Az amerikanizmus – a modernizmus előkészítője

Az amerikanizmus, a modernizmus előfutára – I.
Részlet az 1931-ben kiadott Katolikus Lexikonból
Írta: dr. Géfin Gyula teol. tanár, Szombathely

A XIX. század második felében Észak-Amerikából kiinduló reformmozgalom a katolikus Egyházban. Legszűkebb térre akarta szorítani a tekintély elvét; sürgette a modern kultúrához s az amerikai nép sajátosságaihoz való még nagyobb alkalmazkodást, a minél több demokráciát, az Egyház és állam szétválasztását, az ú. n. passzív erények s evangéliumi tanácsok helyett az egyéni szabadságot s tevékenykedést. Az amerikanizmus atyja P. Hecker [P. Isaak Thomas Hecker (1819-1888)] paulista szerzetes volt, fő támogatói John Ireland érsek, James Gibbons bíboros és Keane, a washingtoni katolikus egyetem rektora.
     A mozgalom Európába is átcsapott, különösen Francia- és Németországba. Így sok szempontból a modernizmus előfutárjának is tekinthető. A körülötte föllángoló küzdelemben azonban lassankint vesztett az erejéből [mivel a modernizmus előfutára volt, ez az „erővesztés” igencsak furcsa megállapítás, bár lehet, hogy a szerző ezt az erővesztést úgy érti, hogy az amerikanizmus „gyengébb” eretneksége helyett adott utódának a „súlyosabb” eretnekségnek, miután a talajt jól előkészítette számára], s XIII. Leó pápa Testem benevolentiae című, s Gibbons bíboroshoz intézett bölcs és tapintatos [!] levelének (1899. január 22.) meggyőző érveire maguk a vezérek is meghajoltak a legfőbb egyházi tekintély előtt. [Hogy aztán Leó „bölcs és tapintatos” levelének köszönhetően a modernizmus táborában ott folytassák, ahol az amerikanizmusban abbahagyták. – Érdemes újra és újra elolvasni XVI. Gergely Mirari vos enciklikáját, amiben a nagy pápa bölcsen, de nem tapintatosan mindazt elítélte, amit alig 60 évvel később ezek vallottak és terjesztettek.]


Az amerikanizmus, a modernizmus előfutára – II.
Részlet az 1993-ban kiadott Magyar Katolikus Lexikonból
Írta: Diós István
forrása: Lexikon für Theologie und Kirche 1930.

Amerikában 1860 körül született katolikus reformmozgalom [jellemző, hogy már 1930-ban és 1931-ben sem merték kimondani, hogy „eretnek” mozgalom], a modernizmus előfutára. P. Isaak Thomas Hecker alapította. Célja az Egyház és a modern korszellem összebékítése, olyan tanító, missziós és térítő módszerek alkalmazása, melyek messzemenően figyelembe veszik a modern ember igényeit. A dogmák számát a minimumra csökkenti, hogy kerülje a más vallásúakkal a konfliktusokat; az Egyházban a tekintélyelv korlátozását hirdeti.
     Követői azt várták, hogy az I. Vatikáni Zsinat átszervezi a hierarchiát, s az egyes hívők vezetésében a Szentlélek nagyobb szerepet kap. Vallották, hogy minél nagyobb az egyén szabadsága, annál több fogódzópontja van a kegyelemnek. Ebből új erkölcsi elvek következtek: a keresztény tökéletesség nem a szerzetesi élet passzivitásával (melyben szerintük a fogadalmak inkább akadályok, mint segítségek a tökéletesedésben), hanem az aktivizmussal, nem a természetfölötti, hanem a természetes erényekkel, nem a szemlélődéssel, hanem az aktív élettel érhető el [mintha Bergogliot hallanánk].
     A szociális problémák megoldása érdekében sürgetik a konzervativizmus föladását, humanitárius intézmények létrehozását, a faji különbségek figyelmen kívül hagyását [mintha ezt ők találták volna fel, mintha ez nem lenne a kereszténység sajátja], a demokráciát, a nacionalizmust, az Egyház és az állam szétválasztását. Az amerikanizmus eszményének, a tiszta katolicizmus és a haladás szintézisének megvalósulását az amerikai életformában látják biztosítva.

Az amerikanizmus napjaink szóhasználatában [ami az eredeti jelentésből a „katolikus” név elhagyásával következik] az amerikai életstílusból következő gondolkodásmód. Jellemző rá az aktivitás istenítése, a fogyasztói szemlélet, a kozmopolitizmus, a technika és a civilizáció eredményeinek túlbecsülése.


„Az amerikanizmus – a modernizmus előkészítője”
Írta: Eugen Golla
(forrás: Einsicht, 1988. december = e1805)

A hosszú úton, ami – a humanizmusból kiindulva – a reformáción és a janzenizmuson, a felvilágosodáson, a liberalizmuson, valamint a modernizmuson keresztül végül az ökumenizmusig és a Montini által meghirdetett emberi kultuszig vezetett, a mérföldkövek egyikeként áll az ú. n. amerikanizmus, melynek egykor az Egyház által elítélt elvei a mostani nagy aposztázia után megint ijesztő aktualitást nyertek.
     Mi az amerikanizmus? Elsőként nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy egy bizonyos észak-amerikai szellemi beállítottságot és életstílust jelöl, melyet az új kontinens benépesítésének módja alakított ki, és amit az egyéni szabadság védelme, az összes energiát kihasználó evilági törekvések és a tekintély minden fajtájával szembeni bizalmatlanság, sőt ellenállás jellemez.

Bár az Egyesült Államok megalakulásakor a katolikusok száma elenyészően kicsi volt – mindössze 30 ezer főt számlált, akik ráadásul többnyire a legszegényebb néprétegekhez tartoztak, valamint a lelkipásztorkodás nagy nehézségekbe ütközött, mert a honi papok száma nagyon alacsony volt –, a 19. század végére már 15 millióra emelkedett. Ebben a növekedésben nem csak az egyre nagyobb számú katolikus bevándorló, és az óhazából érkező áldozatkész papok játszottak szerepet, hanem az Egyesült Államok alkotmánya is, ami vallásszabadságot hirdetett. Ugyanakkor voltak olyan államok, melyek csak nagyon vontatottan adták meg a katolikusoknak a vallásszabadságot, mert sok protestáns szemében a római pápaság nem volt se demokratikus, se patrióta.

A 19. század második felében világszerte elharapóztak azok a kísérletek, melyek a katolikus vallást a szekulárissá vált világ igényeinek megfelelően akarták egyre jobban átalakítani. E hangulatban az USA-ban elég volt egyetlen férfi, aki ezt az irányt a lakosok előbb említett naturális és liberális mentalitásával össze tudta hangolni és népszerűvé tudta tenni, miközben egyáltalán nem volt szüksége egy határozott, érvekre és következményekre építkező teológia létrehozására. A teológiai amerikanizmus szellemi atyja Isaak Thomas Hecker (1819-1888) volt, akit követői nem csak „a modern Amerika apostolának”, hanem „a modern kor Ferencének” is neveztek [milyen figyelemreméltó hasonlóság Bergoglioval!].
     Német evangélikus bevándorló szülők gyermekeként, Hecker-nek már ifjúkorában dolgoznia kellett, pékinas lett. A 14 éves korában gyakorlatilag hitnélkülivé lett fiú nem sokkal később a szocialista ultra-demokratikus munkáspárt lelkes tagja lett. De hamarosan nem elégítette ki a szociális problémákkal való foglalkozás. Dagasztóteknője felett Kant „A tiszta értelem kritikája” című műve lógott, amit munka közben is buzgón olvasott.
     Egy hosszabb tartózkodása a Brock-Farm-intézetben, mely azt tűzte ki célul, hogy lakóit a természettel való szoros kapcsolat segítségével egyszerű, egészséges és szerény életmódra neveli és egyúttal szellemi képességeit is fejleszti, Heckerből istenkeresőt csinált. Innentől még egy évig tartott, amíg eltalált a katolikus Egyházhoz. Kétségen kívül az Egyház szociális és mértékadó aspektusa volt az, ami lenyűgözte, és ezen felül a misztikához való hajlama, valamint Kálvin azon alapelvével szembeni ellenszenv, miszerint az emberi természet teljesen romlott.
     1844-ben konvertált a katolikus Egyházba és már egy évvel később belépett egy belgiumi redemptorista kolostorba. Hollandiában és Angliában végzett tanulmányai után 1849-ben szentelték pappá, 1851-ben visszatért hazájába, ahol egy ideig népmisszionáriusként működött. Eközben fő feladatának azt tekintette, hogy az amerikai szellemi beállítottsághoz való teljes alkalmazkodással minél több protestánst térítsen meg. Amikor e célból saját társaságot akart alapítani, és az ehhez való engedélyért rendi feletteseinek engedélye nélkül utazott Rómába, kizárták a redemptorista rendből. IX. Pius feloldotta szerzetesi fogadalmai alól, és engedélyt adott neki egy saját kongregáció megalapítására, aminek a mindenkori egyházmegye felügyelete alatt a misszióban és a lelkipásztorkodásban kellett segédkeznie. P. Hecker közösségének a „Szent Pál misszionáriusai” nevet adta – ebből lett a gyakorlatban a „paulisták” elnevezés. A közösség modern módszerével [konferenciák, ú. n. Lectures tartása, folyóiratok kiadása] elért missziós eredmény összehasonlítva a redemptoristák missziós tevékenységével igen alacsony maradt.

P. Hecker meg volt róla győződve, hogy csak a demokrácia – ahogy ezt az USA-ban gyakorolták – adja meg az embereknek adottságaik és tetterejük kiteljesedéséhez a szükséges lehetőségeket és sanszokat, ami egyben megkönnyíti bennük a Szentlélek működését is. Ezért a szabad lelkiséghez való visszatérést követelte, ami szerinte a reformációig uralkodott, mert csak a protestantizmus tette – ellensúlyként – az Egyházzal szembeni tekintélyi engedelmesség megerősödését szükségessé. Eszerint a meghatározó üdveszköz a Szentlélek utasításainak egyre nagyobb betartása a lélekben, melynek növekedő hatása a híveket olyan erőre és nagyságra emeli, amilyen az egész emberiség történetében még nem létezett.
     A Szentlélek általi közvetlen vezetés ezen alapideája Heckerből a vallási rendek ellenfelét csinálta, amit szerinte inkább a gyengék, mint az önálló személyek számára alakítottak, és a modern társadalomnak csak ártanak. Ezért saját társasága is fogadalom nélküli férfiakból állt.

A dolog természetéből adódóan ez a mozgalom nem maradt ezeknél az absztrakt ideáknál, hanem hamarosan militánsabb irányba fordult. E azzal kezdődött, hogy nem csak Hecker, hanem az amerikai püspökök is ideális megoldásként az Egyesült Államok alkotmányában rögzített egyház és állam szétválasztását kezdték el dicsőíteni nyilvános beszédeikben,. Ez azonban egyértelműen ellene mondott az egyházi Tanítóhivatal számos döntésének.

XIII. Leó, akit gyakran neveznek politikus pápának, volt az első Pontifex Maximus, aki nagyon pozitívan állt a demokratikus államformával szemben, hiszen már korábban kijelentette, hogy a kormányzói hatalom egy köztársaságban ugyanúgy Istentől származik, mint egy monarchiában, aminek az a következménye, hogy a köztársaság törvényei is érvényesek, amennyiben nem állnak a természetjoggal nyilvánvaló ellentétben. Amikor a monarchia követőinek kérését a Bourbonok visszatérésére nem csak nem támogatta, hanem ellenkezőleg, az egyre szilárdabb Harmadik Köztársasághoz való csatlakozásra szólított fel, a francia katolikus ifjúság körében olyan irány alakult meg, mely nem csak ideálját látta a demokráciában, hanem az Egyház demokratizálására is áhítozott. Bizonyos amerikai püspökök hamarosan arra használták római ad-limina látogatásaikat, hogy Európában is elterjesszék eszméiket.
     Erre 1892-ben Mgr. John Ireland von St. Paul, az USA egyik legnevesebb püspökének nyílt jó alkalma, akit honfitársai, legyenek bármely felekezet tagjai, „kiváló férfiként” ünnepeltek. Mint Hecker lelkes tanítványa és követője, egy atlétai termetű, ősz haja ellenére fiatalnak tetsző férfi, Párizsban szalonkabátban tartott beszédet, ami fellelkesítette hallgatóit. Többek között ezeket mondta: „Közöljék Önök a népükkel, hogy kötelességei, de jogai is vannak. A kötelességeiről beszélnek, a türelemről, a rezignációról, kompenzálást ígérnek neki az örökkévalóságban: ez nem sok azoknak, akik az igaz hitet birtokolják, de azon lelkek számára, akiknek a hite úgymond halott, ezek üres szavak. (…) A nép jelenleg a király, Önökön áll, hogy megmondják neki, hogyan kell uralkodni…”
     Az ilyen szavak Franciaországnak természetesen nem minden katolikusát lelkesítették, sokak szerint egy ilyen beszéd a vallás és a politikának az összekeverését és még azt is jelenti, hogy az Egyházat az evilági boldogság egyik közvetítőjévé akarják tenni. Például az egyik újság ezt írta: „Egy amerikai püspök jön Franciaországba mint nagykövet a forradalom dolgaiban.”

A következő évben egy még ennél is nagyobb feltűnést keltő esemény még nyomatékosabban megmutatta, milyen gyorsan vezetnek az ilyen felfogások egy felekezetek közötti egyenlőség követeléséhez.

1893-ban Chicagóban Amerika felfedezésének 400. évfordulója alkalmából világkiállítást rendeztek, ami az országnak nem csak a materiális, hanem a szellemi fejlődését is be akarta mutatni: az ember hódításáról és vívmányairól, a technikai haladásról és az ebből a jövő számára eredő elvárásokról.
     A kiállítás valóban új, abban az időben minden mást háttérbe szorító rendezvénye azonban az ú. n. „vallások-parlamentje” lett. Ennek rendezőbizottsága az egész világról sok beleegyezést kapott, csak a következők utasították vissza a meghívást: Oroszország ortodox egyháza, a török szultán, mint kalifa és Canterbury anglikán „érseke”, Benson, aki lemondását így magyarázta: „Az összehasonlíthatatlan vallás a kereszténység. Hogy ezt a vallást hogyan lehet pusztán csak egy résztvevőnek tekinteni egy vallási kongresszuson, anélkül, hogy a többi kultuszt ne emeljék vele azonos szintre, nem tudom elképzelni. Az Önök programja kijelenti, hogy Róma Egyháza a katolikus Egyház és Amerika episzkopális egyházát és ehhez hasonlóan Anglia egyházát a katolikus Egyházon kívüliként kezelik. A pozíció, amit ezzel számunkra kínálnak, elfogadhatatlan!”

A terv megvalósulása tehát végülis az amerikai katolikus püspököktől függött. Ezek ír-amerikai része ugyan egyedül agitált résztvevők kiküldéséért, de végül célja elérésére akkora energiát fektetett be, hogy sikerült tervét megvalósítania. „1893. szeptember 11-én [milyen érdekes dátum ez a szeptember 11-e] nyitották meg a Kolumbus Kristóf amfiteátrumban a vallások parlamentjét [ami szeptember 27-ig ülésezett]. A galérián minden nemzet zászlaja ott lengett. Különböző társadalmi osztályok négyezer képviselője szorongott a teremben, amikor délelőtt 10 órakor tíz történelmi vallás képviselője tomboló lelkesedéstől kísérve bevonult és az emelvényen helyet foglalt. Középen a bíborba öltözött Gibbons bíboros ült. Mellette tarka viseletben ültek a Kelet küldöttei: brahmanok és buddhisták Indiából, mandarinok Kínából, bonzok Japánból, görögök Törökországból, metodisták Afrikából, pópák stb. Az ülés egy zsoltár orgonakíséretű eléneklésével kezdődött. Ezután Gibbons bíboros felállt, előre lépett, keresztet vetett és angol nyelven hangosan elimádkozta a Miatyánkot.
     A protestáns Bonet-Maury ehhez a következő meglepő kijelentést tette: »Micsoda ünnepélyes aktus! Micsoda hallatlan esemény a katolikus Egyház történetében! Egy római bíborba öltözött érsek eretnekek, szakadárok és pogányok gyülekezete közepette felemelkedik és elimádkozza a Miatyánkot! Milyen messzire jutottunk attól az időtől, amikor O'Connel (ír politikus, élt 1775-tól 1847-ig, aki Nagy-Britanniában kiharcolta a katolikusok jogi emancipációját) kijelentette: A katolikus Egyház minden emberért imádkozik, de nem imádkozik egyetlen más egyházzal sem!«” (Gisler, Anton: "Der Modernismus" Einsiedeln 1913, S.80 f.)
     A számos sajtóbeszámoló közül a legtalálóbb ítéletet valószínűleg a Journal Des Bébats hozta meg: „Jehova, Mohamed, Jézus, Buddha és különböző istenek azonos módon voltak képviselve. Az összes kultusz hívei letették hitvallásukat és elvégezték imáikat, utána mindegyik bement a saját templomába, kápolnájába, oltárához. Mindazok, akik közelről vagy távolról szemmel kísérték ezt a színjátékot, különböző következtetéseket vontak le. Egyesek ezt mondták: Valóban, minden vallás jó! Mások: világos, hogy egyetlen vallás sem ér semmit! Megint másoknak fogalmuk sem volt, hogy mit szóljanak mindehhez!”

Mindazonáltal mégis csaknem további száz évnek kellett eltelnie, amíg nem egy vásárterületet, hanem az egész katolikus világ egyik különösen tiszteletreméltó helyét, Assisit állították a szinkretizmus szolgálatába!

Két évvel később, 1895-ben Róma a katolikusoknak megtiltotta a további vallások közötti kongresszusokon való részvételt. Ennek az volt az oka, hogy a következő, 1900-ra tervezett párizsi világkiállításon szintén meg akartak tartani egy ilyen „vallások parlamentjét”, ezúttal már közelebb Rómához, szinte a pápa orra előtt. E rendezvény fő agitátora a fiatal Abbé Charbonnel volt, aki pár évvel később hitehagyott lett. Amikor Párizs érseke, Richard bíboros e tervről tudomást szerzett, így nyilatkozott: „Amíg én Párizs érseke vagyok, nem fog itt senki »vallások parlamentjét« tartani.”

Az amerikanizmus körül egyre hevesebbé váló viták végül arra késztették XIII. Leót, hogy 1899. január 22-én levelet intézzen Gibbons bíborosnak, Baltimore érsekének, amiről Amerika összes püspöke másolatot kapott. A Testern benevolentiae nevű levelet elhelyezték az Acta Sedis-be, ami egyet jelentett egy elítéléssel.

Ezzel ki lehetne jelenteni, hogy Róma szólt, és ezzel a vita be van fejezve. Valójában XIII. Leó [jócskén elkésett] levele nem tudta feltartóztatni egy ú. n. „új egyház”, az „emberiesség vallásának” kialakulását. Hogy az amerikanizmus tette szabaddá az utat a teológiai modernizmushoz, nem kisebb ember vallotta be, mint a modernizmus legismertebb képviselője, Alfred Loisy, aki a modernizmust az amerikanizmus autentikus utódának nevezte.


Utószó:

1. Katolikus Lexikon, 1931: „Acta Apostolicae Sedis: az Apostoli Szentszék hivatalos közlönye, törvény és rendelettára, melyet X. Pius alapított 1908-ban, és ami 1909. január 1-től havonta jelenik meg az 1865-ben alapított s 1904. óta hivatalos jelleggel bírt Acta Sanctae Sedis helyett [tehát XIII. Leó idejében még nem bírt hivatalos jelleggel]. A benne kihirdetett törvények három hónapra az illető törvényt magában foglaló füzet megjelenése után lépnek életbe.”

2. Ahogy Montforti Grignion Szent Lajos imájában, és XVI. Gergely enciklikájában, vagy az Egyház által elismert La Salette-i üzenetben – is – olvashattuk, az Egyház felelősei nagyon is tisztában voltak azzal, hogy mekkora válságban van a katolikus hit. Nos, mint az életből tudjuk, nagy baj esetén az illetékes világi hatalmak rendkívüli állapotot hirdetnek ki, amelyben egészen más törvények uralkodnak, mint „normális” viszonyok között. Erre elengedhetetlen szükség van, hogy a teljes pusztulást, amennyire lehet, megelőzzék, illetve a károkat minimalizálják. Jézus Krisztus azért alapította Egyházát, hogy az embereket az üdvösségre vezesse. A lelkek elkárhozása súlyosságában minden evilági bajt felülmúl.
     A chicagói összejövetelre, amiről a beszámolók egyöntetűen, mint az egész világot bejárt, megdöbbentő eseményről írnak, 1893-ban került sor. A sajtó jóvoltából, ha nem is volt még akkor tévé és internet, ennek híre mindenhova eljutott, különösen Amerikában. Annak ellenére, hogy ami ott történt egyértelműen és teljességében ellent mondott a katolikus doktrínának, sőt istenkáromlás volt, a pápa csak 2 évvel később tiltotta meg, hogy katolikusok a további ilyen jellegű összejöveteleken részt vegyenek! És csak 6 évvel később írt egy „bölcs és tapintatos” levelet a főszervező érseknek, amit aztán az akkor még nem hivatalos szentszéki aktában helyeznek el, de (erről ugyan semmilyen adatom nincs) nem hirdetik ki világszerte! Persze, ha meg is teszik ezt, mit ért volna ez már ekkor, amikor az 1893-as blaszfémia magjai rég kikeltek már és virágoztak, sőt gyümölcsöt teremtek! Hogy ez mennyire így volt, azt a jövő fájdalmasan mutatta meg.
     Laikus létemre számomra egyszerűen felfoghatatlan, hogy az általános hitromlás ilyen méretei között miért volt szükség a hit védelmében (mert máshol garmadával találni „tapintatlan” egyházi lépéseket) „bölcs és tapintatos” lépésekre, vagyis, hogy miért nem akadt senki, aki az Istentől kapott feladat elvégzésének biztosítására hatásosan és kellő eréllyel fellépett volna. Még akkor is, ha ez mennyiségi veszteséggel jár! Vajon azzá lehetett volna az Egyház, amivé lett, ha Péter apostol nem utasítja rendre – a szeretet Istenének nevében – Ananiást és Safirát! Az egész nép előtt és nem „bölcsen és tapintatosan” a sötétben és sok év múlva! (ApCsel 5,1-11) Úgy, hogy „nagy félelem vett erőt az egész egyházon és mindenkin, aki csak hallott dologról”! Ahogy ennek 1893. szeptember 11-én este meg kellett volna történnie, hogy valami hatása legyen, és a katolikusok körében a szellemi zűrzavar kialakulását megakadályozhassa.

3. Részletek az internetes cikkekből:
A chicagói szinkretista találkozó eredményei közé tartozik többek között, hogy ekkor jött és lett ismertté Amerikában Soyen Shaku japán szerzetes tanítványával Daisetz Teitaro Suzuki-val, aki később Nyugaton a Zen-mozgalom szóvivője lett. Az indiai Swami Vivekananda, egy elbájoló hindu szerzetes, hipnotizálta az 5000 összegyűlt küldöttet, amikor e szavakkal üdvözölte őket: „Amerikai nővéreim és fivéreim!” E beszédet, mellyel megismertették Amerikát a hinduizmussal, az indiai iskolások a mai napig kívülről tanulják. Swami Vivekanada lett a kongresszus legsikeresebb és legnépszerűbb szónoka.

E chicagói, katolikus püspökök által kezdeményezett és szervezett parlament volt az első ilyen jellegű vallások-közötti világtalálkozó, amit aztán számos követett, eleinte a katolikusok távolmaradásával, majd ismét az ő kezdeményezésükre. 100 évvel az első után, 1993-ban került sor a második chicagói találkozóra, amit már kifejezetten az első évfordulója alkalmából szerveztek. Az interneten található, és itt közölt fotó szerint a résztvevők között ült Joseph Louis Bernardin (1928 – 1996), Chicago akkori érseke, akiről a honlap e cikkében: „A végidő előjelei” lehet olvasni [igen valószínű, hogy ő ihlette azt az 1996-ban készített Chicagóban játszódó amerikai filmet is, melynek címe: Legbelső félelem (Primal Fear), és amiben egy amerikai püspök viselt dolgairól van szó].

A chicagói és a későbbi vallásközi világtalálkozókról az interneten itt található a legtöbb információ:
     http://en.wikipedia.org/wiki/Parliament_of_the_World's_Religions
     http://www.parliamentofreligions.org/news/index.php/category/previous-parliaments/1893-parliament-chicago/

Mindezek az események és Róma egyre gyorsabb ütemű hitehagyása logikusan vezetett az 1986-os Assisi-ben rendezett első „pápa” szervezte és vezette istenkáromló összejövetelhez, majd az ezt követő összes többi ilyenhez. Wojtyla ezirányú ténykedéséről a Chiesa viva honlapon lehet olvasni, ahonnan az itt közölt képek is származnak. Az egyiken az látható, ahogy Wojtyla engedélyével, sőt helyeslésével egy Buddha szobrot helyeznek az oltárra, a tabernákulum fölé, amiben – legalábbis szerintük – a Legméltóságosabb Oltáriszentség foglalt helyet. Ugyanekkor Wojtyla megtiltotta, hogy a Fatima-i Miasszonyunk szobrát bevigyék a bazilikába, hogy a vendégeket nehogy „megsértsék” vele.
     Ratzinger, akiről az a hír járta az FSSPX-es körökben, hogy nem helyeselte ezt a találkozót, és ezért direkt háttal ült a vonatban, ami Assisibe vitte, trónra kerülése után maga is megrendezte a saját Assisi-i találkozóját, ezt mutatja az itt látható fotó.

Végezetül James Gibbons bíborosról (1834-1921) még egy adat: Az I. Vatikáni Zsinaton, mint az Egyház legfiatalabb püspöke vett részt – kísérője és tanácsadója az az Isaac Hecker volt, akiről ez a cikk szól. A pápa 1877-ben felmentette richmondi püspöksége alól, és kinevezte Baltimore új érsekévé. XIII. Leó pápa 1886. június 7-én kreálta bíborossá és tituláris templomául a Santa Maria in Trastevere templomot kapta.

(Az első fotó az 1893-as, a következő három az 1986-os, majd az ezt követő az 1993-as találkozóról készült)


Feltéve: 2015. március 28.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA