor saját ítéletét alá kell rendelnie az Egyház ítéletének. Egy ilyen alárendelés azonban tökéletesen bölcs dolog. Ha tehát a katolikus valamit (hamis módon) hisz, ami azonban nem igaz, tehát istenileg nem garantált és az Egyház rámutat a tévedésére, akkor hinnie kell az Egyháznak és tévedését korrigálni kell – vagy Szent Ignác hasonlatával élve: azt, amit téves módon fehérnek tartott, feketének kell tartania. És ezt a fenntartás nélküli bizalmat meg lehet és meg szabad és meg kell adnia az Egyháznak, mert az Egyházat Jézus Krisztus Szelleme tévedhetetlenül vezeti, amikor a hit és erkölcs dolgairól van szó. Krisztusnak ugyanis ez a Szelleme az Egyház Lelke, vagyis legbensőbb életelve: „Mert hiszem, hogy ugyanaz a szellem, ami Krisztus Urunk, a Jegyes és az Egyház, az ő jegyese között van, kormányoz és irányít bennünket lelkünk üdvösségére. Mert ugyanaz a Lélek és a mi Urunk – aki a tízparancsolatot adta – irányítja és kormányozza szent Anyánkat, az Egyházat.” A katolikus azért viselkedik így, mert maga a Szentlélek vezeti és kormányozza az Egyházat. Az egyházi tekintélyek a Szentlélek irányítása alatt állnak. Csak a Szentlélek ezen irányítása miatt hiszünk neki és bízunk az ő ítéletében jobban, mint a saját ítéletünkben. Ez azonban nem csak az egyházi Tanítóhivatal rendkívüli, ünnepélyes ítéleteire vonatkozik, hanem ugyanennyire a rendes, mindennapira is. Hiszen a Szentlélek nem csak hébe-hóba működik az Egyházban, hanem minden nap. Matthias Josef Scheeben a Szentléleknek az Egyházban való ezen létét és működését a következőképpen magyarázza el:      „A Vőlegény Lelke az Egyház minden tagját a templomává teszi, amikben lakik, és amikben isteni és istenivé tevő erejét kinyilatkoztatja. Bölcsességgel és renddel vezeti az Egyházat; megszenteli a lelki betegségeket, miközben megbocsátja a bűnöket. Igen, hasonlóan működik az Egyházban, mint Krisztus testében; az istenséggel tölti be. Beárnyékolja Krisztus menyasszonyát, tüzével átszellemíti az isteni természet képévé. Egész létét a világosságtól a világosságig alakítja át. Olyan mélyen és erősen hatja át isteni életével, hogy már nem ő, hanem Isten él benne. Az Egyház a Szentlélek által olyan hasonlatos lesz isteni Fejéhez és Vőlegényéhez, hogy olyanná tűnik, mint Krisztus maga. Ha az emberi közösségeknél a tagok olyanok, mint egy test és egy lélek, vagy mint az ágak a fán, az csak egy hasonlat. De az Egyház tagjaként az ember tényleg egy új, mennyei talajba lesz beültetve; egy új törzsbe, ami Krisztus, lesz beoltva. Belső lénye, élete gyökere lesz a Szentlélek által átalakítva, egy új élet lesz beleöntve, amit az új menny fénye és harmata táplál és gondoz. Ahogy a Szentlélek Krisztus emberségében lakik és működik, úgy működik az Egyházban is. Krisztusban és Krisztus által lakik körünkben, mint az Egyház Lelke.” A Szentlélek „az Egyház Lelke”, Ő az Egyház életelve, aki által az Egyháznak természetfeletti élete van, és amit tovább tud adni. Tényleg fel kell tenni a kérdést, hogy vajon ez a valóság nem párolgott el már teljesen a legtöbb ú. n. tradicionalista számára, hogy az ő gondolkodásukban az Egyház nem egy tisztán emberi közösséggé korcsosult már? [De, bizonyára igen, ez magyarázza a mindig csak praktikus, emberi módon „okos” megoldásaikat mind a mostani, mind a volt FSSPX-tagoknál.]      Már többször utaltunk rá és megkérdeztük: Lehet-e egy csupa tévtannal, hibával, méltatlan szentségekkel és nem-szent szentjeivel teli „egyház” tényleg Krisztus szeplőtelen Jegyese, akinek lelke a Szentlélek? Erre a kérdésre csak egy egészen egyértelmű „Nem!”-mel lehet válaszolni. Aki a maga számára egy ilyen szörnyszülött egyházat konstruál, az kikerülhetetlenül elhagyja az Egyház tradícióját és saját tradíciót készít a maga számára. Ez persze szemben áll az igazi egyházi tradícióval, amiről Matthias Josef Scheeben ezt írja:      „Az egyházi hagyomány nem valamilyen embereken keresztül foganatosul, hanem csak a Krisztus által alapított Egyház tényleges tagjain keresztül. Az Egyház, mint egy organikus, magától Istentől felépített és az Ő Lelke által éltetett és vezetett, örökké továbbélő közösség hagyja ránk az isteni igazságokat. Bizonyságtétele ezért nem pusztán emberi, hanem a Szentlélek bizonysága. Ez annál inkább érvényes, minél inkább e bizonyságtétel hordozói az Egyház szervezetében a Szentlélekkel való kapcsolatukban fontos állással és jelentőséggel bírnak. Ezen bizonyságtétel tévedhetetlensége minden időben ugyanaz, legyen bármilyen messze eltávolodva a Kinyilatkoztatás kezdetétől, mert a Szentlélek örök időkre megvédi az Egyházat a tévedéstől.” A legtöbb ú. n. tradicionalista ma már egészen biztosan nem hiszi, hogy „a Szentlélek örök időkre megvédi az Egyházat a tévedéstől”. Sokkal inkább úgy gondolják, hogy a zsinati pápák óta egy csomó tévedést rájuk bizonyíthatnak, sőt, rájuk kell bizonyítaniuk, mert ezek ellentmondanak a tradíciónak. Ezért állítják például, hogy a zsinatot a tradíció fényében kell értelmezni. De nem csak a zsinatot, hanem a tanítóhivatal minden aktusát a tradíció fényében akarják értelmezni – ami azt a kérdést veti fel, hogy melyik tradíció fényében? Itt a hit távoli [közvetett] normáját hallgatólagosan a közelebbi [közvetlen] normává teszik, anélkül, hogy e csere messzemenő következményeit bármilyen módon átgondolnák. Pedig pont az különbözteti meg a katolikus Egyházat a protestantizmustól, hogy nem az egyes hívő határozza meg, mi az igaz katolikus hit, hanem a Szentlélek által vezetett Egyház. M. J. Scheeben a Dogmatika kézikönyvében ezt írja:      „Az egyházi tradíció most és örökre … tulajdonképpen mindig formális, és lényegében szóbeli és élő, azaz formálisan az autentikus tanúk, illetve a nekik szolgáló vagy általuk vezetett tanítók és hívek folytonos, kifejezetten vagy beleértett teoretikus és gyakorlati bizonyságtételeiből áll.”      Csak a pápát és a püspököket illeti meg felszentelésük és hivataluk erejéből ez az autentikus tanúságtétel, mert egyedül ők alkotják az egyházi Tanítóhivatalt a szó valóságos értelmében. Ezért mondja XII. Pius pápa a Humani generis kezdetű enciklikájában, hogy az Egyház Tanítóhivatalának „kell hit és erkölcs dolgában minden teológus számára a legközelebbi és általános zsinórmértéknek lennie, mert Krisztus, az Úr a Tanítóhivatalra bízta az egész hitletétemény megőrzését, védelmét és értelmezését”. Hagyjuk még egyszer M. J. Scheebent szóhoz jutni, aki a tévedhetetlen tanítóhivatal egy további aspektusát így írja le: „Ha a pápa mint Isten közvetlen és tényleges helyettese a hit vagy az erkölcs dolgában egy végleges ítéletet meghoz, akkor ennek az ítéletnek szükségszerűen és egyenesen érinthetetlennek és visszavonhatatlannak kell lennie, és így azt a kötelességet előírónak, hogy ezt az ítéletet belsőleg és külsőleg a híveknek el kell fogadniuk. Egy ilyen ítélet tévedhetetlenül magának a Szentléleknek az ítéletét jelenti, és emiatt nem lehet téves. Ezért soha és semmilyen módon, még egy pápa sem érvénytelenítheti vagy változtathatja meg jelentősen. Mivel a Szentlélek ebben az ítéletben működött, arra sem lehet hivatkozni, hogy az ítélet egy törvénytelen eljárásban jött létre, mert akkor nem lenne többé végleges ítélet. Ilyen esetben egy még magasabb fórumnak kell lennie, ami ezt az ítéletet érvényteleníti. De ilyen fórum nem létezhet. Ebből következik, hogy ezt a formulát: »A Szentlélek is, mi is úgy láttuk jónak « (ApCsel 15,28) a legszigorúbb értelemben kell venni.” Hogy ez a tanítás milyen kevéssé ismert és elfogadott, azt a legújabb „szentté avatások” mutatták meg. Némely „teológus” úgy gondolta, hogy mindenképpen rá kell mutasson, hogy a szentté avatási eljárás megváltoztatása miatt ezek tévedhetetlensége már nincs meg, mert „az ítélet egy törvénytelen eljárásban jött létre”. Valahogyan a vita hevében vagy talán ideológiai vakságuk miatt elfelejtették, hogy „arra sem lehet hivatkozni”, „mert akkor nem lenne többé végleges ítélet”. Mindig találnak valamilyen kifogást, hogy a pápa ebben vagy abban az esetben miért nem volt mégse tévedhetetlen. A lehetséges kifogások száma végtelen, ahogy ezt az összes eretnekség bizonyítja. Végkövetkeztetés: Szent Ignácnak a „sentire cum Ecclesia” tárgyában megfogalmazott szabályai a katolikusoknak az Egyházzal, illetve annak tekintélyével szembeni viselkedését írják le. Mivel az egyes hívő a hit és az erkölcs dolgaiban isteni segítség nélkül nem tud szilárd lenni és az maradni, rá van utalva a neki Istentől adott tanítói tekintélyre. A katolikus tudja, hogy a Szentlélek vezeti az Egyházat és annak Tanítóhivatalát minden időben, mivel Ő az Egyház Lelke. Ezért kell minden katolikusnak alávetnie magát az Egyház ítéletének. Ha erre nem hajlandó, ha az egyházi tanítóhivatalt a tradíció (azaz a saját) fényében interpretálja és a pápának már csak a tévedhetetlenség (maga által megszabott) kereteiben engedelmeskedik, mindegy, hogy mely okból, akkor végül protestánssá válik, mert ahogy a dogmatikus Heinrich írja:      „Ez, ahogy rögtön látszik, a Szentírás szabad kutatása protestáns elvének átvitele a tradícióra. Bár elismerik, hogy a Szentírás hitelesítésre, magyarázatra és kiegészítésre szorul a szenthagyomány révén, de annak eldöntését, hogy mi az igazi tradíció és mi ennek a lényege, végső fokon maguk döntik el.” Ha áttekintjük az ú. n. tradíció mozgalmát, fel kell vetnünk a kérdést: A legtöbb ú. n. tradicionalista viselkedése nem a Szentléleknek mint az Egyház Lelkének de facto, azaz tettekben megnyilvánuló tagadása? Hiszen hogyan lehetne a Szentlélek a lelke, vagyis az életelve, az életalapja egy olyan egyháznak, mely tele van tévedésekkel, ami egy önmagában rossz liturgiát ünnepel, kétséges érvényességű szentségeket szolgáltat ki és olyan egyházjoga van, ami veszélyezteti a lelkek üdvösségét? E kétségtelenül nem tagadható tények alaposabb megvizsgálásánál nem evidens, hogy ez nem lehet Jézus Krisztus igazi Egyháza, tehát, hogy ennek elöljárói csak látszólagos elöljárók? És nem ez az egyetlen lehetséges magyarázata a katolikusok naponta átélt tapasztalatainak az ú. n. zsinat óta? Annak fájdalmas tapasztalata, hogy Szent Ignác szabályai erre az „egyházra” már nem alkalmazhatók többé, mivel, ha valaki erre alkalmazná őket, egészen biztosan elvesztené a hitét!      De a hitet „soha és semmilyen módon, még egy pápa sem érvénytelenítheti vagy változtathatja meg jelentősen”. Miféle „pápa” lehet akkor az, miféle „tanítóhivatal” lehet az, ami ezt évtizedek óta folyton és makacsul megpróbálja jelentősen megváltoztatni?      Aki ilyen módon vizsgálja meg Szent Ignác idézett két szabályát, annak gazdag forrásul szolgálhat arra, hogy mi is történik ma az Egyházzal. Egyúttal arra is rávilágítanak, hogy milyen messze vagyunk már egy igazán katolikus „sentire” együttérzéstől és együttgondolkodástól. A pápanélküli idő a maga sajátos, sokrétű veszélyeit rejti magában, melyekkel azonban Isten segítségével meg lehet – és meg kell – birkózni. Feltéve: 2014. augusztus 20.