Az itt következő tanulmány megmutatja, hogy nem Bergoglio kezdte el – ő csak folytatja – azt a gyakorlatot, hogy bizonyos – a világ szemében éppen akkor kényes területen – a gyakorlatban semmibe veszik az Egyház tévedhetetlen tanítását. Roberto de Mattei cikkének bevezetőjéül álljon itt Charles A. Coulombe „Krisztus helytartói” című könyvének XIII. Leó pápát bemutató fejezetéből egy részlet. (És a honlap másik ma feltett cikke: Eugen Golla „Az amerikanizmus – a modernizmus előkészítője” című tanulmánya.) „Krisztus helytartói” – XIII. Leó (1878-1903) Írta: Charles A. Coulombe XIII. Leó igen szerette Franciaországot, s tartott attól, hogy a köztársasági kormány – hasznot húzva abból a tényből, hogy a legtöbb ottani katolikus royalista is egyben – felmondja a konkordátumot. Liberális államtitkára, Rampolla bíboros tanácsára elrendelte, hogy a franciaországi katolikusok „álljanak ki a köztársaság mellett”. Ez hatalmas baklövésnek bizonyult. Mert a francia katolikusok olvasatában ez azt jelentette: hogy azt parancsolják meg nekik, hogy árulják el királyukat [illetve az Istentől kapott hierarchikus rendet] a hitük kedvéért, különben a pápával kell szembekerülniük, ami megint csak hűségpróbát jelent. A franciák véleménye megoszlott, de a pápai felszólítás szakadást idézett elő a francia egyházban, amely ily módon mint politikai erő épp olyan pillanatban omlott össze, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Leót ugyancsak foglalkoztatta mindaz, ami az Egyesült Államokban történt. Ebben az országban igen komoly feszültség alakult ki az egyházi hierarchián belül. Egyik oldalon állt a Gibbons baltimore-i püspök és Mgr. Ireland von St. Paul, Írország érseke által vezetett, főként írekből álló társaság – e két ember Carroll érsekhez hasonlatosan gondolkodott –, a másikon a sokkal inkább Róma-orientált frakció, amelyet a New York-i és a rochesteri püspök vezetett. A probléma lényege az volt, hogy az előbbi csoport mostohán bánt a francia-kanadai, német, lengyel és rutén származásúakkal, ami elkeseredést váltott ki körükben.      Az ír Gibbons-csoportot „amerikanistáknak” nevezték, mert azt a hitet osztották, hogy az Egyesült Államok isteni elrendelés nyomán változtatja meg és vezeti a világot. Következésképp – okoskodtak – az amerikai egyháznak különböznie kell a világ összes többi egyházától, s országuk szabadságról és gyakorlatiasságról alkotott felfogása kell legyen a katolicizmus vezérfonala is. [Úgy tűnik, ez a szellem ma is él és virágzik az amerikai klérus köreiben, függetlenül attól, hogy egyébként milyen misét mutatnak be tagjaik.]      Főleg az úgynevezett aktív erények fontosságát hangsúlyozták az imádsággal és az evangelizációval szemben, továbbá úgy vélték, hogy valamennyi új bevándorlónak a lehető leggyorsabban asszimilálódnia kell az amerikai kultúrába.      Nagy római szövetségesüket tisztelhették Rampolla bíborosban, aki tett arról, hogy doktrinális értelemben mérsékeltre sikeredett az amerikanizmust elítélő dekrétum [és kiadása éveket késett], amelyben senkit nem nevesítettek. Rampolla azonban mindenekfelett arról is meggyőzte a pápát, hogy semmilyen lépést ne tegyen az amerikanisták ellen. XIII. Leó: Lelkipásztorkodás, ami eltávolodott a doktrínától Írta: Roberto de Mattei (forrás: www.katholisches.info – 2015. március 18.) XIII. Leó (1878-1903) az újabb korok egyik legjelentősebb pápája volt, nem csak pontifikátusának hossza, hanem elsősorban tanítóhivatalának terjedelme és gazdagsága miatt. Rendeletei olyan alapvető enciklikákat foglalnak magukba, mint az Aeterni Patris (1879) a tomista filozófiának visszaállításáról az új-skolasztikában, Arcanum (1880) a házasság fölbonthatatlanságáról, Humanum genus (1884) a szabadkőművesség ellen, Immortale Dei (1885) az államok keresztény konstitúciójáról és a Rerum Novarum (1891) a munkások helyzetéről és a szociális problémákról.      Gioacchino Pecci pápa tanítóhivatala szerves egységben levőnek tűnik számunkra előde, IX. Pius, és utóda X. Pius tanításaival. A leoi pontifikátus valódi fordulata és újdonsága az egyházpolitikát és a modernnel szembeni lelkipásztori magatartását érinti. XIII. Leó kormányzását az a becsvágyó terv alakította, hogy az Apostoli Szék primátusát az európai államokkal való kapcsolatok új definiálásával és az Egyháznak a modern világgal való kibékülésével újra megerősítse. A ralliement [a lexikon szerint: a. m. újraegyesítés] politikája, vagyis, a franciaországi szabadkőműves és laicista Harmadik Köztársasághoz való közeledés képezte ennek a tervnek a magját.      A Harmadik Köztársaság az elkeresztényietlenítés brutális kampányát folytatta, különösen az iskolák területén. XIII. Leó szerint ezen anti-klerikalizmus felelősei a monarchisták voltak, akik a katolikus hit nevében harcoltak a köztársaság ellen. Ily módon – gondolta ő – provokálták ki a köztársaságiak gyűlöletét a katolicizmussal szemben. Hogy a köztársaságiakat lefegyverezze, az volt a terve, hogy meggyőzze őket, hogy az Egyház nem a köztársaság, hanem csak a laicizmus ellen van. És hogy erről meggyőzze őket, az ő véleménye szerint nem volt más lehetőség, mint a köztársasági intézmények támogatása.      Valójában a Harmadik Köztársaság nem egy absztrakt köztársaság volt, hanem egy centralista és jakobinus köztársaság, a francia forradalom leánya. Franciaország laicizálását célul tűző programjuk nem mellékes terv volt, hanem a köztársasági rezsim tényleges létalapja. A köztársaságiak azért voltak köztársaságiak, mert katolikus-ellenesek voltak. [Egy laikus azt hinné, hogy ezt a francia forradalom, meg a liberalizmus térhódítása stb. után egy pápának már tudnia illene.] A monarchiában is elsősorban az Egyházat gyűlölték és ennek természetfeletti, isteni igényét, ahogy a monarchisták is azért voltak köztársaság-ellenesek, mert katolikusok voltak és a monarchiában az Egyházat szerették. Az Au milieu des sollicitudes kezdetű 1892-ben megjelent enciklika, amivel XIII. Leó a ralliement politikáját megkezdte, ugyan nem követelte meg a katolikusoktól, hogy köztársaságpártiak legyenek, de a Szentszéknek a nunciusokhoz és püspökökhöz intézett utasításai, melyek közvetlenül a pápától származtak, ebben az értelemben interpretálták azt. A hívekre masszív nyomást gyakoroltak, miközben abban a hitben ringatták őket, hogy aki nyilvánosan továbbra is a monarchistákat támogatja, súlyos bűnt követ el. A katolikusok ezért két irányba szakadtak, a ralliés és a réfractaires [kb. egyesülés és ellenállás] felé, miként ez 1791-ben is történt, amikor a papokat a forradalmi erők arra kötelezték, hogy esküt tegyenek a civil alkotmányra [a lexikon szerint az eskü megtagadását hívták insermentés, réfractaires-nak].      A „ralliés” hívei engedelmeskedtek a pápa utasításainak, mert szavainak minden területen, mind a politikain és lelkipásztorin tévedhetetlenséget tulajdonítottak. A „réfractaires” hívei, akik közé a teológiailag és szellemileg jobban képzett katolikusok tartoztak, határozottan ellenszegültek a ralliement politikájának, mert ebben a pápa pasztorális aktusát látták, mely, mint ilyen nem formál jogot a tévedhetetlenségre, és ezért téves is lehet. Jean Madiran, aki egy tanulmányában éles kritikát fogalmazott meg a ralliement ellen (Les deux démocraties, Paris 1977), azt írta, hogy XIII. Leó azt követelte a monarchistáktól, hogy a monarchiáról a vallás nevében mondjanak le, hogy a hit védelméért folytatott harcuk hatékonyabb lehessen. De ahelyett, hogy ezt a harcot felvette volna, a ralliement-tel katasztrofális megbékélő politikát folytatott az Egyház ellenségeivel.      XIII. Leó és bíboros-államtitkára, Mariano Rampolla del Tindaro [aki, mint köztudott, bizonyítottan szabadkőműves volt] igyekezete ellenére a párbeszéd eme politikája minden téren megbukott és kitűzött céljainak egyikét sem érte el. A Harmadik Köztársaság keresztényellenes viselkedése még csak fokozta radikalitását egészen a csúcspontnak tekintett és máig érvényben levő törvény, a Loi concernant la Séparation des Eglises et de l’Etat (törvény az állam és az egyház szétválasztására) 1905. december 9-i kikiáltásáig, ami az Egyház mindennemű nyilvános elismerését és finanszírozását megszüntette. A törvény a vallásnak még a szociális dimenzióját sem, csak személyes dimenzióját ismeri el. A törvény az egész egyházi vagyont, beleértve a templomokat és kolostorokat állami tulajdonnak jelentette ki. A templomokat az állam ingyen bocsátja a hívek által az egyház megkérdezése nélkül megválasztott associations cultuelles rendelkezésére. Az 1801-es konkordátumot, ami száz éven keresztül szabályozta Franciaország és a Szentszék közötti kapcsolatokat, és amit XIII. Leó minden körülmény között meg akart tartani, tökéletesen szétverték. Az Egyház ellen folytatott republikánus ütközet azonban hamarosan egy új pápával találta magát szembe, X. Pius pápával, akit 1903. augusztus 4-én választottak meg. Az 1906. február 11-én kiadott Vehementer nos, az ugyanezen év augusztus 10-én kiadott Gravissimo officii, az 1907. január 6-i Une fois encore kezdetű enciklikáival X. Pius, támogatva Rafael Merry del Val bíboros-államtitkárától ünnepélyesen tiltakozott a laicista törvények ellen és arra szólította fel a katolikusokat, hogy minden törvényes eszközzel védekezzenek, hogy a keresztény Franciaország hagyományait és értékeit megőrizzék. Ezen elszántság láttán a Harmadik Köztársaság nem merte az üldözést a legvégsőkig folytatni, hogy megakadályozza mártírok születését. Végül lemondott arról, hogy a templomokat bezárja és a papokat bebörtönözze. X. Pius engedménynélküli politikája előrelátó volt. Az állam és egyház szétválasztásáról szóló törvényt valójában soha nem ültették át betűje szerint a gyakorlatba, ahogy eredetileg akarták. A pápa felhívása Franciaországban az első világháború előtt a katolikusság nagy újraébredéséhez vezetett. Szent X. Pius egyházpolitikája, ami teljes ellentétben áll elődjéével, kertelés nélkül egyet jelent a ralliement [a modern világgal való kiegyezés, vagyis az, amit 60 éve folytat a zsinati egyház a világgal] történelmi elítélésével. XIII. Leó soha nem képviselt liberális tévtanokat, pont ellenkezőleg, határozottan elítélte őket. A történész mégsem tehet másképp, mint hogy megállapítsa a Pecci pápa tanítóhivatala és politikai, valamint pasztorális tevékenysége közötti ellentmondást. A Diuturnum illud, Immortale Dei és Libertas kezdetű enciklikáiban megerősítette és elmélyítette XVI. Gergely és IX. Pius politikai doktrínáit, de ralliement politikájában a gyakorlatban ellene mondott ezek doktrinális előírásainak.      XIII. Leó szándékaitól függetlenül a gyakorlatban bátorította azokat az ideákat és irányzatokat, melyeket doktrinális síkon elítélt. Ha a liberális szóval egy szellemi beállítottság, egy engedményekre és kompromisszumokra hajlandó politikai irány jelentését értjük, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy XIII: Leó liberális szellemiségű volt. Ez a liberális szellem elsősorban abban a kísérletében mutatkozott meg, hogy a modernnel meglevő problémákat a diplomáciai tárgyalások és a kompromisszumok fegyverével akarta megoldani, az alapelvekhez való szilárd ragaszkodás és a politikai, valamint kulturális harc helyett. A Leóéhoz hasonló magatartásra hivatkozott az Egyház „harmadik pártja”, ami a 20. században megpróbálta az egymással küzdő modernisták és antimodernisták közötti közbenső pozíciót felvenni. A ralliement, vagyis a modern világhoz való csatlakozás szelleme volt több mint egy évszázadig és marad a továbbiakban is az a nagy kísértés, aminek az Egyház ki van téve. Ezen aspektusból nézve XIII. Leó pasztorális stratégiájában súlyos hibát követett el. Ezzel áll szemben Szent X. Pius pontifikátusa, amit az Evangélium igazsága és az Egyház e világban gyakorolt élete, a teória és a praxis, a doktrína és a pasztoráció közötti megegyezés és a világi hízelkedéssel szembeni semminemű engedmény jellemez. Feltéve: 2015. március 28.