A KEGYELEMESZKÖZÖK II. A SZENTSÉGEK Pünkösdkor a Szentlélek leszállását látható és hallható jelek kisérték; a tüzes nyelvek u. i. jelentették az apostolok megvilágosítását és nyelvadományát, a szélzúgás pedig az apostolok megerősítését. Egészen hasonló módon, vagyis látható és hallható jelek kíséretében akarta a Megváltó velünk is a kegyelmeket közölni. A kegyelmek közlésére u. i. oly dolgok és szavak alkalmazását rendelte, amelyek, világosan jelzik (jelképezik) a kegyelem közlését. Például az eredeti bűntől való megtisztulásra a vízzel való meghintést rendelte (a víz megtisztít), továbbá ugyanakkor oly szavak használását, amelyek a Szentháromság erejét jelentik. A Szentlélek felvilágosító és erősítő ajándékának közlésére a Szentlélekhez való imádságon kívül a kézrátétel (kézzel szoktunk osztogatni) rendelte, valamint az olajjal való megkenést (az olaj világosságot és meleget ad). A lelki élet fenntartására a kenyér, és bor külső színe alatt rendelte az Oltáriszentséget stb. – Ezeket a Krisztustól rendelt külső jeleket szentségeknek (sacramentum) nevezzük, vagyis szent és titokteljes dolgoknak, amelyeket az őskeresztény időkben a pogányok előtt gondosan eltitkoltak. 1. A szentségek Krisztus Urunktól rendelt látható jelek, amelyek által a Szentlélek kegyelmeit közli.      Minden szentségnél tehát 3 fő dolgot különböztetünk meg: 1. anyagot, amely a kegyelmet jelképezi, és amellyel a szentség kiszolgáltatásánál valamit teszünk (pl. a víz, amellyel a keresztelendőt leöntjük; az olaj, amellyel a bérmálandó homlokát megjelöljük); 2. szavakat, amelyeket a cselekvés alatt mondunk és 3. a kegyelemhatást, amelyet az illető szentség közöl. – A szentségek külső jelei (anyag és szavak) nem csupán jelentik és jelképezik a kegyelmet (ahogy pl. a feszület jelképezi a szenvedő Jézust), hanem azt létre is hozzák.      Vannak olyan jelek, amelyek jeleznek egy dolgot, de nem idézik elő. Így a füst jelzi a tűzet, de nem idézi elő. Ellenben a nap nemcsak jelzi, hanem elő is idézi a reggelt. A szentségek is nemcsak jelzik a kegyelmet, hanem annak előidéző, létrehozó okai is. A kegyelem eszközeinek is nevezhetjük őket; a kegyelmet pedig ezen eszközök eredményének. – Aki megütközik azon, hogy a lélekkel anyag: víz, olaj stb. közli a kegyelmeket, az gondolja meg, hogy az anyagból álló szem és fül is szellemi ismereteket közöl. Miért nem közölhetnék az érzékileg észrevehető jelek a lélek megvilágítását? – A szentségek külső jelei Krisztus Urunk emberségéhez hasonlítanak, a közlött kegyelmek pedig Krisztus Urunk embersége alá rejtett istenségéhez. Krisztus Urunk főképpen azért rendelt érzékileg észrevehető jeleket, hogy azok a velük egybekötött kegyelmet szemléltessék, és így az ember jobban megismerhesse azokat.      Mivel a víz a szennytől megtisztít és a tüzet kioltja, azért alkalmasan jelzi (ábrázolja) a keresztségnél lelkünk megtisztulását és a pokol tűzének kioltását. Mivel az olaj világit és erősít, azért a bérmálásnál lelkünknek felvilágosítását és megerősítését jelenti. Az ember tehát az érzékileg észrevehető jelekből könnyen megkülönbözteti a szentségek különböző hatását.      Krisztus Urunk kegyelmeinek és jótéteményeinek kiosztásakor földi életében is majdnem mindig különleges külső jeleket is használt, habár egy gondolata vagy szava is elegendő lett volna. A bélpoklosokat érintéssel gyógyította meg (Máté 8,3), a két vakot szemük megérintésével (Máté 9,29), apostolaira rálehelt, mikor feltámadása után azt mondá nekik: »Vegyétek a Szentlelket.« (Jn 20,22) stb.      Már az Ószövetségben külső jelek által osztogatta Isten jótéteményeit. Gondoljunk Mózes vesszejére, a rézkígyóra, Tóbiás szemének meggyógyítására a hal epéjével, a bélpoklos Námán meggyógyítására a Jordánban való hétszeri mosakodással stb.      Érzékileg észrevehető jeleket azért is rendelt Krisztus Urunk, hogy a kevély embert megalázza. Mivel az ember egykor kevélységében egyenlővé tette magát Istennel, azért most üdvének visszaszerzésénél a lehető legalacsonyabb rendű dolgoktól, vagyis az élettelen anyagtól is függnie kell. Az érzéki dolgok kedvéért veszítette el az ember üdvösségét, azért megfelelő, hogy az érzékiek útján kell most az érzékfölöttihez följutnia (Nagy Szent Gergely). Hasonló alapon kívánja Isten a képek és ereklyék tiszteletét.      Sőt az érzékileg észrevehető jelek az emberre nézve egyenesen szükségesek. Ha egészen szellemi lények volnánk, akkor a szellemi adományok közlésénél nem volna szükségünk érzéki jelekre; mivel azonban testből és lélekből állunk, azért van rájuk szükségünk (Aranyszájú Szent János). Mivel a bűnt a test és a lélek közösen követte el, azért mind a kettőnek közösen kell megtisztulnia (Szent Ambrus). Azonfelül, ha a kegyelmet nem külső jelek útján, hanem belső vágy alapján nyernők, akkor folytonos kétségben volnánk a kegyelem elnyeréséről. Így azonban biztosak vagyunk, hogy a szentségekben valóban részesültünk. A Krisztustól rendelt külső jeleken kívül az Egyház a szentségek kiszolgáltatásánál bizonyos szertartásokat hozott be, azért, hogy azok a kegyelmet még élénkebben szemléltessék, továbbá, hogy úgy a szentségek kiszolgáltatójának, mint felvevőjének áhítatát növeljék.      A különféle jelentőségteljes szertartások mintegy tükörben szemléltetik azt, ami a lélekben történik. Ezek a szent szertartások mintegy prédikálnak nekünk. »A szentségek szertartásai Isten jótéteményeit a hívek szívébe erősebben bevésik« (Római katekizmus). E szertartások növelik az áhítatot úgy a kiszolgáltatóban, mint a fölvevőben. Mintegy felruházzák a szentségeket. Ha a földi király királyi fényében, birodalma nagyjainak kíséretében jelenik meg, nagyobb tiszteletre gerjedünk, mintha csak magánéletében látnók. Hasonlóan áll a szentségekkel is (Deharbe). Azért a szentségeket sohasem szolgáltatják ki másként, mint e beszédes szertartásokkal felruházva és felékesítve. Miért ékesítette föl Isten az eget a csillagok millióival, a földet az élő és élettelen lények óriási sokaságával? Kétségkívül saját nagyobb dicsőségére. Hasonló okból ékesítette föl az Egyház is a szentségeket oly sok szép szertartással: Istennek nagyobb dicsőítésére. A szertartások egyszersmind előkészítenek minket a szentségek fölvételére; szívünk szántóföldjét megdolgozzák; hogy a kegyelem jó magva annál bővebb termést hozzon.      Az Egyháztól származó szertartások szükség esetén elhagyhatók: például a szükségből végzett keresztségnél vagy az utolsó kenet szertartásai életveszélyes hirtelen betegség esetén stb. Azt az egyházi könyvet, amely a szentségek kiosztásánál használatos szertartásokat (rítusokat) tartalmazza, Rituale-nak (Szertartási könyv) nevezzük. Mivel az idők folytán némely püspöki megyében különféle jelentőségteljes szertartások keletkeztek, amelyek a hívek megütközése nélkül alig hagyhatók el, azért a különböző egyházmegyék Ritualéi kissé különböznek egymástól. Valamennyi a Római Rituale (Rituale Romanum) nyomán készült (V. Pál pápa 1614. hagyta jóvá). 2. Krisztus Urunk hét szentséget rendelt, ezek: 1. a keresztség, 2. a bérmálás, 3. az Oltáriszentség, 4. a bűnbánat szentsége, 5. az utolsó kenet, 6. az egyházi rend, 7. a házasság.      A hét szentségről szóló tan olyan ősi, mint maga az Egyház. Még a katolikus Egyháztól a legrégibb időben elvált felekezetek is (nesztorianusok, monifiziták), továbbá a görög keletiek (»ortodoxok«) is megtartották a hét szentséget.      A Szentírás nem mondja ugyan, hogy Krisztus Urunk hét szentséget rendelt, de azt sem mondja, hogy kevesebbet vagy többet rendelt volna. Azért a szentségek számára nézve a hagyomány az irányadó, Figyelemre méltó, hogy éppen a hét szentség felel meg tökéletesen lelkünk szükségleteinek, amelyek testünk igényeihez hasonlók: A lelki életet a keresztség létrehozza (»újjászületés«), a bérmálás megerősíti, az Oltáriszentség táplálja; ha elveszítjük, a bűnbánat és az utolsó kenet szentsége visszaszerzi; az egyházi rend és a házasság pedig azt szétárasztja nemzedékről nemzedékre, fiakat és lelkiatyákat ad az Egyháznak. A hét szentségben Isten kegyelmét életünknek éppen ama pillanataiban nyerjük, amikor azokra a legnagyobb szükségünk van. Tehát először születésünk után; aztán a serdülőkorban, amikor Isten kegyéből könnyen kiesünk; a halál pillanatában és egy új életpálya kezdetén. Amint a tengeren itt-ott szigetek és kikötők vannak az utasok megpihenésére; amint az utakon itt-ott szállóhelyek vannak az utazók befogadására: éppen úgy vannak életünk vándorútján szentségek, hogy időről-időre megerősödjünk és felfrissüljünk (Aranyszájú Szent János). 3. Három szentséget t. i. a keresztséget, a bérmálást és az egyházi rendet az életben csak egyszer szabad fölvenni, mert ezek eltörölhetetlen jegyet nyomnak a lélekre (Trienti Zsinat).      Az eltörölhetetlen jegy a különösebb megszentesülésből és a Krisztus Urunkkal való bensőbb egyesülésből áll. A keresztség által Krisztus testvéreivé, a bérmálás által Krisztus felesküdött katonáivá, a papszentelés által pedig Krisztus munkatársaivá lesz az ember. A keresztségben közelebbi viszonyba lépünk az Atyaistennel (mint Isten fiai), a bérmálásban a Szentlélek Úristennel (mint a Szentlélek ajándékaival felszerelt harcos), a papszentelésben pedig a Fiúistennel, mint Krisztus helyettesei és küldöttei. E jegyről ismerik meg az angyalok a hozzájuk tartozókat és védik őket (Jeruzsálemi Szent Cyrill). E jegyek még halálos bűn esetében is a lélekben maradnak. Amint a vérrokonságot; ha egyszer megvan, sohasem lehet elveszíteni, éppúgy azt a jegyet sem, amelyet e három szentség nyom lelkünkre. Éppen azért ezt a három szentséget nem adják fel újra még akkor sem, ha valaki például a hittől elszakadván, ismét az Egyház kebelébe tér. A fiú akkor is fia marad atyjának, ha ellenségévé lett volna. A zászlójukhoz hűtlenekké lett katonákra sem volt szokás visszatérésük után új bélyeget nyomni, mivel a régi jegyről ismeretesek voltak (Szent Ágoston). E három szentség még a túlvilágon is fel lesz ismerhető; az üdvözülteknek nagyobb dicsőségére, az elkárhozottaknak pedig szégyenére fog szolgálni; az üdvözülteket e jegyek miatt a többiek magasztalják, az elkárhozottakat azonban az ördögök örökké gúnyolják és csúfolják. Csak abban az esetben lehet e három szentséget újból feladni, ha indokolt kétség forog fenn arra nézve, hogy valaki egyáltalán felvette-e vagy pedig érvényesen vette-e fel azokat. 4. Két szentségnek, a keresztségnek és bűnbánat szentségének az a fő feladata, hogy a megszentelő kegyelmet megszerezzék; a többi ötnek pedig, hogy a már megszerzett megszentelő kegyelmet növeljék.      A szentségek az evangéliumi irgalmas szamaritánus orvosságai a lelki egészség visszaszerzésére vagy fenntartására (Aranyszájú Szent János). A keresztséget és a bűnbánat szentségét holtak (= lelkileg holtak) szentségeinek nevezzük, mert azok számára valók, akik a halálos bűn folytán lelkileg halottak. A többi öt szentséget az élők (= lelkileg élők) szentségeinek nevezzük, mert a kegyelem állapotában levők, tehát a lelkileg élők számára valók. Ahogy reggel a nap első sugarai arra valók, hogy a sötétséget eloszlassák és a természetet mély álmából felköltsék, a következő sugarak pedig a már meglevő fényt és meleget gyarapítják; úgy van a holtak és élők szentségeivel is. A keresztség és a bűnbánat szentsége elűzi a bűn éjszakáját és meghozza a lélek számára a hit fényét, a remény és Istenszeretet melegét; a többi szentség pedig gyarapítja ezt a kegyelmi fényt és meleget.      Megtörténhetik, hogy a keresztség és a bűnbánattartás szentsége a megszentelő kegyelmet növeli. Ugyanis elnyerhető a Szentlélek a megszentelő kegyelem, a keresztség vagy a gyónás előtt szeretetből eredő bánat és őszinte javulási szándék által, mint pl. Cesareában Kornélius a pogány százados övéivel együtt már megkeresztelése előtt, Szent Péter prédikációja alatt betelt Szentlélekkel (ApCsel 10,44); vagy pedig, ha valaki anélkül gyónik, hogy halálos bűne volna. Minden szentségben azonkívül annak különös céljához képest különös kegyelmeket (= szentségi kegyelmet) is nyerünk.      Ilyenek például: a keresztség azt a kegyelmet eszközli, hogy az evangélium parancsai szerint éljünk; a bérmálás, hogy hitünket bátran megvalljuk; a szent áldozás, hogy a lelki életben növekedjünk; az utolsó kenet, hogy meggyógyuljunk; az egyházi rend és házasság, hogy állásunkat híven töltsük be.      A szentségek nagyon sok jóval árasztják el lelkünket, mégis az emberek sokasága kevésre becsülik azokat. Mily sokat teszünk a testi egészség ápolására vagy visszaszerzésére: szorgalmasan sétálunk, drága orvosságokat használunk, távoli fürdőkbe utazunk stb. A léleknek sokkal fontosabb egészségét oly könnyű volna fenntartani és sokan mégsem használják fel az erre rendelt eszközöket. Mily nagy könnyelműség és felelősség ez! 5. Hogy a felnőtt emberek a szentségek kegyelmeiben valóban részesüljenek, azok fölvételére kellőleg elő kell készülniük; és pedig a keresztségre és a bűnbánat szentségére komoly javulási szándékkal és bánattal; a többi öt szentségre pedig a halálos bűntől való megtisztulás által.      Aki tehát a keresztség vagy a bűnbánat szentségét komoly bánat és javulási szándék nélkül, illetve az élők szentségeit halálos bűn állapotában veszi föl, az a szentségtörés iszonyú vétkét követi el, és nem nyeri el a Szentlélek kegyelmeit mindaddig, amíg a kegyelmek akadályait el nem távolítja.      Azért előzte meg a kereszténység első korszakában a felnőtteknél a keresztség fölvételét több évi előkészületi idő (a hitújonci idő, katechumenátus), amelynek célja volt a pogányokat előbb tökéletesen megjavítani; azért követelt Szent Péter prédikációiban mindenekelőtt bűnbánatot és javulást és csak azután következett a keresztség (ApCsel 2,38; 3,19). Ma is megkívánja az Egyház, hogy a felnőttek keresztségük előtt bűneiket bánják meg. Az élők szentségei előtt pedig gyónást kell végeznünk.      Mily könnyelműen járnak el azok, akik csak megszokásból (mert pl. búcsút lehet nyerni stb.) gyónnak és komoly életjobbításra nem gondolnak. »A szentségek a velük helyesen élőknek üdvére válnak, a visszaélőknek pedig kárhozatára« (Szent Ágoston). A kiadós étel a betegnek nem egészségét, hanem halálát idézi elő. Aki megmérgezett edénnyel merít a gyógyforrásból, és úgy iszik, életét veszti. Csak a gyermekek keresztelésénél van kivétel. Az a szerencsétlen, aki szentségtörően járult valamely szentséghez, csak úgy nyerheti el a szentségek kegyelmeit, ha a kegyelem akadályait elhárította. Úgy van a szentségekkel, mint a nap sugaraival. A szobának elzárt zsaluin keresztül a nap sugarai sem világosságot, sem meleget nem idézhetnek elő, ezek csupán akkor hatolnak be, ha az akadályt elhárítottuk, vagyis a táblákat kinyitottuk. A méltatlanul fölvett szentségeket tehát a megjavulás után nem szükséges újra fölvenni; mert maguktól fölélednek. Kivétel az Oltáriszentség, mert ha ezt halálos bűnben vettük magunkhoz, úgy még akkor sem eszközöl kegyelmet, ha később a halálos bűnt eltávolítottuk.      Minél érdemesebben járulunk a szentségekhez, annál több kegyelmet nyerünk. Minél szárazabb a fa, annál jobban ég. Minél tisztább edénnyel merítünk a gyógyforrásból, annál egészségesebb lesz az ital. A szent dolgokkal szentül kell bánni! Az Egyház ezenfelül okvetlenül megköveteli, hogy aki a szentségeket fölveszi, annak meglegyen rá a képessége és a szándéka.      A testi táplálék élvezéséhez bizonyos szervek szükségesek; éppen úgy a szentségek lelki táplálékának elfogadásához is bizonyos kellékek szükségesek. Akinek nincs lába, az nem húzhat fel cipőt. Éppen úgy van itt is. Például a meg nem keresztelt egyén nem vehet föl a keresztség előtt más szentséget; aki semmiféle ételt nem bír magához venni, az nem mehet áldozni; a kis gyermek nem részesülhet a gyónás kegyelmében; egészséges nem veheti föl az utolsó kenetet; nő nem veheti fel az egyházi rendet stb. Akinek akarata ellenére adják föl a szentséget, az sem részesül hatásaiban. Az Egyház azért sohasem helyeselte, ha világi uralkodók alattvalóikat (mint pl. Nagy Károly a szászokat) egyenesen kényszerítették a keresztségre. Az Egyház mindenkor felvilágosítás és buzdítás útján akarja megnyerni az embereket, nem pedig kényszerítéssel. Azért teszi fel a keresztségnél a mai napig is ezt a kérdést: Akarsz-e megkeresztelkedni? Igaz ugyan, hogy a haldoklóknak az utolsó kenetet önkívületi állapotban is feladják, azonban joggal fölteszi, hogy az illetők óhajtották volna a szentségeket, ha tudták volna, milyen állapotba jutnak. Hasonló a föltevés a gyermekek keresztelésénél is. 6. Ha a szentségek kiszolgáltatója netalán méltatlan is volna, mégis részesülünk a szentségek kegyelmeiben (Trienti Zsinat).      A szentségek ereje Jézus Krisztus érdemeiből nem pedig a kiszolgáltatónak méltó voltától ered. »Nem áll az embernek hatalmában isteni erőt közölni« (Szent Ambrus). A szentségek már magukban véve szentek és nem azért válnak szentekké, mert jámborok adják fel azokat (Szent Ágoston). A pap gonosz élete nem gyöngíti meg a szentségek erejét (Aranyszájú Szent János). Isten a méltatlanok által is tud működni (Szent Ambrus). A kiszolgáltató csupán eszköze Jézus Krisztusnak (1 Kor 4,1). A bélpoklos éppen úgy képes ajtót nyitni, mint az egészséges, ha a kulcs nála van; éppen így áll a dolog a feloldozásnál, valamint a többi szentségeknél. A bíró is, noha esetleg gonoszabb a vádlottnál, mégis elítélheti őt bűnei miatt. A jó mag kicsirázik és termést hoz, még ha tisztátlan kézzel is szórja el a magvető (Szent Ágoston). Az arany éppen oly értékes a gonoszok kezében, mint a jámborok kezében. A, jó bor jó bor marad, akár üveg, akár ezüst pohárba tesszük. Éppen így áll a dolog a szentségek kiszolgáltatójával.      A donatistáknak nevezett tévtanítók (Szent Ágoston korában, a IV. és V. században) az ellenkezőt tanították. De ha a szentségeket csak a jók adhatnák fel, akkor örökké ismételgetni kellene azokat, mert sohasem lehetnénk egészen biztosak a kiszolgáltatónak méltó voltáról. Akkor üdvösségünk ügye nagyon bizonytalan alapon állana (Szent Bonaventura). Az Egyház megköveteli, hogy a szentségek kiszolgáltatója az előírt látható jeleket lényeges változtatás nélkül és mind a kettőt egyszerre alkalmazza, továbbá, hogy szándéka legyen azt tenni, amit az Egyház cselekszik.      Így például, ha valaki víz helyett borral keresztelne, akkor a látható jelt lényegesen megváltoztatná (a bor lényege szerint különbözik a víztől), tehát nem végezne érvényes keresztelést. Ha meleg vizet vagy pedig közönséges (nem szentelt) vizet használna, akkor a változás lényegtelen, tehát a keresztség érvényes volna. Aki a keresztelés előírt szavai helyett azt mondaná: »Jézus Krisztus nevében«, az a hallható jelt lényegesen megváltoztatná (a szavak értelme más), tehát nem végezne érvényes keresztelést. Ha csupán egyik vagy másik szót ejtené ki hibásan (mint pl. az idegen nyelvben járatlanok), akkor a keresztelés érvényes volna. Ha valaki a keresztelendőt először vízzel leöntené és azután mondaná el az előírt szavakat, akkor a keresztelés szintén érvénytelen volna. A szavakat és az előírt anyagot egyszerre kell alkalmazni. Az óra is csak akkor mutatja az időt, ha súlya rá van akasztva és ugyanakkor fel is van húzva. A darab selyem még nem ruha, a selymet először ki kell szabni, aztán összevarrni, hogy ruha legyen belőle. Éppen úgy a vízből csak akkor lesz keresztség, ha annak alkalmazásakor a meghatározott szavakat használjuk. Ez alól csak a bűnbánat és házasság szentsége kivétel. Feltéve: 2015. december 6. 1. A keresztség Már a régi pogány népek, pl. az egyiptomiak, görögök, rómaiak használták a vizet, hogy lelküket megtisztítsák és magukat Isten előtt kedvesekké tegyék. A régi rómaiaknál a fiúkat nyolc, a leányokat kilenc nap múlva születésük után az úgynevezett tisztulási vízben megmosták. A zsidóknál is szokásban voltak a szertartásos (rituális) mosakodások bizonyos beszennyeződések megszüntetésére (3 Móz 12-15. fej). A tíz parancs kihirdetése előtt a zsidóknak vízzel kellett megmosakodniuk (2 Móz 19,10). – Keresztelő Szent János a Jordán mentén a bűnbánó zsidókat szintén vízzel keresztelte meg, hogy ezzel szemléltesse a bűntől való megtisztulást, amelyet az igaz bűnbánat idéz elő. – De Keresztelő Szent János »keresztsége« csak jelképe a bűntől való tisztulásnak. Egészen más Jézus Krisztus keresztsége: ennek átalakító ereje van, mert megszabadít a bűntől és betölt a Szentlélekkel (Mt 3,11). A keresztséget Krisztus Urunk mennybemenetele előtt rendelte el.      A keresztséget Krisztus Urunk valószínűleg akkor emelte szentségi méltóságra, amikor ő maga a Jordánban megkeresztelkedett. Jézus azért keresztelkedett meg a Jordánban, hogy vizét megszentelje és annak megszentelő erőt adjon (Nazianzi Szent Gergely). Hogy Krisztus Urunk a keresztséget még Keresztelő Szent János életében rendelte, abból következtethető, hogy az Úr Jézus tanítványai már régebben kereszteltek, amiért Szent János tanítványai panaszt emeltek mesterüknél (Jn 3,26; 4,2). Mivel pedig a keresztség a többi szentségek ajtaja, valószínűleg a többi szentség előtt rendeltetett. – A három isteni személy Jézus Krisztus megkeresztelkedésénél egyszerre nyilatkozott meg annak jelzésére, hogy a keresztséget a három isteni személy nevében kell kiszolgáltatni. Az pedig, hogy Krisztus megkereszteltetésekor megnyílt az ég és az Atyaisten e szavakat mondta: »Ez az én szerelmes fiam...«, előre jelezte a keresztség nagyszerű kegyelmi hatását az ember lelkére. – Krisztus Urunk a keresztséget, mennybemenetele előtt rendelte, amikor apostolainak azt mondta: » Elmenvén, tanítsatok minden nemzeteket, megkeresztelvén őket az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek nevében« (Mt 28,19). 1. A keresztségnél ez történik: Az embert vízzel leöntik és ugyanakkor elmondják a Krisztus Jézustól rendelt szavakat; ezáltal az ember megszabadul az eredeti és minden egyéb bűnétől és büntetéstől; megszentelő kegyelmet nyer, Isten gyermekévé, a mennyország örökösévé és az Egyház tagjává lesz.      Megkeresztelésünknél hasonló dolog történik, mint Jézus Krisztus megkeresztelkedésénél: leöntenek vízzel és bizonyos szavakat mondanak (»Megkeresztellek téged az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek nevében«). Erre a Szentlélek reánk száll (habár nem látható alakban, nem galamb képében). Azért a Szentlélek templomává leszünk és elnyerjük a megszentelő kegyelmet. Az Atya Isten szintén kijelenti: »Ez az én szeretett fiam.., akiben nekem kedvem telik«, vagyis Isten fogadott gyermekeivé leszünk. Az ég megnyílik számunkra, vagyis a mennyország örököseivé leszünk. – Hogy a keresztség által megnyerjük a megszentelő kegyelmet, az abból következik, hogy általa minden bűntől megtisztulunk, amint Szent Péter az ő első pünkösdi prédikációjában mondja: »Tartsatok bűnbánatot és mindeniktek keresztelkedjék meg Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára: és megkapjátok a Szentlélek ajándékát« (ApCsel 2,38). – Keresztelésünk hasonlít a szíriai Námán meggyógyulásához (4 Kir 5,14); vízben fürdünk meg és megtisztulunk a bélpoklosságtól, t. i. lelkünk megtisztul az eredeti és személyes bűnöktől. A keresztség hasonlít az izraeliták átvonulásához a Jordánon (1 Kor 10,2); átmegyünk a keresztvízen és az Egyház ígéret földére jutunk, az Egyház tagjaivá leszünk. Mint az Egyház tagjai jogot nyerünk az Egyház összes kegyelemeszközére, részesülünk az Egyház imádságaiban, szentmiséiben és egyéb kegyelmeiben, azonban egyszersmind kötelesek vagyunk neki engedelmeskedni. – Aki kegyelemállapotban van, az egyszersmind Isten gyermeke és a mennyország örököse. A keresztség után teljes joggal imádkozhatjuk: »Mi atyánk, ki vagy a mennyekben.« (Azért a Miatyánkot régen a meg nem kereszteltekkel nem közölték). IX. Szent Lajos, Franciaország királya szokta volt mondani: »Többre becsülöm az udvari kápolnát, amelyben megkereszteltek, mint a rheimsi dómot, amelyben királlyá koronáztak; ugyanis az istengyermeki méltóság, melyet a keresztségben kaptam, többet ér minden királyi méltóságnál. A királyi méltóság a halállal megszűnik; de mint Isten gyermeke örök dicsőséget nyerek.« – A bűnöktől való megszabadulásról mondja Szent Pál: »Nincs tehát semmi kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak« (Róm 8,1), Szent Pál a keresztséget »az újjászületés fürdőjének«, »a Szentlélek eszközölte újjászületésnek« is nevezi, amelyben »megigazulván az ő malasztja által, a remény szerint örökösei leszünk az örök életnek« (Tit 3,5-7); továbbá szerinte: »Mi mindnyájan egy lélek által egy testté kereszteltettünk« (1 Kor 12,13). 2. A keresztség hatása hasonlít a víz hatásához: megtisztít a bűn szennyétől, eloltja számunkra a pokol és a tisztítóhely tüzét, új életet ad, lelkünk szomját csillapítja, erőt ad a parancsok megtartására, az örök élet számára érdemszerző cselekedetekre képesít és egy nagy közösség: az Egyház tagjaivá tesz.      A víz lemossa a szennyet, oltja a tüzet, föléleszti az ájultat, csillapítja a szomjúságot, megerősíti a testet, megtermékenyíti a földet és a víz segélyével lesz a búzából kenyér. Éppen ilyen hatása van a keresztségnek erkölcsi tekintetben. A víz tűzhöz érve, ennek erejét veszi magába; éppen úgy a keresztvíz a Szentlélek hatása folytán isteni erőt nyer. – Minden újszülött eredeti bűnnel születik; a felnőttek lelke ezenfölül személyes bűnnel is be van szennyezve. Mindezek a bűnök elenyésznek a keresztkútnál, mint a tűzszikra a világtenger habjai között (Nagy Szent Gergely). Azért mondta Szent Péter: »Mindenki keresztelkedjék meg Jézus Krisztus nevében bűneinek bocsánatára« (ApCsel 2,38). Azért keresztelés után sohasem adtak fel elégtételi cselekményeket. – Aki a keresztség után meghal, rögtön a mennyországba jut, tehát sem a pokolba, sem a tisztító helyre. Azért mondta Krisztus: »Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül« (Mt 16,16). – Mivel a megkeresztelt a Szentlelket és vele együtt megszentelő kegyelmet nyer, azért lelke új életre éled (t. i. isteni életre). A keresztség tehát a lélek újjászületése, míg a többi szentségek a léleknek táplálékai vagy orvosságai. A keresztséget újjászületésnek hívjuk, mivel vele új életet kezdünk (Damiáni Szent János). Mialatt az embert vízzel leöntik, azalatt lelkében átváltozik, új teremtmény lesz belőle t. i. az igaztalanból igaz válik (Nagy Szent Leó). A vízözön vize az élőket ölte meg, a keresztség vize a holtakat támasztja új életre.      Mivel a keresztények a keresztvízben nyerik meg lelkük életét, amint a hal is a vízben születik, azért a keresztények sírjára az első keresztények halat véstek. – A megkeresztelt a beléje költözött Szentlélektől valódi lelki békét nyer. Amint most boldogságot érzünk a jól végzett szent gyónás után, éppen úgy boldognak érezték magukat az első keresztények a keresztség után. Méltán mondjuk tehát, hogy a keresztség oltja a lélek szomjúságát.      A Szentlélek ezen felül a megkereszteltnek értelmét felvilágosítja és akaratát megerősíti. Mihelyt a keresztény-üldöző Sault megkeresztelték, a hályog azonnal leesett szeméről (ApCsel 9,18). Ez azt jelenti, hogy lelki vaksága megszűnt. Hasonló történik minden keresztelésnél. A keresztség meg is erősít, hogy a gonosz lélek kísértéseinek jobban ellenállhassunk. Amint a kígyó a vízben, úgy veszti el erejét az ördög a megkeresztelten (Szent Cyprián). – Mivel a Szentlélek a megkereszteltnek akaratát megerősíti, azért könnyebben vihet végbe jó cselekedeteket. – A keresztségben legbensőbben egyesülünk Jézus Krisztussal (Gal 3,27-38), mint a test a tagjai fejükkel (1 Kor 12,13). – Azonfelül tagjai leszünk annak a nagy testnek, melyet ugyanaz a titokzatos Jézus éltet: az Egyház nagy testének (1 Kor 6,15).      A keresztség egyesit ezzel a testtel (ApCsel 2,41). A megkeresztelt mintegy leválik a régi bűnös Ádámról és mint új ember Jézusba oltatik. Többé nem a testi Ádám ivadéka, hanem az Üdvözítőnek, a második Ádámnak utóda (Nagy Szent Leó). A keresztség Noé bárkájának ajtajához hasonlít, amennyiben azon keresztül lépünk az Egyházba. – Íme, mily nagy dolgot művel lelkünkben a keresztség! A keresztség kegyelme Isten valamennyi jótéteményei között a legkitűnőbb; legfölségesebb és legdrágább (Nazianzi Szent Gergely). Nem vágynál-e megkeresztelkedni, ha még nem volnál megkeresztelve? A keresztség hatásait annak szép szertartásai is jelképezik.      A keresztnév és a sekrestyéből a templomba való bevezetés jelenti az Egyházba és a »szentek közösségébe« való fölvételt. A kézföltétel és rálehelés jelképezi a Szentlélek közlését. A fej megkenése szent olajjal jelképezi a megkeresztelt királyi méltóságát; a fehér ruha a megszentelő kegyelmet, az égő gyertya a boldogság fényét, amelynek részesévé lesz a megkeresztelt. 3. A keresztség a legszükségesebb szentség, mert nélküle az örök üdvösséget el nem nyerhetjük. Azért mondja Krisztus Urunk: »Aki újonnan nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten országába« (Jn 3,5). Ez alól az Üdvözítő senkit sem vesz ki, még a gyermeket sem (Szent Ambrus). A keresztség a mennybe vivő szekér (Szent Vazul). Amint a víz föltétlenül szükséges a megélhetésre, éppen úgy a keresztség az örök életre.      Mivel a keresztség ilyen föltétlenül szükséges, azért könnyítette meg Isten annyira annak fölvételét. Csak víz szükséges hozzá, mely mindenütt könnyen található; már a gyermekeket is meg lehet keresztelni; szükség esetében mindenki keresztelhet; sőt még a vágykeresztség is elégséges, ha a vízkeresztség lehetetlen. – A keresztség nélkül elhalt gyermekek tehát nem nyerik el az üdvösséget.      Minden világra jött gyermek ugyanis eredeti bűnben van; nincsen tehát megszentelő kegyelem állapotában, amely nélkül pedig senki sem juthat a mennyországba. De nem juthatnak a pokolba sem, mivel nincs személyes bűnük« (Nazianzi Szent Gergely). Az ilyen gyermekek bizonyos természetes boldogságot élveznek, minden testi fájdalom és lelki szomorúság nélkül (Aquinói Szent Tamás, Szent Bonaventura); olyanféle örömük van, mint az embereknek, akiknek a földön igen jó dolguk van. Ez az öröm olyanformán viszonylik az üdvözültekéhez, mint a lámpa halvány pislogása a nap fényéhez. Óriási felelősséggel tartoznak tehát mindazon szülők, akik saját könnyelműségükből gyermekeiket keresztség nélkül hagyják. Az újszülött gyermek üdvössége eszerint nagyban függ az embereknek, főképpen a hozzátartozóknak szabad akaratától. 4. Azért a szülök gyermekeiket születésük után azonnal kereszteltessék meg, mert az újszülött gyermek folytonos életveszélyben van (Aqunói Szent Tamás).      A gyermekek keresztelése az apostoli kortól szokásban van. A zsidók kötelesek voltak a fiúgyermekeket születésük után a nyolcadik napon körülmetéltetni. Mivel a körülmetélés jelképezte a keresztséget, ebből lehet következtetni, hogy a szülőknek az Újszövetségben sem szabad a keresztséget halogatni. Az új egyházi törvénykönyv a szülők kötelességévé teszi, hogy újszülött gyermekeiket minél hamarabb kereszteltessék meg, a papok és gyóntatók pedig tartoznak a szülőket e súlyos kötelességükre figyelmeztetni.      Az 1858-as esztergomi zsinat még pontosabban előírja, hogy a gyermeket három napon belül meg kell kereszteltetni. E parancs elleni mulasztás súlyos bűn. Szent Alfonz azt tartja, hogy ha a szülők fontos ok nélkül tíz napon túl halasztják a keresztséget, akkor nem mentek a halálos bűntől. Mivel oly sok gyermek hal meg csecsemőkorában, azért méltán mondhatta Krisztus Urunk: »Engedjétek a kisdedeket hozzám jönni, mert ilyeneké a mennyeknek országa« (Mt 10,14). 5. Szükség esetén mindenki keresztelhet (IV. Lateráni Zsinat), és pedig bármely helyen, minden ünnepélyes szertartás nélkül.      A szükségbeli keresztséget többnyire a szülésznők végezik. Még a zsidó is érvényesen keresztelhet (I. Miklós ppápa). A téveshitűek keresztsége is érvényes, ha a keresztelés helyes formáját betartják (Trienti Zsinat). A szülők azonban ne maguk kereszteljenek; ha mások is vannak jelen. De ha végső szükség esetén a szülők maguk keresztelnék meg gyermeküket, e keresztelés érvényes volna. – Szükség esetén így kell keresztelni: A gyermek fejét leöntjük vízzel (a háromszori leöntés nem föltétlenül szükséges) és ugyanakkor elmondjuk a Jézus rendeléséből származó szavakat: »N.; (a gyermek keresztneve) megkeresztellek téged az Atyának és Fiúnak, és Szentléleknek nevében«. Ha a gyermek tovább él, akkor a többi szertartásokat a templomban pótoltatni kell. Ha kellő utánjárás után komoly kétely támad a gyermek keresztségének érvényességéről (a szükségbeli keresztséget többnyire zavaros körülmények között adják fel és azért ott könnyen előfordulhat valami hiba), akkor a pap a gyermeket föltételesen újra megkereszteli. A szükség esetén végzett keresztségnél is legyen keresztszülő, ha lehetséges. A keresztség rendes kiszolgáltatói a papok, szerpapok, akik is ünnepélyes szertartások közt a templomban keresztelnek.      Az Egyház első korszakában csak a püspököknek volt joguk keresztelni, a papnak csupán püspöki felhatalmazás folytán. Miután azonban az egyházmegyék nagyobbodtával a püspökök nem mehettek minden helyre keresztelni, a papok állásukkal együtt megnyerték a keresztelés jogát is. Természetesen ez a jog a hitközségben csak a helybeli lelkészt vagy annak helyettesét illeti. Az első századokban a keresztséget keresztelő kápolnákban (baptisterium) adták fel. Ezek víztartó medencével ellátott szűkebb kőépületek voltak többnyire a püspöki székesegyházak mellett, néhol a templom belsejébe építve. Amint 600 körül a gyermekek keresztelése általánosabb, a felnőttek keresztelése pedig mind ritkább lett, a keresztelő kápolna helyett a templomban keresztkutakat állítottak fel, vagyis a keresztvíz tartására szolgáló kőmedencéket. Ez a szokás ma is. – Magánházakban keresztelni régen szigorúan tiltva volt, csak fejedelmek és királyok gyermekeit keresztelték házi kápolnájukban. A keresztelési szertartásnak a magánházakban nincs is értelme. Olyan szent ténykedés, aminő a keresztség, csak szent helyhez illik. Uralkodó családok és trónörökösök tagjainál a keresztséget szabad magánkápolnáikban kiszolgáltatni. Egyéb esetekben – különleges szükség nélkül – csak püspöki engedéllyel szabad magánházakban keresztelni.      Felnőttek keresztségénél (7 éven felül) az Egyház más szertartást ír elő, mint a gyermekekénél: Ezeket előbb kellő oktatásban kell részesíteni, azután a püspöknél bejelenteni; Keresztségük lehetőleg nagyszombaton vagy pünkösd szombatján, lehetőleg a székesegyházban történjék; Keresztelésüknél úgy a keresztelő pap, mint ők maguk éhgyomorral legyenek; A keresztség után legyenek jelen szentmisén és áldozzanak meg. A püspök azonban kellő okból. megengedheti, hogy a gyermekkeresztségnél előírt szertartások szerint keresztelkedjenek ők is. 6. Ha a vízkeresztség lehetetlen, akkor pótolja akár a keresztelkedés vágya (vágykeresztség), akár a Krisztusért szenvedett vértanúhalál (vérkeresztség).      A Trienti Zsinat azt mondja: »Az evangélium kihirdetése után a megigazulás nem történhetik más módon, mint a keresztség vagy annak vágya által. II. Valentinian császár 392-ben Milanóba igyekezett, hogy magát megkereszteltesse; útközben azonban megölték; róla mondta Szent Ambrus milánói püspök: »Vágya tisztára mosta őt.« Az összes pátriárkák, próféták és ószövetségi szentek vágykeresztséggel voltak megkeresztelve; t. i. igen nagy volt szeretetük Isten iránt és ebből kifolyólag vágytak minden isteni parancsot (tehát a keresztséget is) teljesíteni. Isten a jószándékot tettnek számítja; ebben nyilvánul az isteni irgalom nagysága. »A vágykeresztség azonban nem törli el az összes ideiglenes büntetéseket« (Aquinói Szent Tamás).      A Krisztusért szenvedett vértanúhalált vérkeresztségnek hívjuk. Így keresztelkedtek meg a betlehemi kisdedek (Aprószentek); azért az Egyház szentek gyanánt ünnepli őket karácsony negyedik napján. Vérrel keresztelkedtek meg mindazok a vízzel meg nem keresztelt emberek, akiket akár keresztény hitük, akár valamely keresztény erény, vagy keresztény kötelesség gyakorlása miatt öltek meg; így Keresztelő Szent János, Szent Emerencia, akit megkeresztelkedése előtt Szent Ágnes sírjánál imádkozás közben gyilkoltak meg a pogányok. A keresztényüldözés századaiban gyakran megtörtént, hogy a pogányok behatoltak a katakombákba és a keresztényekkel együtt a hittanulókat (katechumeket) is meggyilkolták; ezek a hittanulók mind vérkeresztséggel vagyis saját vérükben keresztelkedtek meg.      Az Egyház sohasem imádkozott azokért, akik megkeresztelkedésük előtt Krisztusért vértanúhalált szenvedtek. Krisztus Urunk is azt mondta: »Aki életét elveszti érettem, megtalálja azt« (Mt 10,39). A vértanú számára a halál keresztségnek számít; mert ő valóban meghal Krisztussal, míg a vízben megkereszteltek csak jelképileg halnak meg vele (Szent Kelemen). 7. Az Egyház első korszakában ünnepélyesen kereszteltek a következő három napon: nagyszombaton, pünkösd szombatján, keleten pedig még a vízkeresztet megelőző napon (vigílián) is.      A húsvétot és pünkösdöt megelőző keresztelést éjjel végezték. Húsvétkor azért kereszteltek, mert a keresztség, mint lelki feltámadás ehhez az időhöz illik (Róm 6,4); pünkösdkor, mivel az első háromezer ember az első pünkösdkor keresztelkedett meg és mivel a keresztségnél a pünkösdkor leszállott Szentlelket nyerjük; vízkereszt előtt, mivel az Egyház e napon egyúttal Jézus megkeresztelésének (a Jordánban) emlékét is üli. E keresztelési napokon kívül is megkereszteltek némelyeket, pl. a súlyos betegeket, vagy akik a keresztény tanokban már jártasok voltak és így külön tanításra nem volt szükségük. – Ezért van ma is nagyszombaton és pünkösd szombatján keresztvízszentelés, Rómában a lateráni bazilikában pedig ünnepélyes keresztelés. Némely helyeken a vízkeresztet megelőző napon is van ünnepélyes keresztvízszentelés. A keresztvízszentelés nagy ünnepélvességgel megy végbe; gondoljunk a sok szép imára és énekre, az olaj-vegyítésre, a húsvéti gyertya bemártására, a rálehelésre, stb.      A kereszténység első korszakában a keresztséget a keresztény vallás igazságaiban való oktatás és előkészítés (az ú. n. hitújonci intézmény vagy katechumenatus) előzte meg.      Aki meg akart keresztelkedni, először a püspöknél jelentkezett tanúkkal. Ez több kérdést intézett hozzá, és ha szándékát őszintének találta, fölvette a hittanulók (hitújoncok) sorába, és pedig a következő szertartások kíséretében: Reá tette kezét (ez a Szentlélek kegyelmének a keresztségben való közlését jelentette); homlokát és mellét kereszttel jelölte (hogy a megfeszített Jézus hitét fogadja elméjébe és szívébe, vagyis higgye és aszerint éljen); a szájába szentelt sót tett (hogy a bűn romlottságától óvakodjék). Először a hitújoncok (hittanulók) első csoportjába vették fel. Mint ilyent rendszerint több évig is tanították, és pedig: az ó- és új-szövetségi bibliai történetekre, továbbá a Tízparancsolatra és a szeretet két főparancsára. A hittanulóknak a templomban külön helyük volt (a mostani előcsarnoknak megfelelő). Jelen lehettek a szentmise kezdetén és a prédikáción (»hitújoncok miséje«), felajánláskor azonban a templomból távozniuk kellett. A jelenlevőktől ugyanis a Hiszekegyet kérdezték ki, aki azt nem tudta, annak rögtön ki kellett menni.      A második év elmúltával az illető rendszerint másodosztályú hittanuló lett (keresztény-jelölt, vagyis a jelöltek lajstromába beírott). A másodosztályú hittanulók a 40 napi böjt alatt naponkint komoly prédikációt kaptak; kötelesek voltak böjtölni és a püspöknek bűneiket elmondani (de ez nem volt még szentség, csak önmegalázás; u. i. a keresztség előtt nem lehet szentséget felvenni). Ezenkívül különféle egyházi imákkal, áldásokkal és szentelésekkel készítették őket elő. Így pl. rájuk leheltek (jelenté a Szentlélek bekövetkező leszállását), exorcizálták őket (vagyis imádkoztak értük, hogy a gonosz szellem hagyja el őket), nyállal érintették fülüket és orrukat (hogy lelki érzékszerveik az isteni igazságok számára nyíljanak meg; v. ö. Márk 7,13), olajjal kenték meg mellüket és vállukat (hogy Krisztus fölkent bajnokaivá legyenek és a Szentlélek számukra megkönnyítse Krisztus igáját).      A keresztség előtt az utolsó héten, (tehát virágvasárnap vagy pünkösdöt megelőző vasárnap utáni napokon) közölték velük a kereszténységnek ama titkait, amelyeket az avatatlanok előtt gondosan titkoltak: a Szentháromság titkát, a Hiszekegyet és a Miatyánkot. Az összes elsorolt szertartások lényegükben (még a Hiszekegy és Miatyánk felmondása is közvetlenül a keresztség előtt) mai nap is fennmaradtak. A keresztény vallás igazságaiban való oktatást azonban ma a megkeresztelt gyermekek eszük használatának elérése után szüleiktől és az iskolában nyerik.      Közvetlenül a keresztség előtt a keresztelendő ünnepélyes fogadalmat tett, hogy Krisztus tanát hinni és követni fogja. Ez a keresztségi fogadalom vagy keresztségi szövetség Jézussal. Nyugat felé fordulva ellene mondott az ördögnek, az ördög minden cselekedeteinek és minden pompáinak, vagyis a bálványozásnak és minden pogány erkölcstelenségnek és világi hiúságoknak. Azután kelet felé fordulva megesküdött, hogy Krisztus tanát hinni és követni fogja. Ezt az ígéretet, amelyet a keresztelendők helyett a keresztszülők ma is le szoktak tenni, közönségesen keresztségi fogadalomnak hívták; de hívták keresztségi szövetségnek is és pedig azért, mert ugyanakkor az ígéret teljesítéséért Isten is ígér valamit, t. i. mostan kegyelmének segítségét, a halál után pedig az örök üdvösséget. A keresztségi fogadalom hasonlít a katona eskütételéhez, ugyanis a keresztségnél az ember Krisztus zászlója alá szegődve ígéri, hogy Isten ellenségei ellen harcolni fog. A keresztségi fogadalom hasonlít a házassági szövetséghez is, amelyet a jegyesek az oltárnál kötnek és egymásnak kölcsönösen hűséget és szeretetet ígérnek; a keresztségnél a lélek is hasonló szövetségre lép mennyei Vőlegényével.      A keresztség által tehát jogokat és kötelességeket vállalunk magunkra. – Megfelelő dolog, hogy a gyermekkorukban megkeresztelt emberek, miután eszük használatára jutottak, a keresztségi fogadást megújítsák, főképpen keresztségük évfordulóján, nevük napján, továbbá más szentségek (pl. az első szentáldozás) vétele előtt. Aranyszájú Szent Jánosnak szokása volt a keresztségi fogadalmat a kísértések idején is megújítani, ilyformán: »Ellene mondok az ördögnek és Krisztushoz ragaszkodom.« A keresztényüldözések idején a keresztségi fogadalmat az évnek meghatározott napján (Nazianzi Szent Gergely azt »ragyogó fényes nap«-nak nevezi) ünnepélyesen megújították, hogy hitükben megerősödjenek. Ilyen ünnepség a mai hitközönyös világban is igen jó volna.      Akik keresztségi fogadalmukat megszegik, azok az ítélet napján Krisztus Urunk ajkáról az evangéliumnak e rettentő szavait fogják hallani: »Álnok szolga, saját szavaidból (vagyis egykori ünnepélyes ígéretedből) ítéllek meg téged« (Szent Efraim). A keresztelés rendes módja régen a vízbemártás volt; néha meghintéssel vagy leöntéssel is kereszteltek.      A keresztelésnél a lemosás különböző módon történt. Eleinte ez volt a szokás: A pap és a keresztapa (vagy a nőkeresztelendőknél a keresztanya) kezénél fogva levezették a keresztelendőt a lépcsőkön és háromszor a vízbe mártották, mialatt a pap elmondta a Jézus Krisztustól rendelt szavakat. A háromszori víz alá merítés a Szentháromságra emlékeztet; az alámerítés és kilépés emlékeztet Jézus Krisztus sírba tételére, majd harmadik napon történt feltámadására; de jelenti egyszersmind, hogy a keresztelésnél a régi bűnös ember sírba szállt (vízbefúlt) és új támadt fel (Róm 6,3-11). Nagyobb tömegnek egyszerre való keresztelésénél a keresztelendőket meghintették vízzel. Valószínűleg így történt a 3000 ember megkeresztelése is az első pünkösd napján Jeruzsálemben. – A későbbi századokban a vízzel való háromszori leöntés jött kizárólag szokásba; ezt az első századokban csak szükség esetében használták. A keresztelésnél mindenki valamely szentnek nevét (keresztnév) vette föl!      A megkereszteltet valamely szentnek vagy pedig angyalnak különös oltalmába helyezték (védőszent), hogy őt példakép gyanánt kövesse. A védőszent tehát égi pártfogónk és példaképünk. Ami reánk nézve a földön a keresztszülő, az számunkra az égben a védőszentünk. Már Szokrates azt mondta: »A szülök gyermekeiknek erényes emberek nevét adják, hogy ezzel őket azok követésére buzdítsák, akiknek nevét viselik.« Nagy Sándor egyik hasonló nevű katonájához így szólott: »Vagy tedd le nevedet, vagy becsüld meg nevemet.« – Így szólhatnának sokszor a mi védőszentjeink is. A szent név adásával azt is jelezték, hogy a megkeresztelt Isten gyermekévé lett, a szentek egyességébe lépett és szintén szent életre hivatott.      Isten különös kegyosztásai alkalmával gyakran megváltoztatta az emberek nevét, így pl. Ábrámét Ábrahámra, Simonét Péterre, Saulét Pálra stb. – A keresztségnél az új név fölvétele azt jelenti, hogy a megkereszteltnek a régi (pogány) életet meg kell változtatnia és Krisztusban új emberré kell változnia. Az Egyház azt óhajtja, hogy a szülők gyermekeiknek keresztnévül csak valamelyik szent nevét válasszák, mert ez inkább ösztönzi őket keresztény életre. Sajnos, a szülők gyakran nevetséges, sőt megvetendő neveket választanak, pl. a pogány istenségeknek vagy pedig a kereszténység ellenségeinek neveit (Siegfried, Arthur, Árpád, Taksony nem szent nevek). Ilyen nevekre pap nem keresztelhet. Azért ilyen esetben egy szent nevét is hozzáadja a pogány névhez és mind a kettőt beírja az anyakönyvbe. Nem tilos azonban a gyermeknek olyan keresztények névét adni, akik a szentség hírében haltak meg. De nem megfelelő, hogy nőnek férfiszentek nevét adják és viszont. Úgyszintén nem megfelelő dolog, hogy valakinek feltűnően sok keresztnevet adjanak. … A katolikusok megülik nevük napját éspedig sokkal inkább, mint születésük napját.      A névnap, vagyis a védőszentnek minden évben visszatérő ünnepe a katolikus ember számára azért jelent örömünnepet, mert ez a nap keresztségére emlékezteti, a keresztség napja pedig a mennyország számára való születésének a napja. Mi, katolikusok nem örvendünk annyira testi születésünk napján, mert tudjuk, hogy mindnyájan az eredeti bűnnel terhelten jöttünk e világra. Csak a keresztségben való újjászületés révén lettünk Isten gyermekei és a mennyország örökösei, azért ezen a napon már van igazi keresztény örömre is okunk. Szellemesen mondja Szent Ágoston: »Születésem mit sem használt volna, ha újjászületésem nem vált volna üdvösségemre.«      Az ünnepélyes keresztelésnél a keresztelendő mellett egy, legföllebb két keresztszülő állott. A keresztszülők kezeskedtek róla, hogy a keresztelendő a keresztény hitet megőrzi és igazi keresztény életet fog élni. A keresztszülők odaállításánál az Egyház azoknak okos eljárását követi, akik pénzt kölcsönöznek, de kezest követelnek (Tertullián).      A gyermeknek nevelő dajkára van szükségük; éppen úgy a megkereszteltnek is szüksége van valakire, aki a keresztény hit igazságaiban fölnevelje (Aquinói Szent Tamás). A keresztszülőknek tehát gondoskodniuk kell keresztgyermekük keresztény neveléséről, főképp azon esetben, ha a szülők elhalnának, vagy gyermekük vallásos nevelését elhanyagolnák. A keresztszülőknek mindannyiszor be kell avatkozniuk, valahányszor a keresztgyermek érdeke kívánja. Tévedés azt vélni, hogy a keresztszülői tiszt holmi ajándékadásban merül ki. A keresztszülők keresztgyermekükkel lelki rokonságba lépnek. A keresztség hasonlít a testi születéshez (1 Pét 2,2): Az Egyház a keresztségben a megkereszteltnek lelki anyjává lesz, a keresztszülő pedig lelki atyjává. Azért nevezik a keresztszülőket komáknak (segédszülőnek). – A lelki rokonság egyszersmind házassági akadály. Éppen azért nem szabad kettőnél több keresztszülőt választani, hogy igen sokoldalú lelki rokonság ne keletkezzék (Trienti Zsinat). Azonban egy keresztszülőre okvetlen szükség van. Ha csak egy van, nem kell okvetlenül a keresztelendővel azonos neműnek lennie, de ha több keresztszülő van, akkor legyen egy keresztapa és egy keresztanya. A keresztszülőnek legalább tizennégy évesnek és katolikusnak kell lennie (nem katolikusokat csak mint keresztelési tanúkat lehet eltűrni). Továbbá legyen már megbérmálva és erényes életű (az Egyház ellenségei, továbbá, akik pusztán polgári házasságban élnek, nem lehetnek keresztszülők). Nem lehetnek keresztszülők a gyermek szülei, a szerzetesek rendi elöljáróik engedélye nélkül, mert ők a megkeresztelttel soha vagy csak ritkán érintkezhetnek. Papok is csak püspökük engedélyével lehetnek keresztszülők.      A keresztszülők a keresztelés alkalmával vagy személyesen, vagy legalább megbízottjuk által tartják vagy érintik a keresztelendőt. A keresztszülők teendője a keresztelésnél a következő: A keresztszülő jobb karján tartja a gyermeket és az előcsarnokban vagy a sekrestyében várakozik vele (a gyermek ugyanis még nem tartozik az Egyház közösségébe, azért nem szabad a templomba vinni). A pap előbb megkérdi a keresztszülőket, hogy mi lesz a gyermek neve és mit kíván az Egyháztól (felelet: »hitet és azáltal az örök életet«). A pap ezután elvégzi a hittanulók fölvételénél szokásos szertartásokat, majd a gyermeket a keresztszülők kezébe tett stólával a keresztszülőkkel együtt a templomba vezeti (az egyházi hatalom jelvényével az Egyházba fölveszi); bemenetel előtt a Miatyánkot és a Hiszekegyet imádkozzák. Ezután a keresztszülő a gyermek nevében leteszi a keresztségi fogadalmat (a három első kérdés mindegyikére azt mondja: »Ellene mondok«, a három utolsónak mindegyikére pedig: »Hiszek«). A legvégén a pap békességet kíván a megkereszteltnek, mire a keresztszülő feleli: »Amen«. – A keresztszülők ezután a keresztelést a kereszteltek anyakönyvébe íratják be. A kereszteltek anyakönyvébe később be kell jegyezni a bérmálás felvételét, a házasságkötést (a papszentelést vagy ünnepélyes szerzetesi fogadalomtételt is).      A keresztelés után következő három szép szertartás szemlélteti a megkeresztelt lelki méltóságát és kötelességeit.      A megkeresztelt fejét krizmával (balzsammal kevert olaj) kenik meg. Ez a megkenés arra emlékeztet, hogy a keresztség után a keresztény, Isten fölkentje lett (eltörölhetetlen jegy!). Egyszersmind emlékeztet a keresztények királyi méltóságára. Ugyanis a királyokat szokás olajjal megkenni (mint a mennyei Király fiának, kötelessége testi vágyain uralkodni: 1 Móz 4,7). Továbbá a megkereszteltet szelídségre (az olaj lágyít) és az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlására figyelmezteti. Végül jelenti a Szentlélek világosságát és erejét (az olaj világit és erősít). – Azután a keresztszülő kezébe fehér ruhát tesznek. Ezt a ruhát az első keresztények a templomban nyolc napig viselték, tehát a húsvét után következő vasárnapig (azért nevezzük azt »fehér vasárnap«-nak); ez a fehér ruha a keresztségben nyert lelki tisztaságra (keresztségi ártatlanságra), tehát a megszentelő kegyelem menyegzői ruhájára emlékeztet, hogy azt a megkeresztelt haláláig őrizze meg. Végül a pap az újonnan kereszteltnek (illetve a keresztszülőknek) kezébe égő gyertyát ad. Ez a Szentlélek Úristen felvilágosítására emlékeztet (Ef 5,8). A megkeresztelt most ahhoz az emberhez hasonlít, aki a mennybe vezető úton, a sötétben fáklyát kap kezébe. De egyszersmind jámbor élete példájával mások előtt is világoskodnia kell, ahogy az Úr Jézus mondta: »Úgy világoskodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiket és dicsőítsék Atyátokat, ki mennyekben vagyon« (Mt 5,16), tehát a jócselekedetek szükségességére figyelmeztet, mert Nagy Szent Gergely szava szerint »akkor hordunk égő lámpást kezünkben, ha jócselekedeteink által felebarátainknak a jó példa fényét nyújtjuk«. A hit ne legyen holt vagy hideg, hanem égő, vagyis jócselekedetektől eleven. E gyertya azt jelenti, hogy mostantól fogva nyitva áll a bemenet az örök világosságba. – Mindezek a szertartások egyszersmind megszentelik az embert és a Szentlélek méltó templomává avatják fel. A megkeresztelt felnőttet régen a keresztség után rendesen meg is bérmálták és megáldoztatták. Továbbá csak a keresztség után adtak neki kimerítő oktatást a keresztény vallás legszentebb titkairól: a szentmiséről, a szentségekről és az imádságról. Ezen oktatást a hittanulók a keresztség előtt nem is értették volna meg jól, mivel még hiányzott náluk a Szentlélek felvilágosítása (»belénk öntött« erények). Íme, mily nagy súlyt helyezett az Egyház a vallástanításra már a legrégibb időben is! 2. A bérmálás A bérmálás szó a firmare, confirmare = megerősíteni szóból ered. Azért a bérmálás = lelki megerősítés. Ezt a szentséget régen »befejezés«-nek is nevezték, mint a keresztség kiegészítését; továbbá »kézrátétel«-nek (ApCsel 8,17), vagy pedig »krizma szentség«-nek a benne előforduló külső szertartások miatt.      Krisztus Urunk mennybemenetele előtt megígérte apostolainak a Szentlelket. Az Ő eljövetele előtt az apostolok még nagyon félénkek voltak; az Olajfák hegyén elfutottak, zárt ajtók mögött tartózkodtak. De ettől a félénkségtől pünkösdkor megszabadultak, amikor a Szentlélek teljességét vették. Éppen úgy mi is részesülünk ugyan a Szentlélekben a keresztség alkalmával, de a Szentlélek teljességét csak a bérmálásban nyerjük el. – Pünkösdkor a Szentlélek látható és hallható jelek kíséretében, még pedig tüzes nyelvek alakjában és szélzúgás között szállott az apostolokra; hasonlóan történik a bérmálásnál. A látható jel a kézrátétel és a krizmával való megkenés, a hallható jel pedig a püspök imádsága. Pünkösdkor az apostolok a Szentlélek hét ajándékában, főképp az erősség ajándékában részesültek és rendkívüli kegyelmeket (pl. a nyelvek adományát) nyerték. Hasonlóképpen történik a bérmálásnál; csakhogy a rendkívüli kegyelmek látszólag megszűntek. Ami tehát pünkösd napja volt az apostolokra nézve, ugyanaz a mostani keresztényre nézve a bérmálás napja. 1. A bérmálásnál ez történik: A püspök kiterjeszti kezét a bérmálandók fölött, azután imádság és kézrátétel közben megkeni mindegyiknek homlokát szentelt krizmával; ezáltal a bérmálkozó a Szentlélek adományait, főképpen a hitben való erősség ajándékát nyeri.      Szertartásai: A püspök először az összes bérmálandók fölött kiterjeszti kezét (ez azt szemlélteti, hogy most felsőbbrendű erőt nyernek; ugyanis kézzel szoktunk osztogatni). Azután minden bérmálandóhoz megy (vagy a bérmálandó járul ő eléje) és jobb kezének négy ujját fejére teszi, mialatt jobb hüvelykujjával homlokát keresztalakban krizmával megkeni. Ezzel a megbérmáltnak értésére adja, hogy sohase szégyellje a Megfeszített hitét nyílt homlokkal megvallani. Közben ezt mondja: »Megjelöllek téged a kereszt jelével és megerősítlek az üdvösség krizmájával az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Amen«. Ezután a püspök a megbérmáltat gyöngéden arcul üti és ezt mondja: »Békesség veled«. Befejezésül az összes megbérmáltra áldást ad. A krizma balzsammal vegyített faolaj, amelyet csak püspök szentelhet meg; az olajszentelés nagycsütörtökön ünnepélyesen a székesegyházban történik. – Az arculütésnek többféle jelentősége van. Némelyek szerint figyelmeztetést jelent, hogy Krisztusért és a hitért szívesen kell szenvednünk, és a hitért való szenvedés nagy lelki békét okoz; azért mondja éppen az arculütés közben a püspök: Békesség veled. – Jelentheti a lovaggá ütést. Régebben a lovaggá avatás (vagy-ütés) alkalmával a felavatandók vállukon fegyverrel 3 ütést kaptak és arcul ütötték őket. Az ember, aki a keresztségben Krisztus katonájává szegődött, a bérmálás által magasabb rangot, tiszti vagy lovagi rangot kap Krisztus seregében. Már az apostolok bérmáltak, pl. Szamariában és Efezusban.      Szent Péter és Szent János apostolok a szamariabeli keresztényekre tették kezüket, és erre leszállott rájuk a Szentlélek (ApCsel 8,11-17). Éppen így tett Szent Pál Efezusban (ApCsel 19,5). Akkor a bérmálásnál egyszersmind a Szentlélek rendkívüli kegyelmeiben is részesültek, pl. a nyelvek és a jövendölések ajándékában (ApCsel 19,6). Továbbá a Szentlélek leszállása rendesen már a kézrátételkor észrevehető volt, úgy hogy az apostoloknak a krizma használására egyáltalán nem volt szükségük (Aquinói Szent Tamás). – Kezdetben csupán olajat használtak; csak a hatodik századtól kezdve találjuk a balzsam vegyítését az olajjal.      A legrégibb pápák és szentatyák is említést tesznek a bérmálás szentségéről. Így Orbán pápa (230 körül) azt mondja: »Valamennyi keresztény vegye a keresztség után a kézrátétellel a Szentlelket, hogy így tökéletesen kereszténnyé legyen.« Szent Cyprián karthágói püspök († 258) mondja: »A krizma szentsége éppen olyan szent, mint a keresztség.« Melchiades pápa (310-314) egy hispániai püspöknek arra a kérdésére, hogy melyik szentség nagyobb, a keresztség-e avagy a bérmálás, a következő választ adta: »Tudd meg, hogy a bérmálás éppúgy, mint a keresztség, nagy szentség.« Szent Ágoston szerint: »A nyelvadományok megszűntéből nem következik, hogy a Szentlelket nem nyerjük meg. A rendkívüli kegyelmek csak az Egyház kezdetén, és pedig a keresztény hit gyorsabb elterjedése végett voltak szükségesek.« A legrégebben elszakadt eretnekek (a nesztoriánusok, jakobiták) megtartották e szentséget; továbbá a görög-keleti egyház is, amely a krizmát olajból, kevés borból és 35 illatos növényből készíti (az olaj azonban mindig túlnyomó mennyiségben van). A Trienti Zsinat határozottan tanította, hogy a bérmálás valódi szentség, nem pedig puszta szertartás, amelyet régen a keresztséghez csatoltak, sem pusztán nyilvános hitvallás a hitközség előtt. 2. A bérmálás hatása hasonlít az olaj és balzsam hatásához; ugyanis megszelídít bennünket (azaz növeli szeretetünket Isten és felebarátaink iránt), értelmünket megvilágosítja, akaratunkat megerősíti, megóvja lelkünket a bűn romlásától és eltölti az erények jó illatával.      Az olaj, ha vele kemény tárgyakat bedörzsölünk, lágyít, a lámpában világit, végül erősít (a görögök vívás előtt olajjal kenték meg magukat). A balzsam megóv a rothadástól (pl. az egyiptomi múmiák) és jó illatú. Hozzá lehetne még tenni, hogy az olaj zsírfoltot hagy hátra, amelyet nehéz eltávolítani (a bérmálás eltörölhetetlen jegye !). – A bérmálás növeli szeretetünket Isten és felebarátaink iránt, vagyis más szóval: a bérmálásban a megszentelő kegyelem gyarapszik bennünk és a Szentlélek teljességét nyerjük, miért is a bérmálás a keresztség kiegészítése; a keresztség ugyan a Szentlélek: templomává avatja az embert és közli a Szentlelket, de a Szentlélek teljességét csak a bérmálásban nyerjük. A meg nem bérmáltak tehát hasonlók az ünnepélyesen fölszentelt templomhoz, amelyben még nem őrzik az Oltáriszentséget. A meg nem bérmált olyan, mint a ki nem fejlődött törpe ember (Szent Kelemen). A keresztség és bérmálás majdnem olyan egymáshoz hasonlítva, mint a papszentelés és a püspökszentelés. A keresztségben Krisztus katonái leszünk, de a bérmálásban nyerjük a vívó fegyvereket: Éppen azért a megbérmáltak a mennyben is nagyobb dicsőséget élveznek, mint azok, akik csupán csak meg vannak keresztelve (Aquinói Szent Tamás). Ez magyarázza meg, hogy a régibb időkben miért bérmálták meg már a csecsemőket is.      Az értelem megvilágítása abban áll, hogy jobban belátjuk a földi javak és élvezeteknek csekély értékét. Tehát a bérmálás csökkenti bennünk a világ szeretetét és növeli az Isten iránt való szeretetet. A bérmálás tehát összes gondolatainkat és vágyainkat az ég felé irányítja; a földi emberből mennyei válik, az érzékiből szellemi, tehát tökéletes keresztény.      A bérmálásban eloszlik félénkségünk és a hitben megerősödünk. Pünkösd előtt az apostolok bátortalan gyermekekhez hasonlítottak; pünkösd után azonban bátrak lettek, mint az oroszlánok. Éppen ilyen hatása van ma is a bérmálásnak. A megbérmált elmondhatja: »Mindent megtehetek az által, aki engem megerősít« (Fil 4,13). – Az akarat megerősítése miatt a megbérmált ember könnyebben ellenállhat a kísértésnek; tehát nem oly könnyen esik bűnbe. Ha azonban mégis halálos bűnbe esik, akkor nagy büntetésre számíthat, hasonlóan ahhoz a katonához, aki királyának hűséget esküdött, de aztán az ellenség táborához szegődött. – Minél erősebb az akarat, annál könnyebb erényeket szerezni. A bérmálás különösen elősegíti az alázatosságot, a szelídséget; amelyekre céloz az olaj és a balzsam; a balzsam, amely valamennyi folyadék aljára száll, jelenti az alázatosságot; a mindig felül úszó olaj pedig a szelídséget, amely által az ember minden földi kellemetlenségen fölül tud emelkedni (Szalézi Szent Ferenc).      A Szentírás az erényeket mindig jó illatnak nevezi (2 Kor 2), mert az erényes ember Isten előtt olyan kellemes, mint nekünk a jó illat. Némely szent épségben maradt holtteste nem minden ok nélkül áraszt jó illatot; ez az erények jó illata. 3. A bérmálkozás a serdülőkor kezdetén történjék, mert ebben a korban növekednek a kísértések, tehát leginkább szükséges az akarat erősítése.      A serdülőkorban különös kegyelmekre van szükségünk. Ugyanis abban a korban ébred a gyermek saját egyéni önállóságának és szabadságának tudatára, és azért ösztönszerűen le akar rázni magáról minden törvényt és korlátot. Ebben a korban lépnek fel legkövetelőzőbben az ösztönök, kezdődnek a hitbeli kételyek, amelyek a vallásos gondolkodást veszélyeztetik. A bérmálás által megkapjuk az akarat megerősítésére szükséges kegyelmeket, hogy értelmünket alázatosan alárendeljük Istennek. A latin Egyházban a bérmálás kiszolgáltatását az értelem használatának eléréséig, tehát körülbelül a 7. életévig halasztjuk; de halálos veszedelem esetén előbb is feladható. A legmegfelelőbb idő a bérmálás fölvételére a 8-12 éves kor. Ezt a kort azonban nem lehet pontosan betartani, mert az egyházmegyék nagy terjedelme miatt a püspökök csak több év multán látogathatják meg ismét az egyes hitközségeket, a püspöki város pedig sokszor távolabb fekszik, semhogy az egyházmegye összes gyermekeit oda lehetne vinni bérmálkozásra.      A bérmálkozást könnyelműségből elmulasztó keresztény hasonlít ahhoz a vándorhoz, akinek veszélyes utakon kell keresztülhatolnia, és mégis visszautasítja a neki felajánlott fegyvereket; oktalanságáért keservesen bűnhődhetik. Ha a bérmálás az üdvösségre nem is okvetlenül szükséges, azért Isten mégis szigorúan megbüntetné e szentség megvetését. A szentatyák bizonyos Novatianusról beszélik, hogy a bérmálást elhanyagolta, később tévtanító lett, ellenpápaként lépett fel (251-ben) és nyomorultan halt meg – a keresztények összes szerencsétlenségeit a bérmálás elhanyagolásának tulajdonították. – Az Egyház első századaiban a gyermekeik bérmáltatását elhanyagoló szülőkre három évi vezeklést róttak, amennyit csak súlyos bűnökért volt szokás feladni. Egyébként jó kereszténynek elégséges arra gondolnia, hogy Krisztus Urunk akarja, hogy mindnyájan beteljünk a Szentlélekkel (pl. Jn 7,37). 4. Bérmálkozás előtt járuljunk a szentgyónáshoz és lehetőleg a szentáldozáshoz is, mert a bérmálást csak a kegyelem állapotában szabad fölvenni (élők szentsége). A halálos bűnben bérmálkozó ahhoz az emberhez hasonlítana, aki szennyes edénybe drága folyadékot öntene. A kétségtelenül kegyelemállapotban levő ember gyónás nélkül is mehetne bérmálkozni. Azért az első századokban a csecsemőket aggodalom nélkül megbérmálták és ezt a szokást követik mai napig a görögök, valamint a spanyolok. Sok egyházmegyében kellő oktatás után már a szentáldozás előtt bocsátják a gyermekeket a bérmáláshoz, föltéve, hogy már legalább egyszer gyóntak és 8. életévüket betöltötték; és pedig azért, hogy ne nélkülözzék a bérmálás kegyelmét éppen azon időben, amelyben arra legnagyobb szükségük lesz. Azért Borromei Szent Károly, milánói érsek el is rendelte, hogy egyházmegyéjében a gyermekeket az első szentáldozás előtt bérmálják meg. Ezt a szokást XIII. Leó pápa is helyeselte a marseille-i püspökhöz intézett levelében (1897. július 22). Mivel ma a gyermekek korán járulnak a szentáldozáshoz, elég őket első szentáldozásuk után megbérmálni.      A bérmálandónak a hit dolgaiban jártasnak kell lennie, továbbá magábaszállás, imádság és böjtölés által jól elő kell készülnie a Szentlélek fogadására. Kövesse ebben a szent apostolok példáját, akik pünkösd előtt tíz napon át imádságban készültek a Szentlélek eljövetelére (ApCsel 1,14). Azért több zsinat elrendelte, hogy a bérmálandók a bérmálás előtt külön oktatásban részesüljenek, hét napon át legalább hét Miatyánkot és hét Üdvözlégyet imádkozzanak a Szentlélek hét ajándékáért és a bérmálást megelőző napon böjtöljenek. Azért a bérmálandó a lelkésztől bizonyítványt köteles kérni arról, hogy a bérmálkozásra kellőleg elkészült. Aki a bérmálkozásnál e bizonyítványt nem tudja felmutatni, azt nem fogják megbérmálni. 5. A bérmálást rendesen pünkösd táján szolgáltatja ki a püspök, aki néhány év leforgása alatt egész egyházmegyéjét beutazza.      Az első századokban a bérmálást rendesen húsvétkor és pünkösdkor adták fel: t. i. akkor a keresztség után az új keresztényeket mindjárt meg is bérmálták. Szent Jeromos szerint az ő korában (400 körül) a püspökök vidékre utaztak azok megbérmálására, akiket papok vagy diakónusok kereszteltek meg. Mostanában a bérmálás rendszerint hivatalos püspöki látogatással van összekötve. De a püspököknek szabad a bérmálást kevesebb ünnepélyességgel is feladni bárhol és bármely órában, pl. a betegeknek. Egyszerű pap csak pápai engedéllyel bérmálhat. Ilyen engedélyük főleg a misszionáriusoknak (hittérítőknek) van, mert ott a püspökök nem intézhetnek el mindent, és a megkereszteltek könnyen visszaesnének a bűnbe és pogányságba, ha a hitben minél előbb megerősítést nem nyernének. »Az építkezésnél minden munkát a napszámosok végeznek, a munkát azonban az építőmester fejezi be; éppen úgy a püspök tiszte feladni a bérmálást, amely az erkölcsi építkezést mintegy befejezi« (Aquinói Szent Tamás). A bérmálás iránti tisztelet is növekszik, ha azt a püspök adja fel. – A saját területtel rendelkező apátok és prépostok is bérmálhatnak, így pl. a pannonhalmi főapát, a jászói prépost. A bérmálandó a bérmálásnál valamely szent nevét, az u. n. bérma-nevet veszi föl.      Mikor a keresztség után a bérmálást azonnal feladták, akkor a bérmálásnál is a keresztnevet tartották meg. Mikor később a pogányságból megtérteknél szokásba jött, hogy régi pogány nevűket a keresztség után is megtartották, akkor a bérmálásnál megkívánta az Egyház, hogy egy szent nevét vegyék fel. Amint a katona a hadvezérre, úgy figyeljen a megbérmált, v. i. Krisztus harcosa az ő bérma-védőszentjére; az legyen mennyei példaképe és pártfogója.      A bérmálásnál a bérmálandó mellett lehetőleg legyen bérmaszülő. Igen régi szokás alapján kívánatos, hogy a bérmálásnál is szerepeljen bérmaszülő, mint a keresztségben, hacsak lehetséges. A vívót útbaigazításokkal és tanácsokkal kell támogatni; éppen úgy van ez a bérmálásnál is. Azért a bérmaszülő legyen támogatója bérma-gyermekének az élet nehéz helyzeteiben; a bérma-gyermek pedig jegyezze meg, hogy későbbi életében ne sokat bízzék önmagában, hanem mások útbaigazítását is hallgassa meg. A bérmaszülő törekedjék bérma-gyermekét az erény útjain vezérelni. – A bérmaszülő bérma-gyermekével lelki rokonságba lép; de ez a lelki rokonság nem jelent házassági akadályt, mint a keresztszülő lelki rokonsága. – A bérmaszülő legyen megbérmálva, továbbá legyen idősebb, erényes, bérma-gyermekével azonos nemű, és lehetőleg más, mint a keresztszülő. Az Egyház első századaiban, amikor a bérmálás a keresztséget azonnal követte, a keresztszülő volt egyszersmind a bérmaszülő is. – A bérmálásnál csak egy bérmaszülő lehet, és egy bérmaszülőnek lehetőleg egyszerre csak egy, legföljebb két bérma-gyermeke legyen. – Nagyon helytelen dolog volna a bérmálásnál gazdag bérmaszülőkre vadászni és nagy bérma-ajándékra pályázni. Aki a bérmálásnál földi ajándékokra törekszik, aligha részesül a Szentlélek égi adományaiban. A bérmálásnál kerülni kell az öltözésben a túlságos fényűzést és minden cifrálkodást.      A Szentlélek nem száll a hiú lélekbe. Isten ellenáll a kevélyeknek (1 Pét 5.5). Sokan a ruházatról és cifraságról való gondoskodás miatt elfelejtkeznek a fő dologról: a lélek felékesítéséről. – A bérmálásnál következőképpen viselkedjünk: Ma nincs előírva, hogy éhgyomorral kell bérmálkozni; ez sokakra nézve lehetetlen is volna. A ruházat legyen egyszerű, a homlok födetlen, mivel azt megkenik. Mindenki imakönyvet és bérma-jegyet hozzon magával, amelyet tartozik a püspöknek előmutatni. A felnőttek a bérmálkozásnál térdelnek, a gyermekek állanak. A bérmálandó háta mögött áll a bérmaszülő, aki jobb kezét a bérmálandó jobb vállára teszi. A bérmálandók vagy sorban (a nagy oltártól kezdve egészen a templom ajtajáig) felállanak, és pedig a szentlecke oldalán a fiúk, az evangélium oldalán a leányok, vagy egyenként járulnak a főoltárhoz a püspök elé, aki trónján ülve bérmálja meg őket. A püspök általános kézkiterjesztésénél már minden bérmálkozónak a templomban kell lennie; azért zárják be némely helyen azonnal a templomokat, hogy senkit ne bérmáljanak meg, aki az általános kézkiterjesztésen nem volt jelen.      Senki se távozzék a befejező ünnepélyes püspöki áldás előtt. Ez az áldás azonban nem tartozik a szentség lényegéhez. Egyik francia templomban a keletkezett lárma miatt a bérmálandók a püspöki áldás előtt távoztak. Kérdést tettek Rómában, vajon érvényes volt-e a bérmálás. A felelet így szólt: »Igen« (Congr. Ind. 1892. június 22.). Bérmálási lakmározásokkal és esztelen szórakozásokkal nem kell a Szentlelket kiűzni. »Ne szomorítsátok meg Isten Szentlelkét« (Ef 4,30). Korunkban azért is olyan gyönge sok kereszténynek a hite, mivel manapság a bérmálást kevésre becsülik! Feltéve: 2016. január 20.