A FEJEDELMI ÖNKÉNY ÉS AZ EGYHÁZ
Az egyházi állam kishatalommá szorul a nagyhatalmakkal szemben – Hitellenes erők fellépése
Az egyház történetének következő, átmeneti jellegű kora a harmincéves háború befejezésétől, 1648-tól 1789-ig, a francia forradalom kitöréséig ér, tehát hozzávetőleg másfél századot ölel át. A kép, amit nyújt sivár. Az európai társadalomban csupa olyan jelenség mutatkozik, amely ellenségesen szemléli az Egyház természetfölötti küldetését, tanításait, életét, nem egy esetben magát a létét, legalábbis az Egyháznak, mint földi testületnek, kormányzati hatalmát.
Szembetűnő jelenség a pápai hatalomnak az állammal szemben való háttérbeszorulása. Ez mindenekelőtt a pápaság világi hatalmának az európai politikai életben való jelentéktelenné válásából fakadt. A pápaság világi hatalmának, a pápai államnak fejlődése az 1300-as évek végétől az 1500-as évek közepéig kedvező volt. Láttuk, mint horgonyozta Avignon után V. Márton pápa, az okos gyakorlati politikus érzékével a pápaság világi hatalmát Rómához. A pápaságnak újra meg kell alapoznia uralmát földi öröksége felett; Az utódok sora fáradozik az uralom politikai és gazdasági megszilárdításán az 1400-as évek közepén, az akkor még részekre bomlott feudális Európában az egyházi állam, mint egy nemes, nemzetekfeletti küldetés megtestesítője, valóban hivatásának magaslatán is áll. A 15. század második felének politikus pápái nem helytelenül látták az idők megváltozását. Amikor kibontakoztak a nagy európai nemzetállamok, mindenekelőtt Spanyolország és Franciaország, nem ok nélkül kívánták a pápaság földi vonatkozásainak hatalmi alapzatát kiterjeszteni. Ez a jelentősége a Borgiák kísérleteinek, akik legalább egy hatalmas közép-itáliai királyságot akartak teremteni a pápaság földi támaszául, s méginkább II. Gyula álmának, amely egy nagyjából egységes Itália élére akarta állítani a pápaságot, az itáliai nemzetállamnak a pápaság vezetése alatt való megvalósításában. A terv már neki sem sikerült, neki magának sem, aki pedig nemcsak megfogalmazója, hanem diplomatája, gazdaságpolitikusa és hadvezére is tudott lenni ennek a gondolatnak. Még kevésbé sikerült a Medicieknek, s a közben megindult hitszakadás a pápaság működésének súlypontját más területekre helyezte, a hozzá hű maradt Európa hitéletének és egyházkormányzatának újjászervezésére. Földi vonatkozásokban a pápai állam mint kisállam szerepeit tovább a nagy egyházi reform évszázadának politikai földrajzában.
E kisállamiságnak a már kialakult nagyhatalmi Európa koncertjében három birodalmi szervezetű katolikus nagyhatalommal kellett fenntartana az egyensúlyt: Spanyol- és Franciaországgal s a Habsburg Monarchiával szemben. Róma mind a hárommal szemben nélkülözte a nagyhatalmiság jellegeit: a birodalmi méretű államterületet, az ennek megfelelő méretű gazdasági hatalmat, a hadsereget és a flottát. De a nagyhatalmi lét eme kellékei nélkül is tartani tudta a hatalmi egyensúlyt: mint az Egyház középpontja, lelki akcióinak irányítója, volt középponti jellegű politikai hatalom. A pápaság még akkor, a 16. század közepétől a 17. század közepéig világpolitikát csinált. Különösen a harmincéves háború alatt mutatkozott meg, hogy nélküle nincs európai politika: sem a madridi, sem a párizsi, sem a bécsi, sem a stockholmi kancelláriák, sőt még a protestáns német fejedelmi udvarok sem tudták nélkülözni politikájukban a Rómára való tekinteteket. A harmincéves háború után azonban az európai nagyhatalmak a pápát szeretnék úgy kezelni, mint aki nem több egy közép-itáliai kis állam fejénél. Íme, valóra vált a 16. század politikus pápáinak az a szorongató látomása, amitől II. Gyula pápa félt legjobban: a pápaság nehezen tudja a maga hivatását teljesíteni, ha jelentős hatalmi kisebbrendűségbe szorul az új európai nagyhatalmakkal szemben.
A pápaság számára ez a helyzet most a lehető legkétségbevonhatatlanabb módon bekövetkezett. Következményeihez erősen hozzájárult az, hogy a pápáknak abban a sorában, akik e 140 év alatt a pápai trónuson ültek, alig akadt jelentékenyebb egyéniség. Talán mindössze kettő: A lángból való XI. Ince, aki utoljára tudja egyesíteni közös európai akcióra, Magyarország felszabadítására, a pápaság vezetése alatt Európát; s a súlyos és tudós XIV. Benedek, a legtudósabb valamennyi pápa közt, aki éppen ezért ennek a korszaknak pápái között legélesebb pillantással ismeri fel a helyzetet és a konkordátumoknak egész rendszerével próbál alkalmazkodni hozzá.
A pápaság hatalmi helyzetének háttérbeszorulása azonban még mindig csak egy része a változás mozzanatainak. A vele szemben felmerült erő, az állam nemcsak külső méreteiben növekedett meg, de benső mivoltában is. Az újonnan támadt modern nagyállamiságok a maguk állam- és társadalom-szervező kísérletei között felszámolják a feudális múlt hagyatékát és benne idegen testnek érzik a pápaságnak azt a hatalmát, hogy a püspökök és nagy egyházjavadalmak kinevezési jogával, a szerzetesrendek központi kormányzatának felügyeletével milyen nagy hatalommal rendelkezik. A kialakuló államelvűség (etatizmus) mindenütt magának igényli ezt a jogot.
A méretekben és belső erőkben megerősödött államhatalmakkal szemben játszódtak le a 17. és 18. század Egyházának súlyos bonyodalmai. A 17. században szembekerül az Egyház a gallikanizmussal, a 18. század folyamán a janzenizmussal. Az állam szerepe okoz súlyos bonyodalmakat az eretnekjellegű francia szellemi mozgalom, a janzenizmus felszámolása körül: az ellene folytatott harcban a dogmatikai résznél sokkal súlyosabb nehézség leküzdeni az állam szerepét. Végül pedig nyilvánvalóan állami erők szerepelnek a jezsuita rend megszüntetésében.
De nemcsak az állam magatartása változott meg az Egyházzal szemben, hanem a társadalomé is. Egész társadalmi osztályok gondolatvilága szakadt el lassan a kereszténységtől. A 17. század közepéig tartó vallási küzdelmekbe való belefáradás, a bölcseleti gondolkozásban beállott változások, szaktudományok fejlődése és a hitéletben megindult hanyatlás játszottak közre abban, hogy a kor szellemi mozgalma, az úgynevezett „felvilágosodás" megszülessék. A mozgalom tudósok és gondolkodók köréből indult el, hosszú ideig kevesek ügye volt, de azután rohamos gyorsasággal hódította meg az arisztokrácia, a nemesség és a polgárság egy részét. Úgy tűnt, hogy ezeknek a társadalmi rétegeknek többé nem az Egyház vagy a kereszténység adná az életideálokat. Éppen ennek bekövetkeztekor kellett ezen erők unszolására eltűnni a társadalmi és szellemi szervezés mezőnyéből a jezsuita rendnek.
Ugyancsak ekkor lépett fel, és mint politikai, társadalmi, sőt mint történeti eseményeket formáló tényező jelentkezett a szabadkőművesség, illetőleg pontosabban: a titkos társaságok mozgalma. Szereplésük szintén egészen különös jellegzetességeket ad ennek a kornak.
Végül nem mulaszthatjuk el, hogy tekintetbe ne vegyük a politikai hátteret, amely a 17. század második felét és a 18. századot jellemzi. Ez olyan egységes, hogy akár mint egyháztörténeti kornak ezt a nevet adhatnók: Az Egyház és a francia Európa. A westfáliai béke utáni Európának ugyanis Franciaország a vezető nagyhatalma. A westfáliai békében teljes lett Richelieu Franciaországának diadala a németség felett – most Mazarin és XIV. Lajos egész Európa felett megkísérlik kíméletlenül érvényesíteni a francia hegemóniát, sőt a 18. század fordulóján, a spanyol örökösödési háborúban megalkotni még ennél is többet, a világhatalmi Franciaországot.
Látni fogjuk, milyen nehéz a pápaságnak ez ellen a hatalmi túlsúly ellen egyensúlyt tartani. De ez a másfél század – a még súlyosabb megpróbáltatások előtt – újra csak a nagy ígéretet illusztrálja, a „Non praevalebunt” ígéretét: mint ahogy nem vettek erőt az Egyházon azok az ellenséges erők sem, amelyeket filozófusok tévedései, regényírók műveinek romlott és finom oldalai jelentettek, nem vehetett erőt rajta a hatalom sem, sem diplomáciával, sem fegyveres erőkkel. Pedig az a helyzet, amelybe az Egyház akkor került: sokszor volt kilátástalannak tetsző, keserű és szorongatott!
ELSÖ HARCOK A JANZENIZMUSSAL
X. Ince pápasága – A janzenizmus kezdetei; Szellemi és mozgalmi középpontja – A francia papság és pápaság az új tan ellen – A janzenista viszály
Az uralkodói túl hatalommal először a westfáliai béke utáni kor első pápájának, X. Incének (1644-55) kellett megküzdenie. Amikor megválasztották, már 72 éves volt s igen fényes pályafutás állott mögötte. Kitűnő irodalmi képzettséggel, s erős politikai ösztönösségekkel rendelkezett; korán lett bíboros, jól bevált, mint a kúriai kormányzat egyik vezetője és mint diplomata. Kora ellenére kiváló egészség, fölényes és finom modor jellemezték, azonkívül páratlan munkabírás. A pápaság ekkor már rendkívül terhes egyházkormányzati hivatal volt, s ő tizenegy éven át, egészen nyolcvanhárom éves koráig pontosan végezte ennek feladatait. Pápaságának emlékezetére családszeretete vet árnyékot. Pedig nélküle X. Ince pápasága nem lett volna egész dicstelen. Alatta kezdődik a pápaság küzdelme a janzenizmussal, s a Lajosok francia nagykirályságának új hatalmi törekvéseivel az Egyház felett.
A janzenizmusban utoljára jelentkezett dogmatikus szakadás az Egyház újkori történetében. A janzenizmus legnagyobb veszélye nem az volt, hogy mintegy a kálvinizmusnak afféle utójátéka jelentkezett, hanem az, hogy onnét indult el, ahol a legveszélyesebb: egyházi körökből, szerzetesi és szerzetesnői kolostorokból, püspöki udvarokból és papi házakból, és ott vetette meg a lábát, ahol a legveszélyesebb, a hitéletben. S amit el akart venni az Egyháztól, az nem valamiféle világi jogkör volt, vagy püspökök kinevezésének joga, vagy bármi hasonló egyházpolitikai tény, hanem az Isten iránt való meghittség bizalmát és hitét akarta elvenni az emberek szívéből, Isten közellétének gondolatát és öntudatát. Hideg és idegen messzeségbe kívánta zárni a hívők elől az Eucharisztiát. S mindez az egyháziak rétegéből kiindulva, az áhítat és hitbuzgalom nevében. A janzenizmus egyszerre volt téves misztikai és hitbuzgalmi irány és téves alaptételeken felépülő dogmatikai forradalom. Hajszálerei visszavezetnek a már a tridenti zsinat után meginduló kegyelemtani harcokra, de ez csak a janzenista tan egyes tételeinek felvetődését magyarázza meg és nem magát a mozgalmat.
A 17. és 18. századnak ez a nagy belső eretneksége Jansen Kornél löweni egyetemi tanár nevéhez fűződik. Az ő tételeinek közvetlen forrása a mintegy két nemzedékkel előtte, ugyancsak löweni katedrán tanított Bajus Mihály volt, akinek a kegyelemtanra vonatkozó 79 tételét még V. Pius pápa ítélte el 1567-ben. Jansen, aki hosszú időn át volt a dogmatika tanára Löwenben, majd yperni püspök, mintegy két évtizeden át tanulmányozta Szent Ágoston tanításait s végül egy Bajus véleményeitől erősen befolyásolt műben kívánta összefoglalni a szentágostoni gondolatvilágnak szerinte a kegyelemre vonatkozó tanításait. Műve – „Augustinus, azaz szent Ágoston tanítása a lélek egészségéről, betegségéről és orvosságáról” – halála után két évvel, 1640-ben jelent meg.
Ebben a könyvben amellett érvel Jansen, hogy az áteredő bűn által az ember természete egészen megromlott és semmiképpen nem képes Isten parancsainak teljesítésére. Az így megromlott emberi természetnek semmiképpen sem áll tulajdonában, hogy Istent tiszta és odaadó szeretettel szeresse, hanem a maga vétkes ösztöneinek uralma alatt áll, s minden külső tette és benső indulata önmagában értéktelen. Egyedül az isteni kegyelem képes az anyaghoz való kötöttségétől megszabadítani, s az igazi, Istennek tetsző tisztaság és átsugárzottság állapotába tenni. Akinek az Isten ehhez kegyelmet ad, az megmenekült, akinek pedig nem ad ilyen külön kegyelmet, az mindig az áteredő bűn foglya marad.
Jansen véleménye alapjában véve egyszerű és könnyen megcáfolható dogmatikai tévedés. Gondolatainak átütő ereje alig van, könyvének megírása éppúgy nélkülözi az eredetiséget, mint a szellemes vagy művészi előadás lendületét és ő maga is halvány egyéniség. A harcos lendület éppúgy hiányzik belőle, mint a szellemi vagy mozgalmi szervező erő. Egyébként nem volt rossz püspök, egyházmegyéjét elég jól kormányozta, gondolatai csak dolgozószobájában formálódtak ki. Könyvének megjelenését meg sem érte, azt csak halála után (1638) adta ki személyes barátja és eszméinek híve, du Vergier de Hauranne, a későbbi Saint Cyrain-i apát, félig-meddig a szellemi élet iránt érdeklődő ember, félig világfi, félig udvaronc, akit sok szál fűzött az előkelő .párizsi társasági körökhöz. A könyv 1640-ben jelent meg, de belőle, Jansen személye kapcsán, eszméi hamarosan szószólókat kaptak a löweni egyetemen, észak-franciaországi papi és szerzetesi körökben, s azonkívül du Vergier társasági divattá tudta tenni a párizsi szalonokban, sőt a kolostorok falai között is.
Egyszerre sokan tárgyalják Jansen könyvét és vele kapcsolatban kegyelemről beszélnek. Jansen tanítása innét, ebből az elindulásból lett az előkelő társaság misztikai mozgalma is. Ezt a vonását Voltaire jellemezte később élesen és cinikusan – és találóan:
„Ha meggondoljuk, tulajdonképpen nem volt valami kedvező dolog Jansennel együtt abban hinni, hogy az Isten mindenféle lehetetlen és végeláthatatlan kívánságot állít fel az emberrel szemben; ez filozófiailag is nehezen igazolható, s benne hinni nem valami megnyugtató. De mindenki számára volt valami titkos öröm abban, hogy a vallott tan révén egyáltalán egy párthoz tartozik, hogy gyűlölheti a jezsuitákat, hogy kitűnik a sokaságból. Ezek és az általános szellemi nyugtalanság csakhamar valóságos szekta képződéséhez vezettek.”
A mozgalom hamarosan szabatos formákat, középpontot és vezető réteget is kapott. Mégpedig egy Párizshoz közeli, igen előkelő és gazdag cisztercita apáca-kolostornak, a Port Royalnak gazdagságát és előkelő hölgyeinek a királyi udvarig és a legmagasabb rangú főpapokig terjedő összeköttetéseit.
A Port Royal a századfordulón, mint a legelőkelőbb francia családok férjhez nem ment leányainak menedéke, osztozott a hasonló kolostorok teljes elvilágiasultságában. Nagystílű társasági élet középpontja volt, tagjait továbbra is látogathatták ismerőseik. Az 1600-as évek elején még az sem keltett semmi feltűnést, hogy Arnauld Antal, a párizsi parlament ügyésze, politikai szolgálatok fejében keresztül vitte a királynál, hogy tizenkétéves leányát [a lexikon szerint, húgát, lejjebb pedig unokahúgát], Mária Angelikát nevezze ki a kolostor apátnőjévé. Az ifjú apátnő tizenhétéves korában váratlanul megváltozott, megszüntette a kolostor világias életét, elzárta a világgal való érintkezések elől, magas fallal vetette körül, elegáns ruhák helyett vezeklő ruhák, böjt, puszta szalmazsák következtek. Majd a kolostor mocsaras fekvésére hivatkozva, Párizsban szerzett anyaházat s oda költözött be.
Az elhagyott első kolostor viszont a főváros szellemi élettel rokonszenvező tagjainak vált vendéglátó és pihenő helyévé, azilumává, valóságos akadémiájává. Egymásután csatlakoztak hozzájuk az előkelő nemesi és polgári társaság tagjai, államférfiak, ügyvédek, teológusok és filozófusok, köztük a kitűnő tehetségű Arnauld-család tagjai, egyre többen, mindenekelőtt maga Angelika nagybátyja, Arnauld Antal.
Különös, mindenképpen feltűnő vallásos élet kezdődött itt. Az új lakók „a Port Royal-i remeték”, lecsapolták a mocsarakat, templomot építettek, iskolát tartottak fenn a gyermekek számára, s erős befolyása alatt állottak a Saint Cyrain-i apát érdekes és lenyűgöző egyéniségének. Az újból egészségessé tett helyre újra visszatértek az apácák, mire a Port Royal-i remeték az egyik közeli majorba költözködtek. A túlbuzgó apátnő most már a francia előkelő társadalmi világ szellemi és lelki életének reformját tűzte ki főcéljául, s hatásával és összeköttetéseivel divattá tudta tenni, hogy a párizsi társaság hölgytagjai, csupa nagy szalontartó dáma, a Port Royal-lal tartsanak fenn állandó szellemi érintkezést. Egyesek állandó lakosztályt tartottak fenn a kolostorban, hogy oda visszavonuljanak, mint valami romantikus lelki magányba.
Nem érdekesség nélkül való külsőségei ezek ennek az eretnekségnek, ahol a fehérparókás dámák, fiatal lovagok, becsvágyó és világias papok, elegáns udvaroncok vitatkoztak a teológia végső kérdéseiről. Időközben pedig kibontakoztak a janzenizmus gondolatainak az Egyházétól merőben eltérő hitéleti következései.
Jansen könyvét már VIII. Orbán 1642-ben elítélte. De a löweni egyetem, néhány püspök és a szeminárium, a Port Royal köre és a társasági propaganda, amit kapott, igen népszerűvé tették továbbra is. Maguk a józan francia egyházi vezetőkörök hamarosan felismerték a veszélyt és igyekeztek a tévely terjedésének útjába állani. A francia klérus 1650-ben nyolcvannyolc püspökkel az élén, Jansen öt és Arnauld két tételének elítélését kérte. X. Ince azonnal és teljes valóságban felismerte e tan és a mozgalom jelentőségét – külön bizottsággal vizsgáltatta meg a tételeket, majd ennek a véleménye alapján a pápaság Jansen öt tételét mint eretnek tant újból elítélte.
A janzenisták tagadták, hogy ezek a tételek Jansen könyvében valóban benne vannak; igaz, ebben a megfogalmazásban [az első tétel kivételével] nem is így szerepelnek, viszont ott vannak a könyv elvei mögött. A pápával szemben kijelentették, hogy az Egyház tanítói hivatalának tévedhetetlensége csak. arra terjed ki, hogy megállapítsa, hogy tévesek-e ezek és azok a tételek, arra viszont nem terjed ki, hogy azt állapítsa meg: valóban benne vannak-e ebben, vagy abban a könyvben. Ezért nem voltak hajlandók a pápai bulla követelte megfogalmazás alapján tanaikat visszavonni.
A viszály most már új területre terjedt ki: egyszerre vita tárgya lett az Egyház tanítói hivatalának, illetőleg a pápai tanítói hivatalnak tévedhetetlensége is. Franciaországban, mint valami napi szenzációról, és mint valami nemzeti ügyről kezdtek vitatkozni a tévedhetetlenségről. Mégpedig úgy, hogy az ügy egész félelmetesen kezdett emlékeztetni azokra a vitákra, amelyek a nagy krisztológiai eretnekségek keletkezése és hullámverése idején a keleti görög városokban folytak. Erről vitatkoztak a szeretetházakban és püspöki kancelláriákban, az udvarban, az előkelő szalonokban és vidéki vendégfogadókban. S hogy a pápaság erőteljesebb eszközökkel lépjen fel, azt rendkívül nehézzé tette volna az a súlyosan feszélyezett viszony, amelyben a pápaság a francia túlhatalommal szemben volt.
X. Ince és Franciaország között kezdettől fogva feszélyezett volt a helyzet. Richelieu után Mazarin ült a francia állam-miniszterek székében, s a francia politika a konklávé idején megkísérelte, hogy francia párti pápát választhasson. X. Ince megválasztása úgy hatott a francia politikára, mint vereség. A feszültséget csak fokozták a westfáliai béketárgyalásokon azok az ellentétek, amelyekben a pápai diplomácia bátran és egyenesen ragaszkodott az egyetemes keresztény érdekekhez.
Ugyancsak fokozta az ellentéteket, hogy X. Ince bíborosi kinevezései nem voltak Mazarin kedvére valók. A híres, teljhatalmú francia kancellár a legkülönbözőbb fogásokkal próbálkozott, hogy a pápasággal minden dologban éreztesse a francia hatalom tökéletes fölényét, minél több kellemetlenséget okozzon, és a pápát minél súlyosabban megalázza. Ince erővel és méltósággal utasította vissza a francia külpolitika modorbeli és hatalmi túlkapásait az Egyház ellen, de kettőjük viszonyában erősen megérződött a hatalmi rangkülönbség Európa első modern nagyhatalma és egy kisállamiság között.
Egyébként X. Ince alatt lett Cromwell cím nélkül uralkodója Angliának és megalapozója az angol világhatalmi igényeknek. Korlátlanabb hatalommal és nagyobb érdekkörben dolgozó uralkodója még nem is akadt Angliának eddig, azért nem egyszer kínálták meg a Brit-szigetek császára nevével. Uralma kezdettől fogva nem sok jót ígért a katolikusoknak. Cromwell egészen szabadjára engedte a katolikus ellenes és katolikus papellenes néphangulatot, amelynek nem egy pap esett áldozatul. „Amikor a pápistákról volt szó, muskétáink és kardjaink nem sok félelmet ismertek!” – írja az idők egyik történetírója.
Ugyanakkor Cromwell alatt nőtt meg és fokozódott egyre jobban az angol nép vallási egységének szétaprózódása. Egy korabeli röpirat a következő szektákat említi: independensek, brownisták, millenáriusok, antinomiániusok, anabaptisták, alchimiánusok, libertinusok, familisták, enthuziaszták, keresők, prefektisták, szociniánusok, ariánusok, antitrinitáriusok, antiskripturisták és szkeptikusok. A szekták elburjánzásának szabadsága a katolikusok felé egyetlen elnyomatást jelent. 1650-ben a parlament egyenesen törvényt hozott, amelyben megtiltotta a nem-protestáns istentiszteletek látogatását. Cromwell után bekövetkezett a Stuartok restaurációja s vele a visszahatás Cromwell szektájának makacs hívei ellen, de ugyanakkor tovább folytatódott a katolikusok üldözése is.
HÁROM PÁPA KÜZDELMEI A JANZENIZMUSSAL
VII. Sándor, IX. Kelemen és X. Kelemen pápasága
VII. Sándor (1655-1667) pápaságának ideje alatt folytatódott Róma küzdelme a janzenizmus felszámolására. Még mint bíboros, egyéni képességei szerint kitűnő ember, 12 éven át nuncius Kölnben, éppen a harmincéves háború utolsó évtizedében s még az utána következő két évben is személyesen ismerte meg az Alpokon túli Európa erőit, a vallási forradalomtól és a sok államiságtól szétszaggatott Németországot, ismerte a francia nagyhatalmat, a svédet és az angolt, érintkezésben volt a spanyol monarchia követeivel is. Mint bíboros, sokáig volt külügyi szolgálatban és a pápai trónuson is megmaradt diplomatának: sima összeegyeztetőnek, a kompromisszumok keresőjének s alkata szerint a kezdeményezések kerülőjének. Egyénileg jó ember volt, telve csupa jószándékkal, aki még azt is elhatározta, hogy véget vet az előde alatt is jelentkezett nepotizmussal, rokonait nem is engedi Rómába és semmi szerepet sem ad nekik. Elhatározásának azonban az lett a vége, hogy a pápai rokonok az ő uralma alatt is megjelentek Rómában. Uralkodásának egyik fontos mozzanata az, hogy nem kívánta – amint nem is lehetett gyakorolni többé – azt a korlátlan személyi hatalmat, amellyel elődei rendelkeztek. A pápai állam kormányzatában a megváltozott idők által megnövelt kormányzati feladatokat rábízta bíborosaira, ö alapította meg az egyházi államot kormányzó bíborosi kongregációt, amelyből később a pápai államtitkárok hivatala s a pápaság további történetében bekövetkezett roppant szerepe kinőtt. A kúria különböző hivatalainak hatásköre is hatalmasan megerősödött pápaságának ideje alatt.
Utódának, IX. Kelemennek (1667-1669) egész uralkodási idejét kitöltik a Franciaország európai túlhatalmával való kényes súrlódások. Egyéniségét a tiszta élet, jóság, okosság, mérséklet és finom erély jellemezték. Hosszú idő óta ő volt az első pápa, aki valóban szakítani tudott a nepotizmussal, ugyancsak ő volt az első, aki nem kívánta kicserélni az uralomra léptekor hivatalban talált és elődje által kinevezett egyházi és világi tisztviselőket. Tett ugyan néhány változtatást, de mindenkit meghagyott hivatalában s ez a szokás utána vált maradandóvá a kúria hivatali ügyvitelében. Nevéhez fűződik az úgynevezett kelemeni béke a janzenizmus kérdéseiben.
A janzenizmus felszámolása ugyanis nem sikerült sem X. Ince, sem VII. Sándor intézkedéseinek. X. Ince bullája, a „Cum occasione impressioni” nem talált tényleges elfogadtatásra; a janzenisták továbbra is makacsul vonták ki magukat az Egyház előtt való meghajlás alól. Közben elindult a sajátos janzenista hitélet. A janzenista papok és püspökök azt hirdették s hívőik hitéletét is afelé vezették, hogy a bocsánatos bűnök nem képezhetik a feloldozás anyagát; hogy a halálos bűnök számát és a bűn nemét megváltoztató körülményeket nem kell meggyónni; hogy az elégtételnek, úgy mint az ősi Egyházban történt, meg kell előznie a feloldozást; hogy a szentáldozáshoz, különösen a gyakorlati szentáldozáshoz, nem szükséges a kegyelemnek feloldozás utáni állapota, hanem elég a rossz hajlamoktól való mentesség is és éppen azért, mivel ezt nem lehet biztosítani, kerülni kell a gyakori szentáldozást, elég inkább csak vágyakozni utána. Az utóbbi kérdésről maga Arnauld adott ki könyvet; amivel az ortodox oldal, különösen a jezsuiták, irodalmi harcba kezdtek.
Minthogy nyilvánvaló volt, hogy X. Ince bullája ellenére a janzenista-mozgalom nem szűnt meg és hívői tagadva ugyan azt, hogy az Egyház által elítélt tételeket vallanának, de viszont mégis azokból következő hitéleti gyakorlatot követtek, VII. Sándor 1667-ben még egyszer elítélte a tételeket és elrendelte, hogy minden papnak esküt kell tennie az elítélt tételek elvetésére.
Ennek a rendelkezésnek erélyes végrehajtása volt az első siker a mozgalom ellen, noha hatása nem maradt meg állandónak, a janzenisták újból összeszedték magukat és újra szervezkedtek ellenállásuk központjai körül. Ilyen volt mindenekelőtt a Port Royal és az Arnauld-család szellemi vezetése alatt álló kör, azonkívül az aleti, angersi, beauvaisi és pamiersi püspökök, akik nem fogadták el; csak az úgynevezett „csendes elhallgatást”. Róma emiatt eljárást indított ellenük. Ez volt az az örökség, aminek elintézése IX. Kelemenre várt. Az ő fáradozásai s a francia államkormányzat maga késztették meghódolásra a pápa előtt az engedetlen püspököket.
Végül a janzenista püspökök a pápai szék szilárdságával szemben meghajoltak. A katolikus tanítás teljességének őrzését a pápai szék e rendkívül nehéz helyzetben sem adta fel. Az engedetlen püspökökkel szemben még voltak hatalmi eszközei, de a mozgalomnak azzal a részével szemben, amely a francia társadalom testét itatta át és nyert ott magának középpontokat, sokkal nehezebb volt a feladata.
A janzenizmusban megmutatkozott, mekkora szerencse egy mozgalomra nézve, ha a szellemi elitet és az irodalom propagandáját a saját oldalára tudja vonni. A küzdelemben, amit a janzenizmus folytatott, egész írói vezérkar vett részt. Szellemei közül legjelentékenyebb Pascal, aki több, főképp matematikai és filozófiai probléma megoldása után 1654-ben csatlakozott hozzájuk, és mélyen vallásos lelkületének egész erejével a jezsuiták ellen fordult. Port Royal magányában írt „Levelei”-ben ragyogó stílussal és szenvedélyes elfogultsággal támad a jezsuitákra, vádak alá veszi a rend erkölcstanát és megvádolja őket először azzal, hogy szerintük a cél szentesíti az eszközt. Ő az egyik fő forrása a jezsuiták ellen hangoztatott s később annyira népszerűvé vált vádaknak. Még halálos ágyán is akkora elfogultsággal és szenvedéllyel volt tele, hogy gyűlölséggel fordult a janzenizmus ama vezetői ellen, akik a kelemeni formulát – akár még a benső fenntartással is – aláírták.
A janzenizmus keltette fanatizmusra semmi sem jellemzőbb, mint az, hogy a Port Royal apácái még az erőszaknak sem kívántak engedni és mindenáron megtagadták a kelemeni formula aláírását. Jaqueline, Pascal nővére, így ír bátyjának: „Jól tudom, hogy nem a nők dolga az igazságot megvédelmezni, most azonban, mikor a püspökök olyan gyengeségeket mutatnak, mint amilyennek a nők természetét mondják, talán mégis nekünk kell tanúsítanunk azt az erőt, amit a püspököknek kellene mutatniuk. És ha nem a mi dolgunk, hogy megvédelmezzük az igazságot, még mindig lehet a dolgunk az, hogy meghaljunk érte.”
Angelika apátnő éppen akkor súlyos vízibetegségben szenvedett, de senki sem volt képes rábírni arra, hogy a janzenista tanoktól elálljon. Halála után nővére, Ágnes vette át a kolostor vezetését, ugyancsak ő is kitartott a legmakacsabb ellenállás mellett.
A janzenizmus tehát még mindig nem számolódott fel. A Kelemen-féle bréve ugyan nagy eredmény volt, mert nemcsak a janzenizmustól, hanem a gallikanizmustól is megfertőzött francia főpapsággal szemben jelentett fölülkerekedést – azonban mindössze ennyit jelentett. Az elvi kérdésben győzött Róma; elvi igazságát nyilvánosan kénytelenek voltak elismerni, azonban a janzenizmus hitéleti gyakorlata valósággal belső eretnekségként megtartotta állásainak jelentősebb részét a francia társadalomban.
Amikor IX. Kelemen 1669-ben meghalt, az Egyház diplomáciájának helyzete az európai hatalmak játékában roppant kényes volt, így nem lehetett más feladata, mint egyensúlyt keresni a francia túlhatalom ellen. Franciaország belső állapota egyáltalában nem volt olyan, hogy a pápaság és az Egyház akár külső érdekeit is tartósan rá lehetett volna támasztani a csontig és velőig hatoló rothadt erkölcstelenségre és a katolikus formák mellett való kitartás ama színlelésére, amellyel XIV. Lajos ott térdelt szeretője mellett a pompás udvari kápolnában és imáit, amelyeket mondani látszott, ágyasáéval egyesítette.
Az Egyház és a pápaság nehéz helyzete magyarázzák meg, hogy a következő konklávén alig akadt pápajelölt. A végre mégis megválasztott nyolcvanéves aggastyán, Altieri bíboros, a X. Kelemen (1670-1676) nevet vette fel. Az agg pápa szívesen hagyta a részletügyek vezetését unokaöccsére, viszont nagy vonásokban helyesen és okosan irányított: támogatta Lengyelországnak törökellenes harcát, az érdekelt országokból kívánt koalíciót összehozni a török ellen, és ebben semmiféle nehézség és kilátástalanság nem törte meg szándékait. Hétéves pápaságának ezt az óriási hagyományát XI. Ince valósította meg. Magának X. Kelemen pápaságának majdnem egész időszakát a francia állam újból feléledt egyházpolitikai erőszakoskodásával való viaskodás töltötte ki.
A TIZENNYOLCADIK SZÁZAD PÁPÁI
A janzenizmus megsemmisítése – Első támadások a jezsuitarend léte ellen – Európai változások
XI. Ince (1676-1689), a törökellenes európai akció nagy pápájának halála után újra néhány halványabb egyéniség következett a pápai trónon. Két utódának, VIII. Sándornak (1689-1691) és XII. Incének (1691-1700) alig volt más dolga, mint hogy felszámolja a franciákkal való ellentétet, ami meg is történt, még pedig úgy, hogy maga a francia állampolitika volt a kezdeményező és meghajló fél. Az eredmény a pápaság erkölcsi magatartásának roppant következetességéből és méltóságából fakad. Bizonyos volt, hogy nem akadhat olyan pápa, aki a francia királyság bármekkora politikai hatalmával szemben is, bármiféle politikai eszközöktől kényszerítve is, lemondhatna az Egyház lényeges jogairól a francia monarchia és francia állam javára. XIV. Lajos egyéniségét nem kedvezőtlen színben tünteti fel, hogy egy rá politikailag előnyös fordulatban hajolt meg a pápa előtt a gallikanizmus kérdéseinek az egész századot oly sok keserű viszállyal megtöltő ügyében.
Két esztendőn át folytak a tárgyalások. XII. Ince szakadatlanul elutasította a francia papság által elébe terjesztett formulákat, végül kénytelen volt a másik fél kijelenteni, hogy minden, amit a francia egyház és papság különleges jogairól a világi fórumok elhatároztak, semmis és érvénytelen: „Szentséged lábai elé borulva bevalljuk e fölött érzett kimondhatatlan fájdalmunkat!” – írták a pápának.
Íme, a pápai trónusról egy még aránylag halvány egyéniség is képes volt megtartani és megtartatni a pápai szék jogait és méltóságát, és feltételnélküli meghódolásra bírni Európa vezető államának és nagyhatalmasságának egy nemzeti egyházkormányzat eszméivel eltelt papságát. Maga XIV. Lajos is személyesen, személyes levélben közölte a pápával, hogy a hatalmaskodó cikkelyeket kötelezővé tevő intézkedését visszavonja.
[Vagyis azt az intézkedését, amivel Bossuet meaux-i püspök 4 cikkelyét (Declaratio Cleri Gallicani, 1682. március 19.) törvényerőre emelte. (lásd a gallikanizmus című cikket.) Jellemző, hogy maga Bossuet, katolikus püspök, az ország legelismertebb hitszónoka, még XIV. Lajos meghajlása, az 1693-ban létrejött egyezség után is megmaradt a gallikán „szabadságjogok” mellett, és még öreg korában is tollat ragadott ezek védelmére.]
Az Egyháznak a pápaság által képviselt álláspontja, az Egyháznak árnyalatok nélkül való egysége tehát tagadhatatlanul győzött.
A 18. század folyamán mindössze nyolc pápa uralkodott, köztük XI. Kelemen (1700-1721) 21 éven át. Az utolsó, VI. Pius 24 éven át. Az elsőt ujjongva, virágok között koronázták meg Szent Péter dómjában, a koronázásról szóló rézmetszet mérhetetlen tömeget, ünneplők tengerét mutatja Bernini oltárának bronzoszlopai körül. Az utolsó, a francia forradalom győztes csapatai által elhurcolva, száműzetésben halt meg francia földön. A közbeeső száz év csalódások, keserűségek és kudarcok súlyos sora a pápaság, számára.
A kezdődő század megkoronázni látszott azt a roppant emelkedést, amit Franciaország az elmúlt két században mutatott. Most egyenesen úgy látszott, hogy a céltudatosság és a szerencse kezére adják a spanyol örökséget. A 16. századnak spanyol világhatalmát megviselték ugyan az idők, de még mindig vakító fénnyel világolt a világtengerek felett messzi kontinensekre kiterjedő spanyol dicsőség. A spanyol birodalom veszteségei ellenére is óriási volt: az egész Pireneusi félsziget, afrikai és indiai gyarmatok, a közép amerikai szigetvilág, Mexikó, majdnem az egész Dél-Amerika. S a Napkirály, akinek építészei éppen ekkor fejezték be a ragyogó Versaillest, s aki Európa legnagyobb és legnépesebb országának teljesen megszervezett hatalmára támaszkodva, a legnagyobbnak tűnt fel az európai uralkodók között Nagy Károly óta: elfogadta ezt az óriási örökséget, hogy unokája révén a francia birodalom hegemóniája alatt a saját uralmi befolyása alá csatolja.
XIV. Lajos ekkor már öreg ember volt, mintegy negyven év óta ült a trónon s páratlan önkénnyel, munkaerővel és hatalommal uralkodott. Országának diktátora, első minisztere és legelegánsabb gavallérja volt, személyes életpéldája gyalázatos bűnökkel telített meg egy egész társadalmat, csontig és velőkig megrothasztotta a francia erkölcsi életet, és sötét sebekkel borította be azt a századot, amelyet már életében az ő századának nevezett a korabeli történetírás. Testi ereje ekkorra már megrokkant, értelmének átható világosságát elborította a hízelgés, s minden jó és rossz tulajdonságának, még bűneinek is állandó tömjénezése. Ám tagadhatatlanul van valami nagyság abban, hogy megöregedve és megrokkanva is fel merte venni ezt a roppant harcot Európa ellen a fél világért, amit a spanyol örökség jelentett. Ha számára kedvezően végződik a harc, akkor övé Európa a Rajnától Gibraltárig, Afrika a Baleároktól az Elefántcsontpartokig s mindkét amerikai kontinens a francia uralom alatt álló Kanadától egészen a Tűzföldig. Versailles fölött egy a Rómáét és V. Károlyét elhomályosító világhatalom álmának délibábja lebegett. Meg lehetett érteni, hogy tizenkét éven át harcolt ezért a délibábért, és meg lehetett érteni azt is, hogy mindazok az európai hatalmak, akik ennek a világbirodalomnak megvalósulásától féltek, minden válságon és kudarcon át kitartottak a harcok mellett. Az emberiség történelmének ez volt az első igazi világháborúja, ennek a harcnak bonyodalmaiban harcok sora játszódott le Magyarországon éppúgy, mint a Rajna mellett, Hollandiában, a lombard síkon, a Földközi-tengeren, Észak-Amerikában, az Atlanti-óceánon, az Indiai óceánon, sőt még a japán szigetek körül is.
Ez az ügy foglalkoztatta az összes európai diplomáciákat, leginkább a pápaságot. Éppen az utóbbit kínos bonyodalmakba vonta, mert állásfoglalását mindkét fél feszült érdeklődéssel figyelte s bármely intézkedését, amely az egyik félnek kedvezni, vagy a másiknak ártani látszott, egyházpolitikai bosszúállások követték. Az örökösödési háború területileg is közvetlen közelről érintette a pápaságot. Ebben a harcban sok keserűség és súlyos csalódás érte XI. Kelement.
A spanyol örökösödési háború megtörte a francia hatalom eddigi felemelkedésének útját és a század végéig megváltoztatta Európa képét. Legjelentősebb eredménye az volt, hogy a francia nagyhatalom mellett megerősödve jelentkezett a dunamenti monarchia új nagyhatalma.
A változás nem volt jelentéktelen. A Buda felszabadulása előtti Ausztria afféle kishatalom, az örökös tartományok keskeny és bizonytalan sávja Kelet és Nyugat között: hatalmi ambícióival kiszorulva Németországból, Kelet felől pedig a töröktől szorongatva. A mohamedán hatalom az egész 17. századon át súlyos nyomással feküdt rá a Duna-völgyre, nem engedte egy pillanatra sem lélegzethez, európai akciókhoz jutni a Habsburg impériumot. Viszont a felszabadító háborúk után ugyanez a monarchia európai nagyhatalom lett, óriási területre és népességi rezervoárra támaszkodva, roppant erőfeszítésekre képes. A spanyol örökösödési háború idején már tud egyszerre két fronton is harcolni s van idő, amikor éveken át 140.000 embert tart állandóan fegyverben. Ezeket a lehetőségeket harctéri eszközökkel Savoyai Jenő valósította meg: ő győzött Hochstädtnál, és verte ki XIV. Lajos rajnamenti hódító törekvéseit a német földről, Oudenardnál felszabadította a Németalföldet és V. Károly császár örökségét, Torinónál megtörte;a franciák lombardiai törekvéseit. Az általa megszervezett vár- és hadrendszer vonaláról pedig a Rákóczi-féle szabadságharc kilenc éve alatt kilencszer verték vissza a korszerűtlen hadszervezetű magyar szabadcsapatokat. Kardja szabta meg legnagyobb kiterjedési területét a Habsburg impériumnak. A dunamenti nagy dinasztikus monarchia igen nagy súllyal jelentkezett ettől fogva az európai politikában és ereje ellenségesen jelentkezett a pápaság politikai hatalma felé is.
Mindenekelőtt az itáliai egyensúly változott meg. Lombardia és Toscana ettől kezdve több mint másfél századon át az osztrákoké. Itália fele ezzel az Alpokon túli monarchia kezére jut s a pápaságnak nemsokára súlyos gondokat okoz ez a szomszédság; amely nem fog habozni, hogy francia mintára ki ne fejlesszen egy saját dinasztikus államegyháziságot. Ez az államegyháziság már XI. Kelemen uralkodási ideje alatt VI. Károly császár és magyar király trónralépésével jelentkezett, Mária Terézia hosszú uralma alatt rendszerré vált s fokozódott, József uralma alatt pedig legvégső formájáig jutott s a 20. század elejéig befolyásolta az óriási birodalom területeinek katolikus életét.
A janzenizmus körüli harcok XI. Kelemen alatt újra teljes erővel fellángoltak. Az újabb bonyodalom annak kapcsán tört ki, hogy a Sorbonne kedvező választ adott a janzenisták által régóta bolygatott kérdésben, vajon érvényes-e a feloldozás, ha olyan paptól származik, aki az Egyház által elítélt öt janzenista tételt az Egyházzal együtt kárhoztatja, de azt vallja, hogy ezek a tételek nincsenek benne Jansen könyvében. A Sorbonne válaszából azt következtették a janzenisták, hogy mindenki, aki ezt így vallja, nem köteles egyébre, mint a fenti öt tételről való hallgatásra: „jámbor elhallgatásra”.
A francia egyházi körökben teljes erővel fellángolt a harc, s az Egyház helyes ortodoxiája mellett hűen kitartó körök ismét a pápasághoz fordultak. XI. Kelemen az 1705. július 5-én kiadott „Vineam Domini” pápai bullában kijelentette, hogy a jelzett „jámbor elhallgatás” nem elég, mindenkinek nyíltan, lelkiismerete belsejében is szakítania kell a fenti tételekkel.
A bulla újból felkavarta Franciaországot. Amikor ez a vita már majdnem ellanyhult, egy könyv lapjairól újra kirobbant ismét: a tudós oratoriánus szerzetes, Quesnel, aki most a janzenisták szellemi vezetője lett, egy szentírás-fordítást készített, amelyben janzenista ízzel fordította, különösen Krisztus kijelentéseit, azonkívül elmélkedéseket fűzött hozzá, és ezeket Noailles püspök, aki nemsokára Párizs érseke és bíborosa lett, egyházi jóváhagyással látta el. Ez az egyik oldalon óriási feltűnést és egyúttal igen nagy tetszést is kiváltott. Ugyanakkor az elmélkedések janzenista tételeit Róma-hű oldalról roppant hevességgel kezdték támadni a jezsuiták, és az egyházi véleményhez hű püspökök közül sokan megtiltották a: könyv terjesztését. 1708-ban XI. Kelemen is külön brévében tiltotta be terjesztésüket.
Franciaországban újabb vihar következett. A jezsuiták ismét ellenszenves színben tűntek fel, s egy darabig a helyzet újból a rendjük elszigetelt és magános harcává változott át ellenfeleikkel szemben. Annak a brévének, amelyet Kelemen adott ki, különleges francia jogokra hivatkozva, ellentmondottak a francia parlamentek, egyes püspökök, maguk a janzenisták, akik mellé ezúttal maga Noailles bíboros és párizsi érsek is odaállt. Egyszerre vitatni kezdték, hogy érvényes-e a pápai indextilalom Franciaországban. Újból felhozták a jezsuiták ellen hangoztatott vádjaikat, míg a másik oldal a jezsuiták által a francia főpapok ellen emelt vádakat és kifogásokat ismételgették. Végül újra ott kísértett a végeérhetetlen és szerencsétlen kérdés: most már Quesnel könyveiben szerepelnek-e valóban az elítélt tételek?
XI. Kelemen sürgős és szorgos vizsgálatot indíttatott meg, s Quesnel könyvéből nem is öt, hanem százegy elítélendő tételt vont ki s kárhoztatott a híres „Unigenitus” kezdetű bullában (1713). A párizsi bíborost kötelezte, hogy vonja vissza Quesnel Újszövetség-fordításának egyházi jóváhagyását. A janzenista érzületű vagy gyakorlatú püspökökkel szemben való eljárásnál azonban újból végeérhetetlen zavarok merültek fel: éppen ezek vonakodtak a pápai bullát további magyarázat és a pápai jogoknak rájuk vonatkozó tisztázása nélkül elfogadni.
A bulla legjelentősebb eredménye azonban az volt, hogy megsemmisítette a janzenizmus szellemi mozgalmi központját, anyagi támaszát, a Port Royal apátságot; eretnek-fészeknek bélyegezte a kolostort, és mint pápai komisszárt, magát a párizsi bíborost kötelezte arra, hogy hajtsa végre a kolostor feloszlatását. Az apácákat karhatalommal távolították el a rend másszellemű kolostoraiba és a következő évben az épületet egész az alapokig lerombolták Azok a villongások azonban, amelyek ekkor törtek ki, később a jezsuita rend feje fölött csaptak össze.
Maga a napkirály valósággal egy nemzeti hitszakadás esélyétől félt, és ezért igyekezett a kedélyeket lecsillapítani. Azonban most éppen a francia klérusban mutatkozott a bullának egészen meglepő hatásra. Különböző viták, amelyek különösen a pápaságnak a francia klérus felé való jogköréről szóltak, oly nagymértékben aláásták a pápaság tekintélyét,. Hogy a francia papságnak most már egyenesen a többsége tiltakozott a pápaságnak a francia ügyekbe való beavatkozása ellen.
Ebből újból végtelen tusakodások sora keletkezett a francia főpapok és Róma között; azok régi formulákra hivatkozva különböző fellebbezéseket terjesztettek fel (appellansok), élükön a párizsi bíborossal a pápához és a pápa tekintélyétől az egybehívandó egyetemes zsinathoz fellebbeztek. Háromszáz évvel a zsinati gondolat csődje után ismét a zsinati kérdés kezdte szorongatni a pápaságot, olyan ügyben, amelynek dogmatikai igazsága egészen kétségbevonhatatlan volt. Ettől kezdve lett a kúria egyik csoportjának hagyománya, hogy a keresztény dogmatika épületének teljes befejezésére egész szabatosan ki kell mondani a pápai tévedhetetlenség dogmáját.
Az ugyanebben az évben összehívott nemzeti zsinaton részt vett az összes püspök. Többségük hosszú tárgyalások után hajlandó volt a bullának engedni, s a pápai illetékességet elméletileg és gyakorlatilag elismerni, de még mindig maradt egy kisebbség, amely minderről semmit sem kívánt tudni. Úgy látszott, hogy a harc még mindig nem ért véget, s a legalsóbb osztályok kivételével, még mindig mozgásban tartotta az egész francia társadalmat.
A pápaság világosan látta az eretnekségnek vagy legalább is a nagy nemzeti szkizmának veszélyét, éppen ezért végtelen nyugalommal, türelemmel és óvatossággal fáradozott abban, hogy a janzenizmus fellobbanásai lehetőleg veszély nélkül égjenek ki.
Amily szilárdnak s a dogmatikai igazságok védelmében méltósággal teljesnek, emellett gyakorlatinak, józannak mutatkozott a pápai politika a janzenizmussal szemben, ugyanolyan mértékben mutatkozott meg hatalmi eszközeinek hiányos volta. A mozgalom végeredményben úgy szűnt meg, ahogy Voltaire jósolta, ráhagyatva saját benső meddőségére. Viszont igen nagy károkat hagyott maga után. Hagyott egy, a hitélet számára teljesen elhidegült légkört, melynek hatását tulajdonképpen még mindig megérzi a francia hitélet. Meghagyta maga után a tárgyalt kérdésektől egészen függetlenül a francia társadalomnak éles jezsuita-ellenességét, azt, hogy most a francia világi körök, a francia főpapság és papság: egyaránt szembefordultak a jezsuitákkal.
(A janzenizmusról és a gallikanizmusról lásd még a következő cikket)
Feltéve: 2015. július 6.
|