A Montini, alias VI. Pál rítusa szerinti pap- és püspökszentelések érvényességének kérdése 1. A PROBLÉMA AKTUALITÁSA Azáltal, hogy egy idő óta a modern egyház papjai közül egyesek a Szent X. Pius Papi Közösségbe kérik felvételüket, a modern pap- és püspökszentelések érvényességének kérdése váratlan és új aktualitást nyert. Hogyan viselkedjünk ezen papokkal szemben? Felszentelésüket kétségen kívül érvényesnek kell tekinteni vagy sem? Ezek a kérdések akaratlanul felvetődnek, amint valaki a lelkigondozás, vagy még inkább az Egyház papi hierarchikus felépítése iránt felelősséget kezd érezni. … Az én véleményem szerint e szentelések érvényessége és megengedettsége az Anyaszentegyház alapját magát érintik, szentségi alapját, és ezzel a lelkek megmentését célzó egész rendes kegyelmi közvetítését. Ez a tanulmány ezért megpróbál egy teológiai ítéletet adni a modern pap- és püspökszentelések érvényességét illetően. Az elmúlt években a kutatás néhány új eredményt hozott, melyek a kétséget az „új szentelések” érvényességében jelentősen megerősítette. Ezzel kapcsolatban a következő tanulmányokra utalunk: Főtisztelendő Paul Schoonbroodt „Comité International Rore Sanctifica“ című alapos munkájára, Thilo Stopka és P. Joao Maria Torres-Coelho „Die Frage der Gültigkeit der Priester- und Bischofsweihen nach dem Ritus von Paul VI.” című átfogó és rengeteg forrással ellátott művére [internetről német nyelven letölthető], valamint minden fontos tény és érv átlátható összefoglalását Johannes Rothkranz: „Die dreifache Ungültigkeit der neuen Bischofsweihe“ című könyvében [ez utóbbi és az előző is megrendelhető a Pro Fide Catholica kiadótól]. Az Egyház tanítása szerint azt a szentséget, melynek érvényességével kapcsolatban a jogosnak tartott kételynek akár csak az árnyéka felmerül, legalább feltételesen meg kell ismételni, azaz az Egyház megköveteli a szentségek érvényességének abszolút bizonyosságát („Tutiorismus“). [Ez a tanulmány több mint 10 évvel ezelőtt íródott, amikor az FSSPX még „szilárdan” – ráadásul vezetőitől egyedüliként beállítva – képviselte az ú. n. tradicionális mozgalmat. Mára ez a kérdés sokkal fontosabb lett, és már semmi köze az FSSPX-hez. A mai kérdés így hangzik: Létezik-e egyáltalán még érvényes mise, általában a világban, de számunkra fontosabbként: Magyarországon vagy sem? Mert ha nincs többé érvényes mise, vagy teljesen kétségessé válik meglétük, akkor megszűnik a természetfeletti élet lehetősége. Ha nincs érvényes pap, akkor nincs érvényes szentmise, akkor nincsenek érvényes szentségek, és akkor Isten kegyelme nem jut el az emberekhez – legalábbis az eddig ismert és előírt módon nem. És akkor olyasmi jön, ami ma naponta fokozottabban bontakozik ki a szemünk előtt: a már itt a földön szinte tökéletesen megvalósuló pokol. E mostani cikkel kapcsolatban lásd a honlap korábbi cikkét: Új püspökök, üres tabernákulumok] 2. A KÉRDÉSFELTEVÉS PONTOSÍTÁSA 2.1. Anyag és forma A szentségek szubsztanciájáról szóló hagyományos katolikus tanítást XII. Pius pápa a „Sacramentum Ordinis” kezdetű apostoli konstitúcióban így foglalja össze: „Az Egyház ezeket a Krisztustól, az Úrtól alapított szentségeket az idők folyamán se nem helyettesítette, se nem helyettesíthette más szentségekkel, mivel, ahogy ezt a Trienti Zsinat tanítja, az Újszövetség hét szentségének mindegyikét Urunk Jézus Krisztus rendelte, és az Egyháznak e szentségek lényege felett nincs teljhatalma, vagyis, afelett, amit az isteni Kinyilatkoztatás forrásainak tanúsága alapján maga Krisztus, az Úr szentségi jelekben írt elő megőrzésre.”      [Schutz: Dogmatika: „Az Egyház már századokkal a Trienti Zsinat előtt tanúsította, hogy a hét szentség kezelése reá van bízva; másfelől mindig vallotta, hogy neki nincs hatalma és joga szentségek alapítására, Tehát a szentségeket úgy kellett tekintenie, hogy azokat, mint a változhatatlan hit-letétemény tartozékait magától az Alapítótól kapta. S minthogy az Egyház a hitbeli dolgokban nem tévedhet, ez a tény egymaga teljes bizonyságot szolgáltat.”] Ezek szerint a szentségek szubsztanciája az, „amit az isteni Kinyilatkoztatás forrásainak tanúsága alapján maga Krisztus, az Úr szentségi jelekben írt elő megőrzésre.” Ebből az következik, hogy az Egyház a szentséget csak „ugyanabban az értelemben és jelentéstartalomban” hozhatja létre, mint Krisztus, és ezért a szentségek lényegi formájának megőrzése a Tanítóhivatal egyik fő feladata. Ennek megfelelően áll a pápai koronázási esküben, az Indiculum Pontificis-ben: „Fogadom, hogy az Egyház fegyelmét és rítusát, úgy, ahogy találtam és szent elődeimtől áthagyományozva kaptam, sértetlenül megóvom és az Egyház ügyeit csorbítatlanul megőrzöm, és azon igyekszem, hogy ezek csorbítatlanul megőrizve maradjanak; (fogadom, hogy) a hagyományon, amit legmegbízhatóbb elődeimtől megóvva megkaptam, semmit nem csonkítok, nem változtatok és semmilyen újítást nem engedélyezek.” A szentségeknél különböző mozzanatokat kell megkülönböztetni. Egy szentség „jel egy szent dolog számára és a láthatatlan kegyelem látható alakja”. [Schütz: „Az újszövetségi szentség jel, mely Krisztus rendeléséből természetfeletti javakat, főként kegyelmet jelent és közöl; rövidebben: természetfeletti javaknak Krisztus rendelte hatékony jele.”] Következésképpen minden szentség két momentumból jön létre, egy külső látható rítusból és egy ennek megfelelő, a szentség által közvetített kegyelemből.      [Schütz: Aquinói Szent Tamás: „A szentségek mint eszközök működnek a kegyelem-közlésben.” „A szentségnek eszköz-jellegű kegyelem-okozó szerepe van.” – „A szó tulajdonképpeni értelmében vett szentség az, ami a kegyelemnek úgy jele, hogy annak hasonlóságát fejezi ki és okaként működik.”]      Vagy ahogy XII. Pius fogalmaz: „És mindenki tudja, hogy az Újszövetség szentségeinek érzékelhető jelekként, vagyis a láthatatlan kegyelem eszközlőiként egyrészt jelölniük kell azt a kegyelmet, amelyet eszközölnek, és eszközölniük is kell azt, amelyet jelölnek.” (Denz 1310, 1606) Fizikailag nézve a szentség egy látható jel, ami dologból (elem vagy cselekedet) és szavakból van összerakva, tehát „anyagból és formából, amiben a szentség lényege áll”, vagy ahogy Szent Ágoston mondja: „Az elemhez jön a szó és szentség lesz, a maga részéről mintegy látható szó.”      [Denz 3315: „Bármelyik szentség elvégzési és kiszolgáltatási cselekményében joggal teszünk különbséget a szertartási és a lényegi rész között, amelyet anyagnak és formának (alakiságnak) szoktak nevezni.”] Tehát ezeket a látható jeleket kell megvizsgálni, ha mind azokat a változtatásokat, amik az egyháztörténelem folyamán a szentségeken történtek, meg akarjuk ítélni. 2.2. Significatio ex adjunctis (szószerint: „a mellékkörülményekből adadó jelentés” [Értelmező kiegészítések]) De nem csak az anyag és a forma lehet befolyással a szentség érvényességére, hanem az értelmező kiegészítések is, melyek a szentség lényegét tovább magyarázzák. Aquinói Szent Tamás adja meg azt az alapelvet, amire eközben figyelni kell: „A szavak hozzátartoznak a szentség formájához a megjelölt lényeg szerint. Ha olyan szavakat tesznek hozzá vagy vesznek el, amikkel a szándékolt lényeghez semmit nem tesznek hozzá vagy nem vesznek el belőle, akkor a szentség lényege megmarad.”      Szent Tamás ugyanebben a cikkelyben tárgyalja azt a kérdést, hogy vajon a szavakhoz, melyekből a szentség formája áll, hozzá szabad-e valamit tenni. Válaszában ez áll: „Mind ezen változtatásoknál, melyek a szentségek formájában előfordulhatnak, két dolgot kell szem előtt tartani: Az első azt érinti, aki a szavakat kimondja. … A második, amire figyelni kell, a szavak jelentéstartalmát érinti. A szentségekben ugyanis a szavak abban az értelemben hatnak, amit kifejeznek. Ezért ügyelni kell arra, hogy vajon egy ilyen változtatás feloldja-e a szavak szándékolt értelmét. Mert az ilyen esetben nyilvánvalóan meg lesz semmisítve a szentség valósága.” Következésképpen a szentségi formától megköveteltetik, hogy a szent történést egyértelműen megnevezze; mert csak az jön létre, ami tényleg jelezve lesz. Tehát egy változtatásnak nem szabad a szentség valóságát érintenie. Szent Tamás ezután arra mutat rá, hogy ez – a szentség valóságának megsemmisítése – kétféleképpen mehet végbe, nevezetesen elhagyás (diminutio) és hozzátevés (additio) által.      Az első móddal kapcsolatban kijelenti: „Nyilvánvaló, hogy a szavak szándékolt értelme eltűnik, ha abból hagynak el valamit, ami a szentségi forma lényegéhez tartozik, és ezért a szentség nem jön létre. Ezért mondja Didymus is »A Szentlélekről« című könyvében: »Ha valaki úgy próbálna meg keresztelni, hogy akár csak egy nevet kihagyna a korábban megnevezettekből, vagyis az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevéből, úgy a szentség végrehajtása nélkül keresztelne.« Ha azonban olyasmit hagy el, ami nem tartozik a forma szubsztanciájához, úgy egy ilyen megrövidítés nem érvényteleníti a szavak szándékolt értelmét, következésképpen a szentség létrejöttét sem. Mint például az Eucharisztia formájában, »Mert ez az én testem” a „mert” elhagyása nem törli el a szavak szándékolt értelmét.” A változtatás második módjával, a hozzátoldással kapcsolatban Szent Tamás így folytatja: „A hozzátoldást tekintve az kell tudni, hogy a formához hozzá is lehet tenni valamit, ami a szándékolt értelmet tönkreteszi. Például, ha a keresztelés formájában ezt mondja valaki: »Megkeresztellek a nagyobb Atya és a kisebb Fiú nevében”, ahogy az ariánusok kereszteltek. És ezért törli el egy ilyen betoldás a szentség létrejöttét. Ha azonban egy olyan betoldást tesznek hozzá, ami a szándékolt értelmet nem törli el, akkor a szentség valósága nincs érintve. És annak sincs jelentősége, hogy egy ilyen betoldás az elején, a közepén vagy a végén áll. Például, ha valaki azt mondaná: »Megkeresztellek téged a mindenható Atya és az ő egyszülött Fia és a vigasztaló Szentlélek nevében«, akkor ez igazi keresztelés. És hasonlóan, ha valaki azt mondaná: »Megkeresztellek az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében és a Boldogságos Szűz segítsen téged”, akkor ez is érvényes keresztelés. De ha valaki azt mondaná: »Megkeresztellek téged az Atya és a Fiú és a Szentlélek és a Boldogságos Szűz Mária nevében”, akkor ez valószínűleg nem érvényes keresztelés, mert 1 Kor 1,13 azt mondja: "Vajon Pált feszítették értetek keresztre, avagy Pál nevében keresztelkedtetek meg?" Tehát biztosan érvénytelen, ha úgy értik, mintha a Boldogságos Szűz nevére ugyanúgy keresztelhetnének, mint a Szentháromság nevére, amire a keresztelés történik: mert egy ilyen értelem ellenkezne az igaz hittel, és ezért megszüntetné a szentség létrejöttét. Ha azonban a toldást mint »és a Boldogságos Szűz nevére« értik, vagyis nem úgy, mintha a Boldogságos Szűz neve bármit is eredményezne a keresztelésben, hanem csak azt kívánják, hogy az ő támogatása szolgálja a megkeresztelt javát a keresztelési kegyelem megőrzésében, akkor a szentség létrejötte megtörténik.” Arra különösen kell ügyelni, hogy a formának hozzátoldás által történt megváltoztatásában a forma „lényeg” és „állomány” fogalmai valami más, szélesebb értelmet vesznek fel, mint az elhagyás által történt változtatásnál. Szent Tamás más helyen „alkalmas (megfelelő, illő, célszerű) formáról” (forma conveniens) beszél. Ebben az átfogó értelemben tehát: Lényegét tekintve a formához tartozónak számítanak azok a szavak, melyek a szentségi történést (mint a res significata) mind közvetlenül kifejezik, mind lényegi tulajdonságaiban kifejezetten és tematikusan is meghatározzák, melyek tehát a lényegi formát ugyanabban az értelemben és gondolati tartalomban megmagyarázzák. Ezek alapján megállapítható, hogy csak az adott szentségi forma értelmező kiegészítéseinek a vizsgálata vezethet kielégítő ítélethez arra nézve, hogy a kérdéses szentség érvényes-e vagy sem. 2.3. Az intenció [a szentség-szolgáltatási szándék] A szentség kiszolgáltatójának intenciója a szentség szubjektív oldala. Mindazonáltal kell egy objektív aspektusnak lenni, mely alapján az intenciót meg lehet ítélni. Ez a szentségeknél elsőnek közvetlenül a felhasznált rítus által fejeződik ki. Szent Tamás tanítja: „Az egyik azt érinti, aki a szavakat kiejti, amennyiben ennek szándéka a szentséghez elengedhetetlen. Ha az a szándéka, hogy ilyesfajta betoldás vagy elhagyás által egy másik rítust vezessen be, amit az Egyház nem ismert el, akkor a szentség nem tűnik létrejönni, mert nem világos, hogy szándékában áll-e azt tenni, amit az Egyház tesz.”      Szent Tamás tehát egy szentség kiszolgáltatásánál az intenciót nagyon szorosan összeköti a megfelelő katolikus rítus végrehajtásával. Egy másik rítust bevezetni szerinte azt jelenti, hogy más az intenció, mint ami az Egyházé, és emiatt a szentség nem jön létre.      Ugyanilyen értelemben mutat rá XIII. Leó az „Apostolicae curae caritatis“ kezdetű bullájában az intenció és a rítus összefüggésére: „A beállítottságról és szándékról, mivel ezek maguktól értetődően benső dolgok, az Egyház nem ítél: amennyiben azonban ezek kifelé is megnyilvánulnak, már ítéletet kell róluk mondania. Márpedig, ha valaki a szentség elvégzésénél és kiszolgáltatásánál komolyan és szabályszerűen alkalmazza az előírt anyagot és formát, akkor emiatt feltételeznünk kell, hogy törekedett azt tenni, amit az Egyház tesz. Éppen erre az elvre támaszkodik az a tanítás, amely azt tartja, hogy akkor is szentségről van szó, ha abban eretnek vagy meg nem keresztelt ember szolgálata révén részesül valaki, amennyiben a szentség a katolikus szertartási rend szerint került kiszolgáltatásra. Ha azonban a rítust változtatják meg azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy másik, az Egyház által el nem fogadott vezessenek be, és hogy azt, amit az Egyház tesz, és ami Krisztus rendelése folytán a szentség természetéhez tartozik, elvessék, akkor nyilvánvaló, hogy nemcsak hiányzik a szentséghez szükséges szándék, de ezen túl a szentséggel szembenálló és ellenkező szándékról is szó van. Tehát a rítus és az intenció között lényegi összefüggés áll fenn; és ezért a katolikus Egyház azt akarja, hogy egy szentséget a megfelelő katolikus rítusban szolgáltassanak ki. A hajlandóság egy bizonyos rítus végrehajtásához mindig magában foglalja az e rítus teológiájával való valamelyes azonosulást. Negatív értelemben véve, ebből a máshitűek számára egy bizonyos belső szükségszerűség következik, egy új, a saját intenciónak megfelelő rítus kialakítására. Bár ez a gyakorlatban olykor hosszabb időt vehet igénybe, de az egyháztörténelem folyamán e feltevés igazsága mindig bebizonyosodott: minden szekta megalkotta előbb-utóbb a saját rítusát. [Lásd az anglikánokról szóló cikket]      Innen nézve az intenció nem pusztán szubjektív érzés, és első, érzékelhető kifejeződése a mindenkori rítusban közvetlenül megfigyelhető. (Persze olyan is előfordulhat, hogy az intenció ellentmond a rítusnak, de ez csak a kiszolgáltató személyes vallomásából állapítható meg, írja Szent Tamás.) Feltéve: 2015. február 12. 3. A VI. PÁL-FÉLE RÍTUS SZERINTI PAPSZENTELÉSEK KÉRDÉSE 3.1. Anyag és forma Mivel az anyag – a kézföltevés – az új rítusban nem változott, vizsgálatunk csak a formára szorítkozik. Az 1947. november 30-i „Sacramentum ordinis” konstitúció szerint a papszentelés formájában a jelentős szavak ezek: „Da, quaesumus, omnipotens Pater, in hunc famulum tuum Presbyterii dignitatem; innova in visceribus eius spiritum sanctitatis, ut acceptum a Te, Deus, secundi meriti munus obtineat censuramque morum exemplo suae conversationis insinuet.”      „Add meg, ó kérünk téged, mindenható Atya, ennek a te szolgádnak a papi hivatal méltóságát; újítsd meg szívében a szentség Lelkét, hogy a tőled, Istentől kapott második fokozatú hivatalt megtartsa, és élete az erények példája legyen.” A VI. Pál-féle új rítus változtatása a XII. Pius által megszabott formával szemben „csupán” egyetlen szó. Az „ut” összekötőszót kihagyták az újból. Még akkor is, ha ezen elhagyás miatt a Szentlélek kiáradása és a papi hivatal átadása közötti okozati összefüggés nem jut többé kifejeződésre, pusztán materiálisan ezt elsőként úgy lehet megítélni, ahogy Aquinói Szent Tamás példájában, az átváltoztatásban a „mert” szó elhagyását (lásd fentebb).      Persze fontos felvetni azt a kérdést is, hogy mi volt az oka ennek az elhagyásnak. De ez már nem a forma problémájához tartozik, hanem a következő fejezethez. A népnyelvű „fordításokban”, melyek a mindenkori szentelés szempontjából döntőek, még további változtatásokra is sor kerülhet, amiért egyesével minden használatban levő népnyelvű rítust meg kellene vizsgálni. A felszentelő ima hivatalos latin szövegének német fordítása a következő [a magyar nyelvű verziót eddig nem sikerült megkapnom, ha sikerült megszerezni, azonnal közlöm - lásd lentebb]: A felszentelő ima „Légy segítségünkre, Uram, szent Atya, mindenható, örök Isten. Te adod az Egyháznak a rendjét, te osztod ki a szolgálatokat és a hivatalokat. Te bontakoztatod ki a teremtést és te tartod azt fenn, általad magaslik ki a Lélek világa a bölcsen elrendelt rend szerint. Így bontakozott ki szent jelekben a papi hivatal mindkét fokozata és a leviták szolgálata. Mert te főpásztorokat hívsz néped vezetésére és egy második fokozat férfiait a közös műhöz segítőül.      Az Ószövetségben Mózes szellemét közölted a hetven legidősebbel, úgy hogy a pusztában a nagyszámú népet könnyebben tudják vezetni. Te adtál Áron fiainak részt apjuk méltóságából, hogy a papok száma elegendő legyen a folyamatos szolgálatra és a mindennapi áldozatra. Az Újszövetségben valóra váltottad az Ószövetség előképét, és az apostolok mellé a hit tanítóit adtad társul, hogy az egész földön hirdessék az örömhírt.      Ezért kérünk téged, ó Uram, hogy adj nekünk ilyen segítőket, mert mi még inkább, mint az apostolok segítségre szorulunk gyengeségünkben. Mindenható Isten, kérünk téged: add meg szolgáidnak az áldozópapi méltóságot. Újítsd meg bennük a szentség Lelkét. Add, ó Uram, hogy ragaszkodjanak ahhoz a hivatalhoz, amit a te kezedből kapnak; életük legyen mindenki számára ösztönzés és mérce.      Nekünk, püspököknek derék munkatársaink legyenek, hogy az Evangélium a föld határáig eljusson és Krisztusban minden ember Isten szent közösségében egyesüljön. A mi Urunk Jézus Krisztus, a te Fiad által, ki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egyetemben, Isten, mindörökkön örökké. – Amen.” (a vastagon szedett szöveg a VI. Pál-féle rítusban a szentség formája.) [Időközben megkaptam a papszentelés felszentelő imájának magyar fordítását, illetve változatát. Bár vallási tartalmát tekintve megfelel a német szövegnek, az eltérések mégis jelentősek, ezért a németből fordított szöveget sem törlöm, legalább jól mutatja (amit az e témában feltett cikkek szerzői mind megemlítenek és bírálnak), hogy ahány nyelv, annyiféleképpen fordítják a latin eredetit. A felszentelő ima hivatalos magyar szövege: „Állj mellettünk, Urunk, szentséges Atyánk, mindenható örök Isten! Az emberi méltóság szerzője te vagy, és te vagy minden kegyelem kiosztója, általad áll fenn a mindenség, mert te vagy szilárd alapja. Te Fiadnak, Jézus Krisztusnak szolgáit a Szentlélek erejével különböző rendekbe osztottad, hogy újszövetségi választott népedet gondozzák.      A te titokzatos isteni akaratod szerint már az Ószövetségben létrejöttek bizonyos tisztségek. Így amikor Mózest és Áront néped megszentelésére és vezetésére rendelted, az utánuk következő rendben és méltóságban férfiakat választottál munkájukhoz segítőtársakul. A választott nép pusztai vándorlásakor hetven bölcs férfiú lelkében sokszoroztad meg Mózes szellemét, ki az ő segítségükkel élve könnyebben kormányozta népedet. Majd bőségesen árasztottál Áron fiaira is atyjuk kegyelmi kincséből, hogy a szent sátorban az áldozatbemutatást, mely az eljövendő javak előképe volt, a Törvény előírása szerint elegendő pap végezze. Végül pedig, mennyei Atyánk, Fiadat, Jézust küldted a világba, hogy hitünk apostola és főpapja legyen. A Szentlélek által szeplőtelen áldozatul felajánlotta néked önmagát, és az igazságban megszentelt apostolait küldetésének részeseivé tette. Az apostolok mellé segítőtársakat adtál, hogy az üdvösség művét hirdessék és megvalósítsák az egész világon.      Adj, Urunk, a mi gyöngeségünknek is hasonló támaszt, mert apostoli munkánk végzésében nagyon is rájuk szorulunk. Add meg e szolgáidnak, kérünk, mindenható Atyánk, az áldozópapi méltóságot, és újítsd meg szívük mélyén a szentség Lelkét, hogy tőled, Istentől kapják meg a papságnak ezt a második rendjét, életük pedig legyen az erények példája. – Da, quaesumus, omnipotens Pater, in hos famulos tuos Presbyterii dignitatem; innova in visceribus eorum Spiritum sanctitatis; acceptum a te, Deus, secundi meriti munus obtineant, censuramque morum exemplo suae conversationis insinuent.]      A mi püspöki rendünknek derék munkatársai legyenek, hogy az evangélium igéi a Szentlélek segítségével az ő igehirdetésük által az emberek szívében gyümölcsöt hozzanak, és a föld határáig eljussanak. A te titkaid hűséges közvetítői legyenek ők velünk együtt, hogy néped a megújulás fürdőjében folyton újjászülessék, oltárodról táplálékot kapjon, a bűnösök kiengesztelődjenek Istennel, és a betegek enyhülést nyerjenek. Add, Urunk, hogy velünk egységben legyenek, amikor a te irgalmadat kérjük a rájuk bízott népért és az egész világért. Így a népek sokasága Krisztusban összegyűjtve a te egyetlen népeddé lesz, mely országodban éri el a teljességet. A mi Urunk Jézus Krisztus, a te Fiad által, ki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.” A legfeltűnőbb eltérés a latin és a magyar szöveg között az „ut”, vagyis „hogy” megtartása a szentség formájában (a kérdéses részt kurzívba tettem). Hogy a fordítók hanyagságból hagyták benne a szövegben, vagy úgy gondolták, hogy a régi szöveg „katolikusabb” volt, nem tudni. Annyi azonban biztos, hogy a magyar szöveg itt nem értelmében sem követi a latin eredetit, ami megint felveti annak kérdését, hogy a hivatalos latin liturgikus és dogmatikus szövegeket mennyire lehet elferdíteni, és hogy ez hogyan egyeztethető össze a NOM-os zsinati egyház szerint is a katolikus Egyház egyetemességével és egységével? Egy magyar weboldalon találtam egy cikket, melyből érdemes idézni: » A papszentelés lényeges cselekménye a püspöki kézrátétel. A szentség formája a szentelési prefáció, amit a püspök a kézrátétel után imádkozik el. A papszentelés többi szertartása ugyan nem szükséges e szentség érvényességéhez, ezek csak szentelmények, de egyrészt kiválóan alkalmasak a papság lényegének megértéséhez, másrészt a felszenteltnek kegyelmi segítséget adnak.      A régi rítusban e szertartások fontosabb részei a kezek megkenése, a kehely és paténa átnyújtása, és a szentelési ima végén történő újbóli kézrátétel a gyónási hatalom átadásával. A pap kezeinek megkenése elsősorban az általa majd adandó áldásra való tekintettel történik. A püspök ezalatt ezt mondja: „Áldott legyen, amit ezek a kezek megáldanak, szent legyen, amit megszentelnek a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.” A kezek megkenése után a püspök a felszenteltnek átnyújt egy borral és vízzel töltött kelyhet, valamint egy paténát ostyával, miközben ezt mondja (a régi rítusban ezt mondta): „Vedd a hatalmat az Istennek szóló áldozat és szentmise bemutatásához mind az élők, mind a megholtak javára.” Ezek a szavak nagyon szépen kifejezik, hogy a szentmiseáldozat bemutatásához az áldozónak hatalomra, felhatalmazásra van szüksége, melyet a pap éppen papszentelésekor kap meg.      (A VI. Pál-féle újításig) a mise végén a püspök minden felszenteltre még egyszer ráteszi kezét, hogy nekik a gyónási hatalmat azokkal a szavakkal adja át, melyekkel maga Krisztus adta az apostoloknak a bűnök bocsánatára szóló hatalmat: „Vedd a Szentlelket, akiknek megbocsátod bűneit, azoknak meg vannak bocsátva, és akiknek megtartod, azoknak meg vannak tartva.”      Bár ezek a szertartások nem tartoznak a szentség érvényességéhez, mégis jellemző az új pap-képhez, hogy az új szentelési ceremóniában (a VI. Pál-féle rítusban) a kehely és paténa átadásakor mindössze ezek a szavak hangzanak el: „Vedd a szent nép áldozati adományát, amelyet Istennek kell bemutatnunk”, és hogy a gyónási hatalom külön átadását eltörölték. Úgy tűnik, az a tény, hogy a papnak olyan hatalma van, mely az egyszerű népnek nincs, hogy csak ő tudja a szentmisét bemutatni és a bűnöket megbocsátani, és az egyszerű hívő nem, olyan igazságok, melyek kimondását korunk „nagykorú” laikusa már nem viseli el. Ezért lesz a pap az áldozat felhatalmazott bemutatójából csak olyan valaki, aki a „szent nép” adományát elfogadja és Istennek továbbítja. Ezenkívül úgy tűnik, hogy manapság a bűnök megbocsátására is más formákat találtak, mint a pap előtt való gyónás és bűnbánat.«] 3.2. Az értelmező kiegészítések [Dr. Füzes Ádám: A papszentelés lényegi része: „A püspök néma kézfeltétele, majd a jelenlevő papoké is (epiklézis). A püspök ezután mondja el a felszentelő imát. A szentelés lényege a kézföltétel és az adott rendhez szükséges szentelő imádság. Ezt még egyéb megvilágító szertartások kísérik. A keleti egyházban és eredetileg nyugaton is ez volt a lényeg, később nyugaton a szerek átadása (evangéliumos könyv, ostya, kehely, stb.) is részei lettek a szentelés lényegének, 1947 óta lényege újra csak a kézföltétel és fölszentelő imádság.”      [Schütz: Dogmatika 1923: „Tétel. Az egyházirend szentségének anyaga a püspök kéz-föltevése. Biztos és ma majdnem egyetemes nézet. A skolasztikában majdnem általános volt az a fölfogás, hogy a szentség anyaga az egyházi szerek átnyújtása. …. Mivel az Egyháznak nincs hatalma változtatást tenni a szentségi jel lényege körül, következik, hogy a kéz-föltevés az egyházi rend szentségi lényegéhez tartozik. A középkorban ez volt Bonaventura véleménye, mely mióta a hittudomány látóhatára a múltban és a jelenben kitágult, szinte egyetemessé vált. … Rendkívül tanulságos, hogy a Trienti Zsinat, jóllehet résztvevői jobbára a középkori skolasztika álláspontján voltak, ebben a kérdésben semmit nem definiált, sőt ez utóbbi álláspontnak kedvezett. … A kéz-föltétel igen alkalmas módon juttatja kifejezésre ennek a szentségnek lényegét: a nép közül való kiválasztást, a felső küldetést, az Isten szolgálatára való végleges lefoglalást. Természetesen a többi szertartás is fölötte alkalmas a szentség gazdag tartalmának liturgiai kifejtésére, és mindegyik hatásos szentelmény, ezért nem szabad ezeket kevésbe venni.] A szentség formája nem áll elkülönülve és függetlenül a rítusban, hanem az egész rítus által tágabb jelentésben részesül. Így lett a papság a korábbi rítusban a legkülönbözőbb oldalakról megvilágítva, megnevezve és megmagyarázva, minek következtében a papság nagyon gazdag képe tárulkozott fel, ami nagy világossággal adta vissza az Egyháznak a papságról vallott tanítását. Ezek a kísérő szertartások a kezek megkenése, a paténa és kehely átadása és a miseruha kibontása. Még akkor is, ha ezek a szentelmények a szentség érvényességének nem elengedhetetlen feltételei, nem lehet őket jelentéktelennek nevezni, mert a szentségi jelleg lehető legátfogóbb bemutatása a hit számára tanító és erősítő hatással bír.      Az Anyaszentegyház számára ezért valós kívánalom, hogy a rítusokban a hit igazságait ne csak röviden megemlítsék, hanem gazdagon kibontakoztassák. A szentség érvényessége szempontjából az egész rítus jelentőségét gyakran igen kevéssé veszik figyelembe, mivel a szentség létrejötte az anyag és a forma által történik. [Ez az állapot 1947. november 30-a óta áll fenn, amikor XII. Pius a liturgikus mozgalom jegyében első ízben szabta meg a szentségek anyagát és formáját.] Pedig Aquinói Szent Tamás utalt rá – lásd a 2.2. fejezetet –, hogy egyes részek elhagyása vagy új részek hozzátoldása révén a szentség érvénytelen lehet, akkor is, ha az anyag és a forma teljes. XIII. Leó „Apostolicae curae et caritatis” kezdetű bullájában az anglikán „szentelések” példáját mutatja be, amelyeknél a rítus egyes részeinek betoldása és elhagyása érvénytelenné tette ezeket. Kövessük érvelését, hogy ebből az új szentelési rítusok érvényességével kapcsolatos kérdés számára világos ítélkezési alapot szerezzünk.      »Az anglikán Szertartási Rend helyes és teljes értékelésére – azonkívül, amit egynémely részével kapcsolatban már kárhoztattunk – valójában semmi sem alkalmasabb, mint józanul számba venni, milyen körülmények közt született meg és került nyilvános bevezetésre. Sokáig tartana ezt részletesen elmondani, de nem is szükséges: mert annak a kornak a története éppen elég egyértelműen utal arra, hogy a Szertartási Rend szerzői milyen indulatokat tápláltak a katolikus Egyház iránt, miféle pártfogókat szereztek a különböző hitvallású szekták körében, és végül is mire irányultak a szándékaik.      Nyilvánvalóan pontosan tudva azt, milyen szükségszerűség fűzi össze a hitet az istentisztelettel, a hittörvényeket az imádság törvényeivel, a liturgia egész rendjét, látszólag azért, hogy az ősi formát helyreállítsák, az újítók tévedéseikhez igazítva sokféle módon eltorzították. Ezért az egész Szertartási Rendben nemcsak, hogy semmilyen nyílt említés nincs az áldozatra, a felszentelésre, a papságra és teljhatalmára az átváltoztatáshoz és az áldozat bemutatásához, hanem még ráadásul az ilyen dolgoknak a nem teljesen elvetett katolikus rítusú könyörgésekben még megmaradt összes nyomát szántszándékkal ki is törölték és meg is semmisítették, amit feljebb már említettünk.      Így válik a Szertartási Rend jellege és – ahogy ők mondják – szellemisége azáltal nyilvánvalóvá, ahogy beszélnek. És ha e fogyatkozások miatt a kezdetektől fogva nem lehetett érvényesen használni a szentelésekre, úgy az érvényességet az idők folyamán – minthogy olyan maradt, amilyen volt – sem tudta elnyerni. Hiába ügyködtek azok, akik I. (Stuart) Károly idejétől fogva a Szertartási Rendhez kiegészítést illesztve megkísérelték valamennyire az áldozatot és a papságot beleilleszteni, és hasonlóan hiába tett erőfeszítéseket az anglikánoknak az a nem túl nagy, a legújabb időkben egyesült része, amely úgy véli, hogy ugyanezt a Szertartási Rendet jó és helyes értelemben lehet felfogni és értelmezni.      Azt mondjuk, meddők voltak és most is meddők az ilyen kísérletek abból az okból is, hogy, ha még vannak is olyan szavak a most létező anglikán Szertartási Rendben, amelyek kétféle értelmezést tesznek lehetővé, azok a szavak mégsem képesek ugyanazt az értelmet hordozni, mint amivel a katolikus rítusban bírnak. Mert, ahogy láttuk, a rítus egyszer bekövetkezett megújítása által, amikor is az egyházi rend szentségét kétségtelenül megtagadták és meghamisították, és amelyben az átváltoztatásról és az áldozatról semmiféle említés nem történik, e formula: a „Fogadd a Szentlelket” ereje már nincs meg, hiszen ez a Lélek a szentség kegyelmének segítségével árad a lélekbe. Az „áldozópapi hivatalra és munkára” vagy „a püspöki hivatalra és munkára” kifejezéseknek és hasonló szavaknak már nincs hatásuk; puszta elnevezések maradnak, a Krisztus által alapított tartalom nélkül.« XIII. Leó pápa elsőnek azt hangsúlyozza, milyen fontos egy átalakulás körülményeit megvizsgálni, hogy így a célját, tényleges szándékát fel lehessen ismerni. Az újítók mindig olyan változtatásokat akarnak, melyek saját hamis hitükből erednek, mert a hit törvényes és az ima törvénye között elválaszthatatlan összeköttetés áll fenn. Az újítók nagyon gyorsan egymásra találnak, és támogatják egymást abban a törekvésükben, hogy saját ideáikat megvalósítsák. Eközben gyakorta alkalmazott alibi, ami mögé a tényleges szándékot akarják elrejteni, hogy azt mondják, csupán az eredeti formát akarják visszaállítani.      A változtatás szellemiségének világos ismertetőjelei az egyértelmű katolikus tartalmak kiiktatása, mint a mi esetünkben az áldozat, a felszentelés, a papság és ennek teljhatalma az átváltoztatásra és az áldozat bemutatására elhagyása. Ezeket szándékosan irtották ki, hogy az új tanítást bevezethessék.      Ha ez egyszer megtörtént, akkor hiába igyekszik bárki az új rítust katolikus jelentésben értelmezni, mert a szavak, amik erre esetleg alkalmasak lehetnének, mivel kétértelműek, „nem képesek ugyanazt az értelmet hordozni, mint amivel a katolikus rítusban bírnak. Mert, ahogy láttuk, a rítus egyszer bekövetkezett megújítása által, amikor is az egyházi rend szentségét kétségtelenül megtagadták és meghamisították, és amelyben a szentelésről és az áldozatról semmiféle említés nem történik, a »Fogadd a Szentlelket« – azaz azt a Lelket, ami a szentség kegyelmének segítségével árad a lélekbe – formulának már nincs meg az ereje, nincs meg a hatása.”      XIII. Leó érvelésében világossá teszi, hogy milyen nagy jelentőség jut a rítus egészének a szentség interpretációjában, milyen fontosak lehetnek tehát az értelmező kiegészítések a rítus érvényessége számára! XIII. Leó szerint a rítus egésze más jelentést vesz fel, ahogy egy hamis hit keretébe állítják: „Azt mondjuk, meddők voltak és most is meddők az ilyen kísérletek abból az okból is, hogy, ha még vannak is olyan szavak a most létező anglikán Szertartási Rendben, amelyek kétféle értelmezést tesznek lehetővé, azok a szavak mégsem képesek ugyanazt az értelmet hordozni, mint amivel a katolikus rítusban bírnak.” Ezt a betekintést akarjuk most a VI. Pál-féle papszentelés rítusára alkalmazni. Már megállapítottuk, hogy egyedül a forma felöl nézve e rítus érvényessége nem vonható kétségbe. Ha viszont az egész rítust szemléljük, akkor pont ugyanazt találjuk, amit XIII. Leó az anglikán rítussal szemben felró. A rítusban nem esik szó nyíltan az áldozatról, a szentelésről, a papságról és annak hatalmáról az átváltoztatásra és az áldozat bemutatására.      A német fordításban ugyan az áldozat kifejezés többször is előfordul, de ezeknél egyetlen egyszer sem említik meg ennek az áldozatnak az engesztelő jellegét. Ráadásul az egész rítusban egyetlen egy szó sem esik az átváltoztatáshoz való hatalomról!      Ezzel szemben XI. Pius „Ad catholici sacerdotii” kezdetű enciklikájában még kifejezetten megerősíti: „A pap lényegi hatalma az átváltoztatásból, az áldozatbemutatásból és Krisztus Testének és Vérének a kiszolgáltatásából áll, és másodlagos és kiegészítő hatalma a bűnök megbocsátásából és Isten igéjének a hirdetéséből áll.”      A papszentelés VI. Pál-féle rítusából mindazokat a világos kijelentéseket eltörölték, melyek a pap ezen lényegi hatalmát kifejezték. A helyükre egy másik gondolat lépett, ami a régi rítustól teljesen idegen volt, nevezetesen: az elöljáróé. A felszentelő rítust bevezető beszédében a püspök a papi feladatokról ezt mondja: „Krisztushoz, az örök Főpaphoz azonosulva, és mint segítők a püspökökkel a papságban összekötve, ezek az Újszövetség áldozópapjaivá lesznek szentelve, hogy az Evangéliumot hirdessék, Isten népét irányítsák és az istentiszteletet vezessék, mindenekelőtt az Úr áldozatánál.”      Vagyis itt az van definiálva, amit az új teológia a papság és áldozat alatt ért. Vagyis: „a papnak vezetnie kell az istentiszteletet, mindenekelőtt az Úr áldozatánál”! Ez a kijelentés árulkodó fényt vet arra, mi a felfogása az új rítusnak a papságról.      Beszéde további részében a püspök a papi hivatalt még részletesebben, a következőképpen írja le: „Éppen így részesedtek Krisztus papságában, hogy az embereket megszenteljétek. Mert a ti szolgálatotok által válik tökéletessé a hívek szellemi áldozata egységben Krisztus áldozatával, ami a ti kezetek által, együtt a hívekkel a szent Eucharisztiában lesz megjelenítve. Ismerjétek fel tehát, amit tesztek, utánozzátok, amit végrehajtotok, mivel ti Krisztus halálának misztériumát és feltámadását ünneplitek, törekedjetek arra, hogy magatokban minden gonoszat legyőzzetek és új életben járjatok.” Egyetlen protestánsnak sem eshet nehezére ezeket a megfogalmazásokat elfogadni. Egy protestáns elöljáró is meg tudja jeleníteni „Krisztus áldozatát a szent Eucharisztiában kezei által együtt a hívekkel”. És ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy minden olyan helyen, mely a pap tevékenységéről szól, az igehirdetés áll az első helyen, csak megerősödik az a benyomás, hogy itt a papság protestáns teológiája jut kifejezésre, és az anglikán szertartásrenddel való hasonlatosság még feltűnőbbé válik. 3.3. Az intenció Az intenció vizsgálatánál mindenek előtt ez a teljesen alapvető kérdés merül fel: Miután XII. Pius 1947. november 30-án a szentelések szentségének anyagát és formáját véglegesen megállapította és előírta (DH 3860), egyáltalán miért kellett egy új rítust alkotni? Létezik a katolikus gondolkodás szemszögéből bármilyen belátható ok, ami szükségessé tehette, hogy egy ősrégi idők óta használt, az Anyaszentegyház legfőbb Tanítóhivatala által kifejezetten jóváhagyott rítust megváltoztassanak? Vagy még érthetőbben fogalmazva: még egyszer megváltoztassanak?      Ezt a kérdést csak a körülmények felől nézve lehet megválaszolni, ahogy ezt XIII. Leó az anglikán „szentelésekkel” kapcsolatban tette. A körülmények ugyanis megmagyarázzák, mely indítékokból történtek ezek a változtatások. Alapos megfontolás után kizárólag egyetlen indítékot lehet találni, mely a szentségek rítusainak megváltoztatására irányuló szándékban szerepet játszhatott: mégpedig az új teológiát! Az Egyház minden időben pont ezért nevezte az eretnekeket újítóknak! Miként az anglikánoknál, úgy a VI. Pál-féle rítusok kidolgozásánál is máshitű szekták előmozdítói működtek közre. Protestáns szekták hat képviselője volt nem csak megfigyelőként jelen, hanem vett részt aktívan a rítusok átdolgozásában.      Mgr. Baum 1967-ben ezt írta: A protestáns pásztorok „nem csak, mint megfigyelők vannak jelen, hanem inkább, mint szakértők, és aktívan részt vesznek a liturgikus megújításokról tartott vitákban.” Az anglikán Jasper 1977-ben, e ténytől láthatóan maga is meglepődve, ezt nyilatkozta: „Tényleg fel voltunk hatalmazva, hogy kommentáljunk, bíráljunk és javaslatokat tegyünk.” (ITINERARIES, 1977. április) XIII. Leó következő megállapítása az anglikánokról szintén igaz a mi esetünkre is; miszerint az újítók valódi céljukat a liturgia megváltoztatására azon kifogás alá próbálták elrejteni, hogy „az ősi formát helyreállítsák”. A Pontificalis Romani recognitio „apostoli” konstitúcióban az egyházi rend szentségéről Montini, alias VI. Pál maga írja: „A rítus átdolgozásánál egynémely dolgot hozzá kellett toldani, ki kellett hagyni vagy meg kellett változtatni, hogy a szöveget a régi mintákhoz híven helyreállítsuk.”      Ha ezután meggondoljuk, hogy mik voltak ezek a régi minták, és ezekből mit csináltak, akkor csak igazat lehet adni XIII. Leónak: „Nyilvánvalóan pontosan tudva azt, milyen szükségszerűség fűzi össze a hitet az istentisztelettel, a hittörvényeket az imádság törvényeivel, a liturgia egész rendjét, látszólag azért, hogy az ősi formát helyreállítsák, az újítók tévedéseikhez igazítva sokféle módon eltorzították.”      Csak egy új, egy másik, nem-katolikus teológia követelhet ilyen jellegű változtatásokat az Egyház eme legszentebb javaiban. És hogy a zsinat utáni „egyházban” újítók dolgoztak és dolgoznak, ezt senki nem vonja kétségbe. Nekem személyesen az a véleményem, hogy egyedül az a tény, hogy a szentségek minden (!) rítusát a zöld asztalnál megújították, egyértelmű és jellemző jele az újítók e mögött rejlő szándékának! Tudomásom szerint ez a történés egyedülálló az egész egyháztörténelemben. Egyáltalán nem lehet összehasonlítani a Trienti Zsinat utáni restauráláshoz, hanem sokkal inkább az anglikán rítusok megalkotásához.      Vajon nem lehet Ottaviani és Bacci bíborosok következő kérdését mutatis mutandis azonos értelemben a papszentelések VI. Pál-féle rítusára vonatkozóan is feltenni? „Azok a papok, akik nem fogják megkapni (ahogy ez a közeli jövőben történni fog) a hagyományos kiképzést, és akik hogy "azt tegyék, amit az Egyház tesz" a Novus Ordo-ra hagyatkoznak, vajon érvényesen fognak-e még konszekrálni? Igencsak kétséges.” (lásd: A NOM rövid kritikai vizsgálata IV. lábjegyzet 15)      Vagy XIII. Leó: „Ha azonban a szertartási rendet változtatják meg, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy másik, az Egyház által el nem fogadott rendet vezessenek be, és hogy azt, amit az Egyház tesz, és ami Krisztus rendelése folytán a szentség természetéhez tartozik, elvessék, akkor nyilvánvaló, hogy nemcsak hiányzik a szentséghez szükséges szándék, de ezen túl a szentséggel szembenálló és ellenkező szándékról is szó van.” [szerk. megj.: Az 1963-as német nyelvű Teológiai és Egyházi Lexikon ezeket írja a liturgikus mozgalomról: „XII. Pius az 1947. november 20-án kiadott Mediator Dei kezdetű enciklikájával a liturgikus mozgalomnak ajándékozta a Magna Charta libertatis-t, amikor magáévá tette, tovább vitte és megvalósította a liturgikus mozgalom ideáit (számos rítus szövegének és énekének népnyelvre való fordítása és elmondása, a zsoltárok új latin fordítása, a szent hét és nagyszombat liturgiájának megújítása, a rubrikák leegyszerűsítése, esti misézés bevezetése, az eucharisztikus böjt előírásainak enyhítése stb.” – lásd a honlap következő cikk-sorozatát, illetve H. Weinzierl atya cikk-sorozatát német nyelven a honlapon www.katolikus-honlap.hu/1401/zaby/3fuzet-100oldal.pdf dokumentum 25. oldalától: Liturgische Metamorpose.)      XII. Pius mindössze 10 nap múlva, november 30-án adta ki a „Sacramentum ordinis” kezdetű konstitúciót, amiben a szentelések lényegét az elengedhetetlen forma megszabásával, azaz az addigi szentelési szöveg megkurtításával pár szóra korlátozta csupán. Ezután a liturgikus mozgalom egyre gyorsabb ütemben és egyre nagyobb változtatások bevezetésével, főleg A. Bugnini szabadkőműves barát munkájának eredményeképpen, már gát nélkül törte magának az utat a NOM-hoz, majd még ezen is túl, napjaink rémisztő újításai felé.      Williamson püspök írta egyszer, hogy a NOM érvényességének védelmezői az intenciót könnyen elintézik azzal, hogy a NOM-os papok nyilván azt akarják tenni, amit az Egyház tesz, tehát az intenciójuk is helyes. Holott túlnyomó többségüknek fogalma sincs a katolikus Egyház tanításáról, tehát azt sem tudhatják, hogy mit jelent, azt tenni, amit az Egyház tesz. Illetve, ami még ennél a tudatlanságnál is rosszabb, helytelen fogalmuk van arról, hogy mit is tesz Krisztus Egyháza.      Mint már többször megírtam, egy Rómában végzett fiatal pap, amikor azt mondtam neki, hogy a szentmiseáldozat Isten előtt hódoló, Őt dicsőítő, Neki hálát adó, Őt engesztelő és Hozzá könyörgő áldozat, azt válaszolta, hogy ő erről még soha senkitől nem hallott. (Bergoglio nem azt állítja éppen most, hogy a házasok nagy részének fogalma sincs, hogy mi a katolikus tanítás, és mi a házasság, és ezért el lehet választani őket? Ha a katolikus házasságot kötőknél ekkora a tudatlanság, holott esküvőjük előtt papjuktól jegyes-oktatásban részesültek, akkor ezzel maga Bergoglio implicite elismeri, hogy a papok sem ismerik ezeket, mármint a katolikus tanítást.)      Nos, az ilyen és ehhez hasonló tapasztalatok és pl. e mostani írás alapján egy laikus számára a VI. Pál-féle újítások érvényességét állítók azokhoz az írástudókhoz hasonlítanak, akiket Jézus azzal vádolt, hogy miközben a törvényt szó szerint értelmezik és követik, addig a törvény szellemét teljesen figyelmen kívül hagyják, sőt, a szószerinti értelmezés éppen arra való a számukra, hogy könnyebben kibújhassanak a törvény szelleme alól. Pontosan így gondolom én is: nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy ez az 1947. novemberi intézkedés, amiben kétezer év után megszabták a szentségek anyagát és formáját, valójában arra szolgált, hogy megadja az alapot a „törvény szelleme alól való kibújáshoz”. Ezt a gyanúmat csak növeli, hogy jószerivel ugyanazok hajtották ezt végre, akik az ekkor induló liturgikus újításokat is kidolgozták. 1947 óta van „törvényes” kibúvójuk azoknak, akik a forma és anyag meglétére hivatkozva érvénytelen szentelések temérdek sokaságát végzik vagy ismerik el – aminek „mindössze” az a következménye, hogy a TABERNÁKULUMOK ÜRESEK, földünk Isten kegyelme nélkül maradt – ami tökéletesen meg is látszik a mai világon.      A VI. Pál-féle szertartások szerint kiszolgáltatott szentségek érvényességének a védelmezői, akik minden súlyos visszaélést, hitetlenséget, sőt eretnekséget azzal védelmeznek, hogy a szentség kiszolgáltatói mind ezalatt betartották az anyag és a forma szabályaira hozott előírásokat – szerintem, azaz egy laikus szerint – nem olvassák el pontosan a hivatalos katolikus szövegeket és figyelmen kívül hagyják a törvény szellemét. XIII. Leó ezt írja az „Apostolicae curae caritatis“ kezdetű bullájában: „Ha valaki a szentség elvégzésénél és kiszolgáltatásánál komolyan és szabályszerűen alkalmazza az előírt anyagot és formát, akkor emiatt feltételeznünk kell, hogy törekedett azt tenni, amit az Egyház tesz. Éppen erre az elvre támaszkodik az a tanítás, amely azt tartja, hogy akkor is szentségről van szó, ha abban eretnek vagy meg nem keresztelt ember szolgálata révén részesül valaki, amennyiben a szentség a katolikus szertartási rend szerint került kiszolgáltatásra.”      Az első idézett mondatban jó lenne meghatározni – már amennyire lehet –, hogy mit kell a „komolyan” szó alatt érteni egy szentség létrehozásakor. Szerintem, egy laikus szerint, ehelyütt a „komolyan” csakis azt jelentheti, hogy a kiszolgáltató alaposan ismeri az Egyház örökérvényű tanítását és annak megfelelően akar cselekedni. – A bulla idézett szövegének második mondatában pedig – ahogy ez aztán a bulla többi részében egyértelműen kiderül – az az állítás, hogy egy eretnek is érvényesen szolgáltathat ki egy szentséget – számomra, egy laikus számára – csak azt jelentheti, hogy ha az Egyház egésze katolikus, a helyi egyházszervezet katolikus, egyáltalán az Egyház házatáján minden az igaz hit szerint történik, de egy helyi pap bűnbe esett, pláne eretnek lett, amíg azt teszi, amit egy katolikus papnak tennie kell, hívei érvényes szentségekhez jutnak. És semmiképpen nem jelentheti azt, hogy egy olyan szervezetnek a tagjai érvényes szentségeket hozhatnak létre, ami főpapostól, kispapostól, egyszóval mindenestül következetesen és évtizedek óta eretnekséget tanít! Következésképpen ez az érvelés a mai zsinati szektára és ennek tagjaira nem illik! De nem csak egy laikus gondolkozhat így, hiszen Szent Hermenegildet (†585) az Egyház éppen azért avatta szentté, mert inkább a halált választotta, mint hogy egy eretnektől elfogadja a szentostyát, melynek pedig „valódiságáról” nem lehetett kétsége.] 4. A VI. PÁL-FÉLE RÍTUS SZERINTI PÜSPÖKSZENTELÉS KÉRDÉSE 4.1. Anyag és forma Szemben a papszenteléssel, a püspökszentelésnek még a formáját is jelentősen megváltoztatták. A Pontificalis Romani recognitio „apostoli” konstitúciójában, mellyel az új szentelési rítusokat promulgálta, Montini, alias VI. Pál kijelentette: „E szavakat [m. m. a régi rítus szavait] a püspökök apostoli utódlásáról és feladatairól és kötelességeiről szóló több jelentős tanítóhivatali kijelentéssel ki kell egészíteni. Ezek a feladatok ugyan benne vannak a püspökszentelés eddig érvényes szövegeiben, de jobban és pontosabban ki kell őket fejezni. Ezen okból kívánatosnak tűnt régi forrásokból átvenni a szentelési imát, ami egy a 3. század elejéről származó írásban, az ú. n. 'Traditio Apostolica des Hippolyt von Rom" található. Ezt az imát nagy részben még ma is használják a koptok és a nyugati szírek szentelési rítusaikban. Ily módon lesz magában a szentelési cselekményben tanúsítva a keleti és nyugati tradíció egysége a püspökök apostoli hivatalára vonatkozóan.” Hippolyt úgynevezett „Apostoli hagyománya” azonban egy több részből összeillesztett dokumentum, ami kétséges forrásoknak köszönheti létrejöttét, miközben még arra sincs semmilyen bizonyíték, hogy valaha is fel lett használva püspökszentelésre. Ráadásul Hippolyt akkor írta „Apostoli hagyományát”, amikor elszakadt az Egyháztól, szkizmában volt, mégpedig valószínűleg azért, hogy saját szakadár szektája számára legyen egy szentelési rítusa. Mivel Hippolyt rendkívül konzervatív volt – elutasított néhány jogszerű egyházi törvényt, különösen azokat, melyek azon keresztények megbocsátására és áldozáshoz engedésére vonatkoztak, akik az üldözések idején áldoztak a római bálványoknak –, feltételezhető, hogy az Egyház akkor használatos rítusát megtartotta, de ez nem biztos.      Hippolyt görögül írt; ezért amikor a római Egyház szinte kizárólagosan áttért a latin nyelvre, gyakorlati alkalmazás céljából írt munkái feledésbe mentek. Az „Apostoli hagyományt” 1691-ben Job Ludolf fedezte fel Etiópiában. Kopt dokumentumok tanulmányozása során 1848-ban ennek a műnek egy újabb verziója is napvilágra került. Még később találtak meg egy sahidi változatot, és ezután, 1900 körül került elő egy a 6. században görögből latinra fordított szöveg. E szövegek egyike sem volt teljes, ezért kellett tudósoknak különböző részeket rekonstruálni, hogy egy relatív összefüggő dokumentumot létre tudjanak hozni.      Burton Scott Easton szerint ezen összeállított dokumentum szövegéről a következőket lehet elmondani: „Az Apostoli hagyomány eredeti görög szövegét, eltekintve kisebb részektől, nem találták meg. A latin szöveg ugyan általában hitelt érdemlő, de nem teljes. Az egyetlen további hitelt érdemlő változat, a sahidi szöveg, szintén nem teljes, és fordítójának közepes képessége a későbbi fordításokban további zavarokhoz vezettek. Az arab változat csekély jelentőségű szöveg, és kevés olyat kínál, ami a sahidi szövegben nincs meg. Az egyetlen, gyakorlatilag teljes, etióp változat harmadkézből való és egyébként is megbízhatatlan. Mind ez a négy változat egy közös görög eredetiből származik, melyben két különböző befejezés lett összetoldva. A többi forrás, a konstitúciók, a testamentum és a kánonok egyértelműen átdolgozott változatok, melyekben az eredeti szöveget gyakran fel sem lehet ismerni, vagy még ellent is mondanak neki. Ilyen feltételek mellett egy valóban pontos szöveg helyreállítása nyilvánvalóan lehetetlen.” (Burton Scott Easton: The Apostolic Tradition of Hippolytus, Cambridge University Press, 1934; újra kiadva: Arenon Book, England, 1962) [szerk. megj.: Számomra, egy laikus számára már ennyi is elég ahhoz – pedig lesz még ennél is több meglepő adat –, hogy megkérdezzem: Tényleg nincs a katolikus apostoli szent Egyháznak elég megbízható, hiteles, mártírok, szentek által megszentelt szövege, hogy ne kelljen egy ilyen kétséges, megbízhatatlan, hiteltelen, talán soha nem is létezett szöveghez nyúlnia az egyik legszentebb, és Krisztus Egyháza fennállásának szempontjából döntő jelentőségű szertartáshoz – ha már mindenáron változtatni akar a régin? Hogy lehet ilyesmit katolikusnak tartani és elfogadni?] Feltéve: 2015. február 16. Hippolyt tudósok által rekonstruált szentelő imája így szól: „Isten, Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki a mennyben lakozol, de mégis kegyesen tekintesz a kicsinyekre, aki mindent ismersz, mielőtt létrejött volna. Te szabtad meg egyházad korlátait kegyelmed szavai által, és kezdettől fogva Ábrahám igaz nemzetségét kiválasztottad. Fejedelmekké és papokká tetted őket és szentélyedet nem hagytad pap nélkül. Te a közülük általad kiválasztottat megdicsőítetted. Öntsd ki hát az erőt, ami belőled származik, a vezetés lelkét (görög változat) …, akit te szeretett szolgádnak, (görög, de nem a latin változat) Jézus Krisztusnak adtál; amit ő a szent apostolainak ajándékozott (latin változat), … akik minden helyen egyházakat alapították, az Egyházat, amit te megszenteltél neved vég nélküli magasztalására és dicsőítésére.      Te, aki minden ember szívét ismered, add meg ennek a te szolgádnak, akit te püspökké választottál, az ajándékot (hogy a te szent nyájadat vezesse [néhány változatban]), hogy mint a te feddhetetlen főpapod, neked éjjel-nappal szolgáljon, téged lankadatlanul engeszteljen és neked a szent egyház (áldozati) adományait bemutassa. A főpapság lelke által adj neki tekintélyt, hogy a te parancsodnak megfelelően bűnöket bocsásson meg, a te elvednek megfelelően a feladatokat (az egyházban) kiossza, minden köteléket megoldjon annak a tekintélynek megfelelően, amit te apostolaidra ruháztál, neked szelídséggel és tiszta szívvel tessen, és neked kedves jó illatot bemutasson. A te szolgád, Urunk Jézus Krisztus által légy dicsőítve … és a Szentlélekkel a szent egyházban most és mindörökké. Amen (görög változat)” VI. Pál szentelési imája [a cikkben szereplő német szöveg lefordítása helyett azt a szöveget közlöm, amit magyar hivatalos fordításként kaptam – (ami pár szóval eltér a német fordítás szövegétől)]: A fő celebráns kiterjeszti a kezét, és miközben a kiválasztott előtte térdel, a következő felszentelő imát mondja: „A mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, Istenünk, nagy irgalmú Atyánk és minden vigasztalás Istene, te mennyei székhelyedről kegyes szemmel nézed alázatos népedet, és ismeretes előtted minden, mielőtt létrejött volna. Te törvényt alkottál Egyházadban jóságos igéd által, és kiválasztottad az igazak nemzetségét Ábrahámtól kezdve; majd elöljárókat és papokat állítva, nem hagytad szentélyedet szolgálat nélkül, mert abban leled kedvedet a világ kezdete óta, hogy választottaid áldjanak téged. Ezért kérünk téged:” Innen a szentelésben résztvevő összes püspök is mondja az ima következő részét, miközben kezeiket összeteszik, de halkan, úgy, hogy a fő celebráns hangja világosan kivehető. A fő celebráns kiterjeszti kezeit: Most tehát áraszd e kiválasztottakra azt az erőt, amely tőled származik: a vezetés Szentlelkét, akit megadtál Jézus Krisztusnak, szeretett Fiadnak, ő pedig odaajándékozta szent apostolainak, akik Egyházat szerveztek szerte a világon, hogy az legyen a te szentélyed, és nevedet szüntelenül dicsőítsük és áldjuk benne. – [Et nunc effunde super hos Electos eam virtutem, quae a te est, Spiritum principalem, quem dedisti dilecto Filio tuo Iesu Christo, quem ipse donavit sanctis Apostolis, qui constituerunt Ecclesiam per singula loca, ut sanctuarium tuum, in gloriam et laudem indeficientem nominis tui.]” Az ima további részét megint egyedül a fő celebráns mondja: Te jól ismered a szíveket, Atyánk. E szolgáidat te választottad ki a püspöki tisztségre: add meg nekik, hogy pásztorként vezessék nyájadat, és feddhetetlen főpapokként ténykedjenek színed előtt éjjel-nappal szolgálva téged, hogy fölségedet lankadatlanul engeszteljék bűneik miatt, és oltárodra adományokat hozzanak szent Egyházad nevében. Add, hogy a Szentlélek ereje által a bűnök bocsánatára főpapi hatalmuk legyen, amint ezt meghagytad, hogy a tisztségeket kiosszák szent akaratod szerint, és minden köteléket oldjanak, amint erre apostolaidnak hatalmat adtál. Nagy szelídséggel és tiszta szívvel keressék kedvedet, és jó illatú áldozatot mutassanak be néked, Fiad, Jézus Krisztus által: mert szent Egyházadban őáltala tiéd a dicsőség, a hatalom és a tisztelet a Szentlélekkel együtt most és mindörökkön örökké.” Mindannyian: „Amen.” Az összehasonlításból látszik, hogy a két változat apró nyelvi különbségeken kívül teljesen megegyezik. Lényegében tehát átvették a Hippolyt-féle imát. Ezek után következő kérdés merül fel: A szentség ezen formája (a vastagon jelölt rész) elegendő világossággal fejezi-e ki a katolikus püspökről szóló katolikus tant? Mivel a szentség anyaga, a kézföltétel, különböző értelmezéseket enged meg, a formának kell a szentségi cselekmény jelentőségét egyértelműen megneveznie (lásd S.Th. III. 64,8).      A Trienti Zsinat (23. ülés 4. Kap.) így írja le a püspök fő jellegzetességeit: „Ezért a szent zsinat kijelenti, hogy a többi egyházi fokozaton kívül főleg a püspökök, akik az apostolok helyére léptek, tartoznak ehhez a hierarchikus rendhez, hogy ők (miként ugyanaz az apostol mondja) a Szentlélektől »rendelve Isten egyházát igazgassák« [lásd: ApCsel 20,28], hogy magasabban állnak, mint a papok, és ők osztják ki a bérmálás szentségét, ők szentelik fel az Egyház szolgáit, és a legtöbb egyéb dolgot maguk végrehajthatják, melyek elvégzéséhez a többi, alacsonyabb szentelésűnek nincs hatalma [Kan. 7].” E meghatározásnak megfelelően volt egyértelműen megadva a püspökszentelés régi rítusában a lelki teljhatalom, a „potestas spiritualis”, azáltal, hogy a püspöki hivatal speciális feladatait felsorolta: „Episcopum oportet iudicare, interpretari, consecrare, ordinare, offerre, baptizare et confirmare” – („A püspöknek ítélkeznie, értelmeznie, püspököt és papot szentelnie, áldozatot bemutatnia, keresztelnie és bérmálnia kell.”)      A püspök felsorolt feladatai között egyértelműen meg vannak adva a hatalmakban levő speciális különbözőségek, vagyis a püspök speciális hatalmaként a papok felszentelése és püspökök konszekrálása az apostoli utódlás és az Egyház (mint a hívek lelki üdvére alapított megszentelt intézmény) fennállásának biztosítására.      Ennek megfelelően e szentségnek a XII. Pius által a „Sacramentum Ordinis”-ban meghatározott formája így szól: „A forma a »prefáció« szavaiból áll, melyekből a következők a lényegesek és ezért az érvényességhez nélkülözhetetlenek: »Comple in Sacerdote tuo ministerii tui summam, et ornamentis totius glorificationis instructum caelestis unguenti rore sanctifica.« – »Végezd be papodban szolgálatod teljességét, és szenteld meg a teljes dicsőítés értékeivel felruházottat a mennyei olaj harmatával« (DH 3860).” [hivatalos forrás híján a német cikk szövegét: 'Vollende in deinem Priester die Fülle deines Dienstes und heilige den mit den Kostbarkeiten der ganzen Verherrlichung Ausgestatteten mit dem Tau himmlischen Salböl'. ...“ (DH 3860) szószerint fordítva]. Ebben a formában a hatás megjelölése nyilvánvalóan a „summa ministerii tui” – „szolgálatod összességét” szavakban rejlik, vagyis a hatalmak összefoglalása, a teljes hatalom Krisztus szolgálatában. Még jobban fejezi ki a „ministerium”, mint szolgálati hivatal, mindezek eredményeképpen a püspöki hivatalra, mint a papi hatalmak összességére teljesen világosan megtörténik az utalás. A többi jellegzetességnek inkább költői természete van, de szintén a püspökszentelésre [a Szentlélek adományaira] vonatkozóan. .. A VI. Pál által Hippolyt szentelési imájából átvett forma a püspökjelöltet a „spiritus principalis” kifejezéssel nevezi meg. A Trienti Zsinat a püspökökről ezt mondja: „…hogy ők (miként ugyanaz az apostol mondja) a Szentlélektől »rendelve Isten egyházát igazgassák«.” Ebből arra is lehet következtetni, hogy, mivel VI. Pál formájában egyértelműen az áll, hogy mivel a felszentelendő a „vezetés lelkével” lesz felruházva, a püspökké szentelés is megtörténik.      Csakhogyl meg kell vizsgálni, hogy ez a következtetés valóban jogos-e, vagyis szükségszerűen következik-e? Ezt a következtetést azonban csak akkor lehet egyértelműnek tekinteni, ha a „vezetés lelkének” elnyerése olyan ismertetőjegy lenne, ami magában egyedül leírja a püspök lényegét. De ha ez így lenne, akkor minden püspök szükségszerűen birtokolná a „vezetés lelkét”, és e megnevezés által lenne püspökké szentelve. Konkrétan: ebben az esetben a törvénykezési hatalom elválaszthatatlanul össze lenne forrva a szentelési hatalommal.      Ez viszont két okból elfogadhatatlan: 1. Léteznek püspökök mindenfajta jurisdikció nélkül is, nevezetesen a segédpüspökök, és 2. a középkorban voltak olyan püspökök, akiknek megvolt ugyan a törvénykezési joguk, de (még) nem voltak püspökké szentelve, sőt még pappá sem. Egy ilyen közismert eset Reinald von Dassel esete, akit 1160. július 25-én Köln érsekévé választottak, de csak 1165. október 2-án (tehát több mint 5 évvel később) szentelték püspökké.      Tehát e két hatáskörnek, akkor is, ha normális esetben össze vannak kapcsolva, nem szükségszerűen kell összekapcsolva lenniük. Ezért minden további nélkül lehetséges, hogy egy „püspök” megkapja a „spiritus principalis”-t, anélkül, hogy ezért püspökké lenne vagy kellene lennie szentelve. Ezért semmiképpen nem elégséges a püspökszentelésnél egy „spiritus principalis”-t, mint a püspök számára speciális terminust használni, miközben a „summa ministerii tui” a püspököt, mint ilyent teljesen elégségesen és kétségtelenül megnevezi. Ezen felül azt is meg kell gondolni, hogy itt egy szentség lényegi formájának döntő kifejezésére egy olyan terminust használnak, mely nem csak kétséges, hanem amiről maguk a rítus megalkotói sem tudják pontosan megmondani, hogy mit akar jelenteni! Pater B. Botte OSB, aki (eltekintve Montinitól) első sorban felelős az új püspökszentelési rítus kidolgozásáért, a Notitiae félhivatalos lapban kijelentette, hogy ennek a kifejezésnek az értelmét nem kell mindenáron a bibliai használatából venni. Kifejtette, hogy ennek a kifejezésnek a harmadik században valószínűleg egészen más értelme volt, mint Dávid király korában [lásd Zsolt 50,14], és hogy Hippolyt dokumentumában csaknem (!) bizonyosan a Szentlelket jelenti. Botte beismeri, hogy a principalis szó jelentése nem csak bizonytalan, hanem lehet, hogy ez a szó Hippolytnál is fordítási hiba! Továbbá azt a lehetőséget is elképzelhetőnek tatja, hogy ez a döntő szó se nem keresztény, se nem apostoli forrásból származik. Végül úgy gondolja: „A megoldást két irányban kell keresni: az imával összefüggésben és a hegemonikus (a principalis görög megfelelője) szó használatában a harmadik század keresztény nyelvében. Egyértelmű, hogy a »lélek« szó alatt a Szentlélek személye értendő. Az általános összefüggés tehát ezt jelenti: mindenki hallgat a »lélek« lejövetele miatt. A valódi kérdés az, hogy más fontos melléknevek közül miért éppen a principalis szó lett kiválasztva. A kutatást erre vonatkozóan kell folytatni.”      (Annibale Bugnini „A liturgia-reform” című könyvében ezt a kifejezést két különböző helyen teljesen másképp értelmezi. A 179. oldalon a 41. megjegyzésben a „spiritus principalis” „mély jelentőségéről” beszél, míg a 747. oldalon beismeri: „A »spiritus principalis« szavak, melyek a szentelési ima szövegében találhatók, nehezen érthetőek voltak, és nem volt könnyű őket a különböző nyelvekre lefordítani.”) [Einsicht című újságban 1997-ben megjelent e témával foglalkozó tanulmányban – Tomas Tello Corraliza: „Érvényesek-e a zsinatutáni szentelési rítusok?” – e kifejezésről többek között ez áll: „Ezt a kifejezést a Miserere zsoltár (Zsolt 50,14) használja – „Redde mihi laetitiam salutaris tui, et spiritu principali confirma me” = „Add meg újra üdvösséged örömét, erősíts meg a készséges lelkületben” –, ahol Dávid kétszeres bűnéért – házasságtörés és gyilkosság – könyörög bocsánatért. A bűnbánó király használja ezt a kifejezést. Mit kell ezen érteni? Több mint egy tucat fordítást találtam, melyekből néhányat bemutatok. Többek között: „lelkem”, „egy nagylelkű lélek”, „szabad elhatározásból”, „első főszemély” vagy „a méltóság lelke”. A Zsoltárok Könyvének modern fordításaiban a leggyakrabban előforduló verzió így hangzik: „egy nemes lélek”. Ugyanez található a zsoltárok Bea bíboros vezetése alatt végrehajtott új fordításában is. (A magyar 1992-es Szent István Társulat által kiadott Bibliában, ahogy láttuk, a spiritu principali-t „készséges lelkülettel” fordítják, de ugyanezen Társulat 1920-ban kiadott Officium Divinum imakönyvében: „fejedelmi lélekkel” – „és fejedelmi lélekkel erősíts meg engem”.)      Mind a görög verzió, "hegemonico pneumati", mind a latin, "spiritu principali" megpróbálja a héber "Nedibah", ami a "nadib" = fejedelem szóból ered, jelentését megtartani, ami annyit jelent, mint, „fejedelmi lélek” vagy „fejedelmek lelke”. A szövegkörnyezetből világos, hogy a „Spiritum principalem” alatt semmiképpen nem a Szentháromság harmadik személye értendő, amely jelentést a rítus megalkotói és védelmezői hiába keresik e kifejezés sok lehetséges értelmezése között.] [Egy másik e témával foglalkozó tanulmányban – Rev. Anthony Cekada: Null und nichtig – der Ritus der Bischofsweihe von 1968; ( = Semmis – az 1968-as püspökszentelési rítus), németre fordította: Martin Möller; megjelent: EINSICHT, 2013 március –, melynek mottója egy Lenin-idézet: „Tartsd meg a külsőt és távolítsd el a tartalmat”, a szerző egy másik roppant érdekes adattal szolgál:      „1969-ben, még az e kifejezésről szóló vita kezdete előtt, egy másik szakértő azt mondta, hogy a „spiritus principalis” kihagyása nem változtatná meg a rítus érvényességét: »Ha valaki a Spiritus principalis szavakat tévedésből kihagyná, ez semmit nem változtatna az érvényességen.« Vajon ki volt ez a szakértő? Dom Bernard Botte, lásd: "L’Ordination" 123. "mais si on ommetait par inadvertance les mots… espiritum principalem’ je ne vois pas ce que cela changerait."”] [E kitérők után Weinzierl atya cikkéhez visszatérve:] Nem, az igazi kérdés az, hogy miért kellett a szentség formájához egyáltalán egy ilyen homályos kifejezést választani? Miért nem lehetett azt a formát, amit XII. Pius legmagasabb tekintéllyel már meghatározott, megtartani? A „spiritus principalis” sok mindent jelenthet, a törvénykezési hatalom csak egy a lehetséges interpretálások közül.      VI. Pál szertartáskönyvének általános bevezetésében például ez áll: „A szent felszentelés által bizonyos keresztények a Szentlélek ajándékait kapják, és Krisztus nevében lesznek elrendelve, hogy az Egyházat Isten szava és kegyelme által vezessék.” – A „bizonyos keresztények” alatt püspököket, papokat és diakónusokat kell érteni. Vagyis eszerint ők mind birtokolják a spiritus principalis-t, gondolom, mindegyik a hivatalának megfelelően. Ha a kifejezés alatt általában a Szentlelket kellene érteni, ahogy Pater Botte véli, akkor XIII. Leó szerint a papszentelést illetően, a következő érvényes: „Azok a szavak azonban, amelyeket az anglikánok egészen a legutóbbi időkig mindenütt a papszentelés sajátos formájának tekintenek, vagyis, hogy »Fogadd a Szentlelket«, a legkevésbé sem jelölik meghatározóan a papság rendjét, vagy annak kegyelmét és hatalmát, amely főképpen az Úr valódi teste és vére átváltoztatásának [*1771] és felajánlásának a hatalma abban az áldozatban, amely „a kereszten végbement áldozatnak nem puszta felidézése.”      Ezt követően a pápa a püspökszentelésre vonatkozóan szintén megállapítja: „Hasonlóképpen van ez a püspökszenteléssel is. Hiszen a »Fogadd a Szentlelket« formulához nemcsak, hogy később fűzték hozzá »a püspöki hivatalra és munkára« szavakat, hanem, amint azonnal rátérünk, ezeket másképp is kell értelmezni, mint a katolikus szertartásban. Az sem használ az ügynek semmit, hogy beletették az »Omnipotens Deus« praefáció-imát: hiszen azoknak a szavaknak az elhagyásával, amelyek a legfőbb papságra vonatkoznak, ezt is megcsonkították.”      XIII. Leó pápa az anglikán szentelések érvénytelenségét tehát a hiányos formával magyarázza, melyek nem egyértelműen fejezik ki a legfőbb papságot. Ami azonban nincs egyértelműen megnevezve, az nem is lehet a szentségi valóság.      A VI. Pál-féle formához való kísérteties hasonlóságot csak megrendülve lehet megállapítani! Egy még megvizsgálandó érv a VI. Pál-féle szentelési rítusok érvényességére lenne az az állítás, hogy a kopt és a szír rítusokban is előfordul ugyanez a kifejezés, és mivel e rítusok érvényességét soha nem kérdőjelezte meg senki, a VI. Pál-féle rítus érvényességében sem kételkedhet senki.      Vizsgáljuk meg hát az antiochiai szírek püspökszentelési imáját, amit Libanonban a Sharfe 1952-ben jelentetett meg. A szöveg Ignatius Gabriel Tappuni, Antiochia szír pátriárkájának az imprimatúráját viseli. Ez az a rítus, amit a Rómával egyesült nyugat-szíriai és maronita keresztények használnak:      „Oh, Isten. Te teremtettél mindent hatalmad által és az univerzumot egyetlen Fiad akarata által hoztad létre. Gazdagon adtad meg nekünk az igazság iránti érzéket és megismertetted velünk szent, rendkívüli szeretetedet. Te szeretett, egyszülött Fiadat, az Igét, Jézus Krisztust, a dicsőség Urát, mint lelkünk pásztorát és orvosát ajándékoztad nekünk. Az Ő drágalátos Vére által alapítottad meg egyházadat és, ennek különböző fokozatain a papsághoz tartozó egyháziakat szenteltél. Tanácsot adtál, hogy tetszhessünk Neked és Felkented neve az egész világon ismertté váljon. Küldd le ezen szolgádra a Te szent lelki leheletedet, hogy ő a rá bízott nyájról gondoskodni és a nyájra vigyázni tudjon, hogy papokat kenhessen fel, diakónusokat, oltárokat, templomokat szentelhessen, házakat áldhasson meg, hivatásokat ébreszthessen és nevelhessen ki, kibékíteni, ítélkezni, menteni, hirdetni, oldani és kötni, egyháziakat hivatalba kinevezni, egyháziakat hivatalukból elbocsátani és kiközösítést kimondani tudjon. Ajándékozd neki szentjeid teljes hatalmát, ugyanazt a hatalmat, amit egyszülött Fiad apostolainak adtál, hogy dicsőséges főpap legyen Mózes becsületével és a tiszteletreméltó Jákob méltóságával a pátriárkák trónusán. Népedet és örökséged nyáját engedd ezen szolgád által helytállni. Ajándékozz neki bölcsességet és belátást, és hagyd, hogy megértse akaratodat, oh Uram, hogy felismerje a bűnös dolgokat, és az igazságosság és ítélkezés fennköltségét megtapasztalja. Ajándékozd neki azt a hatalmat, hogy nehéz problémákat és a gonoszság minden bilincsét megoldja.”      Pater Athanasius Kröger OSB véleménye minderről így hangzik: „A szír és a kopt rítusokban, melyek egészen másképp néznek ki, mint a mostani latinok, a helyzet teljesen más. Már egyszerű olvasásnál kiviláglik, hogy a kézföltevésnél – a szír maronita rítusban több kézföltevés van – különböző imákat mondanak el, melyek elegendő olyan kifejezést tartalmaznak, melyek a püspöki hivatalra vonatkoznak. Ez a Hippolyt-rítusra is vonatkozik. Abban a rítusban az után az ima után, ami most VI. Pál új formájából ismertté vált, Isten áldásáért könyörögnek »szolgád számára, akit te püspökké választottál, hogy szent nyájadat legeltesse; hiba nélkül gyakorolja előtted a legfőbb papságot«. Nos, azt is tudni kell, hogy ezeknél a szenteléseknél egyáltalán semmilyen anyaggal és formával kapcsolatos előírás nincs! Máig nincs, még a Rómával egyesült közösségeknél sem. Ez csak a latin rítusban létezik, mégpedig ott is csak 1947. óta. Ezért nem lehet a keleti rítusoknál a püspökszentelések érvényességével kapcsolatban kételyről beszélni.”      A szír és kopt egyházak szentelési imáit tehát nem lehet a VI. Pál-féle rítussal egyszerűen összehasonlítani, és rejtély, hogyan állíthatja VI. Pál, hogy az ő szentelési imáját „nagy részben még ma is használják a koptok és a nyugati szírek szentelési rítusaikban”. Hiszen pont a döntő, a püspököt egyértelműen megnevező kifejezések hiányzanak az ő rítusából, és a formának egy bizonyos mondatra való meghatározása miatt az érvényesség kérdését a VI. Pál-féle rítusban másképp kell feltenni, mint a szírek vagy a koptok rítusában. Ki kell jelenteni, hogy a VI. Pál által meghatározott forma érvényessége súlyos hiányosságai miatt legalábbis kétséges. P. Athanasius Kröger még ennél is tovább megy: „A szöveg miatt nem lehet elkerülni annak kijelentését, hogy maga az Egyház írt elő valami homályosat és az értelmet nem kifogástalanul meghatározót. Ez egy még soha nem volt szituáció!” 4.2. Significatio ex adjunctis (Értelmező kiegészítések) Ha a szentség formája kétséges, akkor felmerül a kérdés: Képesek-e az értelmezési kiegészítések a rítus összességében még magyarázó hatást kifejteni? Erre a lehetőségre ad utalást XIII. Leó egyik megjegyzése az „Apostolicae curae” bullában: „Az sem használ az ügynek semmit, hogy beletették az »Omnipotens Deus« praefáció-imát: hiszen azoknak a szavaknak az elhagyásával, amelyek a legfőbb papságra vonatkoznak, ezt is megcsonkították.” Ezzel a kijelentéssel a pápa legalábbis feltételezi, hogy a szentelési ima további részében egy magyarázó kiegészítés az érvényességet befolyásolhatja. Ezt feltételezni persze csak akkor van értelme, ha a szentelés érvényessége egyedül a forma alapján egyelőre lehetségesnek látszik.      Az egész rítus négy helyen beszél a püspöki hivatalról a szentelési hierarchia értelmében. A minta-beszédben, amit azonban el is lehet hagyni, ez áll: „A kézföltétellel a szentelési szentség egész teljességében lesz átadva. Így lesz a püspökök megszakítás nélküli utódlása biztosítva.” – A szentelési imában ez áll: „Add meg nekik, hogy pásztorként vezessék nyájadat, és feddhetetlen főpapokként ténykedjenek színed előtt éjjel-nappal szolgálva téged. … Add, hogy a Szentlélek ereje által a bűnök bocsánatára főpapi hatalmuk legyen.” – És a szentelési ima után a krizmával való megkenésnél: „Isten részesedést adott neked Krisztus főpapságában; kenjen fel téged a Szentlélek erejével, és áldásod teljességével tegye gyümölcsözővé működésedet.”      Tehát a kísérő rítus éppenséggel közelebbről is meghatározza a püspöki méltóságot, de egyetlen egyszer sem említi meg a legfontosabbat, a püspök hatalmát a papok szentelésére!      XIII. Leó az anglikán rítusról ugyanezt állapítja meg, és ezért írja: Ebből az következik, hogy mivel az egyházi rend szentsége és Krisztus igaz papsága az anglikán szertartási rendből teljesen kiszorult, sőt, mivel az ugyanolyan szertartás szerinti püspökszentelés semmiképp nem közvetíti a papságot, ugyanígy a püspökség sem közvetíthető valósággal és jog szerint semmiképp: és ez annál inkább így van, mivel a püspök elsőrendű hivatalos kötelessége közé tartozik a szent Eucharisztiához és az áldozat elvégzésére szolgálattevőket szentelni.”      XIII. Leó ezzel szükségesnek tekinti a rítus érvényességéhez, hogy a püspöki hivatal ezen első feladata meg legyen nevezve. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a VI. Pál-féle rítusnál a minta-beszéd nem kötelező, akkor még az a mondat is kimarad, ami a négy közül a legegyértelműbben beszél a püspökről, mint a papság teljességének viselőjéről. Bűnöket megbocsátani a pap is tud, és a „főpap” kifejezést értelmezni kell. Ezért csak azt lehet kimondani, hogy a kísérő kiegészítések sem adják meg a megkívánt egyértelműséget. 4.3. Az intenció Milyen intenciója van a püspöknek a szenteléskor? Ez a kérdés szorosan összefügg egy másik kérdéssel: Milyen teológiája van a püspöknek a szentelésnél? Hogy ez a teológiai háttér döntő fontosságú, azt megint XIII. Leó mutatja meg nekünk az anglikán szentelésekről szóló bullájában, amikor rámutat arra az összefüggésre, ami a rítusnak a neki megfelelő, őt formáló teológiával van, és hogy a rítust az alapját képező teológia felől kell interpretálni.      XIII. Leó ezt írja: „Hiszen a »Fogadd a Szentlelket« formulához nemcsak, hogy később fűzték hozzá »a püspöki hivatalra és munkára« szavakat, hanem, amint azonnal rátérünk, ezeket másképp is kell értelmezni, mint a katolikus szertartásban.”      Vagyis arra a teológiai összefüggésre kell ügyelni, amiből a kijelentést értelmezni lehet. Mert ugyanazok a szavaknak nem szükségszerűen van ugyanazon jelentésük. A személyes meggyőződés szerint mást is jelenthetnek. Ha például egy katolikus „papot” mond, ez alatt valami egészen mást ért, mint egy protestáns. Erre a jelentés-összefüggésre kell a rítusban is ügyelni, hogy ne interpretáljunk bele olyasmit, amit valójában nem áll szándékában kifejezni. Ezzel kapcsolatban is idézni kell még egyszer XIII. Leó gondolatait:      „Azt mondjuk, meddők voltak és most is meddők az ilyen kísérletek abból az okból is, hogy, ha még vannak is olyan szavak a most létező anglikán Szertartási Rendben, amelyek kétféle értelmezést tesznek lehetővé, azok a szavak mégsem képesek ugyanazt az értelmet hordozni, mint amivel a katolikus rítusban bírnak. Mert, ahogy láttuk, a rítus egyszer bekövetkezett megújítása által, amikor is az egyházi rend szentségét kétségtelenül megtagadták és meghamisították, és amelyben az átváltoztatásról és az áldozatról semmiféle említés nem történik, e formula: a »Fogadd a Szentlelket« ereje már nincs meg, hiszen ez a Lélek a szentség kegyelmének segítségével árad a lélekbe. Az »áldozópapi hivatalra és munkára« vagy »a püspöki hivatalra és munkára« kifejezéseknek és hasonló szavaknak már nincs hatásuk; puszta elnevezések maradnak, a Krisztus által alapított tartalom nélkül.” E mondatokat a VI. Pál-féle rítusra alkalmazva, a kérdés így hangzik: Vajon tényleg tartalmazza-e a „spiritus principalis” kifejezés a püspök katolikus jelentését, akinek legfőbb hatalma abból áll, hogy papokat szenteljen? Vagy ez csak egy hagyományos értelemben vett püspöknél van így, egy modernista püspöknél már nem? Milyen intenciója van egy modern püspöknek? Akar-e még egyáltalán katolikus papokat szentelni, katolikus püspököket konszekrálni?      Nem merül-e fel jogosan a kétely, ha valaki mind ezen változtatások okát kutatja, melyeket a modern „egyház” összes rítusában végrehajtott? Milyen szándék húzódik e mögött? Nem az, hogy egy új, ökumenikus egyházat hozzanak a zöld asztalnál létre?      (Jean Guitton – Dom Gérard Calvet OSB szavai szerint – ezzel kapcsolatban ezt írta: „VI. Pálnak a liturgiát tekintve, arra vonatkozóan, amit misének szokás nevezni, az volt a szándéka, hogy a katolikus liturgiát úgy újítsa meg, hogy az csaknem megegyezzen a protestáns liturgiával. De ami furcsa: VI. Pál mindezt azért csinálta, hogy a lehető legjobban közelítsen a protestáns úrvacsorához. Ismétlem: VI. Pál minden hatalmától telhetőt megtett, hogy a katolikus misét a protestáns úrvacsorához hozza közel.”) És az ökumenizmus felé vezető úton volt egy nagy akadály, a szent katolikus Egyház régi, tiszteletre méltó, teológiailag egyértelmű, tökéletesen világos rítusai. Csak egy új hit alakít ki magának új „szentségeket”. Ez nem más, mint ami annak idején az anglikánoknál történt a rítusok megváltoztatásakor. Félő, hogy a „spiritus principalis”-ra ugyanaz érvényes, mint amit XIII. Leó az anglikán rítusnál megállapított: „Az »áldozópapi hivatalra és munkára« vagy »a püspöki hivatalra és munkára« kifejezéseknek és hasonló szavaknak sincs már hatásuk; puszta elnevezések maradnak, a Krisztus által alapított tartalom nélkül.”      P. Renwart S.J. az anglikán szentelésekről a Nouvelle Revue Théologique egyik cikkében a következő ítéletet mondja, amit a mi helyzetünkre is át lehet venni: „És talán látni fogjuk, hogy az anglikán szentelések drámája az volt és az marad, hogy a reformátorok egyházuktól elrabolták az autentikus papságot abban az igyekezetükben, hogy eredeti állapotokhoz csatlakoztassák őket. Miközben ugyanis az elfogadott rítust megváltoztatták, miközben tudatosan minden, az áldozópapságra való utalást eltöröltek, nem egy megújított rítust, hanem egy új rítust csináltak, ami csak azt tudta okozni, amit jelölt, és ezért az elszenvedett csonkítások miatt nem volt alkalmas arra, hogy a történelmi papság folytatólagosságát biztosítsa. Mert a rítus megváltoztatása a szentség létét sokkal könnyebben veszélyezteti, mint azon (kult)-szolga téves hitbeli meggyőződése, aki a hagyományos rítust tovább használja, amennyiben ez utóbbi szándéka, miszerint tévedését tettben is kifejezze, nem lesz rajta úrrá. … A rítus a maga részéről a saját meghatározása általi eszköz (significando causant): e meghatározás minden jelentős megváltoztatása képtelenné teszi a funkciójára.” Ehhez még egy megjegyzés: „Ugyanezen elv alapján egy régi rítushoz való tudatos visszatérés, ami egykor bizonyos pontatlanságok ellenére érvényes volt, az érvénytelenség oka lesz a hiányos forma miatt. Az ilyen esetben a szentség formája, ami az Egyház hitének egy részben még nem kifejlett stádiumában az akkori időkre elegendő volt és a szövegkörnyezetben a helyes jelentést adta, az új körülmények között egy egészen más értelmet vesz fel: ami egykor arra korlátozódott, hogy még ne legyen egészen kifejtve, azon most szó nélkül átsiklanak, ahogy ezt XIII. Leó az anglikán formáról elítélően megállapítja.” 5. Végkövetkeztetés Ebben a tanulmányban megkíséreltük a VI. Pál-féle pap- és püspökszentelési rítusokat az anglikánoknál történt változtatásokkal összehasonlítani. A papságra vonatkozó lényeges katolikus kijelentések elhagyása mindkét rítusnak sajátja. Nem kézenfekvő-e ezek után, hogy az a végkövetkeztetés, amit XIII. Leó az anglikán szentelésekkel kapcsolatos bullájában meghozott, a VI. Pál-féle szentelési rítusokra is vonatkozik? Ezen ítélet ismeretében és a VI. Pál-féle új szentelési rítussal fennálló hasonlóságok miatt, véleményem szerint, e szentelések érvényességével kapcsolatban minimum a pozitív kétely esete áll fenn. XIII. Leó ítélete az anglikán szentelésekről azonban így hangzik: „Tehát pápa elődeink rendeleteit megerősítve és mintegy megújítva, tekintélyünk súlyával, saját indíttatásra, biztos tudás birtokában kihirdetjük és nyilatkozzuk, hogy az anglikán szertartási rend szerint végbement szentelések teljesen érvénytelenek, mindenképpen semmisek voltak, és most is azok. Vége E témával kapcsolatban nemsokára más tanulmányokat is leközlök. Egyelőre álljon itt két rövidebb cikk, az első Georg May professzor tanulmánya magyarul: A papság a zsinatutáni egyházban - Elgondolkodtató különbségek a papszentelési rítus régi és új formájában a másik főtisztelendő Werner Graus tanulmánya németül: Die neue Priesterweihe ist kein katholischer Ritus mehr (=Az új papszentelés nem katolikus rítus már) Feltéve: 2015. február 27.