A KEGYELEMESZKÖZÖK     1. Saját erőnkből sem hinni, sem a parancsokat megtartani nem vagyunk képesek; ehhez az Isten kegyelmére van szükségünk.      2. Az Isten kegyelmét főképpen a kegyelemeszközök: t. i. a szentmise, a szentségek és szentelmények, továbbá az imádság és más jó cselekedetek által nyerjük meg.      A kegyelem megszerzésére szolgáló eszközök között azonban némi különbség van. Némelyekkel csupán leesdjük a kegyelmeket, így a szentmisével, imádsággal és más jó cselekedetekkel; ellenben a szentségek megszerzik a kegyelmet. Továbbá valamennyi szentség szerez segítő kegyelmet; megszentelő kegyelmet csupán két szentségben, t. i. a keresztségben és a bűnbánat szentségében nyerünk. (A többi szentségek csak nagyobbítják bennünk a már meglévő megszentelő kegyelmet.) I. A SZENTMISEÁLDOZAT 1. Az áldozat általában Áldozatot az hoz, aki valakinek szeretetből vagy ragaszkodásból értékes dolgot ajándékoz, aki valamely értékes dologtól más kedvéért megválik. Ha az atya összes vagyonát gyermekeinek nevelésére fordítja, maga pedig nélkülözések között él, akkor azt mondjuk, hogy nagy áldozatot hoz gyermekeiért. Ha a katona hazája védelmére háborúba megy és ott egészségét és életét kockára teszi, akkor azt mondjuk, hogy »feláldozza magát hazájáért«.      Keresztény értelemben azonban csak azt szoktuk áldozatnak nevezni, amit Istennek adunk oda. Így a szegény özvegyasszony Isten iránt való szeretetből odaajándékozta a templomnak utolsó két fillérét; tehát nagy áldozatot hozott (Mk 12,43). Tóbiás a babiloni fogságban Isten iránt való szeretetből odaajándékozta pénzét a szegény zsidóknak, életveszély között is gondoskodott meggyilkolt honfitársainak eltemetéséről. Tóbiás szintén nagy áldozatot hozott Istenért (Tób 1). Áldozatot hoztak a zsidók is, midőn a Sinai törvényadás után a szent sátor felállítására aranyat, ezüstöt, drága fémeket, bíbort, stb. adtak át Mózesnek (2 Móz 35. fej).      Az áldozat lényege tehát abban áll, hogy valamely becses dolgot odaadunk, és attól megválunk az Istenért. Ez az odaadás azt fejezi ki, hogy Isten a mi legfőbb javunk, a mi boldogságunk; tehát kötelesek vagyunk érette még a legbecsesebbet is odaadni. Ha valaki ezt az odaadást még erőteljesebb módon akarta kinyilvánítani, akkor az előtte becses tárgyat rendesen megsemmisítette, elégette; e megsemmisítéssel lehetetlenné tette, hogy valaha azt a tárgyat ismét birtokába vegye. A megsemmisítés továbbá azt is jelentette, hogy az ember Isten előtt semmi. Az áldozat ugyanis az embert helyettesítette. Ezért történt, hogy némelykor az áldozó ember az áldozatnak fejére tette kezét, azután pedig az áldozatnak meleg, füstölgő vérével meghintették őt. Ilyen áldozatokat mutattak be Kain, Ábel, Noé. Ábel megölte és megégette nyájának zsengéjét; fivére, Kain viszont a föld terményeit égette el (1 Móz 4). Noé a bárkából kiszállva állatokat ölt le és égetett el. (1 Móz 8,20).      1. Az áldozat tehát nem más, mint imádsággal egybekötött adomány, amelyet azért ajánlunk föl Istennek, hogy Őt, mint legfőbb Urunkat tiszteljük.      Az emberek között is szokás valakinek értékes ajándékot adni abból a célból, hogy neki hódolatukat kimutassák (őt uruknak elismerjék). Például az alattvalók sokszor az ország legjobb és legszebb terményeiből, vagy más értékes dologból adnak ajándékot az uralkodónak. Hasonlóképpen járunk el Istennel szemben az áldozat bemutatásánál. És valamint az államban az uralkodó iránt tanúsított bizonyos tiszteletnyilvánítások kizárólag őt illetik, éppen úgy van Istennel szemben is: az áldozat olyan meghódolás, amely egyedül Istent illeti meg.      2: Vannak vérontással és vérontás nélkül bemutatható áldozatok.      Mint már Ábelnek és Kainnak áldozatánál látható, az áldozó saját vagyonából választotta adományait; vagy az állatok országából szarvasmarhákat, juhokat, kecskéket, galambokat, stb. (véres áldozat, mert ezeknél vért ontottak), vagy a növények országából (vérontás nélküli áldozat, mert ezeknél nem ontottak vért). A növények országából vett áldozatok vagy ételáldozatok (liszt, lepény, kéve, stb.) voltak, vagy italáldozatok (bor). – Az állatokat levágták, a vért az oltár elé öntötték, azután a húst elégették, némelykor egyik részét a papok és az áldozat bemutatói fogyasztották el; az ételeket vagy megégették, vagy elfogyasztották; a bort többnyire az oltár előtt kiöntötték.      A véres áldozattal azt akarták kifejezni, hogy az emberiség megérdemelte a halált, de azt egy ártatlan lény feláldozásával meg akarja váltani.      3. Az áldozatokat azon szándékkal mutatjuk be, hogy Istent dicsőítsük, neki hálát adjunk, tőle valamit kérjünk, hogy őt kiengeszteljük.      Az áldozat bemutatásával t. i. az ember belső érzülete nyilvánul meg. Mihelyt az emberiség Istent megismerte és belátta, hogy Isten a mindenható Teremtő, a világnak bölcs és jóságos Fenntartója, valamint Kormányzója: azonnal élénken áthatotta a dicséret, hála, bizalom és bűnbánat érzelme. Miután továbbá az ember természeténél fogva külsőleg is kinyilvánítja azt, amit belsőleg átérez, ennélfogva a dicséret, hála, bizalom és bűnbánatnak belső érzelmeit is valamely értékes dolog odaadásával (annak megsemmisítésével, az attól való megválással) nyilvánította ki. Miután ezen belső érzelem az áldozat bemutatásánál lényegesen szükséges (az áldozat megfelelő belső érzelem nélkül képmutatás volna), ennélfogva némelykor már a puszta bűnbánó érzelmet is áldozatnak nevezték (Zsolt 50,19).      Dicsőítő áldozatokat mindennap mutattak be a jeruzsálemi templomban; Hálaáldozatot pl. Noé mutatott be a bárkából való kiszállás alkalmából; Könyörgő áldozatokat pl. egy ütközet előtt mutattak be; Engesztelő áldozat pl. az volt, melyet makkabeusi Judás hadvezér az elesett harcosokért mutattatott be (2 Makk 10,43).      4. Legrégibb idő óta a föld valamennyi népénél találunk áldozatokat.      Már az első emberek fiai: Kain és Ábel is áldoztak (1 Móz 4). – Áldozatokat éppen úgy találunk a zsidóknál, mint a pogányoknál. A zsidók mindennap mutattak be áldozatot; a főpap ugyanis a nép nevében a templomban minden reggel és minden este mutatott be áldozatokat: pl. illatáldozatot (2 Móz 30,1), azután vérontás nélküli áldozatot tiszta lisztből, olajból és tömjénből (3 Móz 6,14), továbbá véres áldozatot, t. i. egy darab egyéves hibátlan bárányt a hozzátartozó étel- és italáldozattal (2 Móz 29,38). Szombaton azonkívül még két darab egyéves bárányt áldoztak fel kenyér és bor kíséretében (4 Móz 28,9). Az egyes ünnepeken ezenfelül még külön áldozatok is voltak.      A pogány népek is áldoztak, csakhogy ők az áldozatnál tévútra jutottak; ugyanis még emberáldozatokat is mutattak be, továbbá nem az igaz Istennek áldoztak, hanem bálványoknak. Azért mondja Szent Pál: »Amit a pogányok áldoznak, az ördögnek áldozzák és nem az Istennek« (1 Kor 10,20). A Szentírás elbeszéli, hogy a moabiták királya Izrael királyától ostromolva, elsőszülött fiát ölte meg a várfalakon, hogy így könyörögjön segítségért (4 Kir 3,21). A föníciaiak és Ázsiának más népei Molochnak, a bikafejű tűzistennek évenkint, főképpen pedig szükség idején gyermekeket áldoztak; Moloch álló ércszobrát izzóvá tüzesítették azután a gyermekeket az istenség karjaiba dobták. A legtöbb emberáldozat az amerikaiaknál fordult elő, főképpen a mexikóiaknál; a mexikói papok számára évenkint körülbelül 20.000 emberáldozatot kellett szállítani.      5. Az embereket leginkább bűneik tudata és az Istennel való kiengesztelés vágya ösztönözte áldozatok bemutatására – és Isten az áldozatokat gyakran helyeselte, vagy megkívánta.      A bűntudat az embereknek hathatós ösztönzésül szolgált az áldozatra. Azért mondja Szent Pál: »Az áldozatok minden esztendőben emlékeztetők a bűnökre« (Zsid 10,3); és ismét: »Vérontás nélkül nincsen bocsánat« (Zsid 9,22). – Isten gyakran helyeselte az áldozatokat; így tetszését nyilvánította Ábel áldozatán (1 Móz 4,4), Noé áldozatán (1 Móz 8,21), és Illés próféta áldozatán, melyet az égből alászálló tűz emésztett meg (3 Kir 18,30). – Némely áldozatot Isten határozottan megkívánt; így Ábrahámtól kívánta Izsák feláldozását (1 Móz 22). – Mózes által a zsidóknak külön szabályokat adott az áldozatra vonatkozólag (3 Móz 1-7; 16; 22).      6. A zsidó nép áldozatai, de főképpen a húsvéti bárány és az engesztelés napjának áldozatai előképei voltak annak a jövendő nagy áldozatnak, melyet a Megváltó a Kálvária hegyén vérontással mutatott be (Zsid 10,1-9).      Az ószövetség áldozatai Krisztus keresztáldozatának árnyékai voltak (Kol 2,17). Az ószövetségben lépten-nyomon találkozunk vérontással; ez előképe volt Krisztus Urunk vérének, mely bennünket megtisztított bűneinktől (Bossuet). – Engesztelés nagy napján (= hosszú-nap) a többi között a következő történt: A főpap a nép bűneiért mindkét kezét egy áldozati bakkecskének (bűnbak) fejére tette és egyidejűleg beismerte a nép bűneit (ezzel mintegy a nép összes bűnét az állatra ruházta), ezután a bakkecskét a pusztába kergették annak jelképes kifejezésére, hogy az a népnek bűneit Isten szemei elől elvitte (3 Móz 16).      Az ószövetség áldozatainak hatása csak Krisztus keresztáldozatából származott, amelyre azok vonatkoztak. Így az ajtófélfák bekenése a húsvéti bárány vérével csak azért használt, mert az Jézus Krisztus, az Isten Bárányának vérét jelképileg előre jelezte. Az ószövetségi áldozatok olyanok, mint a világi uralkodók szobrai; habár ezek, nem bírnak mozogni és beszélni, mégis sokaknak életét megmentették, akik hozzájuk menekültek (Aranyszájú Szent János). – A zsidóáldozatok, mivel a Megváltó engesztelő áldozatának csak előképei voltak, megszűntek, mihelyt Jézus az ő nagy áldozatát bemutatta; így jövendölték meg ezt már a próféták is (Dán 9,27; Oz 3,4). A hírnököknek nincs többé céljuk, mihelyt megérkezett az, akit hirdettek (Nagy Szent Leó). A jelkép meghátrál a valóság előtt, mint az éjszaka a világosság előtt (Aquinói Szent Tamás). Isten úgy tett az ószövetség áldozataival, mint a művész a mintával, amelyet széttör, mihelyt a belőle öntött mű készen van.      A pogány áldozatok sem voltak egyebek, mint keresése a tulajdonképpeni engesztelő áldozatnak; hibátlan állatokat, ártatlan gyermekeket áldoztak, tehát tökéletes, tiszta áldozatot kerestek; azonfelül az áldozatban sohasem tudtak szünetet tartani; mint látszik, megvoltak győződve, hogy lehetetlen a tulkok és bakok vérével a bűnöket eltörölni (Zsid 10,10), vagy pedig más véres áldozattal az istenséget kiengesztelni. Végtelen értékű áldozatra volt szükség. Ez Krisztus Jézus áldozata. 2. Krisztus Urunk keresztáldozata      1. Krisztus Urunk a kereszten áldozatot mutatott be.      Tulajdonképpen Krisztus Urunknak egész élete folytonos áldozat volt. Ez az áldozat már a megtestesülés alkalmával elkezdődött, amikor ő Isten fia létére levetette isteni méltóságát és szolgai alakot öltött magára (Fil 2,7). Megvált akaratának szabadságától is és mennyei Atyja iránt engedelmes volt egészen a halálig, mégpedig a kereszthalálig (Fil 2,8). Ez az áldozat Krisztus Urunk egész életén keresztül tartott. A Megváltó ugyanis teljesen lemondott a földi javakról. Azért mondta: »A rókáknak barlangjaik vannak és az égi madaraknak fészkeik; az Emberfiának pedig nincs, hova fejét lehajtsa« (Mt 8,20). Sőt gyakran a testi táplálékot is megvonta magától, pl. a szamaritánus asszonnyal való beszélgetés alkalmával, midőn az apostolok ételt akartak neki adni, ezt mondotta: »Az én étkem az, hogy annak akaratát cselekedjem, ki engem küldött, hogy bevégezzem művét« (Jn 4,34). Habár ki volt fáradva a nagy munkától, mégis gyakran az éjjeli nyugalomról is lemondott. Nem egyszer a hegyre ment föl és »az egész éjszakát Isten imádásában tölté« (Luk 6,12). Készségesen lemondott Krisztus Urunk saját dicsőségéről; nem kereste saját dicsőségét, hanem az Atyáét (Jn 8,50). Hallgatással tűrte a gúnyt és rágalmat, különösen elfogatása után bírái előtt (Luk 23,11); engedte, hogy gyilkosokkal helyezzék egy sorba, és hogy ezek között feszítsék keresztre (Mk 15,27); sőt még abba is beleegyezett, hogy a gyilkos Barabbást nálánál többre becsüljék (Mt 27,11). Végül a keresztfán, legnagyobb kincsét, t. i. életét is odaadta értünk. Joggal mondhatta: »Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mintha valaki életét adja barátaiért« (Jn 15,13). Méltán kiálthatott fel közvetlenül kereszthalála előtt: »Beteljesedett« (Jn 19,30).      Azonban Krisztus Urunk tulajdonképpeni engesztelő áldozata a keresztfán beállott szenvedésével kezdődött és halálával végződött. Itt Krisztus Urunk saját testét és vérét áldozta fel. Ezt ugyan nem ölték meg, nem darabolták szét s nem égették meg úgy, mint ahogy más áldozatoknál szokás volt, mindazonáltal rettentő módon kivégezték és életétől megfosztották. A keresztfán elmondhatta az Üdvözítő: »Én pedig féreg vagyok és nem ember« (Zsolt 21,7). »Mint a víz, kiönttettem, minden csontom elvált« (Zsolt 21,25). A Megváltó engesztelő áldozatára való tekintettel nevezik a próféták a Messiást áldozati báránynak (Iz 53,7). Keresztelő Szent János, mikor először látta Krisztus Urunkat feléje jönni, felkiáltott: »Íme, az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit« (Jn 1,29). Szent Pál apostol pedig azt mondja: »Húsvéti bárányunk, Krisztus feláldoztatott« (1 Kor 5,7). A keresztáldozat valamennyi más áldozattól különbözik, mert 1) itt az áldozópap maga volt egyszersmind az áldozat is; 2) továbbá, mert a keresztáldozat végtelen értékű áldozat.      Mivel Krisztus Urunk önmagát áldozta fel, azért őt gyakran papnak, továbbá főpapnak (Zsid 5,5) nevezik. Ő maga volt az áldozati adomány s ő maga volt az áldozó pap (Szent Ágoston). A poroszlókat Krisztus Urunk csak eszközül használta. Ha Krisztus Urunk nem akart volna meghalni érettünk, semmi hatalmuk sem lett volna ő rajta. Ezt már az Olajfák hegyén megmutatta, mert »Én vagyok« szavával mindnyájukat földre terítette. A katonák már azért sem lehettek a feláldozók, mert ők Krisztus Urunk meggyilkolásával korántsem Istennek tetsző dolgot akartak művelni, hanem a legnagyobb bűnt követték el.      Krisztus Urunk feláldoztatott, mert ő maga akarta (Iz 53,7). – A Krisztus Urunk előtt felajánlott áldozatok együttvéve sem voltak képesek Istent az emberek bűneiért kiengesztelni, mert mind véges értékűek voltak. Azért mondja Szent Pál: »Lehetetlen, hogy a tulkok és bakok vére elvegye a bűnüket« (Zsid 10,4). Ezen áldozatoknak feladata csak az volt, hogy az embereket a bűnre emlékeztessék, bennük a bűnbánó érzületet fölkeltsék; ellenben a bűntől való megtisztulást. egymagukban nem eszközölhették ki. Egészen másképpen áll a dolog Krisztus Urunk engesztelő áldozatával. Mivel Krisztus az Isten fia, azért az ő áldozatának végtelen értéke volt.      2. Krisztus Urunk keresztáldozata az egész emberiség bűneiért bemutatott áldozat, amely bőséges elégtételt nyújtott a mennyei Atyának.      Krisztus Urunk helyettünk szenvedett. Már a próféta megjövendölte róla: »A mi betegségeinket ő viselte és a mi fájdalmainkat ő hordozta: Megsebesíttetett a mi gonoszságainkért, megroncsoltatott a mi bűneinkért« (Iz 53,4-5). Azért kiáltott fel Keresztelő Szent János, midőn Jézust először megpillantotta: »Íme, az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit« (Jn 1,29). Krisztus Urunk a második Ádám, az emberi nem feje, saját tagjai helyett szenvedett. Krisztus a jó pásztor, aki életét adta juhaiért (Jn 10,15). Krisztus úgy tett, mint aki más helyett kifizeti annak adósságait. [Ha tehát, ahogy a zsinati szekta tanítja a NOM-mal, a szentmise nem engesztelő áldozat, akkor ez csak úgy lehetséges, ha az embereknek nincs miért engesztelniük – így lehet az emberek bűntudatát a leghatásosabban aláásni, elfojtani, végül tökéletesen kiirtani.] A Miatyánk szavai szerint bűneink valóban adósságok Isten előtt.      Lehet másvalaki helyett is elégtételt adni. Ismeretes a közönséges életből, hogy nemcsak a vagyon, hanem a szégyen vagy az érdemek is átszármaznak az utódokra. Ugyanis egyrészt nemcsak a családok, hanem egész nemzetek is büszkék azokra a híres férfiakra, kik az ő körükből származtak. Másrészt gyakran egész családok, sőt nemzetek is egyetlen ember miatt keményen bűnhődtek Az eredeti bűn is az egész emberi nemre átszármazott. Éppen azért egyetlen embernek végtelen érdemei is átszármazhatnak az egész emberi nemre. Az emberek olyanok, mint egy nagy test tagjai. Krisztus Urunk az egész emberiség minden bűneiért szerzett elégtételt, úgy az eredeti, mint minden személyes bűnért.      Azért mondja Szent János apostol: »Ő a kiengesztelő a mi bűneinkért, nemcsak a miénkért pedig, hanem az egész világéért is« (1 Jn 2,2). Krisztus Urunk mindenkiért halt meg (2 Kor 5,15). Krisztus Urunk a valóságos húsvéti bárány, kinek áldozata nem csupán egyetlen népet szabadított ki a fáraó rabságából, hanem az egész világot az ördög rabszolgaságából (Nagy Szent Leó pápa).      De bár Krisztus Urunk mindnyájunkért halt meg, azért mégsem nyerik el mindnyájan az ő halálának jótéteményeit, hanem csak azok, akik az ő szenvedéseinek érdemeiben részesülnek (Trienti Zs. 6,3). Krisztus Urunk bőséges elégtételt szerzett; többet szenvedett, mint amennyi szükséges volt. Amint a tenger a cseppet, úgy múlja felül Krisztus Urunk elégtétele bűneinket (Aranyszájú Szent János). Krisztus Urunk egyetlen vércseppje elegendő lett volna az egész emberiség bűneinek kiengesztelésére (Nazianzi Szent Gergely). Krisztus Urunk ugyanis valóságos Isten, azért tehát az ő legcsekélyebb műve is végtelen értékű. Krisztus Urunk azért szenvedett olyan sokat, hogy nekünk megmutassa, mennyire szeret bennünket és hogy a bűn milyen nagyon megsérti Istent.      Mindenesetre egyetlen könyörgésével is kieszközölhette volna Krisztus Urunk megváltásunkat, de ez esetben nem tűnt volna ki eléggé Istennek szeretete irántunk. Ami elegendő lett volna a megváltásra, nem volt elegendő a szeretet kimutatására (Aranyszájú Szent János). – Mivel Krisztus Urunk oly nagy szeretetet tanúsított irántunk, azért tiszteljük Jézus szeretetének forrását és egyben jelképét: legszentebb Szívét.      Azért is szenvedett olyan sokat Krisztus Urunk, hogy példaképünk lehessen a béketűrésben. Érettünk szenvedett és példát hagyott hátra számunkra (1 Pét 2,21). Azért mondotta magáról: »Példát adtam nektek« (Jn 13,15).      3. Krisztus Urunk a keresztfán szerzett érdemeit a kegyelemeszközök, névszerint a szentmise és a szentségek útján közli velünk.      A kegyelemeszközök Jézus Krisztusnak, az irgalmas szamaritánusnak orvosságai. Csatornák, amelyeken keresztül az isteni Megváltónak a keresztfán szerzett érdemei hozzánk jutnak (Szent Bonaventura). Jézus oldalát átszúrták; a szentatyák kedvelt kifejezése szerint a lándzsával átszúrt szívből veszik eredetüket az Egyház kegyelemeszközei, a szentségek (Szent Ágoston). Az Egyház mindegyik kegyelemeszközére Krisztus Urunknak egy-egy vércseppje tapad (Martin pk). Akik az Egyház kegyelemeszközeiben részesültek, azokra ráillenek a Szentírásnak e szavai: »Megmosták ruháikat és fehérré tették a Bárány vérében« (Jel 1,14). Miután az Egyház kegyelemeszközei a szent keresztből kiáradó kegyelmeket közlik, azért az Egyház a kegyelemeszközök kiosztása alkalmával mindenkor keresztvetést használ. »A kereszt a forrása minden áldásnak« (Nagy Szent Leó). Krisztus Urunk kegyelme csak a keresztre van felszegezve és erősen ahhoz tapad (Boudon). Ezt úgy is értjük, hogy szenvedés és kegyelem szorosan összefüggnek egymással. – Amint a nap semmit sem veszített világosságából és melegéből, habár évezredeken át árasztja sugarait a földre: éppen úgy nem kevesbedik Krisztus keresztjének kegyelem-kincstára sem, habár az emberek évezredeken keresztül merítenek kegyelmet és segélyt belőle (Walter).      Aki a kegyelemeszközöket nem akarja használni, az Krisztus Urunk halála dacára sem üdvözülhet.      A testi orvosság is csak akkor szerzi vissza az egészséget, ha a beteg beveszi azt. »Aki közreműködésed nélkül teremtett téged, üdvözíteni nem fog téged közreműködésed nélkül «(Szent Ágoston). Az ördög minden erejét felhasználja, hogy az embereket az Egyház kegyelemeszközeitől megfossza. Valamint Holofernesz hadvezér Betulia ostroma alkalmával a csatornákat zárta el, hogy a várost vízhiány folytán hatalmába kerítse, úgy a gonosz lélek is azzal tartja vissza a keresztényeket a kegyelem csatornáitól, hogy többnyire idegenkedést és ellenszenvet önt beléjök azok iránt. [Ezért nincsenek korunkban már érvényes szentségek, és ezért mutatja ez a tény a legkifejezőbben korunk apokaliptikus jellegét.] 3. Krisztus szent vérének tisztelete Már az ószövetségben különböző jelképek, különösen pedig a húsvéti bárány előre jelezték Krisztus szent vérének nagy értékét és engesztelő erejét. Mielőtt Isten az utolsó csapást küldte volna Egyiptomra és az öldöklő angyal az egyiptomiak összes elsőszülöttét megölte volna, a zsidóknak hibátlan bárányt kellett leölniük és annak vérével kellett az ajtófélfákat behinteniük. Ahol az öldöklő angyal az ajtófélfát a bárányvérrel behintve találta, ott elhaladt anélkül, hogy öldökölt volna (2 Móz 12,13). Ha Isten megkímélte azokat az egyiptomi házakat, amelyek a bárány vérével voltak meghintve, mennyivel inkább menekülnek meg Isten haragjától, sőt nyerik meg a kegyelem teljességét azok, akik Krisztus vérét tisztelik (IX. Pius pp. 1849. október 9).      1. Krisztus drága vérének tisztelete, de különösen annak felajánlása, kiengeszteli Istent.      Krisztus vérének nagy ereje már abban megnyilvánult, hogy az emberiség megváltását kieszközölte. »Szeretett bennünket és megmosott minket bűneinktől saját vérében« (Jel 1,5). »Jézus Krisztusnak, az ő fiának vére megtisztít minket minden bűntől« (1 Jn 1,1). »A szentek tisztára mosattak a Bárány vérében« (Jel 1,14). Az első igaznak (Ábelnek) vére bosszúért kiáltott az égbe, Krisztus vére ellenben irgalomért kiáltott fel (Nagy Szent Gergely). Pazzi Szent Magdolna azt mondja: »Krisztus szent vérének felajánlása igen hathatós arra, hogy a haragvó Istent kiengesztelje. Ezzel sok bűnöst téríthetünk meg és sok lelket szabadíthatunk ki a tisztító tűzből.« Másutt pedig ezt mondja: »Ha valaki az Atyaistennek Krisztus vérét ajánlja fel, ez az ajándék olyan nagy, hogy a mennyei Atyának nincs elég kincse annak megfizetésére.« Egy elragadtatása alkalmával megláthatta azokat a lelkeket, akiket Krisztus vérének felajánlása által megmentett, vagy a tisztítóhelyről kiszabadított. Moes Klára, a tiszteletreméltó luxemburgi zárdafőnöknő († 1895) azt állítja, hogy azok a lelkek, akikért Krisztus vérére hivatkozva a mennyei Atyánál közbenjárt, legalább egy negyedórányi enyhülést nyertek a tisztítóhelyen.      A szent vér felajánlása által tehát megenyhíthetjük Isten büntetéseit. 1848-ban a római forradalom miatt IX. Pius pápa kénytelen volt Gaétába menekülni. Ott rendelte el, hogy az egész Egyház július első vasárnapján megülje a szent vér ünnepét. Érdekes, hogy ugyanazon a napon, amikor e rendelkezés nyilvánosságra jutott, a forradalmárok megadták magukat. (Az újabb naptárrendezés ezt az ünnepet július 1. napjára tette.)      Krisztus vérének tisztelete által sok kegyelmet nyerhetünk és könnyebben üdvözülhetünk. Krisztus sebei a mennyország kapui; nemcsak vérfolyam árad ki belőlük, hanem a vérben kegyelemfolyam is (Szent Bonaventura). Krisztus vére a paradicsom kulcsa, mert Krisztus kínszenvedése alkalmával szent vérének árán nyílt meg ismét a rég bezárt ég (Szent Jeromos). Ahogy testi életünk a vértől függ, éppen úgy függ lelki életünk, t. i. az örök üdvösség elnyerése a vértől, t. i. Krisztus vérétől. (Aquinói Szent Tamás).      2. Krisztus szent vérének tiszteletére legalkalmasabb a július hónap, továbbá a szentmisének az a pillanata, amelyben az átváltozás után a pap a szent vérrel telt kelyhet felmutatja.      Amint a június hónapot a Szent Szív tiszteletére szenteljük, mivel ebben a hónapban történtek a Szent Szív tiszteletére vonatkozólag a legfontosabb kinyilatkoztatások Szent Alacoque Margitnak, éppen úgy a július hónap a szent vér tiszteletének hava, mert e hónap elsején ünnepli az egész Egyház Krisztus drága vérének ünnepét.      Úrfelmutatáskor, a kehely felemelésére legalkalmasabb a következő imádságot mondani: Örök Atya, felajánlom Neked Jézus Krisztus drága vérét, elégtételül bűneimért és a szent Egyház szükségei ért. (VII. Pius pp. 1817. szeptember 22).      3. Krisztus drága vérének tiszteletére egy szerzetestársulat, egy jámbor egyesület és több kegytemplom létesült. – Krisztus vérének kiváló tisztelője volt Szent Pál apostol. Leveleinek számos helyén magasztalja a szent vért (pl. Kol 1,19; Róm 5,9; Ef 1,6-8; Zsid 10,18 és 13,12). Ő mintegy a kezdeményezője a szent vér tiszteletének. Ennek az ájtatosságnak kiváló előmozdítója volt a híres domonkos harmadrendű szűz, Szienai Szent Katalin († 1380). Pápákhoz, püspökökhöz, papokhoz és fejedelmekhez intézett leveleiben állandóan hivatkozik Jézus szent vérének nagy értékére és hatásaira. Boldog del Bufalo Gáspár, római áldozópap († 1837) ezt mondotta: »Szeretném, ha ezer nyelvem volna, hogy minden szívet megtöltsek szeretettel Jézus Krisztus szent vére iránt.« Ez a szentéletű pap a pápa kívánságára Róma környékén népmissziókat tartott és munkatársakul világi papokat is felvett. Ezek a »szent vérről nevezett missziós atyák» (Sangvinisták). 1815-ben a pápa engedélyével megalapította a szent vérről nevezett misszionáriusok kongregációját (szerzetestársulatát), amely különösen Olasz-, Spanyolországban és Észak-Amerikában áldásosan működött. Később lefektette a szent vérről nevezett nővérek társulatának alapjait is, amelynek célja főleg a legszentebb vérnek állandó imádása, hogy ezáltal az Egyháznak és a papoknak bőséges kegyelmeket könyörögjön ki az Istentől. – A szent vér kiváló tisztelője volt Albertini Ferenc római kanonok is, aki 1819-ben, mint tarracinai püspök halt meg. 1808-ban ő alapította a szent vér társulatát, amelyet VII. Pius pápa 1815-ben főtársulati rangra emelt és sok búcsúval tüntetett ki. Ennek tagjai felajánlják Krisztus drága vérét a mennyei Atyának a bűnösök megtéréséért, a tisztítóhelyen szenvedő lelkek vigasztalására, az Egyház céljaira és engesztelésül saját bűneikért. Albertini a szent vér tiszteletére kis rózsafűzért is szerkesztett, mégpedig Krisztus 7-szeri vérontásának tiszteletére hét titokkal. (A hét vérontás: körülmetéléskor, az Olajfák hegyén, amikor vért izzadott, megostorozásakor, tövissel való megkoronázásakor, a kereszthordozásnál, megfeszítésekor és oldala megnyitásakor).      Vannak kegytemplomok is, ahol a szent vérnek ereklyéit őrzik. Így pl. Württembergben a híres weingarteni bencés templom, ahol 1090 óta őriznek egy szent vér-ereklyét a Kálváriahegyről. III. Henrik német császár (1039-1056) hozta Mantuából Németországba. XII. Ince pápa a beterjesztett okmányok alapján 1693-ban hitelesnek jelentette ki ezt az ereklyét. Évenként áldozócsütörtök után következő pénteken (»vérpéntek«) nagy lovas körmenetben hordozzák körül a szent ereklyét tízezres tömegek részvételével. Ide sorolhatjuk azokat a templomokat is, amelyekben csodás szent ostyákat őriznek, t. i. amelyekből vért folyt. Így pl. Franciaországban Brigne-aux-Bois, Sedan mellett; Olaszországban az orvietói templom, ahol a bolsenai vértől áztatott miseabroszt őrzik.      Semmi sem képes szívünket égőbb szeretetre lobbantani a mi Urunk szent személye iránt, mint az ő szent vérével eszközölt megváltásunk szemlélése (Vaughan biboros). 4. A szent Szív tisztelete Tekints végig a mi szeretett Üdvözítőnk földi tevékenységén. Egész élete folytonos jótétemény-osztogatás volt. Valóban, körüljárt jót cselekedve (ApCsel 10,38). Közvetlenül halála előtt is bizonyságát akarta adni túláradó szeretetének, azért rendelte a legméltóságosabb Oltáriszentséget, hogy mindvégig közöttünk lakozzék, és velünk a szentáldozásban legbensőbben egyesülhessen. Éppen ezért Szent János evangélista, mielőtt az Oltáriszentség rendelését leírná, a következő bevezetést használja: »Jézus övéit mindvégig szerette« (Jn 13,1), t. i. olyan nagy fokban, amilyen fokban szeretni csak lehetséges. Irántunk való szeretetből még életét is feláldozta a keresztfán. Azért mondja ő maga: »Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki az ő életét adja barátaiért« (Jn 15,13). Ezenfelül nagy szeretetében sokkal többet szenvedett érettünk, mint amennyi szükséges volt, hogy ezzel is tanúsítsa, mennyire szeret. Igaz, hogy egy imádság is elegendő lett volna megváltásunkra, de nem lett volna elég Isten szeretetének kimutatására. Ami elég volt a megváltáshoz, nem volt elég a szeretethez. (Aranyszájú Szent János). Egész testtartása a kereszten szintén nagy szeretetéről beszél. Fejével lehajol hozzám, hogy megcsókoljon, karjait kitárja, hogy megöleljen és szívét megnyitja, hogy befogadjon. (Szent Ágoston). Végül gondold meg azt is, hogy a kereszten minden fájdalom és gúny között miképpen imádkozza: »Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek« (Luk 23,34). Nem mérhetetlen szeretet ez az emberek iránt? Ezt akarjuk elismerni az ő legszentebb Szívének tisztelete által. Mert »Jézus szent Szíve, az isteni szeretet tárháza« (IX. Pius). A szív képében a mi Megváltónk határtalan szeretetét és odaadását szemléljük és tiszteljük (VI. Pius 1781. június 29.). A szívet és szeretetet nem lehet egymástól elválasztani.      1. A szent Szív tiszteletével az a szándékunk, hogy elismerjük Jézusnak túláradó szeretetét az emberek iránt és azért hálánkat kimutassuk.      A szív a testi élet középpontja. Onnan indul ki az egész testbe a vérkeringés, amely a testet életben tartja. Mivel pedig a test és szellemi lényünk közt szoros kapcsolat van, azért a szívet a szellemi élet középpontjának, továbbá összes vágyaink és érzelmeink kiindulási pontjának is tekintjük. Azért beszélünk így: szívünk örül, szívünk megindult stb. (De a szív a valóságban is részt vesz érzelmi életünkben. Élénkebben ver, ha öröm ér bennünket; meglassul verése, ha megijedünk, sőt erős felindulásoknál néha egészen megáll és egyáltalában nem ver.) Ezért tekintjük a szívet különösen a szeretet székhelyének. Azért az anyai szeretet helyett sokszor anyai szívről beszélünk. Erre vallanak az ilyenféle kifejezések: Nincs szíve, jó szíve van, add nekem szívedet, amelyek azt jelentik: nincs szeretete, tud szeretni, szeress engem. A szív a szeretet trónja. Ha tehát Jézus szentséges Szívét tiszteljük, önkéntelenül is eszünkbe jut Krisztusnak irántunk való határtalan szeretete és a mi gyarló szívünk is viszontszeretetre gyullad.      2. A Jézus-Szíve tisztelet már a középkorban is ismeretes volt.      Kr. u. 1200. év körül a jámbor Herman József Kölnből (1236.) néhány versszakból álló Jézus-szíve éneket szerzett, amely ma is megvan. 1300 körül a helftai kolostor (nem messze Eisenachtól) nagy szentje, Nagy Szent Gertrúd kapott a szent Szívről kinyilatkoztatásokat, amelyek által a Jézustól elhidegedett lelkeket kellett felmelegítenie. (Lásd »Az isteni szeretet küldötte« című könyvét.) Hasonló látomásai voltak a 13-ik században Magdeburgi Szent Mechtild domonkos rendű apácának, aki több imát és ájtatossági gyakorlatot hagyott hátra a szent Szívhez, hogy azokkal felélessze a szent Szív iránt való szeretetet. Körülbelül 20 középkori szent, boldog, hittudós és szónok gyakorolta és terjesztette a Jézus-Szíve tiszteletet.      Amint a 16-ik századbeli ál-hitújítás után e tisztelet tünedezni kezdett, az Úristen egy franciaországi szent szerzetesnőnek tett kinyilatkoztatások által újra felélesztette.      3. Az Úr Jézus különösen egy franciaországi szerzetesnő, Alacoque Szent Mária Margit († 1690) által szólíttatta fel az emberiséget szent Szívének tiszteletére.      Szent Mária Margit a Szűz Mária látogatásáról nevezett (vizitációs) rendnek volt a tagja (amelyet 1615-ben Szalézi Szent Ferenc alapított) és egy burgundi városban, Paray-le Monial-ban élt. Az Üdvözítő többször megjelent neki és megmutatta neki lándzsával átszúrt szívét, amely átlátszó volt, mint a kristály, tüzes lángokat és fénysugarakat szórt magából, töviskoronával volt övezve (ama gyalázatok miatt, amelyekkel őt a bűnösök elhalmozzák), és a szív fölött ragyogó kereszt állott. Az Üdvözítő azt kívánta, hogy ilyen képeket tegyenek ki tisztelet végett, hogy azok megmozgassák az érzéketlen emberi szíveket és a kegyelmek és áldások teljességét ígérte mindazoknak, akik a szent Szívet tisztelik. Azt is kívánta, hogy Úrnap nyolcadát követő pénteken megüljük Jézus-Szíve ünnepét és e napon szent áldozáshoz járuljunk és engeszteljük meg a szent Szívet a sok megbántásért.      E nap kiválasztása igen megfelelő. Ugyanis egyrészt pénteki napon mutatta ki az Üdvözítő legnagyobb jóságát keserves kereszthalálával. E napon szűnt meg szíve dobogni és szúrták át lándzsával. De másrészt az Oltáriszentség is kiválóan bizonyítja Jézusnak irántunk érzett szeretetét; erre pedig különösen az Úrnapja emlékeztet bennünket. Ezenfelül azt kívánta az Úr Jézus, hogy minden hónap első péntekét szent Szíve különös tiszteletére szenteljünk és szent Szívének képét lakásainkban díszhelyen tartsuk. Szent Margitnak eleinte mindenfelől gúny és megvetés jutott osztályrészül, de csakhamar elterjedt a Jézus-Szíve tisztelet minden országban. A Jézus-Szíve ünnepet azonban csak IX. Pius pápa írta elő az egész Egyházra nézve kötelezően, 1856-ban.      Mivel Szent Margit a szent Szívre vonatkozó legfontosabb kinyilatkoztatásokat 1675. év június 16-án kapta, azért különösen június hóban tiszteljük a szent Szívet.      4. Krisztus az ő szent Szívének tiszteletéért az embereknek a kegyelmek bőségét ígérte.      Szent Margithoz így szólott: »Hirdesd és hirdettesd az egész világon, hogy kegyelmeimnek sem mértéket, sem határt nem szabok azok számára, akik e kegyelmeket az én szívemben keresik.« A szent Szív tisztelőinek a következő jutalmakat ígérte: 1. A tökéletességben való gyarapodást; 2. állapotukhoz szükséges kegyelmet és sikert vállalkozásaikban; 3. vigasztalást szenvedéseikben, de főleg halálos órájukban; 4. házi békét és áldást azokra a lakásokra, amelyekben a szent Szív képeit elhelyezik és tisztelik. 5. A Jézus Szívét tisztelő papok megnyerik a kegyelmet a bűnösök megindítására. 6. Mindazok, akik e tiszteletet terjeszteni törekszenek, az Úr Jézus különös kegyének fognak örvendeni. Mechtild nővér, aki 400 évvel Szent Margit előtt élt, arról biztosit, hogy ha mindazokat a kegyelmeket, amelyeket a mindennapi Jézus-Szíve tisztelet által nyert, fel akarná írni, egy hatalmas könyv nem volna elegendő mindennek feljegyzésére. Az 1849-i avignoni zsinaton a francia püspökök kijelentették, hogy nincs még egy más ájtatosság, amely olyan gazdag bőségben szerzi meg a kegyelmeket az emberiség számára, mint a Jézus-Szíve ájtatosság.      5. Azért a jámbor keresztények lakásuk legelőkelőbb helyén Jézus-Szíve képet, vagy szobrot szoktak tartani és az előtt imádkoznak.      Érdekes, amit a búr háború idejében (1899-1902) Kymberli városának (Dél-Afrikában) püspöke beszél el. Amikor az angol csapatok ostromolták e várost, sok katolikus lakos, házának kapuját Jézus-Szive képpel díszítette. Ezek a házak mind megmenekültek az ellenséges lövésektől, míg más házak összedőltek. Marseilleben 1720-ban a pestis a Jézus-Szive körmenet után rögtön megszűnt.      6. Jézus Szent Szíve tiszteletének kiváló módja a családok ünnepélyes felajánlása a szent Szívnek.      A családok felajánlását, vagy másképpen Jézus Szíve trónra-emelését a családokban X. Pius és XV. Benedek pápa kívánságára Pater Crawley-Bówey Máté az egész világon terjesztette prédikációival és számtalan családban be is vezette. Azért hívják »trónra-emelésnek« is, mert a családok ilyen felajánlásánál különös családi ünnepség keretében egy Jézus-Szíve képet vagy szobrot a családi lakás díszhelyén fölállítanak, mintegy trónt emelnek neki a családban és az Úr Jézust a család királyává magasztalják. A felajánlás rendesen a következő ünnepélyességgel történik: Jézus-Szíve ünnepén, vagy valamely első pénteken (vagy első vasárnap), vagy az Üdvözítő valamely más ünnepén (pl. Újév, Háromkirályok stb.) a család összes tagjai a szent áldozáshoz járulnak, azután összegyűlnek házuknak egy szobájában, ahol virágokkal díszített asztalon gyertyafény közt Jézus-Szíve képe, vagy szobra áll. Egy pap megáldja a képet (szobrot) és rövid alkalmi beszédet tart. Ebben rámutat arra, hogy minden család egy kis ország, ahol Jézusnak kell uralkodnia és a család minden tagját éltetnie. E király lelkesítse őket erényes tettekre és tartsa vissza a gonosz cselekedetektől, vigasztalja őket a szenvedésben és erősítse meg a halál órájában. Erre állva, közösen elimádkozzák az apostoli hitvallást (Hiszekegy), aztán térden állva elmondják az egyházilag jóváhagyott felajánló imádságot, amelyet a pap imádkozik elő. Utána még néhány Miatyánkot imádkoznak a család elhunyt tagjaiért. Végül a pap a képet (szobrot) az előre elkészített díszhelyre helyezi, hálaimát mond és áldását adja a családtagokra. Ha nem jöhet pap a családba, akkor a képet a templomban áldatják meg és a családfő végzi a felajánlást. A család felajánlását többször meg kell újítani, különösen a felajánlás évfordulóján. »Pater Mateo« 1873-ban a dél-amerikai Peruban született. 1892-ben a Jézus és Mária szent szívéről nevezett (másképen »Picpus«) szerzetestársulatban fogadalmat tett, 1900-ban szentelték áldozópappá, és leginkább Chilében működött. De nemsokára súlyos szívbajba esett és 1907-ben európai orvosokhoz utazott, akik azonban állapotát menthetetlennek nyilvánították. Erre a Paray-le Monial kegyhelyet (ahol a szent Szív Szent Margitnak kinyilatkoztatta magát) kereste fel. Amint ott első ízben letérdepelt, hirtelen változást érzett testében. Teljesen meggyógyult! Belső sugallatra feltette magában, hogy az egész világon valóságos keresztes-hadjáratot indít, hogy a családokat megnyerje a szent Szív tiszteletének és Krisztus királyságát megerősítse a családokban. X. Pius pápa helyeselte gondolatát. P. Mateo ezután kérelmet intézett a püspökökhöz, de nemigen talált támogatásra, mert művét »újításnak« tekintették; Felszólításait többnyire visszaküldték neki. Csak a tokiói püspöktől Japánból kapta azt a választ, hogy művét jónak találja és az ö egyházmegyéjében meg is kezdte már a trónra-emelést. XV. Benedek pápa megbízta P. Mateot, hogy Rómában prédikáljon, és művét Olaszországban terjessze. De különösen a dél-amerikai államokban (Chile, Bolívia, Peru, Ecuador, Kolumbia, Brazília, Venezuela) működött. Azonfelül volt Mexikóban és az észak-amerikai Egyesült Államokban; kétszer beutazta Olasz- és Spanyolországot, felkereste Hollandiát, Belgiumot és Angolországot. 1925-ben Franciaország különböző egyházmegyéiben buzgólkodott. Hat évvel tevékenységének megkezdése után Kolumbiában az ottani nemzetgyűlés (kongresszus) külön törvénnyel nemzeti ünneppé avatta Jézus-Szíve ünnepét és a köztársasági elnök a kongresszus termében személyesen végezte a szent Szív ünnepélyes trónra-emelését; a minisztérium rendeletére az országnak minden iskolájában és törvényszékén is ugyanazt tették és minden első pénteken megújítják. Dél-Amerika több helyén az összes nyilvános helyiségekben elvégezték a trónra-emelést, így Perunak Cajabamba nevű városában a városházán, posta épületen, az iskolákban és a törvényszéken stb. Spanyolországban önkéntes adományokból a Los Angelos hegyen Madrid mellett 24 méter magas Jézus-Szíve szobrot emeltek és 1919. május 30-án a király, az összes spanyol püspökök és országos méltóságok jelenlétében leírhatatlan fénnyel végezték a felajánlást az Úr Jézus szentséges Szívének. Nagy sikereket ért el Brazíliában is. Egy ottani olyan 40.000 lelkes plébánián, ahol húsvétkor alig 30 ember szokott már a szentségekhez járulni, P. Mateo működése után 10 hónappal már 1700 húsvéti gyónó, kevéssel azután ugyanannyi napi áldozó volt. Rómában és más helyeken a családok felajánlása alkalmával igen sok szabadkőműves feltűnő módon megtért.      7. A családok ünnepélyes felajánlása nagyban előmozdítja az emberi társadalom vallási és erkölcsi megújhodását.      Hiszen az országok családokból állanak. Ha tehát a családokban fokozzuk az igazi keresztény szellemet, ezáltal az államok is megújhodnak Krisztusban. XV. Benedek pápa egy P. Mateohoz intézett levelében azt mondja: Azok, akik a keresztény bölcsesség és becsületesség végső maradványait is ki akarják irtani és az emberiséget pogány gondolkozásúvá akarják tenni, mindenekelőtt a családokba akarnak behatolni és azokat megrontani, hogy ezáltal egészen biztosan elérjék az egész emberiség romlását. Aki tehát ezzel ellentétben a családokban a keresztény szellemet éleszteni akarja, az egész emberi társadalom érdekét szolgálja és igen korszerű munkát végez. (1915. április 27.). A családok felajánlása mindenekelőtt felkelti a családtagok közt a Krisztus igaz tanítása iránti érdeklődést és felgyullasztja a Krisztus iránt való szeretetet. Ezért XV. Benedek pápa minden keresztény családnak ajánlotta ezt a felajánlást. Eddig a világ minden részéből kb. 300 püspök helyeselte a családfelajánlást. 5. A szentmiseáldozat szerzése és lényege Mivel az összes keresztények nem lehettek jelen Krisztus Urunk keresztáldozatánál, azért Jézus gondoskodott róla, hogy a a hivők legalább annak megújításánál jelen lehessenek és ugyanazon kegyelmekben részesüljenek, mintha a keresztfa alatt állottak volna (Cochem Márton).      1. A keresztáldozatnak megújítására, valamint érdemeinek közlésére Krisztus Urunk vérontás nélkül való áldozatot szerzett és pedig az utolsó vacsorán, midőn a kenyeret saját szent testévé, a bort saját szent vérévé változtatta és tanítványait megáldoztatta.      A lábmosás után az evangélisták és Szent Pál apostol egybehangzó leírása szerint Krisztus Urunk az asztalhoz ült, kezébe vette a kenyeret, az ég felé tekintve hálát adott, megáldá, megtöré és apostolainak nyujtá mondván: »Vegyétek és egyétek, ez az én testem.« Miután az apostolok Krisztus Urunk testét magukhoz vették, az Üdvözítő vevé a kelyhet a borral, hálát adott, megáldá és apostolainak nyujtá mondván: »Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új- és örök szövetségé, amely érettetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.« (E szavakat az átváltoztatás szavainak nevezzük). Az átváltozás megtörténte után azonban a kenyérnek és bornak külső színe megmaradt. Krisztus Urunk teste tehát az átváltoztatás után külsőleg nem volt olyan, mint valamely emberi test, hanem még mindig kenyérnek látszott; megmaradt ugyanaz a szaga, íze, súlya, színe stb., vagyis ugyanaz a külső színe, mint a kenyérnek. Krisztus Urunk vére szintén nem úgy nézett ki, mint a piros vér, hanem továbbra is, mint a bor; ugyanaz a szaga, íze, súlya, színe stb., vagyis külső színe volt, mint a bornak. Krisztus tehát átváltoztatta a lényeget a külsőségek (= járulékok) megváltoztatása nélkül. Ezért ezt a csodás átváltoztatást átlényegülésnek nevezzük. E szavakkal: »Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre«, Krisztus Urunk az apostoloknak és utódaiknak parancsot és hatalmat adott, hogy ugyanazt az áldozatot ők is bemutassák. (Trienti Zsinat 22, 1.). Feltéve: 2015. július 26. Midőn Krisztus Urunk a tizenkét apostolnak saját testét eledelül, vérét italul adta, ugyanakkor megparancsolta nekik, hogy áldozati állatok helyett Öt magát áldozzák fel (Nazianzi Szent Gergely). Az egyiptomi rabszolgaságból való kiszabadulás emlékére Isten megparancsolta a zsidóknak, hogy évenkint húsvéti bárányt öljenek le; éppen úgy akarta Isten, hogy Krisztus, Urunk kereszthalálának, valamint az ördög rabságából való megszabadulásnak emlékére különös áldozatot mutassunk be (Trienti Zsinat 22, 1.). Miután ez áldozatnak Krisztus Urunk keresztáldozatára kellett bennünket emlékeztetnie, azért az Üdvözítő azt az ő keserves kínszenvedését megelőző napon (Nagycsütörtökön) szerezte. Ezt az áldozatot az apostolok, valamint utódaik, a püspökök és áldozópapok már kezdettől fogva bemutatták. A keresztények már az apostolok idejében összejöttek a »kenyértörésre«, főképpen vasárnapon (ApCsel 2,42; 20,7 és 11). Szent Pál gyakran beszél a kehely megáldásáról és a belőle való ivásról, valamint a kenyérszegésről és a kenyérből való evésről is (1. Kor 10,16; 11,26); továbbá ugyanő ezeket mondja: »Vagyon oltárunk, melyről nem szabad enni azoknak, akik a sátornál szolgálnak«, vagyis a zsidóknak (Zsid 13,10). Szent András apostol a hagyomány szerint ezt mondotta a tartományfőnöknek, aki bálványozásra szólította: »Én mindennap áldozom a mindenható igaz Istennek oltárán, de nem a bikák húsát, sem a kosok vérét, hanem Isten szeplőtlen bárányát; s ha a hivők mindegyike magához vette az ő szent testét, a feláldozott Bárány mégis mindig sértetlenül és elevenen megmarad«. Szent Jusztin vértanú és keresztény hitvédő († 165 körül) a római császárhoz intézett első védiratában megemlíti a keresztény áldozat részeit: A Szentírás felolvasását és megmagyarázását, a kenyér és a bor felajánlását, az áldozati adományok átváltoztatását és azok kiosztását. Midőn Szent Sixtus pápát, vértanúhalálra hurcolták, szerpapja: Szent Lőrinc utána sietett és így szólott hozzá: »Szent atyám, nélkülem mégy most, holott máskor sohasem szoktál nélkülem áldozatot bemutatni« († 258 körül). A szentmiseáldozatot a legrégibb szentatyák is megemlítik. Szent Iréneus lyoni püspök († 202) ezt mondja: »Az Újszövetség áldozata a szent lakoma; Krisztus Urunk mint szentséget és áldozatot szerzette. Az Egyház ezt az áldozatot az egész világon bemutatja«. Szent Ciprián kárthágói püspök († 258) így szól: »A papok a templomban éppen olyan áldozatot mutatnak be, mint aminőt maga Krisztus Urunk mutatott be«; és »Mi naponkint mutatunk be áldozatot az üldözés idejében éppen úgy, mint a békében, ezzel a hivőket előkészítjük arra, hogy ők is áldozatul hozzák magukat!« Nagy Szent Leó pápa szerint: »Krisztus Urunk testének és vérének bemutatása fölöslegessé tesz most minden más áldozatot.«      A régi keresztények földalatti temetkezési helyein, a katakombákban fennmaradt számos falrajz és felirat is beszél a szentáldozatról; Nemkülönben a legrégibb szertartáskönyvek, vagyis ama könyvek, melyek az áldozati imádságokat és áldozati szabályokat tartalmazták, továbbá az oltárok, kelyhek és miseöltözetek, melyek közül némelyek mai napig fennmaradtak. Még a tévtanítók sem mertek egészen a 16-ik évszázadig a szentmiseáldozat ellen föllépni. Később Luther lépett föl ellene, mint mondá: »az ördög tanácsára«. A szentmiseáldozatot már az Ószövetségben előre jelezték nemcsak előképek, hanem jövendölések is. Az Ószövetségnek különböző áldozatai előképei voltak a valódi áldozatnak (Szent Ágoston), főleg: 1. Ábel áldozata, mely kedves volt Isten előtt (1 Móz 4), mert Ábel azt a jövendő Megváltóban és annak áldozatában bízva mutatta be (Zsid 11,4); 2. Ábrahám áldozata, aki fiát, Izsákot, Isten iránt való engedelmességből a Mórija hegyén feláldozta anélkül, hogy vérét ontotta volna (1 Móz 22); 3. különösen Melkizedeknek (= az igazság királyának), Salem királynak (= a béke királyának) áldozata, aki kenyeret és bort áldozott Istennek (1 Móz 14). Ezt a három áldozatot megemlítjük a szentmiseáldozat imáiban, és pedig mindjárt az átváltozás után. A pap arra kéri az Istent, hogy fogadja a szentmiseáldozatot éppoly kegyesen, amily kegyesen Ábel, Ábrahám és Melkizedek áldozatát fogadta.      A jövendölések is előre jelezték a szentmiseáldozatot. Dávid megjövendölte, hogy a Megváltó pap lesz mindörökké Melkizedek rendje szerint, vagyis olyan áldozatot fog bemutatni, mint Melkizedek (Zsolt 109,5). Malakiás próféta a zsidóknak, akik a fogságból visszatérve az áldozatot helytelenül végezték, előre jelezte a szentmiseáldozatot, midőn így szólt: »Nem kedvellek titeket, úgymond a seregek Ura, és az ajándékot nem veszem el kezeitekből. Mert napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a nemzetek között és minden helyen áldozni fognak és tiszta áldozatot (a zsidó szentírásban: lisztből készült ételáldozatot) bemutatni az én nevemnek; mert nagy az én nevem a nemzetek között, úgymond a seregek Ura« (Mal 1.10-11). 2. A Krisztus Urunktól az utolsó vacsorán szerzett áldozatot szentmiseáldozatnak vagy szentmisének nevezzük.      A kereszténység első századaiban a hittanulókat és vezeklőket a felajánlás kezdetén a templomból kiküldték. A kiküldés (latinul = missio) e szavakkal történt: Ite, missa est, vagyis: Menjetek, elbocsátás van. Így történt, hogy a kiküldésre következő egész áldozati cselekményt is »missa«-nak nevezték. Ebből lett a magyar »mise « szó. Ezt a kifejezést már I. Pius pápa (141 körül) használja. Szent Ágoston és szent Ambrus irataiban már nagyon gyakran előfordul. A »missa« szó azt is jelentheti, hogy az átváltoztatás szavainál Isten az ő Fiát a mennyből a földre küldi (Aquinói Szent Tamás). A szentmiseáldozat a katolikus istentiszteletnek középpontja.      Sok szentséget és szentelményt csupán a szentmisével kapcsolatban osztanak ki. A szentmise olyan a többi istentisztelettel szemben, mint a drágafém a keretével szemben (Hurter). Kegyelemtenger, amelyben a keresztáldozatnak kegyelmei összegyűlnek, és ahonnan aztán a szentségek csatornáin át az emberekhez jutnak. A szentmise a kegyelmeknek naponkint fölkelő napja, amelynek fehér fénysugarai a szentségekben hétszeresen megtörnek és a béke aranyos szivárványát alkotják, amely a gazdag mennyországot a szegény földdel összeköti (Gihr).      A szentmise méltósága messze felülmúlja szentségekét; ezek ugyan a kegyelemnek eszközei, de csupán az élőkre nézve, a szentmise ellenben a kegyelemnek kimeríthetetlen tengere, élőknek és holtaknak egyaránt (Cochem). A szentmise alatt az emberek már mintegy előlegesen is a mennyországban vannak a földön, mert ebben az áldozatban a hit szemével a mennynek és földnek Alkotóját szemlélhetik és kezűkkel érinthetik (VIII. Orbán). Ahány csepp van a tengerben, ahány fénysugár a napban, ahány csillag az égen, ahány virág a földön: oly sok titok van a szentmiseáldozatban (Szent Bonaventura). Foszd meg a katolikus Anyaszentegyházat ezen áldozattól és csakhamar elterjed a hitetlenség és tévely (Szent Bonaventura). Ha a szentmiseáldozat oly kiváló nem volna, akkor az ördög nem támasztott volna ellene oly sok ellenséget az eretnekek között (Cochem). A szentmiseáldozat, valóban katolikus, vagyis egyetemes áldozat, mert az egész földön mindenütt és folytonosan bemutatják és pedig világ végezetéig.      Jelenleg az egész földkerekségen naponkint több mint 300.000 szentmisét mutatnak be. A napnak minden órájában mutatnak be szentmisét: nálunk Európában reggeltől déli 12 óráig; ha nálunk dél van, akkor Amerikában; ha nálunk este van, akkor a Nagy Óceán szigetein (5 millió katolikus); amikor mi alszunk, akkor Ausztráliában, aztán pedig Ázsiában. Tehát valóban a próféta jövendöléséhez képest »napkelettől napnyugatig minden népnél és helyen mutatnak be tiszta ételáldozatot« (Mal 4,10).      A szentmiseáldozatot egész az Utolsó Ítélet napjáig fogják bemutatni (1 Kor 11,26). Már Dávid megjövendölte, hogy a Megváltó »mindörökké« olyan pap lesz, mint Melkizedek (Zsolt 109,5). A szentmisét értette főképpen Krisztus Urunk, midőn így szólott: »Én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig« (Mt 28,20). 3. A szentmiseáldozat valóságos áldozat, mert Krisztus Urunk kereszthalálát titokzatos módon jelképezi és megújítja.      Már a kenyér és bor külső színeinek elkülönítése is Krisztus Urunk emberségének megsemmisítését jelképezi (Aquinói Szent Tamás); ugyanis Krisztus Urunk teste az ő vérétől itten éppen úgy különválik, mint a keresztfán, ahol szent vére sok sebén keresztül testéből kifolyt. Eszerint a kenyér és bor külső színeinek elkülönítése Krisztusnak, az áldozati Báránynak megölését jelképezi. [Lásd a következő cikket: Az áldozat, a szentmiseáldozat]      Már a kenyér és bor készítésének módja is jelképezi Krisztus Urunk szenvedését és halálát. A kenyér ugyanis búzaszemekből készül, melyeket először napon megszárítanak, azután megőrölnek, meggyúrnak és végül tűznél megsütnek. A bort sajtolt szőlőből készítik. A búzaszemek megőrlése és megsütése élénken emlékeztet Krisztus Urunk testének fájdalmára, a szőlő kisajtolása pedig Krisztus Urunk vérének kiontására.      Azonfölül az átváltoztatás szavai Krisztus Urunkat oly megalázott állapotba helyezik, mely majdnem a megsemmisüléssel egyenlő. Krisztus Urunk ugyanis az átváltozás alkalmával az étel külső színét veszi föl. Nem látszik isteni fölsége, sőt még emberségének jelenléte sem. »Krisztus, a mennynek és a földnek Királya, az átváltoztatás szavainál fogva oly megalázott állapotba jut, mely majdnem a megsemmisüléssel egyenlő. Nem lehet látni fölségének egyetlen sugarát sem, mely pedig még az ő szolgai alakjából is előtört és a világot hódolattal töltötte el. Betlehemi születésénél még emberhez volt hasonló, itt azonban egy darab kenyérnek látszik« (Cochem). A keresztfán Krisztus Urunknak csupán istensége volt elrejtve, itt azonban az ő embersége is (Aquinói Szent Tamás). Akit az egek be nem fogadhatnak, itten a kis kenyérnek külső színébe, mintegy fogságba van zárva; aki az égben fönségében trónol, az itten mint egy megkötözött bárány nyugszik. Az egész mennyei sereg csodálkozik rajta, hogy Krisztus Urunk az égben oly dicsőséges, embersége az oltáron ennyire megalázza és lealacsonyítja magát (Cochem). Ez a mély megalázódás emlékeztet Krisztusnak a keresztfán való megalázására, ahol gonosztevő módjára akart érettünk meghalni. Ezzel a mély megalázódással engeszteli ki Krisztus Urunk a reánk haragvó Atyát; nincs ugyanis jobb eszköz a megsértettnek kiengesztelésére, mint előtte megalázódni. Akáb király is úgy szabadult meg Illésnek kemény fenyegetéseitől, hogy Isten előtt nagyon megalázta magát (3 Kir 21,27); hasonlóképpen jártak el a ninivebeliek (Jón 3). A papnak átváltoztató szavai tehát mintegy a kard, mely Krisztust, az áldozati bárányt megöli.      A pap áldozása, vagyis a kenyér és bor külső színeinek megsemmisítése, szintén jelképezik Krisztus Urunk kereszthalálát. Azért mondja Szent Pál, hogy Krisztus Urunk testének és vérének vétele az Úr halálát hirdeti (1 Kor 11,26). A szentmise azonban nem csupán jelképezve állítja elénk Krisztus Urunk halálát, amint pl. egy kép vagy a feszület állítja szemünk elé Krisztus szenvedését és halálát a kereszten, hanem valóságban is megújítja Krisztus halálát, mivel a szentmisében a kenyér és bor külső színe alatt maga Krisztus Urunk van jelen. Olyanformán van, mint egy eredeti okmány és annak szószerinti hiteles másolata. Amint a másolat nem más okmány, mint az eredeti, éppen úgy a szentmiseáldozat sem más, mint Krisztus vérontással bemutatott keresztáldozatának vérontás nélküli megújítása. Hogy Krisztus Urunk az utolsó vacsorán áldozatot szándékozott szerezni, azt már avval is kijelentette, hogy e szent cselekményre azt az időt választotta, amelyben a húsvéti bárányt leölni és elkölteni szokták. Továbbá olyan szavakkal élt, mint Mózes az Ószövetség megkötésekor. Mózes ugyanis a Sinai törvényadás után a hegy lábánál oltárt emelt, állatokat ölt le és a népet az állatok vérével e szavak kíséretében hintette meg: »Ez a szövetség vére, melyet az Úr szerzett veletek« (2 Móz 24,8). Hasonló szavakkal élt Krisztus Urunk az utolsó vacsorán. Tehát itten is bizonyosan áldozat ment végbe. Különös továbbá, hogy Krisztus Urunk az utolsó vacsorát közvetlenül kínszenvedése és halála előtt rendelte. Ezzel azt jelezte, hogy mindkettő egy és ugyanaz az áldozat. A Trienti Zsinat ünnepélyesen kijelentette: »Üdvözítőnk az utolsó vacsorán látható áldozatot rendelt, hogy azzal a keresztfán egyszer megtörtént áldozatát megújítsa és annak emlékezetét a világ végéig fenntartsa (Trienti Zsinat 22, 1). 4. A szentmise főcélja Isten kiengesztelése.      Ez Krisztus Urunknak az utolsó vacsorán mondott szavaiból következik: »Ez az én vérem, amely kiontatik a bűnök bocsánatára«. Ez a vérontás nélkül való áldozat tehát valóságos engesztelő áldozat, mint Krisztus Urunk keresztáldozata (Trienti Zsinat 22, 2.); nem oly értelemben, mintha újra megváltana bennünket, mint a vérontással bemutatott keresztáldozat, hanem a megváltásnak (a keresztáldozatnak) gyümölcseit közli velünk (Trienti Zsinat 22, 2). Továbbá ez a vérontás nélkül való áldozat nem képes az egyes embereket Istennel kiengesztelni, hanem azt eszközli, hogy bűneiket beismerjék, megbánják, meggyónják és kerüljék. 5. A szentmiseáldozatnál az áldozópap és az áldozati adomány is maga Krisztus Urunk.      Krisztus Urunk a szentmiseáldozat papja. Az oltárnál levő pap Krisztus Urunknak csupán helyettese, vagyis eszköze. Ez már azon szavakból következik, melyeket a pap az átváltoztatás alkalmával mond. Azt mondja ugyanis: »Ez az én testem«, »Ez az én vérem«, habár a kenyeret nem saját testévé és a bort nem saját vérévé változtatja át. Nem az ember eszközli, hogy az előtte levő áldozati adományok Krisztus Urunk testévé és vérévé váljanak, hanem maga Krisztus Urunk (Aranyszájú Szent János). Krisztus Urunk a főpap: szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnöktől elkülönzött s az egeknél fönségesebb (Zsid 1,6). Ez az áldozat tehát szent, bárminő pap is mutassa be; ugyanis nem az emberek szentelik meg ezt az áldozatot, hanem Krisztus Urunk a szentmiseáldozat örök főpapja (Aranyszájú Szent János).      Krisztus Urunk az áldozati adomány is. »Krisztus az áldozatot bemutató pap és ő maga az áldozati adomány is« (Szent Ágoston). Ugyanaz az áldozat bemutatója és tárgya (Aranyszájú Szent János). A szent asztalon a feláldozott Krisztus nyugszik (Aranyszájú Szent János). Krisztus Urunkat, a mi húsvéti bárányunkat, akit egyszer a keresztfán feláldoztak, mindennap feláldozzuk oltárainkon (Szent Ágoston). Ebből következik:      1. A szentmiseáldozat ugyanaz az áldozat, mint a keresztáldozat.      A szentmiseáldozat nem puszta képe a keresztáldozatnak, mint például a kereszt vagy pedig a falon függő kép. A szentmiseáldozat továbbá nem puszta visszaemlékezés a keresztáldozatra, hanem ugyanaz az áldozat, amely a keresztfán történt, ennélfogva ugyanazon értékű és ugyanazon hatású (Rodriguez). A szentmiseáldozatban az Isten egyszülött Fiának szenvedése és halála titokteljes módon megismétlődik (Nagy Szent Gergely). A szentmisében, mint az már az átváltoztatás szavaiból kitűnik, Krisztus Urunk vére kiontatik (Szent Ágoston). A szentmisében Krisztus megmutatja sebeit mennyei Atyjának, hogy megmentse az embereket az örök kárhozattól (Giustiniani Szent Lőrinc), Krisztus Urunk megmutatja mennyei Atyjának a keserves fájdalmakat is, melyeket halálában szenvedett és oly élénken állítja azokat eléje, mintha ez a halál csak most történnék (Cochem). Szentmisét mondani tehát annyit jelent, mint azt eszközölni, hogy Istennek Fia ismét lelki (átszellemült) módon meghaljon (Segneri).      A szentmisében előforduló legfőbb szertartások is azt szemléltetik, hogy az oltáron a keresztáldozat ismétlődik meg: az átváltozásnál előforduló Úrfelmutatás Krisztus Urunknak a megfeszítésnél történt felmagasztalására; a papnak kiterjesztett karokkal való imádkozása, továbbá a kereszt az oltáron és a miseruhán, a sok kereszt, melyet a pap mise közben vet, mind arra emlékeztetnek, hogy itt a keresztáldozat ismétlődik meg. A szentmiseáldozatban Krisztus Urunk mintegy megismétli az ö megváltási művét. A szentmisében Krisztus Urunk nem csupán emberi természetét áldozza fel, mint a keresztfán, hanem ezzel együtt feláldozza mindazt; amit földi életének 33 évén át tett és szenvedett, hathatós és alázatos módon állítja azt a Szentháromság színe elé (Cochem). Mindazon imádságokat, amelyeket az Isten fia a föld'ön végzett, mindegyik szentmisében megismétli mintegy rövid átnézetben és oly világosan állítja az Atya Isten szemei elé, mintha csak még egyszer mondaná azokat el (Cochem). Mindezt elsősorban azoknak lelki üdvéért teszi, akik a szentmisén jelen vannak (Cochem). Krisztus Urunk kinyilatkoztatta Szent Matildnak: »Egyedül én tudom és értem teljesen, mint áldozom fel magamat naponkint az oltárokon; sem a kerubok, sem a szeráfok, sem az égi hatalmak összesen nem bírják tökéletesen megérteni.« A két áldozat csak abban különbözik egymástól, hogy: Krisztus Urunk a keresztfán vérontással (szenvedve), mint ember áldozta fel magát, a szentmisében pedig vérontás (szenvedés) nélkül áldozza fel magát a kenyér és bor külső színe alatt. 2. A szentmiseáldozat értéke tehát nem függ a pap kegyelemállapotától.      Ez azért van, mert az áldozat bemutatója Krisztus Urunk, nem pedig az oltárnál levő pap. »A szentmise Krisztus Urunk szenvedésének és érdemeinek erejét a többi jó cselekedetektől egészen különböző módon közli velünk« (Trienti Zsinat 22). Egyéb jó cselekedeteknél ugyanis a cselekedet értéke az ember kegyelemállapotától függ. A szentmisénél azonban nem így van. Azért nem veszítjük el a szentmise kegyelmét, habár méltatlan pap is mutatja be értünk. A szentmise maga hozza létre a hatást és azt »a bemutatónak méltatlansága vagy pedig gonoszsága nem szennyezi be« (Trienti Zsinat 22, 1). A gonosz papnak áldozata magában véve olyan értékes, mint a jóé, éppenúgy, mint ahogy a szentségek hatása sem függ a papnak méltó voltától (Aquinói Szent Tamás). Tegyük fel, hogy a király fia megbízással követet küld királyi atyjához. Ez esetben a király keveset törődik a követnek egyéniségével; elhatározását csupán az ő fia és annak óhaja befolyásolja. Hasonlóképpen áll itt is a dolog. 6. A szentmise fő részei A szentmiseáldozat az előmiséből; a három főrészből: a felajánlás-, átváltozás- és áldozásból, továbbá egy rövid befejező részből áll.      A három főrészt az oltárszolgák csengettyűvel szokták jelezni; némely templomban ezenkívül harangoznak is Sanctus-ra, az átváltozásra, sőt néhol az evangéliumra is. 1. Az előmise legfontosabb része az Evangélium. Ezt a részt azért nevezzük »előmisének«, mert a tulajdonképpeni áldozati ténykedést megelőzi. Már a legősibb időkben is a szentmise előtt felolvastak egy evangéliumi szakaszt és arról a püspök szentbeszédet tartott. Ezt az előmisét régen hittanulók (vagy hitújoncok) miséjének szokták nevezni, mert azon a hittanulók is jelen lehettek (Latinul: Missa Catechumenorum).      Az előmise mindazokat a részeket foglalja magában, amelyek a felajánlást (offertorium-ot) megelőzik, névszerint: a lépcsőimádságot (a Judica zsoltárt és a Confiteort vagy bűnvallomást); a bekezdő imádságot (Introitus), amelyet a leckeoldalon (jobb oldal) mond el a pap; a 9-szeri Kyrie- és Christe eleisont (Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz) és a dicsőítő Gloria-éneket az oltár közepén; a gyűjtőimádságot (Collecta vagy Oratio) a leckeoldalon, amelyet a pap kitárt karokkal, mintegy a nép kéréseit Istennek fölajánlva mond el; a szentleckét (Epistola), amely többnyire az apostolok levelének egy-egy szakasza; a szent evangéliumot, amely a 4 evangélista könyvének egy részét tartalmazza, és amelyet az oltár másik oldalán (evangélium-oldal) olvas fel a pap. Vasár- és ünnepnapokon rendszerint követi a szentbeszéd (prédikáció), amelyet vagy az oltártól, vagy a szószékről intéz a pap híveihez. Végül az oltár közepén elimádkozza a hitvallást (Credo). Ezzel véget ért az előmise és következik a »hívek miséje«. 2. A felajánlásnál (offertorium) a pap a kenyeret és bort Istennek ajánlja és megszenteli.      A felajánlás név onnan ered, mert régen a hívek a szentmisének ebben a részében kenyeret, bort és más adományokat ajánlottak fel. (Ma is szokásban van még némely helyen a felajánlási menet az oltár körül). Ezekkel az adományokkal a hívek hozzájárultak az egyházi (templomi) kiadások fedezéséhez, a papság és egyházi alkalmazottak ellátásához és a szegények segélyezéséhez. Mivel a keresztények vasár- és ünnepnapokon nagymennyiségű adományt hoztak, azért a papok hálából a hívek közösségéért szokták fölajánlani a szentmisét. Ily módon keletkezett a plébánosoknak az a szigorú kötelezettsége, hogy vasárnap és ünnepeken élő és megholt híveikért (pro populo) tartoznak szent miséjüket fölajánlani.      Fölajánláskor a pap előveszi az aranyos tányérkát a rajta levő ostyával, a magasba emeli, és az ostyát Istennek ajánlja fel. Azután előveszi a kelyhet, abba bort és kevés vizet önt, a magasba emeli és Istennek ajánlja fel. Azután a Szentlelket hívja segítségül, s kezével megáldja az áldozati adományokat. A tulajdonképpeni áldozati cselekmény azonban csak az átváltozásnál és áldozásnál történik. Azért ha a pap rosszul lesz, vagy valami szerencsétlenség jön közbe, akkor a pap az átváltoztatás előtt a misét megszakíthatja; az átváltoztatás után azonban ezt nem teheti: azonnal áldoznia kell s csak azután mehet el. Ugyanez áll, ha a templomot szentmise közben valami bűnténnyel megszentségtelenítenék (ET. 1173, 2). Ha esetleg a pap átváltoztatás után meghal, akkor valamely másik papnak folytatnia kell a szent áldozatot, még azon esetben is, ha már evett volna valamit; ha pedig az átváltoztatás előtt hal meg, akkor a felajánlás folytatása nem szükséges. Ebből az következik, hogy az áldozati cselekmény nem a felajánlásnál megy végbe.      Az ostya búzalisztből készült kovásztalan kenyér. Krisztus is ilyet használt az utolsó vacsorán és az Krisztus testének szeplőtelenségét jelképezi (a görög egyházban kovászos kenyeret használnak); az ostyának kerek alakja van, ami Krisztus Urunk örökkévalóságát (= kezdet és vég nélkül való) jelöli. A szentmisében csak nagy ostyát szabad használni, csak szükség esetén lehet kisebbel misézni.      A bort szőlőfürtből kell sajtolni; kevés vizet elegyítünk hozzá, mert Krisztus Urunk is így tett (Szent Ciprián). Keleten t. i. a bort vízzel szokták elegyíteni azért, hogy lágyabbá és kellemesebbé tegyék. A bor és víz arra a vérre és vízre emlékeztet, amely Krisztus Urunk oldalsebéből kifolyt. 3. Az átváltozásnál a pap a kenyeret Krisztus Urunk testévé, a bort pedig Krisztus Urunk vérévé változtatja át, azután fölemeli és a népnek felmutatja (Úrfelmutatás).      Az átváltoztatás ama szavakkal történik, amelyeket Krisztus Urunk az utolsó vacsorán használt. Az átváltozás pillanatában valóra válik, amit a pap a szentmise folyamán oly sokszor mond: Dominus vobiscum (= az Úr van veletek), mert ekkor az Istenember, a királyok királya a kenyér és bor színe alatt valóban megjelenik az oltáron, mint király, aki kihallgatáson fogadja alattvalóit. Amint az alattvalók fölhasználják királyuk jelenlétét, hogy kéréseikkel eléje járuljanak, éppúgy kell a keresztényeknek kihasználniuk az ő Istenük jelenlétét, hogy előadják kéréseiket a legfőbb királynak. Az átváltozás a szentmise legfelségesebb része. Ebben a pillanatban a pap szavára megnyílik az ég és Krisztus Urunk, mint király az ő udvarával, a királyokat kísérő angyalokkal leszáll a mennyből (Nagy Szent Gergely). Megismétlődik az Isten Fiának megtestesülése, és pedig éppen úgy, mint az angyal köszöntése alkalmával (Damiáni Szent János). Szűz Mária módjára a pap is csak néhány szót mond és az Isten fia azonnal leszáll a mennyből. A szentmisében Krisztus Urunk újólag emberré lesz (megtestesül), azért mondjuk a szentmise befejeztével az utolsó evangéliumban: »És az Ige testté lőn és miköztünk lakozék« A nagymisében pedig a Credo folyamán térdhajtással éneklik: »Megtestesült a Szentlélektől, Szűz Máriából«.      A szentmise alkalmával Krisztus Urunk születése is megismétlődik. »A pap szavaira a szentmisében Krisztus Urunk megszületik« (Szent Jeromos). A betlehemi születéstől csak abban különbözik ez, hogy Krisztus Urunk itt nem testileg, hanem átszellemülten születik; továbbá, hogy többé nem halandó testtel van felruházva, hanem dicsőséges testtel van fölékesítve s az öt szent sebbel díszítve (Cochem). Azért énekelteti az Egyház is a szentmisében az angyaloknak Betlehem virányain elhangzott dicsénekét, a Gloriát. Azért jelent meg Krisztus Urunk az átváltozás után kis gyermek alakjában, pl. Alkantarai Szent Péter papnak, és más szenteknek. Állítólag ily megjelenés miatt tért meg Wittekind szász herceg, aki a nagy Károly elleni háború alatt álöltözetben a császári seregbe lopódzott s ott a szentmisén jelen volt. Az átváltozás pillanatának fölségét az Egyház azzal is kifejezi, hogy az átváltozás alatt nem szabad hangosan imádkozni. A hívek legmélyebb tisztelettel térdelnek az átváltozás alatt. 4. Az áldozásnál a pap Krisztus Urunk testét és vérét magához veszi és a híveknek is kiosztja.      A nép megáldoztatása előtt a bűnvallomást tartalmazó imádságot (Confiteor), közgyónást mondják el, mire a pap a híveket megáldja; aztán a szent ostyákkal telt kehelyből felmutat egy szent ostyát a népnek és mondja: »Íme az Isten báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit«, azután pedig háromszor: »Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondjad s meggyógyul az én lelkem«.      Minden áldozót előbb a szent ostyával keresztalakban megáld (annak jelzésére, hogy a Fölfeszítettet adja neki) és e szavakat mondja: »A mi Urunk Jézus Krisztusnak teste őrizze meg lelkedet az örök életre. Amen.«      A megmaradt szent ostyákat a cibóriumba teszi és a tabernákulumba helyezi. A szentmisében átváltoztatott szentostyákban Krisztus Urunk jelen marad (Trienti Zsinat 13, 4.), azért a híveket a szentmisén kívül is megáldoztathatják. Áldoztatni minden oly időben lehet, mikor szentmisét mondani szabad. Nagypénteken csak súlyos betegeket szabad áldoztatni, akik a szent útravalóban kívánnak részesülni (ET. 867). Bármely színű miseruhában áldoztathat a pap, még a feketében is (IX. Pius 1868. július 23.). 5. Az idők folyamában a szentmiseáldozat bemutatásánál számos jelentőségteljes szertartást hoztak be, melyek csupán a legvégsőbb szükségben hagyhatók el. Ezeknek célja a szentmiseáldozat fölséges voltát föltüntetni és bennünket áhítatra hangolni.      Már a harmadik században a következő imádságokat és szent cselekményeket találjuk a szentmise fő részein kívül: Legelőször a nép zsoltárokat énekelt (Még ma is imádkozza a pap az oltár lépcsőin a »Judica« zsoltárt) azután következett az irgalomért való imádság. Azután jött a hálaadás, mintegy az elnyert bűnbocsánatért. Azután a püspök köszöntötte a népet az áldó üdvözlettel. Majd az egész nép nevében kiterjesztett karokkal imádságot (oratio) végzett. Ezután az egyik oltárszolga az apostolok leveléből egy fejezetet olvasott fel; majd az evangéliumból egy fejezetet (ma is megvan), azután a püspök tanítást tartott az evangélium alapján. Ezután egyik oltárszolga, rendszerint a diakónus távozásra szólította fel a hittanulókat, vagyis azokat a zsidókat és pogányokat, akik a keresztség fölvételére előkészültek. Ha valakiben nem bízott meg teljesen, akkor ettől a jelmondatot, t. i. a hitvallás elmondását követelte, amelyet a megkeresztelteken kívül senki sem ismert. A szentmisének eddigi része bevezetés a szentmiseáldozathoz, előkészítő mise (előmise) vagy ahogy régen nevezték: a hittanulók miséje. Csupán ezután következett a tulajdonképpeni szentmiseáldozat. A történtek után a hívek kenyeret és bort helyeztek az oltárra. Az oltárszolgák kiválogatták a szentmiseáldozathoz szükséges adományokat, mire a püspök azokat Istennek felajánlotta és megszentelte. Erre a püspök megmosta ujjait, melyekkel a kenyeret érintette; azután az egyik oltárszolga minden jelenlevőt imádságra szólított fel az elbocsátott hittanulókért, a papokért és az egész Egyházért, barátért és ellenségért egyaránt. Minthogy az áldozati adományok átváltoztatása előtt Krisztus Urunk is hálát adott, azért az őskeresztény misében a felajánlás után közös hálaimádság következett, mely a Sanctus-szal, vagyis a Szentháromságnak és a Megváltónak magasztalásával végződik, azután a megelőző figyelmeztetéshez képest mindannyian imádkoztak az élőkért, különösen a pápáért; püspökért és királyért, azután az Isten Anyját, az apostolokat és más vértanukat hívták segítségül.      Ezután az átváltoztatás következett. A püspök az áldozati adományok fölött Krisztus Urunk szavait (az átváltoztatás szavait) mondotta el, azután a szent testet és a szent vért felmutatta, a nép pedig Krisztus testét és szent vérét imádva a földre borult. Azután a holtakért imádkoztak és némely vértanukról is megemlékeztek. Utána hangosan imádkozták a Miatyánkot és háromszor ismételték ezt az imádságot: »Isten Báránya, aki elveszed a világ bűneit, irgalmazz nekünk«. Azután az áldozás következett. A püspök magához vette Krisztus Urunk szent testét és vérét, utána a jelenlevők áldoztak; ezek a szent ostyát a bal kéz fölött keresztben tartott jobbjuk tenyerére téve fogadták. Az áldozás alatt megfelelő zsoltárokat énekeltek. A fennmaradt szent ostyákat az oltár melletti tornyocskában vagy pedig galambalakú edényben helyezték el (ma a tabernákulumban).      Alkalomszerit imádság (Postcommunio) után a püspök az üdvözletet mondotta és elbocsátotta a híveket e szavakkal: »Ite, missa est«, v. i. »Menjetek, a szentmise be van fejezve«. Távozás előtt a püspök áldást adott rájuk. A végén rendesen még Szent János Evangéliumának kezdetét olvasták fel, ahol ezen szent szavak: »És az Ige testté lőn« és »Sajátjába jött, de övéi nem fogadták őt el« Krisztus Urunknak jelenlétére, valamint azon emberek szerencsétlenségére vonatkoznak, kik a szentmiseáldozattól könnyelműen távol maradtak.      Mindezen szertartások a csendes misében körülbelül egy fél óráig tartanak (Szent Alfonz). Egészben véve a szentmisében a pap nem kevesebb, mint 500 szertartást végez, u. m. áldásokat, fejhajtásokat, mellveréseket, keresztvetéseket, stb. Ezen szertartások az áldozatnak magasztos fönségét állítják a hívek szeme elé; egyszersmind pedig arra is indítják őket, hogy a szentmiseáldozatban megújuló nagy titkokról elmélkedjenek (Trienti Zsinat 22, 5). Mindegyik szertartásnak ugyanis különös jelentősége van. A szentmise szertartásai a megváltás egész történetét röviden elénk állítják. A lépcsőima azt a több ezer évet állítja szemünk elé, amely alatt az emberek Istentől meglehetősen távol (mint a pap is az oltártól távol van) a megváltásra várakoztak. A kilencszeres Kyrie és a Gloria (mely az angyalok dicsőítő énekével kezdődik), Krisztus Urunk születését és az angyalok kilenc karának Betlehem környékén felhangzott énekét. A »gyűjtő imádság«: Krisztus Urunk ifjúkorát, amelyben az Üdvözítő a világtól visszavonulva csendben imádkozott. A szent lecke, a misekönyv átvitele és utána az evangélium: Krisztus Urunk hirdeti az evangéliumot a zsidóknak; de mivel ezek nem fogadják el, azért a pogányokhoz viszik és azoknak hirdetik. A Credo: Sokan elfogadják a hitet. A felajánlás Krisztus Urunk előkészül kínszenvedésére és kész érettünk meghalni. A prefáció (előének) (mely ezen szavakkal végződik; »Áldott, aki az Úr nevében jő. Hozsanna a magasságban«): Krisztus Urunk bevonulását Jeruzsálembe. Az élőkért való imádság: Krisztus Urunk az utolsó vacsorán az egész Egyházért imádkozik. Az átváltoztatás előtti öt kereszt az áldozati adományok fölött: Krisztus Urunk ötszörös kigúnyoltatását t. i. Annás, Kaifás, Pilátus, Heródes és ismét Pilátus előtt. A külső színek fölemelése: Krisztus Urunknak a keresztfán való felmagasztaltatását. Az erre következő öt kereszt: az öt szent sebet. Az ezután való három kereszt: a három órányi időt, amely alatt Krisztus Urunk a keresztfán függött. A Miatyánk hét kérése: Krisztus Urunknak a keresztfán mondott hét szavát. A szent ostya megtörése: Krisztus Urunk halálát, lelkének testétől való elválását. Az »Isten Báránya« imádság, amidőn a pap mellét veri: a katonák és a nép, mikor Urunk halálánál a rettenetes természeti eseményeket látták, mellüket verték (Lk 23,48), az őrt álló százados pedig felkiáltott: »Valóban, ez ember Isten fia volt« (Mk 15,39). Az áldozás: Krisztus Urunk sírba tételét. A kétszeres Dominus vobiscum: Krisztus Urunk kétszeres megjelenését az összegyűlt apostoloknak és üdvözletét: »Béke legyen veletek.« Az »Ite, missa est« és a pap áldása: Krisztus Urunk menybemenetelét, mely alkalommal apostolait a világba küldte és őket utoljára megáldotta. Az utolsó evangélium: Az evangéliumnak elterjedését a Szentlélek leszállása után.      A szen1mise tehát Krisztus Urunk életének rövid vázlata; abban egy félóra alatt mindazt szemlélhetjük, amit Krisztus Urunk 33 év alatt a földön végzett (Cochem). Külföldön igen szép képes misekönyvek vannak a gyermekek és hívek részére, amelyek e párhuzamot a szent mise egyes részei és Jézus életének megfelelő jelenetei közt föltüntetik. 7. A szentmiseáldozat haszna 1. A szentmiseáldozat a keresztáldozat érdemeiben, bőségesen részesít minket; különösen bűneink bocsánatát, imáink biztos meghallgatását, ideiglenes áldást és örök jutalmat nyerhetünk általa.      Minden szentmisében ismét feltalálhatjuk azokat a gyümölcsöket és azt a lelki hasznot, amelyet Krisztus Urunk a keresztfán, Nagypénteken halálával szerzett (Aquinói Szent Tamás). Miután t. i. a szentmise ugyanegy a keresztáldozattal, azért ugyanaz az ereje és hatása, mint a keresztáldozatnak (Cochem). Krisztus Urunk halála és keserves kínszenvedése a kincstár, a szentmiseáldozat a kulcs, amely felnyitja (Segneri). A kereszt a mennyei gyümölcsökkel telt életfa, a szentmise az arany tál, amelyben e gyümölcsöket nekünk nyújtják (Meh). A szentmisében a Megváltó érdemeit ajándékba nyerjük (Sanchez).      A többi kegyelemeszközök ugyan szintén részesítenek a keresztáldozat kegyelmeiben, de nem oly bőséges mértékben, mint a szentmise. »A szentmise alatt sokkal bőségesebb mértékben ajándékoz a Mindenható, mint máskor« (Aranyszájú Szent János). Sehol sem folynak a kegyelem forrásai oly dúsan, mint az áldozat oltárán (Szent Domonkos). Az emberi nyelv képtelen kifejezni azt, mily bőséges gyümölcsök teremnek számunkra a szentmiseáldozatból (Giustiniani Szent Lőrinc). A szentmisében a mennyei Atyának Fia jön elénk a paradicsomból és megmérhetetlen gazdagságot és égi kincseket hoz magával számunkra. (Cochem) A szentmisében a mennyei Atya nekünk adja Fiát; hogyne ajándékozna tehát vele együtt mindent (Róm 8,32). Ha a szentmisét egészen hasznunkra tudnók fordítani, akkor gazdagabbak lennénk, mint ha az Istentől teremtett minden dolog a miénk volna (Sanchez). A legtöbb szentség vételekor a kegyelem állapotában kell lennünk, különben nem részesülünk Krisztus Urunk érdemeiben, sőt még halálos bűnt is követünk el. Ellenben a szentmise hallgatásához nem kívántatik a kegyelem állapota [de a szentáldozáshoz igen!]. A bűnös a szentmise meghallgatásával nem követ el bűnt, hanem még éppen a megtérés kegyelmét nyeri el általa (Cochem). a) Megnyerhetjük a bűnök bocsánatát; vagyis a szentmiseáldozatban a bűnösök a megtérés kegyelmét (Trienti Zsinat 22, 2.), az igazak pedig bocsánatos bűneiknek és az ideiglenes büntetéseknek elengedését nyerhetik meg.      Hogy a szentmise bűnbocsánatot eszközöl, az már Krisztus Urunk azon szavaiból következik, melyeket a bor átváltoztatásakor mondott (Mt 26,28). A szentmise főképpen engesztelő áldozat (Trienti Zsinat 22, 2). Ebben különbözik a szentmiseáldozat az ószövetségi áldozatoktól. Ezek csak a törvényszabta tisztátalanságot távolították el, nem pedig a bűnt (Zsid 10,1); az Újszövetség áldozata ellenben a bűnök valódi megbocsátását eszközli (Zsid 9,9). A keresztfán Krisztus Urunk így kiáltott fel: »Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek« (Lk, 23,34). Éppen így kiált fel a szentmisében a jelenlevőkért (Cochem). A keresztfán megbocsátotta a gonosztevőnek bűneit; hasonlóképpen cselekszik a szentmisében is. Amint Ábel vére az égbe kiáltott bosszúért, úgy kiált az égbe Krisztus Urunk vére a szentmisében, de nem bosszúért, hanem irgalomért. Az Isten hőn szeretett Fiának ez a kiáltása sokkal hathatósabb, mint az Ábelé volt (Zsid 12,24). A szentmisében Krisztus Urunk közbenjár értünk az Atyánál és kiengeszteli bűneinkért (1 Jn 2,1).      Krisztus Urunk így szólott Szent Mechtildhez: Oly nagy alázatossággal jövök a szentmiséhez, hogy ott még a legnagyobb bűnösnek is örömmel megbocsátok, mihelyt bocsánatért hozzám fordul (Cochem). Valamint az embereket gyakran valami ajándék indítja az okozott sérelem elfeledésére (pl. Jákob visszatérése alkalmával a haragos Ézsaunak ajándékot adott (1 Móz 32,20), éppen úgy engeszteli ki a Mindenhatót is a szentmise drága ajándéka (Aquinói Szent Tamás). Amint a napfénytől a felleg elvonul és az égboltozat kiderül, ugyanazt műveli a bűnös lelkében a szentmise, az Egyháznak ez a drága napja (Porto-maurizio-i Szent Lénárd). A szentmise hatása a bűnösnél nem mutatkozik azonnal; a Mindenható a megtérését alkalmas időre halasztja, mikor szíve már alkalmas lesz a kegyelem befogadására. Krisztus Urunk keresztáldozata alkalmával is csak kevesen tértek magukba; de aztán Pünkösd ünnepén meglágyította Isten szívüket Péter szónoklata által; ekkor mutatkoztak a keresztáldozat hatásai (Cochem). Némelyeket Isten kegyelme hosszú idő multával térit meg anélkül, hogy tudnák, miszerint ezt a szentmise ereje hozta létre.      Az igazak a szentmisében bocsánatos bűneik megbocsátását nyerik el, mert a szentmisében Krisztus Urunk végtelen elégtételének kincseit ajánljuk fel a mennyei Atyának. »A bocsánatos bűneik úgy olvadnak el a szentmisében, mint a viasz a tűz mellett« (Cochem). A Trienti Zsinat szerint a szentmisében azon bűnök megbocsátását nyerjük el, melyeket naponkint elkövetünk (22, 1). Szent Ágoston szerint egyetlen buzgón imádkozott »Miatyánk«-kal azon a napon elkövetett valamennyi bocsánatos bűneinket levezekeljük; mennyivel többet vezekelhetünk le a szentmisével. »A szentmise több bocsánatos bűnt töröl el, mint amennyit egész nap elkövettél« (Cochem). A szentmise engesztelő áldozat az elfeledett bűnökért is.      A szentmise egyszersmind, Istennek sok büntetését is elhárítja rólunk. Midőn Isten a zsidó népre Dávid idejében büntetésül döghalált küldött, melyben 70,000 ember halt meg, a próféta figyelmeztette a gyászoló királyt, hogy a Mindenható kiengesztelésére mutasson be áldozatot. Mihelyt bemutatta, a csapás azonnal megszűnt. Íme, ha a tulkokból és juhokból álló áldozat Isten büntetéseitől megszabadított, mit képes akkor a szentmise kieszközölni! Azért a szivárvánnyal, az isteni irgalom e jelképével hasonlítják össze a szentmisét (Walter).      A szentmise gyakori hallgatása révén remélheted, hogy büntetésed a tisztítóhelyen megrövidül és megenyhül, mert a sok szentmisének áhítatos hallgatásával büntetéseidet nagyobbrészt levezekelted (Cochem). Gondolj arra, hogy a bűnbánó jobboldali gonosztevő, aki Krisztus Urunk véres áldozatánál jelen volt, milyen gyorsan jutott be a paradicsomba! De természetesen csak úgy éri el a szentmise mindezen hatásokat, ha bűnbánó lélekkel és vezeklő szándékkal hallgatjuk! b) A szentmise alatt elmondott imádságunk azért nyer biztosabb meghallgatást, mert Krisztus Urunk és az ott jelenlevő angyalok imádsága támogatja azt.      A szentmisén imádságunkat Krisztus Urunk imádsága támogatja (Aranyszájú Szent János). Krisztus Urunk imádsága pedig sohasem eredménytelen; a mennyei Atya mindenkor meghallgatja őt (Jn 11,42). Porphyrius, Gáza püspöke egy alkalommal Konstantinápolyba jött, hogy sürgős kérelmet terjesszen Arkadius császár elé. Történetesen éppen az újszülött császárfit, a kis Theodosiust vitték el előtte. A püspök odalépett és kérvényét a császári gyermek fölött kiterített bíbortakaró alá csúsztatta. A császár a kis kérvénykézbesítő kedvéért rögtön teljesítette a püspök kérelmét. Mennyivel inkább hallgatja meg a mennyei Atya a mi imádságainkat, amelyeket a szentmisében egyszülött Fia által juttatunk el hozzá az égbe. Valamint a fej fontosabb a test összes tagjainál, éppen úgy Krisztus Urunknak, mint fejünknek imádsága hathatósabb az ő tagjaiénál (Cochem). A szent angyalok várják a szentmisét, hogy nyomatékosabban és hathatósabban járhassanak közbe érettünk (Aranyszájú Szent János). Amint a szentmise kiválik minden más ájtatosság közül, úgy a szentmisén elmondott imádságok is hathatósabbak minden más imádságnál (Cochem). A szentmisén végzett imádságnak leírhatatlan ereje van (Szalézi Szent Ferenc). Amit a szentmisén el nem nyerünk, azt máshol bajosan fogjuk elnyerni (Aranyszájú Szent János). Aki tehát arról panaszkodik, hogy nem tud jól imádkozni, az menjen szentmisére, hogy Krisztus Urunk imádkozzék érette és helyette és az ő fogyatékos imádságait kiegészítse (Cochem). Helytelenül cselekednek, akik rendes imádságukat otthon végzik, habár a szentmisén is végezhetnék. Ugyanez áll a papok breviáriumi imádságáról is (Cochem). c) A szentmisében szerencsét és áldást nyerünk munkáinkra és vállalkozásainkra.      Aki szentmisét ájtatosan hallgatott, azon a napon mindenben szerencsés (Aranyszájú Szent János). Ha már azokat is Isten áldása kíséri; akik napi munkájukat »Isten nevében« kezdik, mennyivel inkább azokat, akik szentmisével kezdik! Szent Erzsébet portugál királynénak szolgáját szentmise hallgatása mentette meg a haláltól. Néri Szent Fülöp minden fontosabb vállalkozása előtt szentmisét mondott, mert akkor bizonyos volt a sikerről. Az egész napra megerősödik, aki a reggeli szentmisénél Üdvözítőjéhez olyan közel állott (Szalézi Szent Ferenc). Azért a keresztény hadvezérek is szentmisén vettek részt az ütközet előtt, mint pl. Bécs fölszabadításánál 1683-ban. Aki reggel ájtatosán szentmisét hallgat, azt megsegíti Isten munkájában. Szent Izidor, közönséges madridi cseléd († 1170) naponkint korán fölkelt, hogy munkája előtt szentmisét hallgasson. Midőn ezért ura a cselédek panaszára szemrehányásokkal illette, Szent Izidor így szólt: »Ha úgy találja, hogy kevesebbet dolgozom a többieknél, a szenvedett kárt vonja le béremből«. Ura csakhamar meggyőződött, hogy Izidor csodálatos módon sokkal többet végzett a többi cselédnél (oldalán angyalt látott vele dolgozni); azért nem akadályozta őt a szentmisének naponkinti hallgatásában.      Aki sokfelé utazik, tapasztalhatja, hogy ahol a szentmiseáldozatot a hét folyamán számosan látogatják, nagyobb jólét uralkodik a lakosság között. Még a meg nem javuló bűnösöknél is megjutalmazza Isten a szentmise hallgatását. »Miután ezek örök jutalomra nem érdemesek, azért a Mindenható, aki az ő végtelen jóságában a legcsekélyebb jót sem hagyja jutalom nélkül, vagy valamely szerencsében részesíti őket, vagy megmenti valamely szerencsétlenségtől« (Cochem). d) A szentmise által örök jutalmat is nyerhetünk, ha a kegyelem állapotában hallgatjuk.      Ha az igaznak minden imádsága örök jutalmat hoz, annál inkább a szentmise. »Minden szentmise hallgatás tehát észrevehetően gyarapítja a jövő boldogságot« (Cochem). Amint a lépcsőkön minden lépéssel magasabbra haladunk, úgy a szentmise hallgatás által mindig magasabbra jutunk a mennybe, Minél magasabbra érünk, annál közelebb jutunk, Istenhez, annál világosabban felismerjük, annál nagyobb gyönyörrel élvezzük őt (Cochem). Különösen azokkal a fáradalmakkal, melyeket a szentmise hallgatásáért kellett szenvednünk, mint a templomba vezető sáros út, a tél hidege, a korai fölkelés stb., bőséges jutalmat gyűjtünk magunknak az ég számára (Cochem). Egy ember, aki hosszú utazás miatt a szentmise-hallgatást már régóta elmulasztotta, álmában egyszer úgy látta, hogy szép angyal megy mellette a templomba; s a lépéseit számlálgatta, melyekért Isten egykor meg fog neki fizetni. Ettől az álomtól kezdve ismét buzgón látogatta a templomot. Balgatagság tehát a szentmisét kényelemszeretetből elmulasztani. Az első keresztények, akik a szentmise hasznát helyesen felismerték, készek voltak inkább életüket veszélyeztetni, mintsem a szentmisét elmulasztani; életveszedelmek közt, hajnal előtti órákban messze utat tettek a katakombákba, hogy a napi szentáldozáson részt vehessenek (Cochem). Mily nagy felelősséggel jár a mi hanyagságunk, akiknek manapság a szentmise látogatása oly könnyű és semmi különös áldozatba sem kerül! [!] A zsidóknak sokba kerülő engesztelő áldozataik voltak: majd juhot, majd kecskét, a szegények két galambot voltak kötelesek feláldozni; nekünk ellenben hathatós áldozatunk van minden költség nélkül (Cochem). Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem királyi székéhez (Zsid 4,16). 2. A szentmise legtöbbet használ annak, akiért bemutatják; azután a papnak és a jelenlévőknek; végül minden élő és meghalt hivőnek; sőt még az angyaloknak és szenteknek is örömet szerez.      Legelsősorban annak használ a szentmise, akikért bemutatják. »A pap akaratától függ, hogy a szentmise gyümölcseit arra alkalmazza, akire akarja« (VI. Pius). Azért az Egyházban kezdettől fogva szokásban volt a papnak pénzösszeget (stipendiumot) adni, hogy a szentmiseáldozatot meghatározott szándékra mutassa be. A pénzt azonban nem azért adták, hogy a szentmisét megfizessék (mert a szentmise értéke pénzzel nem fizethető meg), hanem mint hozzájárulást a papok ellátásához, továbbá az istentisztelet költségeinek: az oltár-gyertyák, ostya, bor, stb. fedezésére. Az első századokban azonban a papnak nem pénzt adtak, hanem élelmiszereket, kenyeret, bort, olajat stb. Csak a középkorban jött szokásba, hogy ezek helyett bizonyos. pénzösszeget adtak.      A miséző pap több kegyelmet nyer, mint a többi jelenlevő, mert ö a kegyelem e forrásához sokkal közelebb áll. Amint a király az alattvalók követeit jobban tiszteli, mint az alattvalókat, akiket a követek képviselnek, úgy jár el a Mindenható is; az áldozópapot az oltárnál nem mint szegény bűnöst tekinti, hanem mint az ö szeretett Egyháza teljhatalmú követét és az ö Fiának helyettesét, azért az ö imádságának is nagyobb ereje van Isten előtt (Cochem). A szentmisén jelenlevők lelki módon mintegy Krisztus Urunk vérével hinttetnek meg. Ha Krisztus Urunk a Kálvárián még a körülálló ellenségeiért is imádkozott, mennyivel inkább a szentmisén jelenlevő híveiért. A pap a szentmisében külön imát mond a jelenlevőkért. Az élőkről való megemlékezésben ezt mondja: »Emlékezzél meg, Uram, az itt körülállókról, akiknek hite és áhítata ismeretes előtted«. A jelenlevőkért Krisztus Urunk az oltáron maga is imádkozik s átszellemült módon ismét szenved és meghal érettünk.      A szentmise gyümölcsei az egész Egyház javára szolgálnak a szentek egyességének alapján. A szentmise tulajdonképpen nem egyéb, mint küldöttség a Szentháromsághoz megbecsülhetetlen ajándék kíséretében. Ha valamely város küldöttsége a királynak ajándékot hoz, akkor ebben az ajándék-adásban minden lakosnak része van. Így van a szentmisében is az egész kereszténységnek része, habár az áldozati cselekményben csak kevesen képviselik (Rodr). Azért mondja a pap a szentmisében előforduló imádság alkalmával, hogy ö ezt az áldozatot az egész Egyházért mutatja be, valamint a katolikus és apostoli hitnek minden igazhitű követőjéért. Sőt az egész világ üdvéért is bemutatja a szentmisét minden pap. Ha Krisztus a keresztfán minden emberért meghalt, akkor a keresztáldozat megújításánál a szentmisénél is úgy kell lennie; ebben is az egész emberiségért áldozza fel magát Krisztus és az egész Egyháznak haszna van belőle. Ha szentmise nem volna, akkor az elkövetett bűnök nagy sokasága miatt már az egész világ elpusztult volna (Porto maurizioi Szent Lénárd).      A megholtaknak is hasznos a szentmiseáldozat. Midőn Krisztus Urunk a keresztfán meghalt, az ő halála azonnal javára szolgált a megholtaknak; Krisztus Urunk ugyanis azonnal leszállt a pokol tornácába és megszabadította az ott várakozó lelkeket. Hasonlóan történik ez most a szentmisében, ahol a pap a holtakról való megemlékezésben »minden Krisztusban elhunytért« is imádkozik. »A szentmise bemutatása alkalmával sok lélek szabadul ki a tisztítótűzből« (Szent Jeromos). A szentmise bemutatásának idején az ég angyalai a tisztítótűz börtönéhez sietnek és kinyitják azt (Aranyszájú Szent János).      Az angyaloknak és szenteknek örömet szerez a szentmise. Miután a szentek Isten dicsőségét és a lelkek üdvét mindenekfölött szeretik és előmozdítani iparkodnak, kimondhatatlan örömük van annak láttára, hogy a szentmisében a Szentháromság iránt a legnagyobb tiszteletet tanúsítják, s hogy az emberek lelki üdvét azzal oly hathatósan elősegítik (Cochem). Az angyalok és szentek amiatt is el vannak ragadtatva, mert neveiket a szentmisében megemlítik; úgy örülnek ők ezen, mint a királlyal együtt harcolók örülnek, mikor a király diadalútjában őket sem feledik el (Aranyszájú Szent János). Ha már a zsidó áldozatokból is kellemes illat szállt az ég felé (4 Móz 28), mennyivel inkább áll ez Krisztus Urunk áldozatáról: a kiontott véréből az ég felé szálló kellemes illat felvidítja és megörvendezteti a mennyország minden lakóját (Cochem). Azért az angyalok is eljönnek a szentmisére, Krisztus áldozatához, jelen vannak azon, közreműködnek abban. Amint karácsony éjjelén az angyalok dicsénekeikkel Betlehem környékére leszálltak, aztán a kisded Jézust a jászolban imádták, úgy tesznek még ma is naponkint minden szentmisében, mert abban az Istennek egyszülött Fia ismét emberré lesz (Cochem). A szentmise alkalmával az oltár körül az angyalok kara van jelen annak dicsőítésére, akit ott feláldoznak (Aranyszájú Szent János). Midőn Isten az ő egyszülött Fiát a világra küldi, azt mondja: »Imádják őt a világ minden angyalai« (Zsid 1,6). Ha tehát a szentmisén jelen vagy, akkor csupa mennyei szellemek között állasz (Aranyszájú Szent János). Feltéve: 2015. augusztus 9. 8. A szentmiseáldozat felajánlása 1. A szentmiseáldozatot csak Istennek mutathatjuk be, és pedig négyféle szándékkal: 1. Isten dicsőítésére; 2. kiengesztelésére; 3. hogy Tőle valamit kérjünk és 4. hogy Neki a vett Jókért hálát adjunk.      Az áldozat bemutatásával elismerjük, hogy Az, akinek bemutattuk, minden lénynek Teremtője s minden dolgoknak legfőbb Ura, hogy tehát Neki alattvalói hódolattal tartozunk (Aquinói Szent Tamás). Az áldozati cselekmény az imádás egy faja. Mivel pedig imádás csak az Istent illeti meg, következésképpen Istenen kívül semmiféle más teremtménynek nem mutathatunk be áldozatot – az angyaloknak és szenteknek sem (Cochem). Soha senki sem mutatott be áldozatot más valakinek, mint egyedül az igaz Istennek, vagy annak, akit tévesen Istennek tartott (Szent Ágoston).      Az Ószövetségben többféle áldozat volt: engesztelő áldozat a bűnökért, égőáldozat, dicsőítő áldozat, stb. Most azonban csupán egyetlen áldozatunk van, amelynek segítségével mindent elérhetünk (Aranyszájú Szent János). A szentmiseáldozat tulajdonképpeni célja Isten kiengesztelése. Azért a szentmisét mindenekelőtt erre a célra ajánlhatjuk fel.      A szentmiseáldozatnak végtelen hatása van akkor is, ha valamit kérni akarunk; semmiféle adomány, vagy kegyelem sem oly nagy, hogy ez áldozat felajánlásával ki ne volna könyöröghető. Ugyanis az, amit kérünk, nem egyéb, mint valami teremtett, vagy földi dolog; amit azonban feláldozunk, az teljességgel isteni érték. Lehetetlen, hogy a bőkezű Mindenható, aki egyetlen ital vízért is dúsan megfizet, jutalom nélkül hagyna bennünket, amikor az ő isteni Fiának vérével telt kelyhét ajánljuk fel neki (Cochem). Szent Bonaventura szerint: A fogságba került hadvezért csak nagy váltságdíjért bocsátják szabadon. Mi is így szólhatunk a szentmisében: Íme, örök Atyánk, a te egyszülött Fiad, akit az egész világ nem képes befogadni, most kezünk között van. Nem adjuk ki mindaddig, míg általa el nem nyerjük, amit a legnagyobb buzgósággal kérünk tőled.      A szentmisét Isten dicsőítésére is felajánlhatjuk. Hiszen a szentmise »dicsőítő áldozat« (sacrificium laudis; v. Ö. az élőkről való megemlékezést követő miseimát.). Isten dicsőítésének elképzelhető legméltóbb módja a szentmiseáldozat. Krisztus Urunk az oltáron oly dicsérettel magasztalja Isten fölségét, aminőt csak Isten érdemelt meg, és amint őt dicsőíteni nem képesek sem az angyalok, sem a szentek, még kevésbé pedig az emberek (Cochem). A szentmisében az Atyaistennek egyszülött fiát mindazon dicsérettel és tisztelettel áldozzuk fel, melyet ő a földön tanúsított az Atya iránt (Molina). Egyetlen szentmise jobban dicsőíti az Istent, mint valamennyi angyal és szent együttvéve a mennyben (Cochem). Ez a dicsőítés annál nagyobb, mert a Mindenható fia fölségesebb valamennyi teremtménynél (Cochem). Istent semmi sem dicsőítheti jobban, mint az oltár szeplőtlen áldozata; Krisztus Urunk azért is rendelte ezt, hogy az Egyház Istent így dicsőítse (Giustiniani Szent Lőrinc).      A szentmisét azért is felajánlhatjuk, hogy Istennek hálát adjunk. Ha valakitől sok jót nyertünk, akkor bőséges hálát kell tanúsítanunk iránta, hacsak hálátlanok nem akarunk lenni (Cochem). Már pedig Istennek megszámlálhatatlanul sok jótéteményért vagyunk adósai: gondoljuk meg, mily dicsően rendezte be lelkünket, testünket; mint gondoskodik állandóan életünk fenntartásáról; gondoljunk különösen a megváltás nagy művére és a szentségek szerzésére; talán még különös kegyelmeket is nyertünk Istentől.      Valóban Tóbiás módjára elmondhatjuk: »Micsoda jutalmat adunk neki, avagy mi lehet méltó az ő jótéteményeihez?« (Tób 12,2). Íme, erre szolgál a szentmise, ezzel Istennek jótéteményeit méltóképpen meghálálhatjuk. Valamint egykor az utolsó vacsorán, éppen úgy ad hálát a Megváltó most is a szentmisében az Atya Istennek. Az a hálaadás, amely az ő isteni személyétől származik, végtelen értékű és túlszárnyalja az összes angyalok és emberek háláját (Cochem). Ha az üdvözült lelkek egész mennyei serege és minden jámbor ember együtt mondana szakadatlanul köszönetet a jó Istennek, akkor sem tanúsítnának Isten iránt oly nagy hálát, mint aminőt az ő fia egyetlen szentmisében tanúsít iránta (Cochem).      Mily nagy szeretetet tanúsít a Mindenható irántunk, hogy nemcsak számtalan jótéteményben részesít bennünket, hanem egyszersmind a legkitűnőbb módot nyújtotta nekünk ezen nagy jótétemények illő meghálálására (Segneri). 2., A szentmisét felajánlhatjuk az összes élőkért, akár tagjai a katolikus Egyháznak, akár nem.      Szentmisét lehet élőkért bemutatni (Trienti Zsinat 22, 2.). Minden szentmisében megvan az élőkért való megemlékezés (memento vivorum). Barátaidért nem imádkozhatsz hathatósabban, mint ha érettük szentmisét hallgatsz, vagy felajánlasz (Cochem). A szentmise felajánlásával sok bűnös számára megszerezheted a megtérés kegyelmét (Cochem). A betegeknek és haldoklóknak szentmise-hallgatással a legjobb segítséget nyújthatod (Cochem).      Még az élő hitetlenekért is (megtérésükért) felajánlhatjuk a szentmisét (hogy Isten őket az igaz vallás megismerésére vezesse), hisz Krisztus Urunk is minden emberért halt meg, és az Egyház is gyakran imádkozik a másvallásúakért, pl. nagypénteken. 3. A szentmiseáldozatot csak azokért a megholtakért ajánlhatjuk fel, akik a katolikus Egyházhoz tartoztak és nem haltak meg nyilvános halálos bűnben (Trienti Zsinat 22, 3.).      A szentmiseáldozatot felajánlhatjuk a megholtakért (Trienti Zsinat 22, 2.). Kétségtelen, hogy a szentmiseáldozattal segíteni lehet a megholtakon. Miatta ugyanis a Mindenható könyörületesebb lesz velük szemben, mint bűneikkel megérdemelték volna (Szent Ágoston). Már a legrégibb időtől szokásban volt a megholtakért szentmiséket felajánlani, továbbá megemlékezni róluk minden szentmisében. Ma is megvan minden szentmisében az átváltoztatás után a holtakért való megemlékezés (memento mortuorum). Ezt a könyörgést maguk az apostolok hozták be (Tertullian). Azért hagyta meg halálos ágyán Szent Mónika, Szent Ágoston anyja, hogy emlékezzenek meg róla az Úr oltáránál. Nem gondoskodott holttestének drága ruházatáról és bebalzsamozásáról, nem törődött testének temetési helyével, sem emlékkővel, sírbolttal, csupán azt kérte, hogy az Úr oltáránál emlékezzenek meg róla (Szent Ágoston). Mily másképpen gondolkoznak némelyek a mai keresztények közül! Meghalt másvallásúakért, aminők a pogányok, zsidók, protestánsok stb. a szentmise nyilvánosan semmi esetre sem ajánlható fel. »Akikkel életükben nem állottunk közösségben, azokkal holtuk után sem tarthatunk fenn közösséget« (III. Ince pápa). A szentmisének a másvallásúakért való felajánlása ellenkeznék az egyedül üdvözítő Egyházról szóló katolikus tannal (XV. Gergely 1842.). Ez ugyanis helyeslése volna a tévhiteknek, és az Egyháznak önmaga által való elitélése. Előmozdíthatná a hitbeli közömbösséget (indifferentizmust) és megütközést keltene a hívekben. Különben nevetséges is volna azokért szentmisét bemutatni, akik azt életükben bálványozásnak és esztelenségnek tartották. Tehát nem egyházunk türelmetlen, amikor az elhalt másvallásúakért nem mutat be áldozatot, hanem azok a türelmetlenek, akik ilyenkor az áldozat bemutatását követelik. – Csak titokban szabad másvallású megholtakért szentmisét felajánlani, föltéve, hogy ezáltal mások megbotránkozását vagy megütközését nem keltjük fel (ET. 2262. kán.).      Szentmisét nem szabad bemutatni azokért, akik egész életükben nyilvános bűnben éltek, továbbá az öngyilkosokért és azokért sem, akik párbajozásban estek el és bűnbánat nélkül haltak meg. Ez az eljárás nem kárhoztató ítélet, hanem az Egyház rosszallásának kifejezése e bűnökkel szemben. 4. A szentmiseáldozatot az angyalok vagy szentek tiszteletére is felajánlhatjuk (Trienti Zsinat 22, 3.).      Mikor a szentmisét a szentek tiszteletére ajánljuk fel, akkor úgy járunk el, mint mikor a fejedelem tiszteletére ünnepélyt rendezünk; habár abban a fejedelem nem szerepel, azért mégis örömmel van azon jelen. Éppen úgy a szentek is: habár a szentmise mégis Krisztus Urunk szenvedését állítja szemünk elé és habár a szentmisét egyedül Istennek mutatjuk be, a szent cselekmény mégis az ő tiszteletükre szolgálhat (Cochem). A szentek tiszteletére bemutatott szentmiseáldozat tulajdonképpen nem egyéb, mint hála és könyörgő áldozat; abban ugyanis hálát adunk Istennek minden kegyelemért, amelyet az illető szentnek juttatott és kérjük Istent, hogy a szenteknek közbenjárása által részesítsen minket is kegyelemben. – Habár a szentek tiszteletére ajánljuk is fel a szentmisét, tulajdonképpen Istennek mutatjuk azt be, a szentek tisztelete csupán mellékes célja a szent áldozatnak. 5. Nemcsak a pap, hanem a jelenlevő hívek is felajánlhatják a szentmisét a felsorolt szándékokra. … 9. A szentmiseáldozat értéke 1. Mivel a szentmise végtelen értékű áldozat, azért annak bemutatása vagy meghallgatása valamennyi jócselekedet közt a legértékesebb.      Az áldozat nem egyéb, mint Istennek nyújtott ajándék. Az ajándék annál nagyobb értékű, minél magasabb állású az ajándékozó és minél becsesebb az ajándék. Éppen így van az áldozatnál is: minél szentebb a bemutató és minél becsesebb az áldozati adomány, annál nagyobb annak értéke Isten szemében. A szentmiseáldozatnál a bemutató főpap és az áldozati adomány végtelen méltóságú; hiszen nem más az, mint akiről maga az Atyaisten mondotta: »Ez az én szerelmes fiam, akiben nekem kedvem telik« (Mt 3,17); azért van a szentmiseáldozatnak végtelen értéke. A szentmisében Isten iránt végtelen tiszteletet tanúsítunk. A Mindenhatót egyetlen szentmisével nagyobb tiszteletben részesítjük, mint amennyiben a szentek minden jócselekedete részesíti; a szentek ugyanis Istent véges mértékben tisztelik, ellenben a szentmiseáldozatban az Isten iránt tanúsított tisztelet végtelen, mert itt az Isten fia az áldozat bemutatója is, meg az áldozati bárány is (Goffine). Isten iránt a szentmiseáldozatban nem ember, vagy angyal, hanem Krisztus Urunk tanúsítja a tiszteletet. Egyedül Krisztus Urunk ismeri az isteni fölség nagyságát, és ő tudja, mi illeti Istent; Egyedül ő képes az isteni fölséget megillető tiszteletet tanúsítani.      Az angyalok és emberek istentisztelete Krisztus Urunk istentiszteletéhez képest, majdnem semmivé törpül (Cochem). Egyetlen áldozatban sem fordul elő oly nagy megalázkodás Isten előtt, mint a szentmiseáldozatban, hol az Istennek megdicsőült fia, a végtelen fönséges Úr megvetésre méltó féreghez hasonlóan a legmélyebben alázza meg magát (Cochem). A szentmiseáldozat ugyanolyan értékű, mint a Kálvária áldozata (Aranyszájú Szent János), mert abban ugyanaz áldozza fel magát, aki ott feláldozta. A szentmiseáldozattal szemben elenyésznek az Ószövetség áldozatai, mint a nap előtt a csillagok; ezek az áldozatok különben csupán azért voltak Isten előtt kedvesek, mert Krisztus Urunk legszentebb áldozatának voltak előképei (Cochem). – Azért a szentmise bemutatása, vagy meghallgatása valamennyi jó cselekedet között a legnagyobb értékű. Amint a nap fényessége valamennyi bolygóét felülmúlja és a földnek többet használ, mint valamennyi csillag együttvéve, úgy múlja felül a szentmise ájtatos hallgatása méltóság és hasznosság tekintetében minden cselekedetünket (Cochem).      A szentmise-hallgatás értékre nézve más jócselekedeteinket éppen úgy felülmúlja, mint a keresztáldozat a Megváltó többi cselekedetét. Tegyétek jó cselekedeteiteket, pl. az imádkozást, böjtölést, alamizsnálkodást, önsanyargatást stb. a mérleg egyik serpenyőjébe, a másikba pedig csupán egyetlen szentmiseáldozatot és azt fogjátok találni, hogy itt nincsen egyenlőség, mert a szentmiseáldozat serpenyője mélyen alásüllyed (Giustiniani Szent Lőrinc). A vezeklési cselekedetekkel ugyanis csupa emberi tetteket ajánlunk fel Istennek, a szentmise ájtatos hallgatásával ellenben nem emberi tetteket, hanem isteni adományokat ajánlunk fel: Krisztus Urunk vérét, sebeit, kínszenvedését, erényeit, sőt magát Istennek egyszülött fiát (Cochem). Azért semmi szentebb és istenibb művet nem végezhetnek a hívek a szentmiseáldozatnál való részvételnél (Trienti Zsinat 22.).      A szentmise Nap a többi vallási gyakorlatok között (Szalézi Szent Ferenc). A szentmise-hallgatás, mint jó cselekedet sokkal üdvösebb, mint a búcsújárás bármely kegyhelyre (Cochem). A szentmise hallgatása hasznosabb az imádság legkimagaslóbb neménél, az elmélkedésnél, is. Az elmélkedés alkalmával ugyanis Krisztus Urunkat csak elgondoljuk, a szentmisében ellenben személyesen jelen van (Szalézi Szent Ferenc). 2. A szentmiseáldozat bemutatása, vagy hallgatása azonban, mint jó cselekedet annál nagyobb értékű minél nagyobb a papnak és a jelenlevő híveknek érdeme és áhítata.      A szentmiseáldozatnak ugyanis kettős hatása van. Az egyik hatását áldozati jellegéből, tehát önmagától bírja és ez egészen független a pap érdemétől. A szentmisének azonban, mint »a keresztény hivők jó cselekedetének« (Trienti Zsinat 22.) még más hatása is van, és ez a papnak, valamint a híveknek tökéletességétől és áhítatától függ. »Minél szentebb a pap és minél nagyobb az ő ájtatossága, annál kellemesebb Isten előtt az áldozata és annál hasznosabb [gyümölcsözőbb]«. Azért jobb egy jámbor pap szentmiséjén jelen lenni, mint egy hanyag papnak a szentmiséjén (Szent Bonaventura). Minél nagyobb a papnak és a vele együttimádkozó híveknek szentsége és jámborsága, annál több kegyelmet nyerünk, annál nagyobb a szentmisének, mint jócselekedetnek a haszna (Sporer). Hasonlóan történt a keresztáldozatnál is. Ennek is végtelen ereje volt és megnyitotta a mennyországot; mégis sok jelenlevőnek (pl. a baloldali gonosztevőnek) méltatlanságuk miatt semmi hasznuk sem volt belőle. 10. A szentmise ájtatos hallgatásának módja Ha valakivel társalkodunk, csupán az illetővel foglalkozunk és megfeledkezünk minden más emberről. Így a szentmisénél is, ahol Isten száll le hozzánk, egyedül Istenre kell gondolnunk, és minden egyébről feledkezzünk meg. Annál inkább kell így eljárnunk, mert a szentmise-hallgatásnál szentebb és istenibb dolgot nem végezhetünk (Trienti Zsinat 22.), és mert máskülönben a szentmiséből semmi hasznunk nem lenne. A szentmise alatt legyünk ájtatosak, vagyis kerüljük mindazt, ami az áhítatot zavarná. Amint a bányászok csak fáradság árán találnak a földben az elrejtett drága kövekre, éppúgy mi is csak azon esetben nyerjük el a szentmiseáldozatban elrejtett kegyelemkincseket, ha áhítatra törekszünk. »A szentmise valóban gazdag aranybányája Istennek« (Fornerus). Aki ellenben a szentmisén nem ájtatos, annak csak annyi haszna van belőle, mintha szentmise alatt egy állat tartózkodna a templomban (Stolz Albán). Aki lelki összeszedettség nélkül vesz részt a szentmisén, annak lelke az országúthoz hasonlít; folyton hajtanak rajta és széttapossák azokat a drága gyümölcsöket, amelyek a szentmise kegyelemfájáról hullanak a lélekre. 1. Kerüljük a szentmise alatt a fecsegést, nevetgélést, széttekintgetést, köpködést stb.; helytelen dolog továbbá a szentmisén feltűnő öltözetben vagy cifra ruhában megjelenni.      Arra a templomra, ahol Isten az oltáron jelen van, alkalmazhatók az isteni szavak, melyek az égő csipkebokorból hallatszottak: »A hely, amelyen állasz, szent« (2 Móz 3,5). Hogy mennyire sérti a Megváltót helytelen viselkedésed a templomban, azt láthatjuk haragjából, melyre a templomban kereskedő árusokkal szemben gerjedt (Mt 21,13). »Az Isten háza imádság háza, ne tegyétek tehát azt a fecsegés házává« (Aranyszájú Szent János). A király jelenlétében nem szabad nevetgélni vagy fecsegni, sőt még leülni sem; mennyivel tiszteletteljesebb viselkedés illeti meg a császárok és királyok legfőbb Urát, az Isten fiát!      A zsidó templomban naponkint körülbelül 700 pap és levita szolgált: áldozati állatokat öltek le, azután pedig megégették azokat; de mindez oly csendben történt, mintha csak egyetlen pap lett volna a templomban (Josephus Flavius). Nagy Sándor egyszer bikát áldoztatott fel egy bálványistennek; egyik nemes fiú az áldozati cselekményeknél kezében égő szövétneket tartva az áldozat iránti tiszteletből nem merte a szövétneket eldobni, pedig kezét majdnem elégette (Szent Ambrus). Mennyivel inkább kellene a keresztényeknek mindazt kerülniük, ami ily végtelen fönséges áldozat szentségével ellenkezik. A első keresztények a szentmise alatt oly csendesen viselkedtek, mintha senki sem lett volna a templomban (Aranyszájú Szent János).      Ősi szokás szerint a buzgóbb hívek az egész szentmise alatt térdelnek, vagy legalábbis az átváltozástól az áldozásig. Egy istenfélő császárnét, aki az egész szentmise alatt térdelt, figyelmeztettek, hogy jobban kímélje magát. Erre így válaszolt: »Szolgáimnak egyike sem mer jelenlétemben leülni; hogyan üljek le tehát én Uram és Istenem előtt?« Árpádházi Szent Erzsébet a szentmise alatt még koronáját is levette fejéről.      Nagyon helytelen a szentmisén feltűnő öltözetben és cifra ruhában megjelenni. Némely nők gyakran rendkívül felcicomázva mennek a templomba, hogy ott feltűnést keltsenek és ezzel zavarják a templomi áhítatot. Egy ilyennek mondta Aranyszáju Szent János: »Felcicomázott báb, ilyen ruhában kell a töredelmes bűnösnek templomba jönni, hogy itt bocsánatot kérjen? Talán táncolni jöttél, vagy pedig magadat mutogatni?« – Morus Tamás, angol lordkancellár († 1535) egyik felcicomázott leányhoz szintén így szólott: »Minél inkább cifrálkodnak és minél inkább csodáltatják magukat, annál inkább megveti és gyűlöli őket Isten.« Sok pápa (pl. Szent Linus) és püspök (pl. Borromei Szent Károly) éppenséggel elrendelték, hogy a nők fátyolozottan jöjjenek a templomba. Szent Pál is hasonlót követelt (1 Kor 11,5); arra utal, hogy a nőnek már a természet fátyolt adott, t. i. a hosszú hajat (1 Kor 11,14). Újabban XI. Pius pápa kívánságára a legtöbb püspök szigorú rendeleteket adott ki azok ellen, akik a keresztény illem és szemérmetesség szabályainak meg nem felelő öltözettel mernek Isten házába lépni, sőt sok helyen az ilyeneket ki is utasítják a templomból, vagy elutasítják az áldoztató asztaltól.      A templomban a padokat [például feltett lábbal], vagy a padlót bepiszkítani szintén nagyon illetlen. Ott ugyanis mások is fognak térdelni. … Járjunk a templomban halkan, hogy kopogásunkkal, vagy erős fellépésünkkel másokat ájtatoskodásukban meg ne zavarjunk. 2. Igen helyes, ha a szentmise alatt Krisztus Urunk kínszenvedéséről elmélkedünk, mert a szentmise a keresztáldozat megismétlése, s mert azt Krisztus Urunk a saját kereszthalálának emlékezetére rendelte. … Jó az is, ha a szentmise alatt a fájdalmas rózsafüzért mondjuk és közben Krisztus kínszenvedéséről elmélkedünk. … Nagyon jól lehet szájmozgatás nélkül is, csupán lélekben imádkozni. Minél bensőségesebb az ilyen imádság, annál kedvesebb Isten előtt. Aki szájmozgatással imádkozik, vigyázzon, hogy suttogásával másokat áhítatukban ne zavarjon.      Mérsékelt éneklés is igen ajánlatos a szentmise alatt, mert ez áhítatra hangol, magában is hathatós imádság és Isten dicsőítésére szolgál. A templomi ének igen hasznos, mert áhítatra hangolja úgy az éneklőt, mint azt, aki hallgatja. Azért mondta már Szent Ágoston: »Mily sok könnyet ontottam zsoltáraid és énekeid hallatára, ó Istenem! Mint illetődtem meg, midőn templomod a kedves énektől visszhangzott. Azok a hangok balzsamot csepegtettek fülembe és velük együtt a te igazságod is szívembe szállt, úgyhogy az áhítat tüze fellángolt bennem.« – Az ének továbbá maga is hathatós imádság, amelynek folytán Isten kegyelmének harmata bőségesen száll lelkünkre. Ez onnan van, mert az ének szívből jövő és buzgó imádság (miután minden belső érzelem erőteljesebb, mihelyt akár szavakban, akár cselekedetben külsőleg is megnyilvánul). Szent Gertrúd misztikus az ének hatásáról egy alkalommal a következő kijelentést nyerte: »Éneklése közben minden elénekelt szó látszólag éles lándzsa gyanánt hatolt fel szívéből Jézus Szívébe, annak legbelsejébe és onnan cseppek hullottak alá, amelyek az ének által elnyert kegyelmeket jelentették.«      A szentatyák nem találnak elég szót a templomi ének fontosságának magasztalására. Szerintük az ének folytán Isten haragja megszűnik, a gonosz szellemek eltávoznak, a szent angyalok közelednek, sőt az éneklő nép szívébe még a Szentlélek is leszáll; továbbá az ének a léleknek szárnyakat kölcsönöz, hogy hatalmasan emelkedjék föl a földről az ég felé (Szent Atanáz, Szent Vazul, Aranyszájú Szent János), a szívekben a mennyei dolgok után vágyat gerjeszt (XIV. Benedek), a földiek vágyát pedig elfojtja (IX. Pius). Ha a világias érzelműek szíve még oly kemény is, a szép templomi ének hallatára az isteni dolgok iránt szeretetre gerjed. Sőt nem egyszer megtörtént, hogy a szép ének egyeseket a bűnbánat és megtérés könnyéig megindított (Szent Bernát).      Az ének illik is a szentmiséhez. A szentmise alatt az oltáron történő dolgok a figyelmes emberre erős hatást gyakorolnak és vágyat gerjesztenek, hogy a szíve mélyén fakadt érzelmeinek kifejezést adjon. Erős érzelmek (mint pl. nagy öröm, mély fájdalom) azonban nem annyira szavakban, hanem inkább hangokban jutnak kifejezésre. Mivel az ének a szív mélyében fakadt érzelmeknek legalkalmasabb kifejezője, éppen azért legtökéletesebb eszköz Isten végtelen fölségének dicsőítésére is.      Valahányszor a Szentírás az angyalok és szentek istendicsőítő tiszteletéről szól, ezt a dicsőítést mindenkor mint valami magasztos és lelkesítő dicséneket írja le. Azért az ének igen lényeges a szentmiseáldozatban is. Az Egyház könnyebben nélkülözheti a művészies épületeket, színes festményeket, drága ruhákat, mint az éneket, ezt az ünneplő, imádságos beszédet. Azért használt Krisztus Urunk is az utolsó vacsorán zsoltáréneket. Írva vagyon: »Dicséretet énekelvén kimentek az Olajfák hegyére« (Mt 26,30).      A szentmiseáldozatban minden régibb író bizonysága szerint az első keresztények is használtak éneket. Éppen az ókor keresztény írói ezen kifejezés helyett: »a szentmiseáldozatot ünnepelni« csak ennyit mondanak: »Krisztus Urunknak dicsőítő éneket zengeni.« Az Egyház ma is a nagymisében sok miserészt énekeltet a pap által, így az imádságokat, szentleckét .evangéliumot, prefációt, Pater noster-t stb. A miseénekeknek azonban a pap imádságaival, valamint az ünnepnapok jelentőségével lehetőleg összhangban kell állaniuk; ugyanis a nép templomi éneke az istentiszteletnek nem lényegtelen külső ékítése, hanem együttimádkozás az oltárnál ténykedő pappal. – Azonban az egész szentmise alatt való szüntelen éneklés helytelen volna, mert az az Isten házában minden áhítatot megsemmisítene. Ez a folytonos ének Luther idejében, a XVI. században jött szokásba. Luther t. i. saját protestáns tanítását az egyházi énekekbe csempészte bele és azért folyton énekeltetett; az éneklés nála a prédikáció szerepét vitte (több embert »énekelt át« a protestantizmusra, mint a mennyit átprédikált). A katolikusok akkoriban ugyanazon módon akartak a katolikus tan érdekében működni és követték őt. A Luthert megelőző időben a szentmise alatt kevesebbet énekeltek; azért az ezen időből származó templomi énekek egészen rövidek. A szüntelen éneklés tehát nem katolikus szokás. A nép érzi is ezt, s azért is gyakran semmit sem énekel, úgy, hogy sok templomban csak az orgonát halljuk. Az apostoli szentszék az éneklést némely szertartásos cselekmények alatt egyenesen el is tiltotta, így az átváltoztatásnál, vagy az Oltáriszentséggel való áldásnál (S. R. C. 1856. július 11.).      Az éneklés alkalmával a templomban nem kell kiabálni, vagy az éneket fújni, ahogy azt néhol durva és műveletlen lelkű emberek teszik, hogy ily módon az Isten házában magukra vonják a közfigyelmet. »Az éneklésben a szerénység az első szabály, ez mérsékelje a hangot, hogy a túlerő, s hang a fület ne sértse« (Szent Ambrus). Annál inkább tetszik éneked Istennek, minél egyszerűbben énekelsz (Szent Bonaventura). Hacsak azért énekelsz, hogy másoktól dicséretet nyerj, akkor áruba bocsátod hangodat (Szent Bernát). Aki szépen énekel, kétszeresen imádkozik. 3. A három főrésznél hagyjuk abba az imádkozást vagy éneklést és fordítsuk figyelmünket az oltárnál végbemenő cselekményre. A három főrésznél az imádságnak, vagy éneknek abbahagyását maga az Egyház óhajtja; azért a ministráns a szentmisén jelenlevőket az oltárcsengettyűvel figyelmezteti a három főrészre. Azért mondja a pap pl. a felajánlásnál többes számban: »Feláldozzuk Neked, ó Uram, az üdvösség kelyhét«. A hívek tehát ugyanakkor szintén végezzenek felajánlást. A szentmise folyamán a következőképpen viselkedjünk:      a) A szentmise kezdetén keresztet vetünk magunkra és felindítjuk azt a szándékot, melyre a szentmise-hallgatást felajánlani akarjuk.      A szentmise bemutatása előtt a pap is ugyanezt teszi. Némely templomban, midőn a pap az oltárhoz megy, a hívek felállnak tiszteletből iránta, mint Krisztus Urunk helytartója iránt. Ez a szokás nagyon megfelelő és csak helyeselhető.      b) Evangéliumra felállunk, és pedig tiszteletből Isten igéje iránt s egyszersmind homlokunkra, szánkra és mellünkre keresztet vetünk annak jeléül, hogy a Megfeszítettnek tanítását eszünkkel hinni, szánkkal megvallani, szívből szeretni és követni akarjuk.      c) Felajánlásra végezzünk felajánlási imádságot, illetőleg adjuk oda áldozati adományunkat. Felajánlásra a következő imádságot mondhatjuk el: »Fogadd el, Uram, ez áldozati ajándékokat. Magunkat is és mindent, amink van, felajánljuk. Bocsásd meg kegyesen bűneinket és engedd, hogy szent színed előtt irgalmat találjunk.«      Igazában nekünk is áldozati adományokat kellene hoznunk az oltárra, ahogy az első keresztények tették. Ha tehát a templomszolga adományokat gyűjt (perselyez), adjunk mi is valamit. Aki hangversenyre vagy színházba megy, szívesen megfizeti a belépőjegyet; szomorú volna, ha a keresztény ember az istentisztelet alkalmával sajnálna csekély önkéntes adományt egyházi célokra. Mikor egy plébános egy napon híveit drága ruhában látta a templomban, de mise végén csak néhány fillért talált a templomszolgánál a perselyben, a következő vasárnap a prédikációjában ezt mondta népének: »Amikor a múlt vasárnap híveim drága ruháit és a nőknek pazarul díszített kalapját láttam, kérdeztem magamban: »Vajon hol maradtak ma a szegények?« – Sajnos így van: Cifraságra, hiúságra rengeteg pénzt költünk, Isten dicsőségére azonban igen keveset vagy éppen semmit sem áldozunk. Mennyire meg fogjuk ezt egykor bánni!      d) Sanctusra Istent dicsőítjük, továbbá üdvözöljük az oltáron nemsokára megjelenő Üdvözítőt. A pap az angyalok háromszoros. »Szent, szent, szent« énekét (Iz 6,2) imádkozza, továbbá a »Hozsannát«-t, mellyel a nép Jézus Jeruzsálembe való bevonulása alkalmával üdvözölte (Mt 21,9).      e) Az átváltozásra letérdelünk és imádjuk az oltárra leszálló Üdvözítőt.      Tegyük átváltozáskor azt, amit a pap cselekszik. Ez térdre borul s imádja Urát, Istenét, akit keze között tart; ugyanezt tegyük mi is. Cselekedjünk úgy, mint a három szent király a gyermek Jézus előtt, vagy pedig mint az apostolok Tábor hegyén (Cochem). Úrfelmutatáskor tekintsünk mély áhítattal a fölemelt szentostyára. Jézus kijelentette szent Gertrúdnak, hogy aki így cselekszik, annak Isten egykori látásában nagyobb öröme lesz. Ha már a pusztában a rézkígyóra tekinteni oly áldásthozó volt (4 Móz 21,9), mennyivel üdvösebb a szent ostyára hittel tekinteni. A szent test és vér felmutatása alkalmával tekintsünk oda és térdenállva imádjuk Jézust Tamás apostolnak e szavaival: »Én Uram és én Istenem«. X. Pius pápa 7. évi és 7 negyvennapi búcsút engedélyezett azoknak, akik Úrfelmutatáskor (vagy Szentségimádás alkalmával) térdenállva, igaz hittel és szeretettel tekintenek a Szentségre és e szavakat mondják (1907. május 18.). – Helytelen dolog a szent ostyára való tekintés helyett fejünket lecsüggeszteni s mintegy alábújni. Éppen azért emeli a pap a szent ostyát a magasba, hogy mi reátekintsünk.      Némely helyen az emberek hangosan így köszöntik egymást a templomban: »Dicsértessék a Jézus Krisztus«. Ez helytelen. »Minden ember hallgasson, és mintegy félelemtől remegjen itt, amikor a királyok Királya száll le, hogy áldozattá legyen és a híveknek eledelül szolgáljon. Előtte az angyalok karai arcukat elfedve járnak és nagy diadallal dicsőítő énekeket zengedeznek«(Szent Jakab liturgiája). Ha az Úr megjelenik az ő szent templomában, hallgasson el az Ő színe előtt az egész föld (Hab 2,20). Nagyon üdvös dolog, ha mindjárt az átváltozás után a mennyei Atyának az oltáron megjelent Üdvözítőt, valamint az ő kínszenvedését és halálát meghatározott szándékra felajánljuk.      A pap is az oltárnál mindjárt az átváltozás után felajánló imádságot végez. Mi körülbelül ezt mondhatjuk: »Legkedvesebb mennyei Atyám, felajánlom neked az oltáron megjelent hőn szeretett fiadat, valamint az ő kínszenvedését és halálát azon célból, hogy rajtam (a tisztítótűzben szenvedő lelkeken, beteg atyámon stb.) könyörülj (vagy egészségem visszanyeréséért stb.)« Végtelen örömet okozunk a mennyei Atyának, ha ezt az értékes adományt neki szenteljük. Ezért az ajándékért gazdag jutalmat nyerünk (Cochem). Ha valaki az egész világot ajándékozná a mindenható Istennek, még akkor sem adna oly sokat, mintha saját legkedvesebb fiát a szentmisében áhítattal felajánlja neki (Cochem).      Különösen kedves a mennyei Atya előtt, ha valaki Krisztus Urunk szent vérét ajánlja fel neki (Pazzi Szent Magdolna). A szent vérnek felajánlásával sok bűnös megtérését és sok léleknek a tisztítóhelyből való kiszabadulását eszközölhetjük ki (Pazzi Szent Magdolna). Az Üdvözítő egykor így szólott szent Gertrúdhoz: »Bármily nagy bűnökkel legyen is valaki terhelve, mégis bocsánatot remélhet, ha mennyei Atyámnak az én szenvedésemet és halálomat felajánlja. Ez a felajánlás mindenesetre a szentmisén kívül is megtörténhetik, de ez esetben kevesebb ereje van. (Cochem).      f) Az áldozáskor vagy valóságosan vagy legalább lelkileg áldozzunk.      A pap áldozása után a hívek áldozásának kellene következnie. A misekönyv áldozás utáni imaszövegei mind a hívek áldozását tételezik föl. Az első keresztények valóban »állhatatosak is voltak a kenyérszegés közösségében« (ApCsel 2,42/46), vagyis az első századokban naponkint vették az Úr szent testét és vérét. A későbbi keresztények buzgósága ellankadt. …      Aki nem áldozik valóságban, az végezzen lelkiáldozást, vagyis indítsa föl a hitet, reményt és szeretetet a szentségi Jézus iránt, azután a buzgó vágyat a Vele való minél bensőbb egyesülésre. A lelkiáldozás körülbelül e szavakkal történhetik: »Ó jóságos Jézusom, Te oltárainkon mint a szeretet foglya éjjel-nappal közöttünk lakozol és nincs forróbb vágyad, mint hogy szent Szíved a mi szívünkkel egyesüljön. Mivel most a kenyér színe alatt nem fogadhatlak szívembe, alázattal kérlek, jöjj hozzám legalább szent kegyelmeddel és szereteteddel. Tisztítsd meg szívemet minden bűntől és gonosz kívánságtól. Adj erőt, hogy Téged úgy szeresselek, mint az angyalok és a szentek az égben, és soha többé meg ne bántsalak. Zárd szent Szívedbe azért gyarló bűnös szívemet és ne engedj Tőled elszakadni soha. Amen«      g) A pap áldásakor térdeljünk le, vessünk keresztet és kérjük Isten: áldását.      Az utolsó evangéliumkor járjunk el úgy, mint az első evangéliumnál. 4. Ha egy templomban egyszerre több szentmisét mondanak, csak egyre fordítsuk teljes figyelmünket.      Lehetőleg csak arra a szentmisére figyeljünk, amelyet leginkább láthatunk. Vannak emberek, akik a templomban egyidejűleg több szentmise mondásakor gyakrabban felállnak, hol ide, hol oda fordulnak, állandóan keresztet vetnek és mellüket verik, stb. Az ilyenek helytelenül járnak el, sokszor nevetségesek és lehetetlen, hogy ájtatosak legyenek. Azért sok egyházmegyében egyházi rendelet van rá, hogy a több szentmise között csak egynél csengessenek és pedig annál, amely ünnepélyesebb, vagy amelyet feltűnőbb helyen mondanak. Mindazonáltal a több [egymás utáni] szentmisén jelenlevőnek mindegyik szentmiséből van lelki haszna, mert a pap mindegyikben imádkozik a jelenlevőkért. 11. A szentmise-hallgatás kötelessége 1. Az Egyház parancsa szerint halálos bűn terhe alatt vagyunk kötelesek minden vasár- és ünnepnapon szentmisét egészen és ájtatosan hallgatni.      Az első keresztények, akik életük veszélyeztetésével is naponkint hallgattak szentmisét, vádlóink lesznek majd, hogy mi a mai nyugodt időkben, amikor a szentmise-hallgatás semmi különös áldozatunkba sem kerül, még a vasárnapi szentmise-hallgatást is elmulasztjuk. Jól mondja Kempis Tamás: »Ha az egész világon csak egy pap, egyetlen helyen mutatna be szentmisét, minő vágyakozással tódulnának az emberek ama hely felé! De most, hogy Krisztus sok helyen és sok pap által áldozza fel magát, micsoda közönyösség és lanyhaság származott a mindennapi alkalom révén! Milyen sok áldást és kegyelmet veszítünk el a lanyhaságunkkal!«      a) A vasár- és ünnepnapi szentmise hallgatásától föl vannak mentve azok, akik vagy egyáltalában nem képesek elmenni (fizikai lehetetlenség) vagy pedig a templomba menés miatt nagy kárt szenvednének vagy pedig sürgős szükségben kénytelenek felebarátjukat segíteni (erkölcsileg lehetetlen elmenniük).      Lehetetlen szentmisét hallgatniuk azoknak, akik súlyosan betegek vagy pedig olyan helyen laknak (másvallású területen), ahol a környéken nem található szentmise hallgatására alkalom. Azok is föl vannak mentve, akik a templomlátogatás miatt nagy kárt szenvednének, pl. egészségükben, vagyonukban vagy hírnevükben. Ugyanis Krisztus Urunk azt mondotta: »Az én igám édes és az én terhem könnyű« (Mt 11,30), v. i. az Egyház törvényei nem köteleznek, ha azok betartása súlyos kárral vagy kellemetlenséggel járna. (De ez csak az Egyház törvényeire vonatkozik, nem pedig Isten törvényeire.) Szent Alfonz véleménye szerint föl van mentve, aki betegeskedik és a templomba menetel egészségének bizonyosan ártana, vagy legalább is előreláthatólag árthatna; akinek oly igen rossz ruházata van, hogy az emberek kikacagnák (= kárt szenvedne hírnevében); akinek a templomba vezető úton rossz emberektől sokat kellene szenvednie. Az, aki nagyon messze lakik (több mint egy órányira) a templomtól, némelykor felmenthető, mint pl. nagyon kedvezőtlen időjárásban, téli időszakban stb. Föl vannak mentve az utasok, ha az út megszakítása avagy elhalasztása miatt igen nagy kárt szenvednének; a munkások, akiket gazdáik vasár- és ünnepnap munkára kényszerítenek és a munkahelyükről könnyen elbocsátanák emiatt (ezek azonban iparkodjanak máshol munkát keresni, hogy vallási kötelmeiknek megfelelhessenek); továbbá az is otthon maradhat néha, akinek a szentmise-hallgatás miatt környezetétől sokat kellene szenvednie (azonban az ilyenek törekedjenek környezetüket felvilágosítani); továbbá szabad a lakótársak közül egynek otthon maradni, a házat őrizni. – Továbbá föl vannak mentve azok, akiknek irgalmassági cselekedeteket kell gyakorolniuk. Az irgalmasság cselekedetei maguk is kitűnő istentiszteleti cselekedetek (Jak 1,27), és némely esetben »Isten előtt kedvesebbek az áldozatnál« (Mt 9,13). Tehát föl vannak mentve: a betegápolók, a kis gyermekeiket ápoló anyák, és akik a család számára ételt készítenek. Ha az istentisztelet idején tűz vagy árvíz keletkeznék, akkor helytelen dolog volna, ha azok az emberek, akik segíthetnének, a templomba sietnének.      b) Egész szentmisét csak az hallgat, aki egy és ugyanazon szentmisének legalább a három főrészén jelen van és a szentmisének jelentékeny részét nem mulasztja el. Tehát mind a három főrészen jelen kell lennünk. Aki csak egyik főrészt is könnyelműen elmulaszt, az az Egyház parancsának nem tesz eleget; ilyen, aki csak a felajánlás után jön templomba, vagy aki már az áldozás előtt távozik onnan. Általában ugyanazt tartják arról, aki az evangéliumot megelőző részt és ugyanakkor az áldozást követő részt is elmulasztja. Kedves keresztény! Milyen pontosak szoktak lenni az emberek színházban és más szórakozásoknál! Mily pontosan jelennek meg a spanyolok a bikaviadalokon! De a szentmisére nem jönnek ily pontosan, csak nagy késéssel!      Ugyanazon szentmisének három főrészét, kell meghallgatnunk, nem elegendő az egyik szentmisét az Úrfelmutatástól végig, s mindjárt rá vagy ugyanakkor a másik szentmisét kezdettől egész az Úrfelmutatásig meghallgatni (XI. Incze). A keresztény ne válassza szét, amit Jézus egybekötött (Garula). Aki tehát csak a felajánlás után jön, annak még egy másik egész szentmisén kell jelen lennie. A szentmise alatt a templomban kell lennünk. A templomon kívül állani vagy ülni nem elég, legföljebb akkor, ha a nagy néptömeg miatt nem lehetne a templomba bejutni. Milyen hathatós. az egybegyűlt hívek imádsága, mert ahol ketten vagy hárman Krisztus nevében összegyűlnek, ott van Krisztus is közöttük (Mt 18,20).      Nem tesz eleget kötelességének, aki pl. rádión »hallgat szentmisét«, mert az csak egyes énekszövegeket hallgat, de magán az áldozati cselekményen nincs jelen. Rossz szokás a szentmise alatt künn a templom előtt vagy a templom körül állni vagy ülni. Ezt a rossz szokást Alamizsnás Szent János alexandriai pátriárka († 619) okos módon szüntette meg. Ahelyett, hogy a templomban a szentmisét mondotta volna, kiment és odaült az emberek közé. Ezek csodálkozására így szólott: »Ahol a juhok vannak, ott kell lennie a pásztornak is. Ha ti itt maradtok, akkor én is itt maradok. Ha ti bementek, akkor bemegyek én is«. Ezek a szavak segítettek. Ez időtől sohasem látták többé az embereket a szentmise alatt a templomon kívül ácsorogni.      c) Ájtatosan az hallgatja a szentmisét, aki imádság közben minden szórakozást kerül, továbbá lehetőleg végig imádkozik.      d) A vasár- és ünnepnapi szentmisét bármely templomban lehet meghallgatni; mégis megfelelőbb azt lakóhelyünk plébániatemplomában hallgatni. A Trienti Zsinat megkívánja, hogy a hívek plébániai templomukat gyakran látogassák, főképpen vasár- és ünnepnapokon (22. ülés). E napokon tudniillik a plébános a szentmisét saját élő és megholt híveiért ajánlja fel, a szónoklatban pedig különösen a plébániabeli híveinek szükségleteire van tekintettel: a plébániai templomban kötendő házasságokat, a böjti napokat, az egyházi ünnepeket és a rendeleteket kihirdeti.      A plébániabeli hívek a templomban ismerjék meg plébánosukat, minthogy ő a pásztoruk és lelkiatyjuk. Nincs azonban rá kifejezett parancs, hogy a szentmisét a saját plébániatemplomunkban kell hallgatnunk. Szentmisét nyilvános kápolnában is hallgathatunk, vagyis olyan kápolnában, amely valamely testület (szerzetesrend) tulajdona ugyan, de az istentisztelet ideje alatt mindenki számára nyitva áll (ET. 1249. kán.); úgyszintén félig nyilvános kápolnában is, pl. püspöki-, szemináriumi-, kórházi-, intézeti-kápolnában. Magánkápolnában (egy család vagy magánszemélyé) csak az tehet eleget misehallgatási kötelezettségének, akinek erre külön pápai kiváltsága van (ET. 1249. kán.). 2. nagyon ajánlatos hétköznapokon is hallgatni szentmisét, mert ezzel a legnagyobb kegyelmeket és Isten áldását nyerhetjük.      Sokan elveszett időnek tartják azt a félórát, amelyet a szentmisén és nem a munkára fordítanak. Pedig nem úgy van! Semmit sem veszítünk; ellenkezőleg, szentmise hallgatás után a munka jobban halad. Maga Krisztus Urunk megmondotta: »Keressétek első sorban az Isten országát és az ő igazságát, és a többi mind hozzáadatik nektek« (Mt 6,33). Ha mindennap jelentékeny pénzösszeget vehetnél fel a templomban, nemde otthagynád napi munkáidat és elmennél azért a pénzért a templomba. Lám, a szentmise kegyelmei sokkal értékesebbek minden földi vagyonnál! Ha a fellegekből aranyeső esnék, akkor is bizonyosan abbahagynád minden munkádat és az utcára sietnél aranyat gyűjteni. Esztelen volnál, ha munkád mellett maradnál. Éppen olyan vagy akkor is, ha könnyelműségből a szentmisét elmulasztod, amelynél mennyei aranypatakok folynak alá (Cochem). Egyetlen szentmisének elhanyagolásával százszor nagyobb haszontól fosztod meg magadat, mint amennyit egynapi munkával megszerezhetsz (Cochem). Igyekezzél tehát naponkint szentmisét hallgatni! – Szent Lajos francia király, aki némelykor naponkint több szentmisét is hallgatott, az emberek fecsegésére megjegyezte: »Milyen okosak az emberek; Ha játékban vagy vadászaton kétszerannyi időt is pazarolnék el, bizonyára senki sem szólana semmit.« Midőn Morus Tamás, angol lordkancellárnak († 1525.) azt mondták, hogy a mindennapi szentmise-hallgatás az ő magas állásához nem illő, ezt válaszolta: »Sőt inkább legnagyobb dicsőségemnek tartom, hogy a nagyok Legnagyobbja iránt legalább kevés szolgálatot tanúsíthatok.«      Némelyek ezt a kifogást teszik: »Azok, akik minden reggel misét hallgatnak, nem mindig a legjobbak. Nagyon sokan közölök ugyancsak sok bűnt követ el napközben.« Ezeknek azt felelem: Csináld te különbül. Menj te a szentmisére mindennap és ne vétkezzél semmit! Egyébként, ha azok is oly könnyen hibáznak, akik mindennapi szentmise-hallgatással kérik Isten kegyelmét, mily könnyen esnek el azok, akik nem mennek szentmisére! És mennyivel többet vétkeznének a buzgó misehallgatók, ha nem hallgatnának szentmisét! Az ilyen beszédek csak üres kifogások, amelyekkel hanyag keresztények szépíteni akarják nemtörődömségüket. 12. Az engesztelő misehallgatás Nagyon sok keresztény ember elhanyagolja vasár- és ünnepnapokon a szentmise-hallgatást. Egyesek már korán reggel kirándulásra mennek és talán pont abban az időben indul el a vonatuk, amikor a harang szentmisére hívná őket. Mások végigalusszák a szentmise idejét, mert hát szombatestétől kivirágos-kivirradtig táncolniuk, kártyázniuk és szórakozniuk kellett. Ismét mások szent misehallgatás helyett korcsmába vagy pedig sétálni mennek, némelyek pedig éppen úgy végigdolgozzák a vasárnapokat, akárcsak a közönséges hétköznapot. Ezek az emberek természetesen nem is szoktak imádkozni, mert csak imádkozni már nem tudó emberek lelkiismerete bírja el, hogy az Egyház parancsát oly könnyedén áthágják: és Istennek az ő napján a köteles hódolatot megtagadják. Ennek a megbántásnak kiengesztelése végett jámbor keresztények vasár- és ünnepnap egy második szentmisét is szoktak hallgatni, hogy így hanyag testvéreik helyett is teljesítsék a szentmise-hallgatás keresztény kötelességét. Ezt a második szentmisét engesztelő- vagy megkérlelő szentmisének nevezzük. 1. Isten egy Róza nevű premontrei apáca útján († 1882) buzdította az embereket erre az engesztelő misehallgatásra. – Mirabal Magdolna egy párisi kereskedő leánya volt. 1812-ben született. Később egy Griselain nevű szabóhoz ment nőül. 1857-ben özvegységre jutott. Amikor vasár- és ünnepnapokon Párizs templomaiban a rengeteg üres padot látta, mindig nagyon fájt neki, hogy olyan sok keresztény nem szolgál az Istennek, és a vasárnapi szentmise-hallgatás elhanyagolása által megbántja Őt. Azért később vasár- és ünnepnapokon több szentmisére ment, és azokat majd a bűnösökért, majd a betegekért, majd azokért ajánlotta fel, akik a hét folyamán meg fognak halni, majd pedig hálaadásként az Isten sok jótéteményéért stb. 1862. június 19-én, Úrnapján, amikor már az ötödik szentmisét hallgatta, különös megvilágosítást kapott a jó Istentől. Isten kinyilatkoztatta neki, hogy nagyon jó néven venné, ha hűséges szolgái vasár- és ünnepnapokon a távollevők helyett szentmisét hallgatnának, vagy ha ez nem volna lehetséges, helyette a szentáldozást ajánlanák fel; mindezt azzal a szándékkal, hogy megadják Istennek azt a tiszteletet, amelyet azok rabolnak el tőle, akik a szentmisét elhanyagolják. Griselain Magdolna közölte ezt a megvilágosítást gyóntatójával, P. Blot jezsuita atyával, aki aztán 1863-ban egy füzetet adott ki az engesztelő misehallgatásról. Magdolna 1871-ben (tehát 60-ik életévében) a premontrei apácák bonlieu-i kolostorába lépett (Valence-i egyházmegye, Franciaország) és ott a Róza nevet kapta. A premontreiek rendje aztán az egész világon terjesztette az engesztelő misehallgatás gondolatát. Róza nővér halála előtt arra kérte főnöknőjét, hogy az engesztelő misehallgatás eszméjét a római pápának is hozza tudomására. Minden halálküzdelem nélkül, 1882. október 21-én halt meg. Amikor 1883-ban a lüttichi, eucharisztikus kongresszuson az egyik díszszónok az engesztelő szentmiséről beszélt, lelkes tetszésnyilvánításra talált a gondolat. 1886-ban a Valence-i püspök megerősítette a Bonlieu-ban létesített »Engesztelő Szentmise-hallgatás Társulatát«; XIII. Leó pápa pedig főtársulati rangra emelte (1886. augusztus 24.). – Ettől fogva e mű az összes keresztény katolikus országokban gyorsan elterjedt. 2. Azért némely keresztények vasár- és ünnepnapokon második misét, u. n. engesztelő szentmisét is szoktak hallgatni, hogy megengeszteljék Istent azoknak a bűnéért, akik vasár- és ünnepnap a szentmisét elhanyagolják. Természetesen e társulat tagjai nem bűn terhe alatt vállalják a fenti céllal a második szentmise hallgatását.      Akinek nincs módjában vasár- és ünnepnap két szentmisét hallgatnia, az bármely hétköznapi szentmiséjét felajánlhatja engesztelésül, vagy pedig szentáldozást végezhet ilyen szándékkal. Oly helyeken, ahol vasárnap csak egy mise van, hétköznapokon pedig egyáltalában nem miséznek, a második misehallgatást pótolhatja hosszabb engesztelő imádság, amelyet a vasárnapi szentmise előtt vagy utána mondunk el a legméltóságosabb Oltáriszentség előtt (1911. szeptember 7-i pápai engedély alapján). Papok vasár- és ünnepnapi szentmiséjükbe megemlékezést (memento) szúrhatnak bele e célból és az évnek bármely tetszés szerinti napján egy szentmisét mondhatnak e szándékra. A társulat tagjai sok búcsúban részesülhetnek. 3. Aki az engesztelő szentmise-hallgatás művét terjeszti, sokat tesz Isten dicsőítésére.      Mindenekelőtt ébren tartja a vasárnapi szentmise-hallgatás kötelességének tudatát. Ezenkívül előmozdítja magát a misehallgatást. Éppen azokon a helyeken, ahol gyéren látogatják a templomokat, az engesztelő misehallgatás kitűnő eszköznek bizonyul a vasárnapi, sőt hétköznapi templom-látogatás fokozására. Feltéve: 2015. augusztus 28. 13. A misézés ideje Hány órakor, mily napokon és naponkint hányszor szabad misézni? 1. A szentmiseáldozat legkorábban napfölkelte előtt egy órával és legkésőbben déli egy órakor kezdődhetik, karácsonykor pedig éjfélkor.      Fontos okból (elutazás miatt, vagy pedig, hogy a munkásnép a szentmisén jelen lehessen) a szentmise-áldozatot már egy órával napfölkelte előtt is be lehet mutatni. Evers plébános New-Yorkban bevezette az éjjeli szentmisét (éjfél utáni 2 óra körül) az éjjel dolgozó munkások részére. Sokszor 2000-en is jelennek meg azon. X. Pius megengedte a Máriazellbe zarándokló idegen papoknak, hogy éjfél után 2 órától délután 2 óráig terjedő időben misézhessenek (1908. július 8). Templomszenteléskor vagy bérmálás alkalmával megtörténhetik, hogy a szentmise csupán déli 1 óra után vagy még későbben veszi kezdetét. 1908. július 15-én a lourdes-i jelenések 50 éves évfordulója alkalmával X. Pius pápa megengedte Graseti viterboi érseknek, a késő délutáni szentmisét a lourdes-i barlangban. (A jelenés ebben az időben történt.) Az első keresztények a szentmisét többnyire éjjel mutatták be, mert csak ekkor voltak biztonságban a pogányok üldözéseivel szemben. Még a későbbi időben is a szentmise-áldozatot az évnek több napján éjjel mutatták be, így karácsonykor, nagyszombaton, Keresztelő Szent János ünnepén és a négy kántorbőjt szombatján. Később bizonyos visszaélések miatt elmaradtak az éjjeli misék a karácsonyéjféli mise kivételével. Ezt is némely nagyvárosban különböző okokból korán reggel tartják, Olaszország több városában pedig X. Pius engedélyével már karácsony előestéjén 8 órakor. 2. Szentmiseáldozatot minden plébániai templomban az év minden vasár- és. ünnepnapján meghatározott órában szokás bemutatni; ezenkívül a hétnek majdnem minden napján is.      Minden vasár- és ünnepnapon minden katolikus pap köteles szentmisét mondani (Trienti Zsinat 23, 14). A lelkipásztorok hivataluknál fogva kötelesek minden vasár- és ünnepnapon szentmisét mondani és azt az élő és megholt híveikért felajánlani (Trienti Zsinat 23, 1). Azokat a miséket, amelyeket a lelkipásztorok híveikért kötelesek végezni, plébániai misének nevezzük; ezeket mindenkor oly órában kell megtartani, amelyben a hívek a szentmisére legkönnyebben eljöhetnek. 3. A papnak napjában csak egyszer szabad miséznie.      Csak karácsony és halottak napján szabad minden papnak három szentmisét mondania. Némely népesebb hitközség lelkipásztorai vasár- és ünnepnapokon püspöki engedéllyel kétszer misézhetnek. (Binatio.)      A középkor kezdetén szokásban volt, hogy ugyanaz a pap egymás után többször is misézett. De e szokásból visszaélések keletkeztek. Azért III. Ince pápa megtiltotta az egyszernél többszöri misézést és csupán karácsony ünnepére engedte meg a három szentmisét.      A karácsonyi három szentmise Jézus hármas eljövetelét jelenti: Betlehemben megszületett mint ember, a pásztorok hivő szívében mint a világ Megváltója és az Atyától öröktől fogva mint Isten fia. XIV. Benedek pápa ezenkívül megengedte (1748,) Spanyolország és Portugália papjainak, hogy halottak napján is misézhetnek háromszor. XV. Benedek pápa pedig a világháború után minden katolikus papnak megengedte e napon a háromszori misézést. E szent misékből kettőt a szentatya szándékára, főleg a háborúban elesett katonákért ajánl fel minden pap.      Mindazonáltal a pap nem köteles karácsony ünnepén és halottak napján háromszor misézni. A keresztény katolikus sem köteles e napokon három szentmisét hallgatni.      Nagyobb községek lelkészei a püspöktől a kétszeri misézésre akkor nyernek engedélyt, ha a templom kicsinysége miatt egy és ugyanazon szentmisén valamennyi plébániabeli hivő nem lehet jelen, vagy ahol egy lelkésznek két vagy több község lelki gondozását kell végeznie. Nagypénteken egy papnak sem szabad miséznie. Nagycsütörtökön és nagyszombaton minden plébániai templomban csak egy ünnepélyes szentmisét szabad mondani. Nagypénteken csak ú. n. előbbszenteltek miséje (Missa praesanctifkatorum) úgynevezett »csonka mise« van. Ha Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe nagycsütörtökre esik, akkor több szentmisét lehet mondani; de semmi esetre sem akkor, ha nagypéntekre vagy nagyszombatra esik. Ez utóbbi két esetben az ünnepet a fehérvasárnapot követő hétfőre tesszük át (S. C. R. 1733. dec. 10). 14. A misézés helye 1. Az apostolok a szentmisét magánházakban, asztalokon mutatták be.      Lásd ApCsel 2,46; Kol 4,15. – Asztalt azért használtak, mert a Megváltó a szent áldozatot is asztalon mutatta be nagycsütörtökön. (Ezt a cédrusfából készült asztalt Rómában a lateráni templom kincstárában mai napig mutogatják). Továbbá azért is, mert a régi keresztények üldözés esetén az asztalt könnyebben eltitkolhatták vagy más helyre vihették. Ma is látható Rómában a lateráni templomban az az asztal, amelyen állítólag Szent Péter misézett. Még a 325-ik évben tartott Niceai Zsinat is beszél a szent asztalról, melyen a pap vérontás nélkül feláldozza Isten Bárányát, akinek testét és vérét a keresztények magukhoz veszik. 2. Az első három század keresztény-üldözései idején földalatti folyosókban (a katakombákban), az ott eltemetett vértanuk koporsói fölött miséztek.      A katakombákban nemcsak istentiszteleteket tartottak, hanem halottakat is temettek. A IX. század óta a Róma körül lezajlott sok háború miatt a katakombák teljesen feledésbe mentek. Csak 1578. május 31-én, véletlen folytán fedezték fel újra. E földalatti folyosók hossza kb. 800 kilométert tesz ki, és becslés szerint kb. 15 millió holttestet temettek el bennük. Mivel a katakombákban a szent áldozatot a vértanúk koporsója fölött mutatták be, azért van az oltárnak ma is többnyire koporsóalakja; azért teszünk az oltárokba szent ereklyéket. (Ez azt is jelenti, hogy a mennyei szentekkel közösségben állunk; »szentek« közössége); ezeket az ereklyéket tiszteli a pap, amikor a szentmise alatt gyakran megcsókolja az oltárt.      Mivel továbbá az első keresztényeknek a szentmise alatt a földalatti termekben világosságot kellett gyújtaniuk, azért ég még ma is oltárainkon a szentmise alatt gyertya. A gyertya egyébként jelképezi Isten kegyelmét is, amely gyertya módjára megvilágítja és felmelegíti lelkünket. Már pedig ha valahol, akkor a szentmisében valóban sok kegyelmet nyerünk. A gyertya az oltáron azt is jelenti, hogy ott Krisztus, »a világ világossága« van jelen, aki evangéliuma által meggyújtotta az égi világosságot. A gyertyafény egyszersmind az öröm jele is, mivel a fény (gondolj a napsugárra) kedélyünket örömre hangolja, ellentétben a sötétséggel. Azért van, hogy ünnepélyes alkalmakkor az emberek kivilágítással, fáklyásmenettel, tűzijátékkal (gyertya a karácsonyfán) szokták örömüket kifejezni. Innen van, hogy a templomban is annál nagyobb a gyertyafény, minél nagyobb az ünnep. Az evangélium éneklésekor is gyertyát gyújtanak; ezzel örömünket fejezzük ki Isten szava fölött, amely elménket megvilágosítja.      A szentmisénél viaszgyertyát használunk, azért, mert a viasz az állatvilág legtisztább terméke, miként az olaj a növényvilág legtisztább terméke. A viaszgyertya Krisztust, a »világ világosságát« jelképezi. A viasz jelenti Krisztus emberi természetét, a fény pedig az istenségét: ahogy a gyertyaláng kivilágít a gyertyáról, éppen úgy ragyog ki Jézus istensége az ő emberi természetéből tanítása és csodái által. Ahogy a gyertya megemészti magát, míg másoknak világosodik, éppúgy Krisztus is föláldozta magát, hogy másokat az örök boldogság világosságához vezessen.      Borromei Szent Károly magyarázza, hogy az égő gyertya a három isteni erényt is jelenti: A fény jelképezi a hitet, a melegség a szeretetet és a fölfelé törtető láng a keresztény ember ég felé irányuló reménységét. 3. A keresztényüldözések megszűnte után a keresztények templomokban, kőoltárokon miséztek. Az oltároknak vagy asztal-, vagy koporsóalakjuk van.      Kőből asztal- vagy koporsóalakot faragtak; ennek felső lapját fölékesítették. Már Noé épített oltárt a bárkából való kiszállása alkalmával. Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes szintén építettek oltárokat. A jeruzsálemi templomban két oltár állott, az egyik az égő áldozatok számára az előcsarnokban, a másik az illatáldozatok számára a szentélyben.      Az oltár vagy egészen kőből készül vagy legalábbis felül a püspöktől megáldott és ereklyéket tartalmazó kőlappal (oltárkő. amelyre a kelyhet és az ostyát helyezik) van ellátva, mert Krisztus Urunk, ki az oltáron nyugszik, az Egyháznak szegletköve és alapköve (Zsolt 117,22).      Ezenfölül az oltár háromszoros gyolcstakaróval van födve, egyrészről a szent vér felszívására, ha netalán kiömlenék, másrészről azért, mert a Megváltó éppen úgy nyugszik az oltáron, mint egykor a jászolban és a sírban, vagyis az oltártakaró Krisztus pólyáira és a holttestét takaró gyolcsra emlékeztet. A fehér színű gyolcstakaró az áldozat tisztaságára és szentségére is emlékeztet. Minden oltáron feltétlenül feszületnek is kell lennie, mert az oltáron a keresztáldozat ismétlődik meg; továbbá két gyertyatartónak viaszgyertyákkal. Az oltár rendesen napkelet felé néz, és pedig azért, mert áldozat alkalmával szívünket és kezünket ahhoz emeljük föl, akitől minden lelki világosság származik.      Az oltár magasra emelkedik először is méltósága és fönsége miatt, aztán szükségből is, hogy az emberek az áldozati cselekményt mindannyian lássák, végül pedig azért is, mert Krisztus Urunk nagy megváltási áldozata is messzire látható magaslaton, a Kálvária-hegyen ment végbe. Az oltár előtt a lépcsők arra figyelmeztetnek, hogy erényeinkkel Krisztus Urunkhoz emelkedjünk föl. 4. A templomokat rendesen magaslatra vagy pedig a helységek közepén építik.      Magaslatokra vagy halmokra építették a templomokat, mert régen a magaslatokat szenthelyeknek tekintették; a Mindenható ugyanis az Ó-szövetségben gyakran hegyeken nyilatkoztatta ki magát, mint például a Horeb és a Sinai hegyen; Krisztus Urunk gyakran hegyeken (Tábor, Olajfák hegyén) imádkozott; hegyen állott a jeruzsálemi templom, a keresztény templomok ezen előképe. A magaslatok továbbá többnyire imádságra hangolnak; ott el vagyunk különítve a világ zajától és szeretett Istenünkhöz sokkal közelebb érezzük magunkat. Krisztus Urunk szavai szerint is a templomnak sziklán kell épülnie s Krisztus Urunk maga is az ő véres áldozatát magaslaton mutatta be. A városok vagy falvak közepén álló templomok pedig azt jelentik, hogy a jó Pásztor az Oltáriszentségben saját juhai között lakik. Azonfelül a templom tornyával a városoknak díszére is szolgál. A templomtól meg kell különböztetni a kápolnákat. Míg a templomokban nyilvános istentiszteletet tartanak és az Oltáriszentséget állandóan őrzik, addig a kápolnák csak némely ájtatosságok végzésére rendelt helyek. A kápolnák vagy kisebb épületek nyilvános helyeken (nyilvános kápolnák), vagy intézetekben (kórházak, iskolák, nevelőintézetek, püspöki paloták) elhelyezett ú. n. félig nyilvános kápolnák, vagy pedig magánszemélyek vagy családok (királyok, főurak stb.) házi kápolnái (magán kápolnák). A kápolna (capella) szó állítólag a tours-i királyi palotának egy szobájától ered, ahol Tours-i Szent Márton köpenyegét (capa) őrizték és ahová ezért sokan zarándokoltak. A templomok vagy plébániatemplomok vagy zárdatemplomok. A püspöki templomokat székesegyházaknak (latinul: cathedralis) nevezik. Katedrális, mert ott van a püspök trónja (a cathedra); dómoknak is hívják a latín domus (= ház) szótól; talán azért is, mert régen a nagyobb templomokon ez a fölirat volt: D. O. M. = Deo Optimo Maximo v. i. – A jóságos és nagy Isten tiszteletére. A kiválóbb templomokat (főleg búcsújáró helyeken) bazilikáknak is nevezik (a királyok Királyának háza: a görög basileus = király szótól). Templomnak eleinte nem nevezték, mert e szóval a rómaiak rendesen a bálványisteneik templomait jelölték. [A német nyelvben ma is megkülönböztetik a keresztény templomokat a bálványok templomaitól: az előbbi Kirche, az utóbbi Tempel.]      Az egész világ legnagyobb temploma Római Szent Péter bazilika (kb. 60.000 embert fogad be), a Római falakon kívüli Szent Pál bazilika (40.000), a milánói dóm (37.000), a kölni és strassburgi dóm (30.000). A Bécsi Szent István dóm (12.000). A legmagasabb köztük a kölni dóm: 160 méter magas; a Duna melletti Ulmban levő templom, amely 161 méter magas, most a protestánsok kezében van; a strassburgi dóm 142 méter; a Rouen-i dóm 151 m magas; a bécsi Szent István dóm 137 méter; a római Szent Péter bazilika 138 méter magas. A legnagyobb harang a kölni dómban van, 27.000 kg-nál többet nyom (majdnem akkora nagy harang van a Szent Szív templomában Párizsban). A bécsi szent István dóm egyik harangja kb. 18.000 kg súlyú (majdnem akkora harang van az erfurti dómban). Moszkvában egyik harang 50.000 kg súlyú, 7 méter magas és 6 méter átmérőjű. Állítólag kétszer oly nagy harang van Mingunban Indiában. [II. világháború előtti adatok!] Sok ma is létező templom még a román stílusban épült; ezeknél az ívek félkörűek, a falak többnyire oszlopok nélkül állnak, kevés és kisebb ablakokkal s főleg belül vannak fölékesítve; így a mainzi; speieri, wormsi, bambergi dómok. A nagyobb templomok legtöbbje már később, tehát gót vagy csúcsíves stílusban épült; ezek csúcsívekkel, sok oszloppal, számos, magas és keskeny ablakkal épültek, amelyek rendesen festett üveggel vannak ellátva; továbbá nem csupán belsejük, hanem külsejük is művésziesen van kiképezve. A gót templomoknál minden fölfelé irányul [hiszen a skolasztika idején, a fénylő középkorban épültek, és az akkori lelkiséget fejezik ki] és fent, a mi szemeinktől távol eső boltozatokon egy pontban fut össze. Ezt a fölfelé irányulást nemcsak a falakon és oszlopokon, hanem az ablakokon és tornyokon stb. is megtaláljuk. Ez a templomlátogatónak eszébe juttatja, hogy ő itt e földön vándor, akinek komolyan kell mennyei hazája után törekednie, ahol a szentekkel majd a szeretetben egyesülni fog. A későbbi templomok reneszánsz vagy barokk stílusban épültek. A katolikusok templomaikat Isten házának nevezik. Joggal, mert a legméltóságosabb Oltáriszentségben Isten valósággal ott lakik. »Íme Isten jósága az emberek között! Közöttük lakozik és az ő népei lesznek« (Jel 21,3). »Nincs más ily nagy nemzet, melyhez oly közel járulnának az istenek, mint a mi Istenünk, jelen van minden könyörgésünknél«” (5 Móz 4,1).      A magyar »templom« szó a latin hasonló hangzású szóból származik. A templom belseje és külseje úgy van berendezve, hogy bennünket áhítatra hangoljon. A templomnak külső kialakítása: A templom nagyobb és magasabb a többi háznál, mert a templom Istennek, a legfőbb Úrnak a háza; kelet felé tekint, mert az igazságosság napjának, Krisztus Urunknak imádására szolgál; rendszerint keresztalakú, mert benne a keresztáldozat ismétlődik és a Megfeszítettnek tanítását hirdetik; tornya van, mely a mutatóujj módjára az ég felé, a mi hazánk felé mutat és mintegy azt mondja: »Az ott fenn valókat keressétek« (Kol 3,1); a toronyban a harangok az istentiszteletre és imádságra hívnak és méltóságteljes hangjukkal az egyházi ünnepeket dicsőítik. Magasabb világból való hang árad belőlük (1000 év előtt ércre történt kalapácsütésekkel adtak jelt, azelőtt fakereplőkkel vagy kürt segélyével); a torony tetején kereszt van, mert a templomban a Megfeszítettnek tanítását hirdetik, továbbá mert a fölfeszített Krisztus az eget a földdel kibékítette; a templomon gyakran óra is van, amely arra figyelmeztet bennünket, hogy az élet óráit jól használjuk fel. A templom tehát némaságában is prédikál nekünk.      A templom belseje három részre oszlik: az előcsarnokra, a hajóra és a szentélyre. E három rész miatt a katolikus templom Noé bárkájához is hasonlít, amelynek szintén három része volt. Az előcsarnok, ahol régebben a hittanulók és a vezeklők tartózkodtak, arra való, hogy a templomba lépés előtt előkészületre intsen bennünket. A hajó a hívek számára kijelölt rész; itt kell nekik, mint valamely hajóban az üdvösség kikötője felé vitorlázniuk, vagy pedig mint Noé bárkájában, az örök pusztulástól menekülniük. A főhajó mellett gyakran még oldalhajók vagy oldalcsarnokok is találhatók. A szentély (sanctuarium; presbyterium-nak is nevezik, mert ez a presbyterek=papok helye; papi kórusnak is, mert régebben az énekesek kara az oltár előtt foglalt helyet) rendesen rácsozattal vagy áldoztató térdeplővel van a hajótól elválasztva és a papok számára fenntartott hely.      A templom belsejében található: Mindjárt a bemenetnél rendszerint egy nagy kereszt, hogy azonnal emlékeztessen bennünket arra, hogy Ö e ház Ura; aztán az ajtó mellett a szenteltvíztartó, hogy szenteltvízzel hintsük meg magunkat és megemlékezzünk arról, hogy tiszta szívvel kell Isten előtt megjelennünk és minden oda nem illő gondolatot kivetni fejünkből. Egy vagy több oltár, a főoltáron a tabernákulum (oltárszekrény), ahol a Legméltóságosabb Oltáriszentséget őrzik; előtte ég az örökfény, vagyis egy lámpa, melynek állandóan égnie kell annak jelzésére, hogy az oltáron »a világ világossága« található; az örökfény jelenti a mi hitünket és hódolatunkat is a szentségi Jézus iránt. Továbbá angyalok és szentek szobrai és képei, mert az angyalok és szentek a szent cselekményeknél láthatatlanul jelen vannak és mivelünk összeköttetésben állanak. Szószék, keresztkút, gyóntatószékek, ülőpadok a nép számára, zászlók (melyek a kereszténység győzelmét jelentik és bennünket arra emlékeztetnek, hogy harcolnunk kell a gonosz ellenség és saját rossz vágyaink ellen). A kóruson az orgona (a 13-ik században találták fel), végül gyakran festett ablakok, amelyek a templomot homályossá teszik (mert földi életünkben csak homályos ismeretünk van Istenről). A katolikusok között némelyek szerint nem szükséges templomba menni, mert hiszen Istent mindenütt, otthon is imádhatjuk. Akik így beszélnek, gondolják meg: 1. hogy itt Krisztus Urunk a kenyér külső színe alatt istenségével és emberségével valósággal jelen van; 2. hogy a templomban inkább buzdulunk áhítatra, mint profán helyen; 3. hogy a megszentelt helyen elmondott imádságnak nagyobb ereje van; 4. vasár- és ünnepnapokon a templomba járást és szentmise-hallgatást az Egyház súlyos bűn terhe alatt parancsolja. Egyébiránt aki templomon kívül csakugyan sokat imádkozik, az csakhamar a templomba is el fog jönni. Minden templomot meg kell áldani, mielőtt benne misézhetnének; éppen így az oltárokat is.      Az Ószövetségben Isten parancsára már a szent sátort is föl kellett szentelnie Mózesnek (2 Móz 40,9), később 4 jeruzsálemi templomot Salamonnak (3 Kir 8). Midőn a zsidó templomot Antiochus királya bálványszobor felállításával megszentségtelenítette, ismét fölszentelték azt és azért ünneplik a zsidók évenkint a templomszentelés ünnepét.      A templom megáldására (benedictio) csak püspök jogosult; egyszerű pap a megáldást csak külön nyert püspöki engedéllyel végezheti. A nagyobb templomokat ünnepélyesebben is fölszentelik (consecratio).      A templomszentelés főbb szertartásai a következők: A püspök a főajtó előtt arcra borul és a Mindenszentek litániáját imádkozza. Azután háromszor körüljárja a templomot és a falakat szenteltvízzel meghinti. (A háromszoros körüljárás a Szentháromságra emlékeztet, akit e templomban imádni fognak). Valahányszor a püspök a templom főajtajához ér, mindannyiszor pásztorbotjával kopog az ajtón; legutoljára pásztorbotjával az ajtó küszöbén keresztet csinál (hogy a kereszt hatalmát jelezze, amelynek semmi sem állhat ellen), majd a templomba megy, ahol térdre borul és a Szentlelket hívja segítségül. Itt a hamuval keresztalakban behintett földön (mert csak bűnbánat és szenvedés vezet a mennyországba) görög és latin betűket ír (mert a földkerekség minden népe hivatalos az Egyházba), és szentelt vizet hintegetve háromszor körüljár a templomfalak hosszában, aztán pedig keresztalakban az egész templomon keresztül (a Szentháromságra és Krisztus Urunk keresztjére való tekintettel); majd tizenkét helyen kereszt alakban megkeni a falakat (a 12 apostolra való emlékeztetésül, akik számunkra a hitvallást hozták). A megkent helyeken 12 gyertya fog égni. Aztán az oltárszentelést végzi.      Ősrégi időktől fogva minden egyházközségben a templomszentelés évfordulóját, az úgynevezett templomszentelési ünnepet (templombúcsút) megünneplik. Ez az ünnep azonban ne az eszem-iszomnak és mulatásnak napja legyen, hanem Isten és a templom dicsőségének napja. Csak az üli meg helyesen, aki e napon a szentségekhez járul.      Ha egy templomban súlyos bűnt követnek el, például gyilkosságot, öngyilkosságot, vagy vérontást, avagy istentelen vagy erkölcstelen célokra használták és ez köztudomásúvá lett, akkor e cselekedetek által a templom elveszti fölszentelt jellegét (megszentségtelenítés). Az ilyen templomot be kell zárni és újból föl kell szentelni. Azon esetben is, ha a templom falait újjáépítik, vagy ha a kőfalak vakolatát nagyobbrészt levakarják, újból föl kell a templomot szentelni. Ha a templom csak megáldásban (benedictio) részesült, akkor a megszentségtelenítés után a lelkész (vagy ennek megbízásából más pap is) újra megáldhatja; ha ellenben ünnepélyesen föl volt szentelve (consecratio), akkor egyszerű áldozópap csak szükség esetén (például ha sürget a vasár- és ünnepnap közelsége) végezheti az új megáldást. Kivételesen templomon kívül is szabad szentmisét mondani, mint például háborús időkben, vagy ha a templom leégett, vagy nagy ünnepélyek alkalmával, mikor is a szentmisét szabad ég alatt mondják (az úgynevezett tábori mise); ehhez azonban külön püspöki engedély szükséges. Hajón szentmisét csak a pápa engedélyével lehet mondani. 15. A szentmisében szükséges ruhák és felszerelések Aki földi királyhoz megy kihallgatásra, tiszteletből ünnepi öltözetet vesz föl: éppen így a pap is, ha az oltárnál a legmagasabb Király előtt megjelenik. A pap külön öltözete az oltárnál azt is jelképezi, hogy ő ott nem saját hatalmából cselekszik, hanem mint Krisztus Urunk helyettese. Már az Ószövetség törvénye külön papi ruhákat irt elő az istentisztelet számára (2 Móz 28,4). A mai miseöltözet az apostolok korából származik. 1. A szentmisénél a pap a következő hat ruhadarabot használja: a vállkendőt, a miseinget, az övet, a karkötőt, a stólát és a miseruhát.      E ruhadarabok többnyire keleti eredetűek. A vállkendőt (humerale) keleten a nyak befödésére szokták használni. Ugyanazt a szolgálatot tette, mint még ma is a csuklya sok szerzetesrendben. A papok régebben a fej befödésére, tekintetük eltakarására használták, hogy a szentmise alatt könnyen el ne szórakozzanak. Ma rendesen csak a nyaknak és a vállaknak befödésére szolgál. – A miseing (alba) földig érő fehér vászonruha. Keleten szokásban volt ünnepélyes alkalmakkor fehér ruhát viselni. Ilyen ruhát kapott például a menyegzőre meghívott vendég a lakodalmasok termébe való belépéskor; ezt a »menyegzői ruhát« említi Krisztus Urunk a nagy lakomáról szóló példabeszédben (Mt 22,12). – Az öv (cingulus) az a zsinór, amellyel a miseinget megkötik, hogy a papot a járásban ne akadályozza. A keletieknél szokásban volt utazás alkalmával, valamint foglalkozás közben a hosszú ruhát, a tunikát övvel felkötni. Így talált a fiatalabb Tóbiás, midőn útitársat keresett, egy ifjút felövezve és útra készen (Tób 5,5). Azért mondta az Üdvözítő is: »Legyenek felövezve ágyékaitok« (Lk 12,35). Mivel az öv megszorítja a testet (=megfékezi az érzékiséget), a lelki tisztaság jelképezésére is alkalmas. Azért imádkozza a pap az öv felöltésénél: »Övezz körül, Uram, a tisztaság övével és oltsd ki bennem az érzékiség tüzét«. – A karkötő (manipulus) vagy izzadság-kendő kezdetben vászonkendő volt, amelyet a balkaron hordtak, és amellyel a pap az izzadtságot törölte le. – A stóla két széles szalag, amely a nyakról a mellen keresztül függ le és felül össze van varrva. A stóla a kötésnek és oldásnak hatalmát jelképezi, tehát általában a papi hatalom jele, azért hordja azt a pap minden hivatalos ténykedésénél. – A miseruha (casula) az az öltöny, amely a mellet és a hátat betakarja és körülbelül térdig ér; felül nyílása van a fej számára. Régebben a miseruha hosszú köpeny volt, amely minden oldalról el volt zárva és csak a fej számára volt nyílása; innen a neve: casula vagyis házacska. Mivel azonban a pap igen kényelmetlenül tudott benne mozogni, azért később két oldalt kivágásokat eszközöltek a karok számára. Így nyerte mai kivágott alakját.      A misén kívül a pap hivatalos ténykedései közben rendesen karinget (superpelliceum) visel, ünnepélyes alkalmakkor pedig ezenfölül még vecsernyés palástot (pluviale). Ha ünnepélyes alkalmakkor az áldozópapnak még más papok (szerpap és alszerpap) is segédkeznek (asszisztálnak), akkor ezeknek is van külön ruhájuk (a dalmatica). A szentmisénél használatos ruhák részben Krisztus Urunk szenvedésére emlékeztetnek, részben kötelességeire figyelmeztetik a papot.      A vállkendő ama kendőre emlékeztet, amellyel a katonák Krisztus Urunk arcát elfödték; a miseing arra a fehér gúnyruhára, amelyet Heródes az Üdvözítőre adatott; az öv a kötelekre, amelyekkel az Üdvözítőt megkötözték; a karkötő Veronika kendőjére, amelyben az Üdvözítő szent arcát megtörölte; a stóla azon kötelékre, melyet Krisztus Urunk elitéltetése után viselni volt kénytelen; a miseruha, melynek hátsó oldalán nagy kereszt van, Krisztus Urunk keresztjére. – A vállkendő a papot áhítatra (a szemek fékezésére), a miseing a szív tisztaságára, az öv önmegtartóztatásra (önuralomra) és az úti készségre (a halálra legyünk készen); a karkötő a kitartásra (»arcodnak verejtékével ..«) figyelmezteti; a stóla a pap nagy méltóságát, a miseruha pedig annak súlyos terhét (nehéz hivatásbeli kötelmeit) juttatja eszébe. 2. A szentmisénél használatos legfőbb felszerelések ezek: a kehely, a paténa, a misekönyv, az áldoztatókehely és a szentségtartó.      A kehely felső részének vagy egészen aranyból, vagy belül megaranyozott ezüstből kell lennie. Az első századokban kőből, üvegből, fából, ércből és agyagból is készültek kelyhek. – A paténa kis tányér, amely vagy egészen aranyból, vagy megaranyozott ezüstből készül; erre helyezik a szentmise egy részében az Úr szent testét. A: kelyhet és paténát a püspöknek kell megszentelnie (szent olajjal). – A misekönyv (Missale) tartalmazza a közös miseimádságokat (Canon), valamint az egyházi év mindegyik napjára megszabott külön miseimádságokat (Proprium). – Az áldoztatókehely (ciborium) fedővel ellátott nagyobb kehely, melyben a hívek áldozásához szükséges szentostyákat őrzik. – A szentségtartó (monstrancia vagy ostensorium) díszes sugarakkal ellátott, magasabb aranyozott edény, amelybe ünnepélyes szentségkitétel alkalmával helyezik a szentostyát felmutatás végett (ostendere és monstrare felmutatni). 3. Az Isten házának szép és sokszor költséges berendezése megfelel a mi hódolatunknak, amellyel a legfölségesebb Istennek adózni tartozunk.      Aki barátja látogatását várja, az lakását megtisztítja és fölékesíti. Éppígy díszítjük föl azt a helyet, ahol a mi Urunk látogatása alkalmával közöttünk tartózkodik. Isten megkívánja, hogy jelenlétének helyét tiszteletben tartsuk. »Legyetek tisztelettel az én szentélyem iránt. Én vagyok az Úr!« (3 Móz 26,2).      Egyszer egy ország feje meglátogatott egy várost, ahol díszlakomát rendeztek tiszteletére. Amikor a király a számára felkínált bort megdicsérte, a polgármester dicsekedve azt mondotta: »De ne gondolja, felség, hogy ez a mi legjobb borunk!« Erre a király sértve érezte magát és így szólott: »Tehát nem tartjátok méltónak a ti uralkodótokat arra, hogy a legjobb borotokból adjatok!« – és rögtön elhagyta a várost. Az uralkodó tehát sértésnek tekinti, ha silányabb dolgokat adnak neki ajándékba. Ugyanígy van Istennél, a legfőbb Királynál. Azért tett szemrehányást Malakiás próféta által a zsidó papoknak, hogy hibás (beteg, vak, sánta) bárányokat áldoznak Neki, és azt mondta: »Vidd el azt vezérednek, fog-e neki tetszeni vagy jó szemmel lát-e téged?« (Malak 1,8). – Úgy illik tehát, hogy Istennek és az ő tiszteletére a legszebbet válasszuk ki. Isten lebecsülése volna, ha Isten házai a gazdagok magánházai mögött maradnának. Rudigier Ferenc J., linzi püspök († 1884) egy papját körülvezette a dómban és megmutatta neki azt a helyet, ahol a legméltóságosabb Oltáriszentséget őrzik. A pap csak ámult a sok arany és ezüst díszítésen. Erre a püspök így szólt: »A mi Urunk számára semmi sem túlságosan sok.«      Vannak világfiak, akiknek legkisebb kifogásuk sincsen a drágán díszített tánctermek, fényes éttermek és pazar színházak és más hasonló helyiségek ellen, de mikor Isten házának szép berendezését látják, azonnal Júdás kifogásával élnek, amelyet Magdolna drága kenete ellen mondott: »Mire való ez a vesztegetés? Ezt a kenetet drágán lehetett volna eladni és a szegények között kiosztani« (Mt 26,9). Krisztus Urunk megfelelt erre: »Szegények mindenkor lesznek veletek, de én nem leszek mindig veletek« (Mt 26,11).      Igaz ugyan, hogy az újszülött isteni gyermek egy istállóval és jászollal is meg volt elégedve, de az is igaz, hogy ezeket csak szükségből fogadta el, »mert nem volt helye a szálláson« (Lk 2,1). Ellenben az utolsó vacsora számára, ahol az Oltáriszentséget kívánta elrendelni és apostolait pappá szentelte, az Üdvözítő maga méltó helyet, »nagy és fölterített termet« választott Sion-hegyén (Lk 22,12; ApCsel 1,13).      Éppígy az izraeliták a pusztában is kezdetben beérték a szétszedhető szent sátorral, a keresztények is kezdetben egyszerű földalatti folyosókban (katakombák) mutatták be a szent áldozatot, sőt ma is akadnak itt-ott szegényes fából készült szükségkápolnák. De mihelyt elmúlt a szükség állapota, méltó és szép istenházak épülnek. Így tettek a zsidók Salamon idejében, amikor a Moria hegyén márványból és aranyból pazar templomot építettek Istennek. Így tettek a keresztények is; amikor az üldözések kora véget ért és Nagy Konstantin császár vallásszabadságot adott nekik, mindenfelé szebbnél szebb templomok épültek. A mi korunk fatemplomai is eltűnnek, mihelyt a szükséges anyagi eszközök meglesznek egy méltó istenháza fölépítéséhez. Jól tudjuk, hogy nem embernek, hanem a fölséges Istennek készítünk méltó hajlékot.      A templom szépsége áhítatra is hangol bennünket. Katolikus templomaink szép berendezése nemcsak reánk, hanem a másvallásúakra is hatalmas benyomást gyakorol. Nagy Frigyes porosz királyról beszélik, hogy egy alkalommal, amikor katolikus nagymisén volt jelen, állítólag ezt mondotta: »Valóban, míg máshol a jó Istennel úgy bánnak, mint szolgájukkal, vagy mint magukhoz hasonlóval, a katolikusok úgy járnak el vele szemben, mint Istenükkel.« 16. A miseruhák színe A zsidóknál Isten rendeléséből többféle színű papi ruha volt szokásban (2 Móz 28,39). Főképpen fontos szerepet játszott a zsidó templomban a fehér, vörös és kék szín. A papok a pogányoknál vakító fehér ruhába öltözködtek. Az első keresztények, kik megkeresztelkedésük előtt részben pogányok, részben zsidók voltak, talán ezért kívántak az istentiszteletnél hasonló színeket. Azonfelül az Egyház előtt az isteni kinyilatkoztatásból az is ismeretes volt, hogy Isten mennyei szolgái fényesen vannak felöltözve, és hogy az Isten trónját hétszínű öv veszi körül (Jel 4). A küzdő Egyház a földön mindenben a mennyei győzedelmes Egyháznak hasonmása. Ezért vezették be a különböző ruhaszíneket. Ehhez járult még az a körülmény is, hogy a föld színe, mialatt az év folyamán a nap körül mozog, folyton változik. Az Egyház, amely oly szívesen csatlakozik szorosan a természethez (figyelemre méltó, mint függnek össze az egyházi év főünnepei a természettel), indíttatva érezte magát, hogy az istentiszteletben, mint az igazság napja körül való mozgásban, szintén különböző színeket öltsön fel. Végre az emberek mindenkor szerették különböző kedélyhangulatukat megfelelő színekkel jelképezni. Azért az Egyház, amely szívesen enged az emberi természet ártatlan kívánságainak, szívesen alkalmazkodott különböző színeivel az ünnepek váltakozó hangulatához. A miseöltözet színei a következők: fehér, vörös, zöld, violaszín, (hamuszín) és fekete. Az Egyház színsorozatát már a teremtés történetében is megtaláljuk: Első napon teremté Isten a világosságot (fehér) s elválasztotta azt a sötétségtől (fekete). A második napon teremtette a kék égboltozatot és elválasztotta a földtől a kékszínű vizeket; a harmadik napon teremtette a zöldszínű növényvilágot; a negyediken a tűzvörös égi világítókat. – A fehér szín a világosságnak színe, jelképe az örökkétartó örömöknek (a mennyei világosságnak), továbbá az ártatlanságnak vagyis a tisztaságnak. A vörös a tűznek és a vérnek a színe, tehát a szeretetnek és a vértanú halálnak jelképe. A zöld a tavasznak színe, tehát a remény jelképe. A kék az égboltozatnak és a víznek színe, azért a hittel vegyes töredelemnek (a megtisztulásnak) jelképe. A viola szín az alázatosság jelképe, mert az illatos ibolya (latinul viola) alázatosan elrejtőzve illatozik. A fekete az éjszakának színe, tehát jelképe a halálnak (mellyel az élet világa kialszik); egyszersmind a gyásznak is jelképe, mert a fekete szín lehangol, míg ellenben a fehér (napsugár) örömre derít.      a) A fehér szint az Úr ünnepein, továbbá Szűz Máriának, az angyaloknak és a szent hitvallóknak ünnepein használjuk. Krisztus Urunk ugyanis »a világ világossága« és ment a bűnnek szennyétől. – Az Isten Anyja szülte »a világ világosságát« és tiszta volt az eredeti és minden más bűntől. – Az angyalok az örökkétartó világosságban vannak és teljesen szentek; továbbá többnyire fehér ruhában jelentek meg. – A szent hitvallók már a földön tiszta lelkükkel s jócselekedeteikkel tündököltek az emberek előtt. – Keresztelő Szent Jánosnak (habár vértanú volt), születési ünnepén az Egyház fehér színt használ, mert ő már születése előtt szent volt (megtisztult az eredeti bűntől).      b) A vörös szint pünkösd hetében a szent vértanúk és a szent kereszt ünnepein használjuk. Ugyanis pünkösd ünnepén a Szentlélek az apostolokra tüzes nyelvek alakjában szállott alá, és szívükben felgyújtotta az isteni szeretet és felebaráti szeretet tűzét. – A szent vértanúk Krisztus Urunkért vérüket ontották s így Isten iránt a legnagyobb szeretetet tanúsították. »Nagyobb szeretete ugyanis senkinek sincs annál, ki az ő Istenéért áldozza fel életét«. – A szent kereszt ünnepein is vörös színt használunk, mert Krisztus Urunk a keresztfán vérét ontotta. Ugyanazért Jézus kínszenvedésének ünnepein is vörös színt használunk.      c) A zöld színt vízkereszt és pünkösd után következő közvasárnapokon és a közönséges hétköznapokon használjuk (amikor t. i. nem ünnepelünk valamely szentet, hanem magáról a hétköznapról mondjuk a szentmisét). – A vízkereszt után következő vasárnapokon ünnepli az Egyház Krisztus Urunknak tavaszát vagyis ifjúságát és nyilvános föllépését, aki a világot az üdvösség reményével töltötte el; A pünkösdöt követő vasárnapokon. az Egyház saját tavaszát és az Isten országa mustármagjának kivirágzását ünnepli.      d) A viola színt az ádventi időben, a nagyböjtben, valamint böjti napokon használjuk. – Az ádventi időszak az Üdvözítőre való bűnbánó várakozás időszaka, a nagyböjti időszak az Üdvözítő kínszenvedésének és a bűnbánatnak időszaka. – A gyónásnál, az utolsókenetnél és a keresztségnél (egészen a leöntésig) a pap szintén viola színt használ. Éppúgy könyörgő körmenetek alkalmával. Aprószentek ünnepén (december 28.) violaszín van előírva, ha az ünnep hétköznapra esik; de ha vasárnapra esik, fehér színt kell használni.      e) A fekete színt nagypénteken és a halottakért való istentiszteletnél használjuk. – A fekete miseruhákon gyakran fehér színű részeket is lehet találni; ez azt jelenti, hogy a tisztítótűzben szenvedő lelkek csakhamar a mennyország örömeit fogják élvezni. – Megkeresztelt, hétéves gyermekek temetésénél az Egyház fehér színt használ, mert a gyermekek ártatlanságban halnak meg, és azonnal az örök világosság honába jutnak. 2. Az egyházi színek az egyházi ünnepek értelmét állítják elénk, továbbá Istennek tetsző életre ösztönöznek bennünket.      A színek mintegy képekben beszélnek hozzánk az ünnepek értelméről. A karácsonyi ünnepkör színei így szólnak hozzánk: Az ádvent viola színe: A világ Megváltóját több ezer éven keresztül hívőleg és töredelmesen várták. A karácsony ünnepeinek fehérje: Ő az emberiség örömére született. A vízkereszt után következő vasárnapok zöldje: És ifjúságával, valamint nyilvános szereplésével az egész földet az üdvösség reményével töltötte be.      A húsvéti ünnepkör színei így szólnak: A nagyböjt kékje (viola): A Megváltónak, sokat kellett érettünk szenvednie. A nagypéntek feketéje: És a keresztfán meg kellett halnia. A húsvéti időnek és áldozócsütörtöknek fehérje: És úgy bemennie mennyei dicsőségébe.      A pünkösdi ünnepkör színei így szólnak hozzánk: A pünkösd vörös színe: A Megváltó elküldötte a szeretet Lelkét. A pünkösdöt követő vasárnapok zöldje: A Megváltó országának ekkor megkezdődött tavasza az Egyházat és az egész emberiséget reménnyel töltötte el.      Az egyházi színek egyszersmind eleven erkölcsi szónoklatok is. Valahányszor a fehér színt látod, mindig az életszentség után való törekvésre int az Egyház; ha a vörös szint látod, akkor Isten iránti szeretetre int; ha a zöldet látod, akkor arra int, hogy a mennyországot ne itt lent keresd, hanem helyezd bizalmadat a túlvilági életbe; a violaszín bűnbánatra int; a fekete halálodra emlékeztet, valamint arra, hogy imádkozzál elhalt hozzátartozóidért. Mily szép és épületes dolog, hogy az Egyház még a színek elrendezésével is buzdítani kívánja gyermekeit. 17. A misézés nyelve A római, katolikus Egyházban latin nyelven miséznek.      1. A latin nyelv azért illik a szentmiséhez, mert tiszteletreméltó és titokteljes nyelv, továbbá mert nincs változásnak alávetve.      A latin nyelv tiszteletreméltó eredeténél és régiségénél fogva, mert ez az a nyelv, amelyen a keresztények szájából Isten dicsőítése már az első századokban felhangzott. »Fölemelő és lelkesítő az a tudat, hogy a szentáldozatot ugyanazon a nyelven, sőt még ugyanazokkal a szavakkal is mutatjuk be, amint azt egykor a katakombák sötét mélyében az első keresztények bemutatták« (Gihr). – A latin nyelv titokteljes nyelv. Mint holt nyelvet a többség nem érti. Használatával a híveknek mintegy azt mondjuk; Itt az oltáron valami megfoghatatlan, titokteljes dolog történik. A kereszténység első századaiban az oltár a sanctustól egészen az áldozásig el volt függönyözve. Most ugyan ez már nem történik, azonban még most is mintegy lepel a hivő számára a titokzatos latin nyelv, amely reánk nézve a szent titkokat tiszteletre méltókká teszi. – Mivel a latin nyelv már nincs változásnak alávetve, szépen kifejezésre juttatja azt is, hogy az igaz Egyház tanítása nem változik.      Figyelemre méltó, hogy úgy a zsidók, mint a pogányok is istentiszteletük alkalmával oly nyelvet használtak, melyet a nép a közéletben már nem használt. Így a zsidóknál az istentisztelet nyelve az ó-héber, a pátriárkák régi nyelve volt. Krisztus Urunk és az apostolok is az ó-héber nyelvű istentiszteletben vettek részt. A görögök is, az egyesültek éppen úgy, mint a nem-egyesültek, istentiszteletük alkalmával az ó-görög nyelvet használják, nem pedig mai nemzeti nyelvüket, az új-görögöt. Az orosz egyházban is az ó-szláv az egyházi nyelv, amelyet a nép ma már nem használ. Az angol egyház szinten az ó-angol nyelvet használja. Csupán az egyesült románok használják az istentiszteletnél a Szentszék engedélyével az ő élő anyanyelvüket. 2. A misézés latin nyelve az Egyháznak hasznára van; hathatós eszköz az egység fenntartására és sok visszaélést akadályoz meg.      A latin nyelv egységes, vagyis az egész világon egy és ugyanaz. Ezzel az Egyház egységének fenntartására szolgál: összeköti az egész földkerekségen szétszórt egyházakat egymással és a római anyaegyházzal és így a föld különböző nyelvű népei között fennálló űrt részben betölti. »A latin egyházi nyelv a földnek minden népét és nemzetiségét Isten egységes családjává, Krisztus Urunk országává teszi. Az oltárt a mennyei Jeruzsálem képmásává teszi, ahol az összes angyalok és szentek egybehangzón zengik Isten dicséretét« (Gihr). Ha a latin nyelv nem volna az Egyháznak hivatalos nyelve, akkor alig volna lehetséges a püspökök közös tanácskozása az egyetemes zsinatokon, valamint az sem, hogy a legkülönfélébb országok hittudósai gondolataikat és nézeteiket kölcsönösen kicseréljék; mily nagy kár származnék ebből az Egyházra (Deh).      A Rómából származó latin nyelv emlékeztet bennünket a római egyházhoz való tartozandóságunkra: Ónkéntelenül is emlékünkbe juttatja, hogy a római anyaegyház küldötte egykor országunkba a hittérítőket, és terjesztette el nálunk is a katolikus hitet. Ez is egységre szolgáló intelem.      A latin nyelv sok visszaélést akadályoz meg. Holt nyelv és ennélfogva változásoknak nincs alávetve. Az egyes szavak értelme évszázadokon keresztül mindig ugyanaz marad. Ez az élő nyelveknél nem így van: az ilyeneknél sok szó az idők folyamán megváltoztatja jelentését (Pl. a régi magyar nyelvben a marha vagyont jelentett; trágyázni régen annyit jelentett, mint fűszerezni stb.). Ha tehát élő nyelv volna az istentisztelet nyelve, akkor idővel igen könnyen tévtanok csúszhatnának be. Másrészt gonosz emberek a szent szavakat és imádságokat az istentiszteleten kívül tiszteletlen tréfára és a szent dolgok kigúnyolására is felhasználhatnák. A latin nyelv mindennek útját állja.      Mindazonáltal távol van az egyháztól, hogy a híveket a vallási cselekmények jelentőségéről tudatlanságban hagyja, ugyanis a papoknak lelkére köti, hogy a szentmise és a többi szertartások értelmét úgy a gyermekeknek az iskolában, mint a felnőtteknek a szószékről megmagyarázzák. (Trienti Zsinat 22, 8). Különben nem okvetlenül szükséges, hogy a szentmise szertartásait mindenki egészen a részletekig ismerje. Ha a hallgatók némelyike nem is érti, az imádság vagy ének teljes szövegét, mégis tudja, hogy Isten dicsőítésére imádkozunk vagy énekelünk és ez elég az áhítat fölkeltésére (Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás). A tapasztalat tanúsága szerint a latin nyelv a hívek ájtatosságát nem hátráltatja, sőt. Katolikus templomaink a latin nyelv mellett is rendszerint zsúfoltak, míg a népnyelvet használó másvallásúak templomai sokszor konganak az ürességtől. 3. Mindazonáltal az Egyház az istentiszteletben nem hanyagolja el a népnyelvet sem.      A nép anyanyelvét ugyanis az Egyház nagyon gyakran használja; így a prédikációnál, a szentségek kiszolgáltatásánál, a gyónásban, a délutáni liturgiákon, a szentmise után mondandó imádságokban, stb. Hogy éppen a szentmisében a latin nyelvet alkalmazzuk, az onnan van, mert a szentmise, nem pedig a prédikáció vagy a néptanítás, az újszövetség szent áldozata. »Ezenkívül a szentmise bemutatása inkább cselekményekben, mint szavakban áll. A szentmisében előforduló cselekmények, mozdulatok és szertartások pedig már magukban véve is hangos és érthető nyelven beszélnek.« (Bellarmin Szent Róbert).      A latin nyelv használata főleg vegyes nemzetiségű vidékeken valóságos áldás, mert elejét veszi a nemzetiségi torzsalkodásoknak és érzékenykedéseknek, és ezzel megakadályozza, hogy a sovinizmus az Isten házába is könnyen betolakodhassék. Egyébként a latin szertartási nyelv ellen való gyűlölködés többnyire az Egyház ellenségeinek tulajdonsága, mert az egységes szertartási nyelvben az egész világon elterjedt katolikus Egyháznak hathatós egységesítő kötelekét látják. Ezért gyűlölik a papságot is annyira. 18. A miseénekek A szentmisében a következő éneklési módok szerepelnek.      1. Az úgynevezett Gregorián vagy Szent Gergely-féle ének vagy karének, amelyeket a nagymisében a pap is énekel. A Gregorián éneket halljuk például a nagymisében, midőn a pap a prefációt, vagy a Pater noster-t énekli, továbbá midőn a Glóriát vagy a Credot megkezdi. Ezt az éneket azért nevezzük Gergely-féle (gregorián) éneknek, mert főképpen Nagy Szent Gergely pápa († 604) tökéletesítette és terjesztette el. Chorális vagy karéneknek is nevezzük, mert a templom kórusáról (a szentélyből) éneklik. A karének tulajdonképpen éneklő beszéd; egyszerűségével, földöntúli komolyságával, szent nyugalmával és fejedelmi fönségével felülmúl minden más éneket. Minden szenvedélyes és kitörő változattól ment és nincs benne hatásra vadászás, azért teljesen elüt az utcán, zenecsarnokokban, a színházban vagy nyilvános mulatságokban szokásos énekektől. Ez az ének mintegy más, magasabb világnak nyelve, tisztán imádkozó ének. A chorális éneknél elsősorban a szövegre tekintünk (ezt az énekben tisztán kell kidomborítani), csupán másodsorban vesszük észre a szép, szerény dallamot. Soha sincs a vers a mérték és ütem béklyóihoz láncolva; éppen ezen függetlenségével hat az emberre oly elragadólag, mint valamely ékesszólás folyama a szívre. A karének változatlan ének, mert a latin egyházi nyelv módjára mindenkor és mindenütt ugyanaz marad. Azért legjobban megfelel vallásunk lényegének és tulajdonságainak, különösen egységének és egyetemességének. »Ez éneket az ájtatos keresztények szívesebben is hallgatják, mint bármely mást, mert a kedélyeket áhítatra és jámborságra hangolja« (XIV. Benedek). Ha érzékies emberek nem képesek gyönyörűséget találni benne, ez onnan van, mert »a test szerint való ember nem fogja fel azt, ami Isten Lelkéé« (1 Kor 2,14). Az ilyen ember hasonlít ahhoz a falhoz, amely a hanghullámot rosszul veri vissza. 2. A katolikus népének az, amelyet a sokaság a szentmise alatt a saját anyanyelvén énekel.      A templomi népéneket leginkább Németországban ápolták, főképpen a keresztes háborúk korában. Magvas tartalmú körmeneti, búcsújárási, Mária-énekek, stb. keletkeztek egyszerű, de fönséges dallamokkal.      Luther befolyása alatt az egyházi népének egészen megromlott. Luther ugyanis, mint már említettük, a templomi éneket saját tévtanának terjesztésére használta fel; folytonos éneklést hozott be (több katolikust énekelt át az ő vallására, mint amennyit átprédikált), és téves tanait az énekbe olvasztotta bele. »Ezen énekek szövege annyi bosszút és dacot tartalmazott, hogy némely énekes az éneklés alatt öklét legszívesebben ütésre szorította volna össze« (Döllinger). Az akkori katolikusok is hasonló módon jártak el, ők is behozták az egész mise alatti éneklést, és énekeikben vitézül megvédelmezték a megtámadott katolikus tanokat. Ily módon vallásos tartalom nélküli énekek keletkeztek. (Az énekben érzelemnek és meghatottságnak kell lennie, de nem szabad annak prédikációvá változnia. Ekkor jöttek szokásba az úgynevezett végigénekelt misék, amelyek az áhítat kárára egészen a mai napig megmaradtak. (A szentmisében tudniillik a népéneket csak mérsékelten szabad használni, hogy mindenki elmélyedhessen a szent titkok értelmébe, továbbá, hogy a csendes, szívbeli áhítat kárt ne szenvedjen.) A hitetlen jozefinista korszakban, vagyis a 18. század végén is sok miseének keletkezett csaknem világias, szöveggel és nagyon gyenge dallammal. Ilynemű miseénekek – sajnos – még ma is találhatók az énekes könyvekben. 3. Zenével, vagyis hangszerekkel (orgona, fúvózenekar, hegedű) kísért ének.      A hangszeres templomi zene is arra szolgál, hogy a lélek Istenhez könnyebben fölemelkedjék. »A hangokban való gyönyörködés folytán tudniillik a gyöngék kedélye inkább buzdul az áhítatra« (Szent Ágoston), és könnyebben emelkedik föl az érzékitől az érzékfölöttihez. Azonban a hangszeres zenének nem szabad a templomban önállóan szerepelnie, hanem csupán az ének szolgálatában és pedig egyedül az énekszöveg erősítésére. Az istentisztelet alkalmával ugyanis fődolog az egyszerű szöveg, az imádság vagy pedig az ünnepélyes szöveg, t. i. az ének, mert ez a szívnek tulajdonképpeni megnyilatkozása; a hangszerek hangja csupán mellékes dolog és nem szükséges. Sohasem szabad tehát előfordulnia, hogy a hangszereknek, például az orgonának hangja miatt ne legyen hallható az éneklés, vagy ne legyen kivehető a szavak értelme. Még kevésbé szabad, hogy a zene inkább a fülek gyönyörködtetésére szolgáljon, mint jámbor érzelmek fölkeltésére; akkor ugyanis nem segédeszköze volna az imádságnak, hanem ennek éppen megzavarója.      A, kereszténység első korszakában az istentisztelet alkalmával nem is volt zene; a keresztények imádságaikban nem akarták ama hangszereket megszólaltatni, amelyekkel a pogányok táncaik és bálványáldozataik alkalmából a legszégyenletesebb szenvedélyeket költötték fel. Csak a 8. században találjuk először az orgona használatát a templomokban; a 16. században, mikor művészetkedvelő fejedelmek udvaraikban nagy zenekarokat tartottak, a templomban már hegedűt, fuvolát, trombitát, stb. is találunk. A későbbi időben a világi zenekarok vezetői, rendesen az egyházi zenekarokat is vezették. Ezek – sajnos – Isten házában többnyire ugyanazt a zenét adták elő, amelyet a templomon kívül. Így történt, hogy hosszú időn keresztül a templomban világi zenedarabok voltak hallhatók, továbbá, hogy a zene előadása alkalmával a szöveg szentségével egyáltalán nem törődtek. Újabb időben sokan buzgólkodtak az egyházi ének és zene megjavításán. A templomi ének megjavítására a következő férfiak tettek igen sokat: Palaestrina, pápai zeneszerző a Vatikánban († 1594), aki méltóságteljes zeneműveket szerzett, amelyekben a szent szöveg tisztán kitűnt. Halhatatlanná tette nevét a »Missa Papae Marcelli« című művével. Hasonló irányban működött a Németalföldről származó kortársa, Orlando Lasso, a római lateráni templom karnagya. A zeneművészet fejedelmének nevezik; 800 világi mű mellett 1500 egyházi művet alkotott. Legkitűnőbb műve Dávid 7 bűnbánati zsoltára 5 hangra, amelyekben a bűnbánat és töredelem érzelmeit eddig utol nem ért módon szólaltatta meg. Ez a műve volt alapja az ő udvari karmesterré való meghívásának Münchenbe, ahol 1594-ben halt meg. Híresek még Gabrieli, a velencei Szent Márk-templom karmestere és Allegri, akinek 9 hangra és két karra készített Misereré-je (a nagyhétre) vált leghíresebbé. Ezek a régi mesterek nem a hangszeres zenét művelték, hanem a tiszta éneket, hangszerek kísérete nélkül.      A hangszeres zenének kiművelésében részt vettek: Bach zeneszerző Eisenachból († 1750); ez olyan vallásos zenedarabokat szerzett, amelyeket erkölcsi komolyság jellemez. A 18. század végén három férfiú rendkívül tökéletesítette a hangszeres zenét: Haydn Alsó-Ausztriából (aki 15 misét szerzett és 1809-ben Bécsben halt meg), Mozart Salzburgból, aki már gyermekkorában magára vonta a bámulatot zenei tehetségével: 18 éves koráig 8 misét szerzett, és 35 éves korában Bécsben halt meg; végül Beethoven a Rajna melletti Bonnból (aki 2 rendkívül hosszú misét szerzett, és 1827-ben Bécsben halt meg). Mindazonáltal az utóbb nevezett három férfiú templomi zeneművei sohasem tekinthetők mintaszerűeknek, mert bennük az egyházias szellem majdnem teljesen hiányzik. Műveikben kifejezésre jutnak ugyan az imádás érzelmei, egyébként azonban semmiben sem különböznek a világi zenedaraboktól. Ennek a három férfiúnak valamennyi műve magán viseli korának hitetlen bélyegét.      Legújabban (1903.) X. Pius pápa hangsúlyozta, hogy a templomi ének és zene valóban vallásos irányú legyen és ment minden világiasságtól. 19. Isten igéjének hallgatása A csodálatos kenyérszaporítás alkalmával az Üdvözítő a kenyeret tanítványai által osztotta ki (Mt 14,36). Ugyanígy osztatja ki még ma is a Megváltó a lélek kenyerét, az Isten igéjét tanítványai által a nép számára. A nép ezt a lelki kenyeret ingyen kapja (2 Kor 11,1).      1. Isten igéje a lélek tápláléka, mert éppen úgy életben tartja, erősíti és kielégíti lelkünket, mint a kenyér testünket. Isten igéje lelkünk tápláléka (Szent Ambrus, Aranyszájú Szent János, Nagy Szent Gergely). Krisztus Urunk maga mondja: »Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Isten szájából származik« (Mt 4,4). – Isten igéje lelkünket életben tartja, amennyiben értelmünket felvilágosítja, megmutatja az égbe vezető utat, és akaratunkat jóra ösztönözi. »Szövetnek lábaimnak a te igéd és világosság ösvényeimnek« (Zsolt 118,105). Isten igéje megmutatja nekünk a földi élet éjszakájában a mennybe vezető egyenes utat, éppen úgy, mint ahogy az égő lámpa megmutatja az éjszakai vándornak az utat. Isten igéje mutatja meg lelkünk szennyfoltjait is, éppen úgy, mint ahogy a tükörben látjuk meg arcunk foltjait (Szent Bernadin). Mivel Isten igéje világosítja meg elménket, azért szoktunk az evangélium éneklésénél gyertyát gyújtani. Azért mondta Szent Ágoston Szent Ambrusról, akinek szentbeszédeit Milánóban gyakran hallgatta: »E férfiú nyitotta meg szememet.«      Isten igéje megerősít minket, amennyiben akaratunkat jóra indítja. A görögök meséje szerint Orpheus oly csodálatosan kezelte a lantot, hogy annak édes hangjára a durva emberek szíve meglágyult, az állatok megszelídültek, sőt a halottak is életre támadtak. Íme Orpheus meséjét megvalósította Isten igéje, mert általa pogány népek, amelyek sokszor az állatoknál is vadabbak voltak, erkölcsösekké váltak és az örök haláltól megmenekültek. Hasonlóképpen egyes embereket is Isten igéje térített jobb útra. Így Szent Ágostont; továbbá Remete Szent Antalt, aki a templomban szent beszédet hallott Krisztus Urunknak a gazdag ifjúhoz intézett szavairól: »Menj, add el mindenedet« stb., ezért szent életre határozta el magát.      Isten igéje olyan, mint a kalapács, amely sziklákat repeszt (Jer 23,28). Áthatóbb minden kétélű kardnál (Zsid 4,12). Mint a villám és a mennydörgés, úgy rázza meg a szentbeszéd a hallgatók szívét (Szent Jeromos). A szentbeszéd az isteni fenyegetések mennydörgésével költi fel az embereket a lelki restség szendergéséből (Wen). Isten igéje elűzi a bűnöket. Eke, amely a lélek talaját felszántja és a bűn töviseit kitépi (Szent Jeromos). A szentbeszéd tűz, amely a bűn rozsdáját fölemészti, és Isten szeretetét meggyújtja (Szent Jeromos). Isten igéje elősegíti az erényben való előhaladást. Hasonlít az esőhöz is, amely az égből esik és a talajt áthatja; termékennyé teszi, hogy kenyeret teremjen élelmünkre (Iz 55,10).      Isten igéje továbbá kielégít bennünket, mert megszünteti a lélek éhségét és benső megelégedettséget szerez. Azért mondja Krisztus Urunk: »Aki énhozzám jön, nem éhezik« (Jn 6,35). Sőt Isten igéjének a testi táplálékkal szemben sok előnye van: a testi táplálék csak rövid időre elégit ki, Isten igéje örökre; a testi táplálék bőségesen élvezve undort okoz, Isten igéje nem. Aki Isten igéjével nem törődik, az abban a veszélyben forog, hogy lelke életét elveszti. Amint meg kell halnia annak, aki semmiféle testi ételt nem vesz magához, éppúgy az is elveszti lelki életét, aki nem hallgatja Isten igéjét, amely az ő lelkének eledele (Karthágói Szent Dénes). A földi életben az örökkévalóságba vezető nagy és veszélyes úton haladó vándorok vagyunk. Valamint az, aki a sötétben világosság nélkül vándorol, eltéved, úgy mi is a mennybe irányuló vándorlásunkban nem jutunk célhoz Isten igéjének világítása nélkül, amely megvilágosítja értelmünket és megmutatja végső célunkat is, az oda vezető utat (Szent Ágoston). Amint a napsugár nélkül minden kihalna, mert, a nap fénye és melege az élet alapfeltétele, éppúgy a lélek is elsenyvedne Isten igéje nélkül, mert Isten igéje a lélek napja (Szent Bernardin). 2. Azért minden keresztény, vagy gyakran hallgasson szentbeszédet, vagy olvasson vallásos könyvet és Isten igéjét vagy az olvasottakat alkalmazza magára és kövesse.      A plébánia-templomban minden vasár- és ünnepnapon szentbeszédet kell tartani (Trienti Zsinat 23, 1; 5, 2). Miután régente a szentbeszédet a szentmise alatt mondták (rendesen evangélium után), azért az, aki vasár- és ünnepnapokon a szentmisén jelen volt, egyidejűleg szentbeszédet is hallgatott. Azért nem kellett külön parancs a szentbeszéd hallgatására. Ez a kötelesség mindenkor magától értetődött.      A prédikálás Krisztus Urunknak (Lk 4,43) és az apostoloknak is (Mk16,20) fő foglalkozása volt. Isten igéjének hallgatása nagyobb erővel és hatással bír a vallásos könyvek olvasásánál, éppen úgy, mint a fellegekből alászálló meleg eső sokkal hasznosabb a növények megöntözésére, mint a hideg kútvíz.      Nagyon ajánlatos a bibliai történetek olvasása, valamint a szentek életének és más jámbor könyveknek (Krisztus követése Kempis Tamástól, Philothea Szalézi Szent Ferenctől stb.) olvasása is. A vallásos könyvek tükrök, amelyekben hibáinkat felismerjük és rájövünk arra; hogy minő erényekkel kellene magunkat felékesíteni (Scar.); térképek, amelyeken megtalálhatjuk a mennyországba vezető utat.      Tapasztalás szerint a jó könyvek olvasása sokat használ. Loyolai Szent Ignácot, a jezsuita rend alapítóját 1521-ben a szentek életének olvasása térítette meg; hasonlóképpen Kolumbinus Szent János, nemes származású Siena-i polgármestert. Amikor ez egyszer délben hazajött a városházáról, és az ebéd még nem volt készen, neje a szentek élettörténetét nyújtotta neki. János előbb a földhöz csapta a könyvet, de később fölvette és éppen a bűnbánó Egyiptomi Szent Mária életére nyitott. Ennek olvasása annyira megindította, hogy megtért és később szent életet élt; ő alapította a jezuáták rendjét. (Nevét onnan vette, mert Jézus Szent nevét gyakran kellett segitségű1 hívniuk († 1367). – Azonban az olvasásban nem kell sietni, továbbá nem kell sokat össze-vissza olvasni, különben semmi hasznunk sem lesz belőle; éppen úgy vagyunk ezzel is, mint az evéssel; ha az ételt meg nem rágva nyeljük le, vagy ha többet és mohón eszünk, mint amennyit meg tudunk emészteni, akkor az evés nem használ (Szent Hugó).      Isten igéjét magunkra kell alkalmazni. A testi táplálék is csak akkor használ, ha jól megrágjuk, és kellőleg megemésztjük; éppen így Isten igéje is csak akkor használ, ha kellőleg elmélkedünk róla. Ha a galamb a tojást, amelyet ki akar költeni, kihűlni engedi, akkor sohasem kel ki belőle a fiókgalamb; éppen így annak sem lesz haszna a hitszónoklatból, aki Isten igéjét szívében meg nem őrzi (Szent Ágoston).      Aki szép kertben sétálgat és ott virágillatban gyönyörködik, az távozásakor rendesen néhány virágszálat visz magával emlék gyanánt, így kell a vallási könyvek olvasása után is néhány jámbor gondolatot magunkkal vinni és a nap folyamán azokra gyakrabban visszaemlékezni. Sajnos, azonban sokan nem gondolnak a hallott vagy olvasott igazságokra. Ezek olyan gyermekhez hasonlítnak, »aki arcát a tükörben megnézi; de azután tova megy, és csakhamar ismét elfeledi, hogy milyen volt« (Jak 1,23); vagy pedig a vízhez hasonlítanak, mely a tűztől eltávolítva csakhamar ismét kihűl (Gran. Lajos). Ez onnan van, mert a földi gondok miatt nagyon elszórakoznak (»a mag az út szélére esik«); vagy, mert előítélettel vannak telve Isten igéje iránt (»a mag sziklás talajra esik«), vagy pedig, mert szívük nagyon is sok bűnös vággyal és szenvedéllyel van tele (»a mag tövisek közé esik«, a Magvetőről szóló példabeszéd szerint Lk 8. fej).      Némelyek szerint a szentbeszédből azért nincs semmi hasznuk, mert rossz emlékezőtehetségük van és a szentbeszédből semmit sem tudnak megjegyezni. Azonban ez nem úgy van. Ha szennyes kosárral vizet merítünk, akkor a víz keresztül folyik ugyan a kosáron, de a kosár lassankint megtisztul. Éppen így áll a dolog a rossz emlékezőtehetségű emberrel is. Sokat elfeled ugyan a szentbeszédből, azonban lelke mindinkább megtisztul a bűn szennyétől.      Hibás eljárás volna Isten igéjét magunk helyett másra alkalmazni, vagy farizeusok módjára a hitszónokot csak bírálgatás végett hallgatni, vagy Isten igéjét azért nem követni, mert azt a hitszónok állítólag maga sem követi. A szentbeszédet magunkra kell alkalmaznunk. Némelyek azonban a szentbeszéd meghallgatása után mindent az emberek között osztanak ki és maguknak semmit sem tartanak meg (Meh). Midőn egyszer Kapisztrán Szent János a játék és cifrálkodás szenvedélyéről prédikált, sok férfi a kártyát, kockát, stb., a nők pedig piperetárgyaikat hozták elő, és azokat a szent papnak szeme előtt a tűzbe dobták; ugyanez történt Páduai Szent Antalnak, Savonarolának és másoknak szentbeszédei után. Ez a szentbeszédeknek magunkra való alkalmazása!      Némely ember a farizeusok módjára a hitszónokot csak bírálgatás végett szokta meghallgatni. Az ilyenek fontolják meg a következőket: Krisztus Urunk, az Egyház apostolai és legnagyobb szentjei egészen egyszerűen beszéltek és pedig azért, hogy szavukat minden tanulatlan ember is megérthesse; nem akartak a hallgatóknak tetszésére vagy gyönyörködtetésére törekedni, hanem ideiglenes és örökkévaló hasznot akartak szerezni nekik. A hitszónoklatban nem a beszéd szépsége, hanem az igazság a fődolog. »Az igaz szavak nagyobb értékűek, mint az ékes szavak« (Szent Ágoston). Aki a legegyszerűbb pap hitszónoklatát nemes szándékkal hallgatja, annak mindenkor lesz belőle lelki haszna. Ketteler, mainzi püspök azt mondta magáról: »Még egyetlen szentbeszédet sem hallottam, amelyből hasznom nem lett volna.«      Mások azért nem akarják Isten igéjét követni, mert állítólag a szónok maga sem követi azt. Azok, akik a jót nem akarják előbb megtenni, míg a szónok maga nem teszi, ama balga emberekhez hasonlítanak, akik utazásukban a fából vagy kőből készült útjelzőhöz érkezve nem akarnak tovább menni, hanem azt várják, hogy az útjelző is velük menjen (Szent Ágoston). A hitszónok nem egyéb, mint kosár, amelyet az isteni Magvető a mennyei mag elvetése alkalmából használ. Ne tekintsd a kosár szegényes voltát, hanem a mag kitűnőségét és a Magvető fönségét vedd figyelembe (Szent Ágoston). A levélhordó külseje nagyon keveset számit, csak az irat, amelyet hoz, legyen örvendetes és értékes (Meh.). Így áll a dolog a szentbeszéddel is. 3. A szentbeszéd hallgatásában vagy a vallásos könyvek olvasásában szorgalmatos ember könnyen megtalálja az örök üdvösség útját.      Az Üdvözítő szerint: »Aki Istentől van, Isten igéjét hallgatja« (Jn 8,47); és ismét: »Boldogok, akik Isten igéjét hallgatják és megtartják azt« (Lk 11,28). Aki szívesen hallgatja az Istenről szóló beszédet, abban bizonyosan van Isten iránti szeretet, mert akit szeretünk, arról szívesen hallunk beszélni. Akiben pedig Isten szeretete van, az a kegyelem állapotában van. Ahogy az étvágy mutatja a testi egészséget, úgy a mennyei étel után való vágyakozás is a legbiztosabb jele a lélek egészségének, vagyis a kegyelemállapotnak. (Aranyszájú Szent János) Az ételtől való undorodás biztos jele a testi betegségnek, éppen úgy az Isten igéjével szemben való ellenszenv biztos jele a lélek betegségének (Szent Antonin). Gonosz emberek ezért kerülik a prédikációt. Amint a világosság a beteg szemnek, úgy Isten igéje is kellemetlen a gonosz embernek. A szentbeszéd haszna a Szentlélek felvilágosításától függ, amelyet a pap és a hallgatók nyernek. Azért szoktuk szentbeszéd előtt a Szentlelket segítségül hívni. »Nem a prédikáció, hanem Isten javítja meg az embereket« (Nissz. Did). A hitszónok csak ültet és öntöz, a termést azonban Isten adja (1 Kor 3,6). Ha egy vitorlás hajó mégoly fényes kiállítású is, szél nélkül nem lehet vele vitorlázni; így áll a dolog a hitszónoklattal; bármint duzzad a tanultságtól és az ékesszólástól, a Szentlélek ereje nélkül minden hiábavaló (Aranyszájú Szent János). A Szentlélekkel telt szónok angyal módjára lép föl és a legkeményebb szívet is megindítja (Avilai János). Egy magas állású katonatiszt, aki Franciaország leghíresebb szónokait kereste föl és hallgatta meg, egy alkalommal meghallgatta Vianney Szent Jánosnak, az igénytelen, de Istentől felvilágosított arsi plébánosnak († 1859) prédikációját. Mikor utána megkérdezték tőle, hogyan tetszett a prédikáció így felelt: »Máskor a szónok nem tetszett nekem, ma azonban én nem tetszettem önmagamnak.« Szalézi Szent Ferenc genfi püspök szónoklataival 72.000 protestánst térített meg; hasonlóképpen működtek Szent Domonkos, Páduai Szent Antal, Nepomuki Szent János és mások. Miért tudtak ezek ily nagy eredményt felmutatni? »A szép írás miatt nem a tollat, hanem az íróját dicsérjük; éppen úgy a szép prédikációért nem a szónokot, hanem a Szentlelket kell dicsérni« (Aquinói Szent Tamás).      Isten igéje azonban nem mindig rögtön hozza meg gyümölcsét; hasonló a vetőmaghoz, amely csak hosszabb idő múlva csirázik ki és hoz gyümölcsöt. Gyakran semmi termést sem hoz (az Üdvözítő szerint is a vetőmag háromnegyed része elpusztult), továbbá ha hoz is termést, a fenti példabeszéd szerint nem mindenütt hoz egyenlő termést: némelyeknél százszorosat, másoknál hatvanszorosat vagy harmincszorosat. Feltéve: 2015. november 4. FOLYTATÁS