Az Egyház és a jezsuita rend bukásának jobb megértéséhez, feltétlenül át kell tekinteni Karl Rahner jezsuita (1904-1984) katasztrofális működését. A 20. században alig volt egy másik egyházi szerző, aki olyan romboló hatással volt a teológusok, papok és laikusok több generációjára, mint ő. Több németnyelvű bíborosra volt meghatározó befolyással (köztük olyan különösen prominens személyek, mint Franz König, Walter Kasper és Karl Lehmann). A nemrég elhunyt korábbi innsbrucki püspök, Reinhold Stecher (hivatalban volt 1981-től 1997-ig), aki a tiroli egyházat az ön-feloszlásba vezette, lelkes Rahner-tanítvány volt. A zsinat ideje alatt [és után] Joseph Ratzinger is Rahner köréhez tartozott [lásd a mellékelt fotókat, melyeken mind Ratzinger Rahner társaságában látható]. Doktormunkákon, disszertációkon és mindenfajta publikáción, valamint az innsbrucki jezsuita fakultás „Karl-Rahner-díján” keresztül a rahneri gondolatvilág ezer maszkban és mesterkedésben terjedt el az egyházban.
Jóllehet a „gondolatvilág” szó nem megfelelő kifejezés Rahner szellemi munkásságára. Mert a teológia ezen tervszerű elpusztításának és minden értelem kikapcsolásának – amit ő művelt – a „gondolkodáshoz” semmi köze. A „gondolkodás” ugyanis magában foglalja, hogy a gondolatokat tervszerű formában fejtik ki. Rahner viszont a német nyelvet olyan nagymértékben gyilkolta, hogy a kérdéses szövegek messzemenően érthetetlenek és idegen nyelvre való lefordításuk jóformán lehetetlen.
Rahnerről tehát nem azért beszélt mindenki, mert olyan jó teológus volt, hanem azért, mert erős lobbival rendelkezett. Számos szerző nem azért szerepel az érettségizők vagy „fontos” újságok Feuilleton-oldalain, mert olyan jó könyveket írtak, hanem mert egy bizonyos agendát szolgálnak, és ezért a média ráerőszakolja őket a világra.
Volt egy diáktársam, aki Rahnerről írta doktormunkáját. Arról panaszkodott nekem, hogy milyen nehéz a rahneri műből „a nagy irányvonalakat” kidolgozni. Nagy aggodalommal követtem e kolléga pályafutását. Publikációiból azt olvasom ki, hogy az évek múlásával teljesen eltávolodott az igaz katolikus hittől, és vallásközi és panteista tudatúvá vált. Véleményem szerint a Rahnerrel való hosszas foglalkozás súlyos következményekkel jár a hitre és a gondolkodásra. Olyan, mint egy veszélyes kábítószer. Így fejezte ki magát egyébként Andreas Batlogg vorarlbergeri jezsuita is, aki saját bevallása szerint úgy lett „rahner-függő, ahogy egy morfinista az első injekció után kábítószerfüggő lesz”.
Bár a kezdetektől fogva létezett számos tartalmilag fontos hang, aki Rahnert bírálta és megcáfolta, és aki óvott tőle. (A legjelentősebb Rahner-bíráló bizonyára Giuseppe Siri bíboros volt a Gethsemani című alapos tanulmányával, amit azonban németül szinte lehetetlen beszerezni.) E hangokról azonban se a tanítóhivatal, se az akadémiai teológusok fősodra nem vett tudomást, a jezsuita rendről már nem is beszélve.
A Jézus Társaságon tehát súlyosan nehezedik egyik tagjának öröksége, aki az „egyházban” a „diabolikus dezorientációhoz” jelentősen hozzájárult. Ezáltal átok ül a renden, és amíg ezt nem űzik ki, a mérge egyre tovább terjed és rombol.
Körülbelül 10 évvel ezelőtt a siegburgi Franz Schmitt Kiadó egy 500 oldalnyi kötetet adott ki Rahner munkásságáról, „Kritische Annäherungen” címmel. Az ebben található tartalmi jellegű szemrehányások (a katolikus teológia eltorzítása, hitvesztés, a teológia és a természettudomány darwini megközelítése, gnosztikus hajlam) és a személyi jellegű bírálatok (nehéz karakter, méltatlan kapcsolat a kétséges hírű írónőhöz, Luise Rinserhez) súlyosak és tartalmukban cáfolatlanok.
Rahner talán legkártékonyabb tevékenysége a „a lélek fokozatos kifejlődésének” [vagyis, hogy a lélek nem a fogantatás pillanatában költözik a testbe, hanem csak lassacskán a magzat fejlődése során alakul ki] tana mellett való kiállás, ami jelentősen hozzájárult az abortusz szörnyűsége elleni harc masszív aláásásához.
Rahner másik messzire ható és az előbbinél is szélesebb körben elterjedt káros munkája, a német püspökök megbízásából elkészített „Kleines Konzilskompendium” című tanulmánya volt, amit Herbert Vorgrimler-rel együtt adott ki. Amit Rahner és Vorgrimler ebben a könyvben leírt, az a teológus diákok sok generációjánál az alapos szellemi összezavarás elsőszámú forrása lett. Mivel az a mű a német püspökök megbízásából sok kiadásban (1991-ben már a 23. kiadás látott napvilágot, az idézetek ebből valók) jelent meg, az „egyházi tanítóhivatal” hivatalos [azaz tévedhetetlen, lásd: A KATOLIKUS EGYHÁZ TÉVEDHETETLENSÉGE] megnyilvánulásának számít.
A jobb megértéshez álljon itt néhány szószerinti idézet e kompendium ironikus, olykor nyíltan rosszindulatú, de mindig zavaros szövegéből. A „hívő nép” témájához például ezt az arrogáns magyarázatot adja: „Idegenül, de valójában nem zavarodottan álltak szembe a liturgia reformjával a sokat említett és sokszorosan túlbecsült »hívő nép« azon rétegei, akik a liturgiát elsősorban népszokásnak és folklórnak tekintették, és egy megújult liturgia közvetlen vallási igényét terhesnek érezték.” 40. oldal [Bizonyítékként itt Rahner eredeti szövege németül: „Befremdet [über der „Liturgiereform“], nicht eigentlich verwirrt waren jene Schichten des vielzitierten und vielfach überschätzten ‚gläubigen Volkes‘, die Liturgie primär als Brauchtum und Folklore ansehen und den direkten religiösen Anspruch einer erneuerten Liturgie als lästig empfinden“ (40).]
Elképzelhető, hogy az egyház egyik pásztora, egy lelkipásztor, aki megérdemli ezt a nevet, ilyen leereszkedően beszéljen az egyszerű hívekről (még akkor is, ha Nyugat-Európában sok helyütt a „katolikusok” valóban népszokásnak tekintették vallásukat). De nem csak az egyszerű híveket, hanem az akadémikusan képzett katolikusokat, akik az autentikus liturgiát nem akarták szétzúzni engedni, is ugyanilyen stílusban becsmérli:
A liturgia reformjával szembeni „ellenállások az úgynevezett akadémiai körökből jelentkeznek, akiknek tagjai a kommunikációhoz való alkalmatlanságukat, képzettségükből származó önteltségüket és a történelemhez való steril viszonyukat különleges egyháziasság igénye mögé próbálják elrejteni, miközben neheztelésüket a katolikusság mércéjének állítják be. A zsinatnak könnyebb volt, mint az egyes püspöki konferenciáknak lett volna, az egyháznak ezt a hangos és részben befolyásos, de humanitásban megbukott tragikomikus mellékszereplőit teljesen figyelmen kívül hagyni” (40. oldal).
Ez a gyűlölködő és szakmaiatlan dikció az, ami Rahnert diszkreditálja.
A gyűlölködő emberek vakok ama gonosz valóságára, ami őket magukat már fogva tartja. Ezért kell Rahner szerint a gonoszra való mindennemű emlékezésnek eltűnnie: „Remélni kell, hogy a keresztelési rítus átdolgozásánál az ördögűzések is eltűnnek” (45. oldal). [Mint tudjuk, eltűntek.] ….
Az ember nem tudja elképzelni, milyen ördög lovagolja azt a katolikus papot, aki azon halottak milliói láttán, akiket 1917 óta a szovjet rezsim öldökölt le, azon kezdeményezésről, hogy a zsinat ítélje el a kommunizmust, ilyesmit mer leírni: „Egy harcias, mindennemű tapintat és finom érzék nélküli zsinati kisebbségnek nem sikerült a zsinatot az ateizmus egy bizonyos politikai kifejeződésének kifejezett megnevezésére és újbóli elítélésére rávennie, pont azért, mert a zsinat ezen ateizmus humanista bázisával és tendenciájával szemben nagyon érzékeny volt. A zsinat nagyonis tudatában volt annak, hogy nem illő a teóriát a gyakorlattal összehasonlítani és viszont (…)” (428. oldal). – Rahner szerint tehát Lenin, Sztálin és hóhérai terrorjának volt „humanista bázisa”, csak sajnos a gyakorlat kissé eltért a teóriától?
Ha Rahner abban a lelkiségben halt meg, amit a „Kleines Konzilskompendium”-ban [Kis zsinati kompendium] kifejezésre juttatott, akkor kevés remény van az üdvösségére.
Mindazonáltal ezzel kapcsolatban gyakran az a tapasztalat, hogy jószándékú katolikusok felelős egyházi személyiségek esztelen és nyíltan eretnek kijelentései hallatán egyfajta öncenzúrát gyakorolnak és ezt másokra is rá akarják erőszakolni: „Ezt helyesen kell érteni”, „A püspökök majd odafigyelnek”, „Értékelni kell a jó szándékot”, „Miért pont te akarod jobban tudni ezt?”, „Egyáltalán biztosak lehetünk benne, hogy pontosan van idézve, illetve lefordítva?” – ilyen és ezekhez hasonló formulák, melyek ugyanolyanok, mint az iszlám agresszióval szembeni öncenzúra formulái. Egyszerűen nem akarnak szembenézni az igazsággal, elfogadni a valóságot. [Egyébként maga a cikk szerzője sem, aki sokadik ilyen kritikus cikke után is ragaszkodik a zsinati szekta és tagjai katolikus voltához.]
Rahner zsinati kompendiumának első kiadása már 1966-ban megjelent. Azóta a legkisebb próbálkozás sem történt, hogy ezt a művet betiltsák, de legalább korrigálják, hogy az általa okozott kárt enyhítsék. Emiatt a zsinat rahneri interpretációja a német illetve német nyelvű püspöki konferenciák számára a mai napig hivatalos iratnak számít. Ennek gyümölcsei mindenütt láthatók.
Általában nem lehet megmondani, hogy a lelkipásztorkodás, egyik vagy másik egyházi vezető kijelentése szó szerint Rahner műveiből valók. Inkább a zsinat utáni egyház kijelentéseinek, tetteinek szellemiségében, vagyis a tudatalatti befolyásoltságában érhető tetten Rahner hatása.
Nincs semmi szépíteni való: Rahner báránybőrbe bújt farkas volt. Iszonyattal nézünk erre a férfira, aki ünnepélyes fogadalommal kötelezte el magát a jóra, és aztán mégis az ellenkező oldalnak dolgozott. Legfőbb ideje lenne ezt az átkot megtörni: a jezsuita rendnek meglenne ehhez a hatalma, Bergoglionak még inkább.
A képeken J. Ratzinger K. Rahnerrel és K. Lehmann-nal látható
Feltéve: 2015. május 21.