Egyház, a Krisztus által alapított vallási társulat; az ő híveinek ugyanazon lelki fő alatt álló szervezett társasága. Az Egyház szószerint az „összehívottak”, „kiválogatottak társasága”; bizonyos fokig megfelel az ószövetségi zsinagóga fogalmának, amely szintén Isten népének szervezett egysége (Zsolt 25,5; 1 Mak 5,16; ApCsel 19,39 stb.). A Krisztus alapította vallásos társaságot maga Krisztus nevezte e néven (Mt 16,18; 18,17; v. Ö. 1 Tim 3,14-15 stb.), bár ugyanannak jelzésére többször használja a „mennyek országa” vagy „Isten országa” kifejezést is (Mt-nál pl. 32 esetben). Szólnunk kell itt 1) arról, vajon Krisztus csakugyan alapított-e Egyházat, s mily értelemben; 2) mennyi időre alapította Egyházát; 3) mily szervezetet (alkotmányt) adott neki; 4) mily biztosítékot adott Egyházának az ő tanainak tévedésmentes hirdetésére; 5) melyek az Egyház előjelei az Ószövetségben; 6) melyek a Krisztus Egyházának ismertetőjegyei, vagyis melyik az igazi Egyház; 7) azonos-e a mai katolikus Egyház az ősegyházzal.      Végül szólnunk kell 8) a történelem tanúságáról a katolikus Egyház mellett. 1. Az Egyház Krisztus alapítása. Hogy a kereszténység s az Egyház valamiképp Krisztus művének eredménye, senkitől kétségbe nem vont történelmi tény. Az egész őskeresztény irodalom, de a pogány (Tacitus, Suetonius, az ifjabb Plinius, Dio Cassius, a szír Mara), valamint zsidó (Josephus Flavius) irodalmi emlékek is Krisztusra vezetik vissza a kereszténységet. Maga a keresztény (christianus) elnevezés, mely az apostolok korában Antiochiában eredt, Krisztus vallásának tünteti fel a kereszténységet. Az evangéliumok történeti jellege kétségtelenné teszi azt is, hogy a kereszténységnek Jézus Krisztus nemcsak Istene és központja, hanem közvetlen alapítója is. A kérdésre, vajon Krisztus egyházat akart-e alapítani, vagy pedig csak tanokat hirdetett, melyeknek követői önként, a maguk akaratából s a fejlődés folyományaként alakultak vallási társulattá, vagyis egyházzá, ez utóbbi tagadó értelemben csak a legújabb korban feleltek az ú. n. liberális protestánsok (Harnack, Hatch, Hoeffding, Ménégoz, Sabatier) és az őket követő ú. n. katolikus modernisták (Loisy, Tyrrell stb.), akiket az Egyház ki is zárt kebeléből. Az ő nézetük szerint az evangéliumokban sokszor említett „mennyek országa” Krisztus szándékaiban nem volt szociális testület jellegű, azaz nem volt katolikus értelemben vett egyház, hanem azoknak szervezetlen csoportja, akik hittek Krisztusban, szerették Istent és várták a világ végét: a jók, a szentek, a Krisztus-rajongók csoportja, de minden külső, szociális kötelék, minden jogi és szervezeti kapcsolat nélkül. E csoport nem volt igazi társaság (societas), nem voltak tekintélyszerű vezetői. Utóbb aztán ebben a csoportban egyesek koruk, buzgóságuk, tehetségük vagy tevékenységük révén kimagaslottak, s lassan ezek vették kezükbe a vezetést a többiek fölött; ezekből lettek idők folytán a püspökök, a római püspökből pedig az immár így lassankint jogi formák szerint megszervezett egész Egyháznak a feje.      A liberális iskola e konstrukcióival szemben, melyeket az önkény s a szabad képzelgés jellemez, a régi, ú. n. ortodox: alapon álló protestánsok elismerik ugyan, hogy Krisztus maga egyházat, valaminemű szervezett közületet s vallási társaságot alapított, de azt vallják, hogy Krisztus nem rendelt egyházi elöljárókat, hanem az Egyház igazgatására a hatalmat magukra a hívekre hagyta, akik aztán hatalmukat delegálták az ú. n. presbiterekre (így a kálvinisták) vagy a püspökökre, illetve világi fejedelmekre (így a lutheránusok és az anglikánok).      A katolikus felfogáshoz legközelebb állanak a keletiek s az anglikánok közül a pusey-isták, akik elfogadják, hogy Krisztus alapította az Egyházat s benne a hatalmat az apostoloknak, illetve utódaiknak, a püspököknek adta; tagadják azonban, hogy Krisztus Péternek, illetve a római pápának egész Egyháza felett felsőbbséget adott. Hogy Krisztus valóságos, elöljárókkal bíró, vallásos társaságot alapított, hogy tehát az Egyház mint társaság nem a hívektől, hanem magától Krisztustól kapta lényeges alkotmányát, történelmileg a Szentírásból s az evangéliumban lefektetett krisztusi intézkedések fogalmi elemzéséből bizonyos. Itt mindenekelőtt a vallásos társaság fogalma tisztázandó. Társaságon a közös vezetés, tehát közös elöljáróság alatt azonos célra törekvő emberek szervezett sokaságát értjük. A közös cél még nem elég a társaság fogalmához, különben „társaság” volna pl. a világszerte zenét tanulók tömege, akik egymásról nem is tudnak. Igazi „társaság” csak ott van, ahol a „sokaság” a közös célt közös akarattal, közös vezetés mellett munkálja. Már pedig az evangéliumok szerint Krisztus nemcsak a legmagasztosabb célt (az üdvösséget) tűzte ki az emberek elé; nemcsak a célravezető eszközöket jelölte meg, hanem a közös célra törekvőket kétségtelenül közös vezetés, közös elöljárók alá is rendelte. Nem tekintette a híveket szervezetlen csoportnak, hanem egybetartozó „nyájnak” nevezte őket, önmagát pedig azok „pásztorának” (Jn 10,11-16); akarta, hogy ez a nyáj mindig nagyobb legyen és a világ végezetéig fennmaradjon (Mt 13,31-33; 24,14) s azért földi utódjául, az egész nyáj főpásztorául Péter apostolt tette meg; ezenkívül a többi apostolnak is adott Szent Péter fönnhatósága alatt kormányzói és tanítói hatalmat s rájuk bízta az üdvösség elnyerésére szükséges kegyelemeszközök szolgáltatását. Ugyanakkor a híveket arra kötelezte, hogy az apostolok tanításának higgyenek s nekik engedelmeskedjenek (Mk 16,16; Lk 10,16). Ezzel megdől az a liberális-protestáns nézet, mely szerint az őskereszténység nem alkotott volna szerves egyházat, nem állt volna egyházi elöljárók alatt. Nemcsak az evangéliumok, hanem az apostoli levelek is sűrűn említik az egyházi elöljárókat, mint akiknek Istentől nyert joguk s kötelességük a híveket az üdvösség útjain vezetni s tanítani (ApCsel 20,28; 1 Pét 5,2; 1 Tim 3,2-5; 4,11-16; 1 Tit 1,5-11; 1 Tessz 5,12-13; Jel 2,2/20). Az úgynevezett ortodox-protestáns véleménnyel ellentétben pedig Krisztus nem a híveknek, hanem az apostoli testületnek adott át minden hatalmat az Egyházban (Mt 28,18-20). A hívek kezdettől fogva legfeljebb hozzászólhattak az egyházi elöljárók kijelöléséhez, jelentést tehettek a leendő elöljárók alkalmasságáról, de az elöljárókat az apostolok választották, illetve szentelték fel kézrátétel s imádság által (ApCsel 13,2-3; 14,22; 1 Tim 4,14; 2 Tim 1,6).      Az őskereszténység irataiban sehol sem olvasható, hogy a hívek adták volna meg az egyházi elöljáróknak a tanítói, kormányzói vagy törvényhozói hatalmat. Téves az a felfogás is, amely a lélek nem-látható tökéletességét, hitét vagy életszentségét jelöli meg amaz egyedüli kapocsnak, amely az őskeresztényeket egymással összefűzte s a „mennyek országának” tagjaivá tette.      A „mennyek országában”, azaz a Krisztus által alapított Egyházban Krisztus szerint nemcsak szentek, hanem bűnösök is vannak, a búza mellett konkoly is (Mt 13,31-50); tehát az Egyház nem a szentek lelki, láthatatlan társaságát, hanem a hívek külsőleg látható (megállapítható) szociális társaságát jelenti. Aki az apostoltestület hirdette tanítást elfogadja s megkeresztelkedik, tagja az Egyháznak, mégha bűnbe esik is, mindaddig, amíg az Egyház őt valamely nagyobb bűn miatt ki nem zárja (Mk 16,15/16; Mt 18,17 k.; ApCsel 2,41; 1 Kor 12,13; 5,1-5). A belső, nem látható tulajdonságok nem is lehetnek egy szociális kapcsolaton alapuló s közös kormányzatú testülethez való tartozás kritériumai. Ezen az alapon vallja a katolikus felfogás, hogy az Egyház „látható” (azaz megállapítható, szociális szervezetű) társaság. Az ortodox anglikánok felfogását megdönti az a tény, hogy az Egyház elöljárói, az apostolok s maga Szent Péter nem az államtól, hanem Krisztustól kapták hatalmukat. Ezért az Egyház szuverén, az államtól és minden más emberi közülettő független társaság.      Az állam célja a földi jólét, jogrend és béke biztosítása. Az Egyház célja viszont, hogy az örök üdvösségre vezesse az embereket a Krisztustól kapott eszközökkel és hatalommal. E két cél egymástól független s azért a két társaság is a saját jogkörében független egymástól.      Az Egyház azonban nagyobb terjedelmű társaság, mint az egyes államok, mert egyetemes, az összes emberek számára alapított, egyetlen társaság, míg állam több is lehet és van. Krisztus csak egy Egyházat alapított, amelyre az egész általa hagyományozott igazság hirdetését bízta (Mt 28, 19 k.), s amelyre valamennyi hívének hallgatnia kell (Mt 18,17); az egységet ismételten s a legnagyobb nyomatékkal hangoztatja (Jn 17,21 kk.. v. ö. 10,16); az apostolok is a legélesebben szembehelyezkednek minden megoszlással az Egyházban s minden eltérő tan megtűrésével (1 Kor 1,10; Gal 1,6 kk.; 1 Tim 1,3 k. stb.). Az az újabb protestáns [és modernista zsinati] magyarázat, mely szerint az összegyház számos különböző hitű és szervezetű részegyházból állhat, mert Krisztus tana oly gazdag, hogy egyetlen Egyház sem merítheti ki, ügyefogyott kibúvónak tekintendő Krisztus határozott egységparancsával szemben. Krisztus bizonnyal nem akart káoszt, nem akarta, hogy ugyanazon dolgokban egyik „rész-egyház” ezt higgye, a másik azt, s hogy e részek mint vetélytársak és ellenfelek álljanak egymással szemben.      Krisztus ugyanezt az egy apostoltestületet kiküldi az „egész világra”, hogy az evangéliumot „minden teremtménynek”, az „összes nemzeteknek” hirdesse (Mt 28,19-20; Mk 16,15); az egy egyházi elöljáróságot ugyanazon egy tanítás hirdetésére s egységes lelki kormányzatra küldte ki (Mt., Mk. i. h.). Ezért nem beszélt önmaga sohasem „Egyházakról”, hanem csak egyes számban, „az én Egyházam”-ról (Mt 16) s „az Egyházról” (Mt 18,17 k.).      Ha később az apostolok irataiban „egyházakról” is van szó, ez mindig csak egyes hitközségeket jelent, sohasem különvált, máshitű, más szervezetű felekezeteket. Az Egyház egységét legjobban az mutatja, hogy a legfőbb hatalom benne magának Krisztusnak akaratából egy embernek, Szent Péternek kezében van. A görögkeletiek és a puseyisták tévedése, hogy az Egyháznak ezt a monarchikus szervezetét nem ismerik el, már ezen megdől. 2. Az Egyház örök fennmaradása Krisztus két ígéretén, illetve jövendölésén alapul. Egyik az, ahol Krisztus így szól Péterhez: „Te Péter vagy és erre a kősziklára fogom építeni Egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta” (Mt 16,18). A „pokol” (hades) szót az ószövetségi Szentírás a halottak városának jelzésére használja (Iz 38,10; Jób 38,17; Zsolt 9,15 stb.); míg az újszövetségi Szentírás felfogásának megfelelőbb a „poklot” mint az ördög városát értelmezni, mivel az Újszövetségben gyakran esik szó a megváltásról s a Megváltó országáról, mint az ördög legyőzésére irányuló harcról (Jn 12,31; Ef 6,12; 1 Pét 5,8 stb.). A „város kapuján” a keleti beszédmód magát a várost, illetve annak erejét és hatalmát értette (1 Móz 22,17; 24,60; 2 Móz 20,10; Zsolt 86,2 stb.). Krisztus szavainak: értelme tehát ez: az Egyházon nem vesz erőt a halál, illetve az ördög hatalma. [Vagyis nem válhat eretnekké!]      Bármelyik értelmet fogadjuk el, a szavak mindenképpen az Egyház örök fennmaradását jelentik a világ végezetéig: az Egyház erősebb lesz, mint a mindent legyőző halál; az Egyházat még az emberinél erősebb ördögi erő sem tudja lerontani. Az Egyház e maradandósága következik Krisztus ama szavaiból is, amelyeket feltámadása után intézett apostolaihoz, amikor elküldte őket az egész világra, hogy tanítsák, kereszteljék meg és kormányozzák az embereket; a parancshoz e szavakat fűzte: „És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig” (Mt 28,20). Az „én veletek vagyok” kifejezés körülbelül 90 esetben fordul elő a Szentírásban s mindig annyit jelent: eredményesen segítelek benneteket.      A „világ vége” Máténál az utolsó ítéletet jelenti (13, 39-40; 24, 3). Ezek szerint az apostoltestület, illetve utódja, az egyházi elöljáróság, a világ végéig fog munkálkodni, még pedig eredményesen; azaz a világ végéig fennmarad Krisztus Egyháza, lesznek hívek és meglesz az elöljárói hatalom, amely mindig ugyanazt a Krisztustól kapott vallást fogja hirdetni. E két kifejezett ígéreten kívül Krisztus szántóföldhöz hasonlítja az Egyházat, amelyben konkoly is nő, egészen „a világ végéig” (Mt 13,31-42), másszor pedig azt mondja, hogy az ő tanítása hirdettetni fog minden népnek és azután jön el a világ vége. Mindez világosan feltételezi, hogy az Egyház a világ végéig fenn fog maradni. 3. Az Egyház szervezete. Az Egyház szervezetének két lényeges jegye van: a Krisztus rendelte Egyház hierarchikus (papi) és monarchikus (egyeduralmi) szervezetű.      a) Hierarchia szószerint „szent elöljáróságot” jelent. Hierarchikus Egyház: olyan vallási társaság, amelynek Istentől (Krisztustól) rendelt s épp azért „szent” elöljárósága van. A Szentírásból bizonyos, hogy Krisztus valóban rendelt ilyen elöljáróságot és hármas hatalmat adott neki: 1. tanítói, 2. kormányzói és 3. megszentelő hatalmat.      A tanítói hatalomra nézve: az evangéliumok szerint Krisztus tanítványai közül tizenkettőt kiválasztott, azokat apostoloknak nevezte és külön oktatta (Mk 3,13-19; Lk 6,12-16; Mt 13,10-11), majd feltámadása után e megbízást adta nekik: „Elmenvén az egész világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15).      A lélekkormányzati, szentírási nyelven „oldó-kötő hatalmat” e szavak mutatják: „Bizony mondom nektek, amiket csak megkötöztök a földön, meg lesznek kötözve a mennyben is, és amiket föloldoztok a földön, fel lesznek oldozva mennyben is” (Mt 18,18). A szövegben egy megjavulni nem akaró bűnös megbüntetéséről van szó, aki még „az Egyházra”, tehát az egyházi elöljáróságra, sem akar hallgatni. A büntetés abban áll, hogy az illetőt az Egyházból ki kell zárni, még pedig az Egyház elöljáróinak, mint az összefüggés mutatja. Közvetlenül utána mondja u. i. Krisztus a fenti szavakat, úgyhogy bennük az Egyház fenyítő, büntető hatalma is kifejezésre jut. Ezenkívül az apostolok hatalmat kapnak, hogy bizonyos kötelékeket rakjanak az emberekre, vagy a kötelékek alól őket feloldják. Az azon korbeli szóhasználat, de a dolog természete szerint is, az emberekre „kötelékeket rakni” annyit jelent, mint azok akaratát erkölcsileg megkötni, őket valamire kötelezni, nekik törvényt szabni. Ilyen „megkötés” a büntetés is, de egyúttal törvényhozó és bíráskodó hatalom minden más gyakorlása, mert Krisztus legáltalánosabb terjedelemben mondja: „Amiket csak megkötöztök”, „amiket csak megoldotok”; vagyis: bármily erkölcsi, vallási kötelezettséget róttok az emberekre, Isten azt maga is jóváhagyja s megerősíti. Azaz mindabban, ami az Egyház hivatására vonatkozik, az apostolok törvényeikkel, rendeleteikkel kötelezhetik a híveket.      Nem fér meg e kijelentéssel az az értelmezés, mintha az apostolok Krisztus törvényeinek csak kihirdetésére nyertek volna felhatalmazást, de ők maguk nem hozhatnának egyházi törvényeket. Krisztus szavai ugyanis általánosan szólnak: amit csak az apostolok megkötnek, meg lesz kötve az égben is. Sőt e meghatalmazás Krisztus törvényeire egyáltalán nem vonatkozhatik, mert azok újabb isteni jóváhagyásra nem szorulnak, hiszen Isten a szerzőjük. Tehát az apostolokat magukat is kormányzói hatalom illeti meg, egyházi dolgokban ők maguk is hozhatnak lelkiismeretben kötelező törvényeket. Tényleg hoztak is a Jeruzsálemi Zsinaton és máskor (ApCsel 15,29; 16,4; 1 Kor 11,2. 34; 1 Tim 1,20 stb.). A megszentelő hatalom kettőt tartalmaz: áldozatbemutatást és a szentségek kiszolgáltatását. Mindkettő az emberek megszentelését eszközli. Az apostolok az Evangéliumok tanúsága szerint hatalmat kaptak a keresztség kiszolgáltatására (Mt 28,19), az eucharisztikus áldozat (szentmise) bemutatására (Lk 22,19-20), a bűnök megbocsátására (Jn 20,22-23). Az apostoli iratok szerint bérmáltak (ApCsel 8,14-17; 19,1-6), papokat szenteltek (ApCsel 6,6; 13,13; 14,22; 2 Tim 1,6) és a betegeknek kiszolgáltatták a szent kenet szentségét (Jak 5,14 k.). Mindehhez Krisztustól kapták a hatalmat, mert saját bevallásuk szerint ők nem szerzői, hanem csak szolgái, kiszolgáltatói a szent titkoknak (ApCsel 1,24-25; 1 Kor 3,5; 4,1).      Az említett hármas hierarchikus hatalom azonban nemcsak az apostolok idejére szólt, hanem minden időre. Krisztus ugyanis megígérte, hogy az apostolokkal, akik az embereket a kinyilatkoztatott vallásra tanítják, őket megkeresztelik és kormányozzák, „velük lesz a világ végéig” (Mt 28,18-20). Nyilvánvaló tehát, hogy Krisztus az egyházi hatalom létesítésében nemcsak az első apostolokat tartotta szem előtt, hanem az apostoltestületet, amely nem ugyan első képviselőiben, hanem az apostolok utódaiban a világ végéig fennmarad. Így értették Krisztust az apostolok is és ezért szenteltek maguk utódjaiul püspököket. Ezek szerint a püspökök Krisztus akaratából, tehát isteni jogon és nem a hívek megbízásából rendelkeznek püspökségük területén a hármas hierarchikus hatalommal. Az ős-Egyház püspökeiről gyakran tesz említést Antiochiai Szent Ignác († 107). Leveleiből kiviláglik, hogy korában már mindenfelé voltak püspökök, még pedig egyházmegyénként (hitközségenként) csak egy, akinek engedelmességgel tartoztak a papok, a diakónusok és a hívek; a püspök engedélye kell a szentségek kiszolgáltatásához; a püspök tanításához ragaszkodjanak a hívek, hogy az eretnek tanokat elkerüljék.      Ezek a püspökök nem a nép kegyéből, nem is önhatalmúlag szerezték meg hatalmukat, hanem azt, mint Római Kelemen hangsúlyozza (Kr. u. 95), az apostoloktól kapták. Ugyanígy szól Szent Irenaeus is (Kr. u. 180) s ezt tartalmazza Antiochiai Ignácnak ama kettős kijelentése is, hogy az Egyház alapítója Krisztus, és hogy nem lehet Egyház püspök nélkül.      Az Egyház hierarchikus szervezete tehát a Szentírás és az ős-Egyház írott emlékei szerint kétségtelenül Krisztus alapítása. Nem egyesek emberi ambíciója teremtette meg a püspöki intézményt, mint Harnack gondolja. Ez egyébként is lélektanilag lehetetlen magyarázat volna. Ha ugyanis az összes keresztények Krisztus akaratából egyenlő jogúak lettek volna, nem tűrték volna ellentmondás nélkül, hogy valaki, aki tegnap egyszerű hívő volt, ma már parancsoljon s ne csak parancsoljon, hanem az egyházi jogfennhatóság gyakorlásában még Krisztusra és az apostolokra is hivatkozzék. A püspökök nem is egy helyen, hanem az egész Egyház területén és pedig egyszerre, ugyanazon időben, rögtön az apostoli kor után lépnek fel, összebeszélés nélkül; ami megmagyarázhatatlan, ha a püspöki hatalom nem krisztusi eredetű. Érthetetlen volna az is, hogy az első buzgalom és vértanúi készség idején a kereszténység összes vezetői hiú ambícióktól fűtött, jogtalan eszközökkel dolgozó s a híveket ámító emberek lettek volna. Még érthetetlenebb, hogy ezeknek a püspököknek önkényes és jogtalan fellépése oly teljes sikerrel járt; a hívek belenyugosznak abba, hogy az eredeti szabadságról és függetlenségről lemondva, tegnapról mára engedelmeskedniök kell a püspöknek nemcsak adminisztratív dolgokban, hanem mélyenjáró, hitbeli, lelkiismereti s Egyház-fegyelmi kérdésekben, aminő pl. a korintusiak esetében történt Kelemen pápával szemben. Még hozzá történt volna mindez abban az időben, amikor a híveknek még szinte a fülükben csengett az apostoli prédikáció.      Ha az Evangélium adatai, az apostolok s az apostoli atyák nyilatkozatai az Egyház kezdetéről, mint történelmi dokumentumok egyáltalán figyelmet érdemelnek, az Egyháznak eredeti, apostolkorbeli hierarchikus szervezetét illetőleg kétséget támasztani nem lehet. b) Monarchia az olyan társaság, amelyben a legfőbb kormányzói hatalom egy ember kezében van. Az Egyház monarchikus jellege tehát abban áll, hogy benne minden tag, a püspökök és a hívek egyaránt közös főnek (a pápának) vannak alárendelve, aki az egész Egyháznak feje. Az Egyháznak ez a monarchikus jellege krisztusi alapítású. Ő tette ugyanis Pétert (s utódait) az egész Egyház fejévé és akarta, hogy Szent Péter mindenkori utódának kezében legyen a legfőbb hatalom, az ú. n. primátus. Az Egyháznak ezen szervezete abszolút monarchia abban az értelemben, hogy az Egyházban nincs olyan lelki hatalom, amely ne volna Szent Péternek, illetve az ő utódjának birtokában. Ez a monarchikus szervezet azonban mérsékelt monarchiának is nevezhető, amennyiben az Egyház feje nem abszolutisztikus és autonóm fejedelem, hanem köteles ragaszkodni Krisztus amaz akaratához, hogy az Egyház kormányzásában hatalmát a püspökökkel ossza meg, akiknek ténykedése a pápai joghatóság mellett szintén isteni jogon (iure divino) alapul. 4. Az Egyház csalatkozhatatlansága kettőt jelent: a tanító Egyház csalatkozhatatlanságát és a hívek összességének, vagyis a hallgató Egyháznak tévedhetetlenségét. Ez utóbbi az előbbinek logikus folyománya, mert a hívek hit és erkölcs dolgában kötve vannak ahhoz, amit a tanító Egyház hirdet. A tanító Egyház csalatkozhatatlansága természetfölötti adomány és abban áll, hogy az apostolok, illetve utódaik, Isten különös segítségével hit és erkölcs dolgában mindig tévedésmentesen azt tanítják, ami igaz és helyes, ami a kinyilatkoztatással megegyezik. Hogy az apostolok testülete ezt az adományt csakugyan elnyerte, következik Krisztus szavaiból, amelyekkel a vallási tanok hirdetését az apostolokra bízta s egyúttal kötelességet rótt a többi emberre, hogy higgyék az apostolok prédikálását, még pedig az elkárhozás terhe alatt (Mt 10,14-15; Mk 16,15-16; Lk 10,16; Jn 13,20). Mivel pedig teljességgel lehetetlen, hogy Isten maga bárkit is örök kárhozat terhe alatt kötelezzen tévedésre, valamely hamis tannak hívő elfogadására, Istennek természetfölötti segítséggel is gondoskodnia kell arról, hogy az apostoltestület mint ilyen szükségképp mindig az igaz és helyes tant hirdesse. Ezt a természetfölötti segítséget biztosítja apostolainak Krisztus, amikor megígéri nekik, hogy a hithirdetésben maga s a küldendő Szentlélek az apostolokkal lesz mindennap a világ végezetéig (Mt 28,20; Jn 14,16). Az apostolok ez isteni ígéret tudatában állították, hogy szavuk Krisztus szava, akaratuk a Szentlélek rendelése (ApCsel 15,28; 2 Kor 13,3; 1 Tessz 2,13). Szent Pál szerint, ha angyal szállna is le az égből és mást tanítana, mint ő, az is átok alatt legyen (Gal 1,8). Mivel pedig az apostoltestület munkája és Krisztus s a Szentlélek segítése a világ végéig megmarad, az apostoltestület utódai is, a püspökök testülete a pápával együtt, szükségképp mindenkor tévedés nélkül tanítják a hitet. [Amiből logikusan csak az következhet, hogyha egy „pápa” vagy „püspök” eretnekségeket tanít – ráadásul konokul és folyamatosan –, akkor nem lehet igazi pápa vagy püspök.] 5. Az Egyház előjelei az Ószövetségben. Teológiai értelemben előjelnek (typus) az oly ószövetségi személyt, tárgyat vagy kijelentést nevezzük, amely az Újszövetség valamely személyét, tárgyát vagy tanát előre ábrázolja, illetve jövendöli. Az Egyház tárgyi előjelének tartják a szentatyák Cypriántól kezdve pl. Noé bárkáját.      Sokkal fontosabbak a szóbeli előjelek: azok az ószövetségi isteni kijelentések, amelyek az Újszövetségre, mint a Messiás országára vonatkoznak. Az Ószövetség számos kijelentése szól a Messiásról. E kijelentések szerint A Messiás Isten hű népét külön országba fogja tömöríteni, amely ország általános, minden népre kiterjedő ország lesz és mindvégig fenn fog maradni (Iz 2,2-3; 66,18-20; Dán 2,44; 7,13 k., 27; Mik 4,1-2 stb.), tehát különbözik a kizárólag a zsidókat magába foglaló zsinagógától. Lesz új papsága is az Újszövetség „tiszta” áldozatának bemutatására (Iz 66,20-21; Mal 1,10-11). Az ószövetségi jövendölések a messiási országot jelképesen s a népies megértetés céljából gazdag földi királyságról vett kifejezésekkel rajzolják meg; hogy azonban ezek lelki értelemben értendők, kitűnik abból, hogy ugyanezen jövendölések szerint a Messiás országa vallásos jellegű, szent társaság lesz (Iz 35,8; 60,18/21; Jer 31,31-33; Ez 11,19-20; 36,23-27 stb.), azonkívül minden népre kiterjedő, vagyis nem egyetlen népnek (a zsidónak) politikai országa.      Ha a messiási jövendölések Krisztusban teljesedtek, lehetetlen az ő országában az Egyházat, mint a Messiás örök és egyetemes lelki birodalmát fel nem ismerni. 6. Az igaz Egyház ismertető jegyei. Ismertető jegyen valamely dolognak olyan tulajdonságát értjük, amely szembeötlik, könnyen megállapítható és így segítségével a szóban forgó dolgot nehézség nélkül felismerjük és más dologtól könnyen megkülönböztetjük. Az ismertető jegy különbözik az ismertető jeltől (kritérium), amely lehet a dolgon kívül álló jelenség (pl. a csoda a kinyilatkoztatásnak ismertető jele, de nem ismertető jegye), míg a jegy benső tartozékot, tulajdonságot jelent.      Az igaz Egyház ismertető jegyeit két csoportba osztjuk: pozitív és negatív jegyekre. Az előbbiek jelenléte direkte, kétségtelenül megmutatja a keresett dolgot; a negatív ismertető jegynek távolléte kizárja, hogy valami a keresett dolog legyen. A negatív jegy segítségével csak azt állíthatjuk: „ez nem az”, a pozitívéval: „ez az”.      Az ismertető jegynek a következő feltételeket kell kielégítenie: 1. Legyen ismertebb, mint a megismerendő dolog. 2. Legyen külsőleg is észlelhető és az átlagember számára is könnyen felismerhető. 3. A pozitív jegy legyen kizárólagos (aminő pl. az aranyra nézve a fajsúlya). Vannak-e a Krisztus alapította igaz Egyháznak ismertető jegyei és melyek azok? Eleve biztos, hogy Krisztus Urunk olyan tulajdonságokkal is ellátta Egyházát, hogy azok alapján minden normális fejlettségű ember kellő vizsgálat s figyelem mellett könnyen felismerheti azt és megkülönböztetheti más vallási társaságoktól. Az Úr ugyanis lélekbenjáró kötelességévé tette mindenkinek, hogy higgyen és pedig nem akármit, hanem azt, amit az Ő Egyháza tanít; e föltételhez kötötte örök üdvösségünket. Hogy a föltétel teljesítése, vagyis az Egyházra való hallgatás lehetséges legyen, látható, vagyis felismerhető Egyházat kellett alapítania, melyet mindenki megkereshet, megtalálhat, amelybe beléphet, és amelytől a hitigazságokat biztosan s romlatlanul megkaphatja. Bizonyos az is, hogy Krisztus csak egy ilyen Egyházat alapított.      Szükséges tehát, hogy legyenek jegyek, melyek alapján minden jóakaratú és elfogulatlan ember könnyen megtalálhassa a sok vallási alakulat közül az egyedül igazi és eredeti Egyházat, melyet Krisztus létesített s melyet számunkra az üdvösség útjául megtett. Ezek nélkül ugyanis Krisztus egyfelől kötelezne bennünket, hogy Egyházának, az „Isten országának” tagjaivá legyünk, másfelől viszont felismerhetetlenné tenné az utat, amely ebbe az országba, az Ő igaz Egyházába elvezet – ami ugye abszolút képtelenség. Melyek az igaz Egyház ismertető jegyeiként tekinthető, állandó és szembeszökő tulajdonságok? Már az apostoli hitvallás két lényeges tulajdonságát említi az Egyháznak: az egységet és katolicitást, vagyis egyetemességet („Hiszek egy katolikus Anyaszentegyházat”). A nicaea-konstantinápolyi hitvallás e négyet sorolja fel: egy, szent, katolikus és apostoli. A hitvallások természetszerűleg mindig a legfontosabb hitigazságokat foglalják össze rövid, precíz mondatokban, kidomborítva főleg azokat, melyeket ama kor tévtanítói leginkább támadtak: Így az őskeresztények is az Egyháznak legfontosabb s egyben legszembeszökőbb tulajdonságait szőtték bele a legfőbb vallási igazságokról szóló hitvallásaikba.      E jegyeket egyébként Krisztus nyilatkozataiból is levezethetjük. Nyomatékosan hangoztatta az Ő Egyházának: egységét (Mt 18,19; Jn 21,16k.), egyetemes elterjedését (Mt 8,11; 28,19; v. ö. Iz 2,2 k.), szentségét (Mt 6,16; 7,16 kk.; Mk 16,17k.; Jn 17,20 kk.), apostoliságát (Mt 16,18k.; 18,17; Mk 16,15k.; Lk 10,16; Jn 21,16k.). Eszerint az említett jegyek (egység, szentség, katolikusság és apostoliság) biztosan az Úr igazi Egyházának tulajdonságai.      Ezek mindenekelőtt negatív jegyek, vagyis amely vallási társaság az említett négy tulajdonságot nélkülözi, semmi esetre sem lehet Jézus igazi Egyháza. Már most a felületes vizsgálódás is meggyőz arról, hogy a nem-katolikus keresztény vallási társaságokban a négy tulajdonság együtt nincs meg. A felekezetekből legtöbbször hiányzik az egység, valamennyiből hiányzik az apostoliság, az apostoloktól való törvényes eredet, a Krisztustól rendelt apostoli központtal való eleven kapcsolat. Ha most az egyes ismertető jegyeket vesszük figyelembe, az igaz Egyház egységét háromféleképp érthetjük: a hit, a kormányzat s az istentisztelet (cultus) egysége értelmében.Az egység jegyét legtöbb teológus csak negatív jegynek tekinti, Bellarmin és Perrone pozitív jegynek tartja, legalább az Egyház egyetemességével egybekötve. Csakugyan: az Üdvözítő főpapi imájában közvetlenül elfogatása előtt a legnagyobb egységet, a „tökéletes” egységet kérte Atyjától az Egyháznak, és pedig úgy, hogy ez az egység igazolja az Ő isteni küldetését: „hogy megismerje a világ, hogy te küldöttél engem és szeretted őket, amint engem is szerettél” (Jn 17,23). Jézus tehát szembetűnő egységet kívánt, olyant, amely az Egyház isteni eredetét s Jézus isteni küldetését a világ előtt is kétségtelenné teszi, másrészt pedig az Atya szeretetének is kézzelfogható bizonyítéka.      Tehát az Egyház egységének Krisztus szándéka szerint olyannak kell lenni, amely sehol másutt nem található meg; „tökéletes” egységnek mindabban, ami az Egyház céljával, az emberek üdvözítésével összefügg. Az ilyen tökéletes egység az emberek önfejűsége s széthúzó hajlamai mellett nagyszámú s nagyösszetételű vallási társaságban csupán emberi erőkkel hosszabb ideig meg nem valósítható, s ezért, ha Krisztus igaz Egyházán kívül más vallási társaságban is megvolna, akkor ott is hivatkozhatnának az Isten különös segítségére, arra, hogy ők Jézus igazi követői; mert Ő csak ezek számára kérte a nagy egységet, mint működésének kétségbevonhatatlan tanújelét. Ezzel pedig az Úr ellentmondana önmagának. Az Atya feltétlenül meghallgatja a Fiú imáját, s ezért az oly ünnepélyesen kért egységnek Krisztus igaz Egyházában, és csakis abban be is kellett teljesülnie.      Az egység jegye szembeötlő ismertető jegy, mert mindenki által könnyen megállapítható; mindenki könnyen megállapíthatja, hogy egy keresztény vallási társaságban mindenütt azonos tant hirdetnek-e, mindenütt azonos-e az istentisztelet lényege és egységes-e a kormányzat. (Ez az egység nem csak a protestánsoknál és szakadároknál, de a nagy pogány vallásokban sincs meg; a brahmanizmus és buddhizmus számos felekezetre oszlik, ahogy a mohamedanizmus szektákra bomlását sem tudta megakadályozni sem a primitív fanatizmus, sem a tűzzel-vassal dolgozó kormányzati erőszak.) Az egyetlen, roppant elterjedtsége mellett is tökéletesen egységes vallási társaság, a katolikus Egyház. A protestáns és keleti Egyházakban nyoma sincs ennek az egységnek, még ha mindazokat egy társaságnak mondjuk is, amelyek közös nevet viselnek (pl. „kálvinisták”). Sőt, a protestantizmus elvben is tagadja az egységet; a protestánsok szinte követelik a különbözőséget, mert fő elvük az egyházi tekintély elvetése s a szabad kutatás, vagyis a szubjektivizmus: mindenki azt hiszi, amit akar; aminek folytán ahány fej, annyi a hit. A nem-katolikus keresztény felekezetek újabb egységtörekvése (Stockholm, Lausanne) teljes kudarccal végződött: az „egységkonferenciák” még Jézus istenségének tanában sem merték felvetni az egységes tan szükségességének kérdését. A nicaea-konstantinápolyi hitvallás második ismertető jegye: a szentség, a legtöbb teológus szerint magában is pozitív jegye az igaz Egyháznak. Kétféle lehet: intézményi s egyéni. Előbbi a tanokban, törvényekben mutatkozik, a másik az emberek erkölcseiben. Ez utóbbi lehet átlagos vagy hősi fokú; emennek néha rendkívüli kísérő jelensége is van: a csoda, mely az erkölcsi szentség kiválóan szembeötlő jelének tekinthető, mert Isten csak szentjeit tünteti ki azzal, hogy közbenjárásukra csodákat művel. A tan, a törvények s intézmények szentsége csak negatív ismertető jegye az igaz Egyháznak, mert szent tanokat hirdethet éppenséggel rossz ember is, s erkölcsileg gyenge intézmény is dicsekedhetik helyes törvényekkel. Az átlagos egyéni szentség vagy erkölcsiség, amely legalább a fontosabb isteni törvényeket általában megtartja, szintén előfordulhat a tévhitekben is, hiszen még a pogányság kebelében is vannak egyénileg becsületes, sőt istenfélő emberek; a jóhiszemű hitbeli tévedés nem zárja ki, hogy valaki a természetes erkölcstörvényt, sőt egyes evangéliumi törvényeket is fel ne ismerhessen és meg ne tarthasson.      Sőt az egyéni erkölcsiség egyes esetekben az igaz Egyházon kívül is hősies fokra hághat, bár nem valószínű, hogy nagy számban s mint állandó jelenség mutatkozzék a tévedés alapján, mert ahhoz Isten különös kegyelme szükséges s ennek bő osztogatása a Krisztus által alapított Egyházon kívül megtéveszthetné az embereket, mert a tévedésnek bizonyos fokú isteni igazolását s ajánlását tartalmazná. Még kevésbé lehet a téves hiten épült erkölcsi cselekvésnek kísérő jele a csoda, mint Isten legfeltűnőbb beavatkozása a természet rendjébe s ezzel az erkölcsösen cselekvő egyének egész lelki irányának legszembeötlőbb jóváhagyása. Ha az Úr az igaz Egyházon kívül lévők közbenjárására is művelne csodákat és nem figyelmeztetné az embereket valamiképp arra, hogy semmi vonatkozás nincs az illető hite és csodás tettei közt, akkor maga az Úr csábítaná az embereket téves vallási társaságba való belépésre. [Mindezt tessék összevetni a zsinatutáni egyháziak tevékenységével, például Woytila és Ratzinger Assisi- és Bergoglio egyéb imatalálkozóira a békéért.] Isten így nem tehet és ezért a csodákkal kísért életszentség, főleg mint gyakori, sőt állandó jelenség, Krisztus Egyházának biztos és pozitív ismertetőjegye.      Az életszentségre, mint az igaz hit bizonyítékára Krisztus maga ismételten hivatkozik, mondván, hogy az igaz hit hirdetőit „gyümölcseikről” (tetteikről) lehet megismerni és másoktól megkülönböztetni (Mt 7,15kk.). A csodákat hasonlóképpen, mint az apostolokra hallgató élő hit kísérőjelenségeit emeli ki, mikor megígéri híveinek, hogy ördögöket űznek ki, a méreg nem árt nekik, betegeket kézrátevéssel gyógyítanak stb. (Mk 16,17k.). Ez az ígéret nem jelentheti a természeti törvények egyszerű felfüggesztését az Egyházban, sem azt, hogy a csoda mindennapivá, az igaz hit állandó függvényévé lesz, hanem hogy az igaz Egyház tekintélyét a csodák adománya időnkint újra meg újra nyilvánvalóvá fogja tenni.      Krisztus ígérete szerint tehát az igaz Egyházban mindig történnek csodák, mivel mindig lesznek a hitben s életszentségben kiváló tagok; viszont Egyházán kívül álló, tévedést hirdető vallási társaságot Isten nem igazolhat csodákkal. Már most kétséget nem szenved, hogy a katolikus Egyház valóban megérdemli a „szent” jelzőt, nemcsak tanait s intézményeit, nem is csak tagjai nagy tömegének erkölcsi életét tekintve, hanem azért is, mert állandóan igen nagy benne az életszentség hősi fokára emelkedettek száma, s mert ezeknek életszentségét kétségtelen csodák és csodás ima-meghallgatások kísérik. Itt nemcsak a hivatalosan szentté avatott hithősök jönnek számba, hanem rajtuk kívül számtalan olyan katolikus, aki a keresztény erényeket valóban hősies fokban gyakorolja, s akiket Isten kétségtelenül igazolt csodákkal tüntetett ki. Viszont a katolikus Egyházon kívül egyetlen vallási társaság sem tudott és tud felmutatni egyetlen csodát sem, de a legtöbb nem is hivatkozik rá, inkább az evangéliummal ellentétben még a csoda lehetőségét is tagadja. Ezek tehát nem lehetnek Krisztus igaz Egyháza. A harmadik jegy: a katolicitás (egyetemesség, általánosság), negatív ismertetőjegye az igaz Egyháznak s annyit jelent, hogy Krisztus igaz Egyházának az első igehirdetés időszakán túl (emberileg) mindenütt a világon feltalálhatónak kell lennie, mint az üdvösség Krisztus-rendelte útjának. Ez az egyetemesség nem értendő fizikailag, hanem erkölcsileg, hogy t. i. a hithirdetés lehetősége szerint (amely függ távolságtól, éghajlati viszonyoktól stb.) Krisztus Egyháza tagjainak kisebb-nagyobb számban minden országban ott kell lenniök. A katolikus Egyházban ez az egyetemesség történeti és tapasztalati tény. Már az apostolok bejárták az egész római birodalmat s a katolikus Egyház hamarosan áthatotta az egész akkor ismert világot. Azóta sem szűnik meg minden néphez elküldeni hithirdetőit, akik az apostolok szegénységében, minden hatalmi eszköz nélkül és mindenüvé elviszik az evangéliumot. Katolikusok az egész földkerekségen vannak, számuk ma a 400 millió felé közeledik. Egyetlen más vallási társaság sem mondható hasonlóan általánosnak, jórészük csak egyes országokban található fel; sőt még az egyazon nevű felekezetek sem egyetemesek, mert belsőleg nem azonosak, nem egyazon hitet vallják, nincs közös fejük, kultuszuk; a merő katolikusellenesség pedig nem lehet sem vallási kritérium, sem vallási egységalap. Egyébként még ebben sem azonosak mind, mert pl. az angol ritualisták vagy a német „Hochkirche”-mozgalom hívei misét, gyónást stb. hirdetnek s a katolicizmushoz sokban közelednek. A negyedik jegy, az apostoliság jegye kettőt mond: a tan és az elöljárói utódlás (successio) apostoli eredetét s folytonosságát. Az előbbi negatív ismertető jegy, mert téves alapon álló felekezeteknek is lehetnek (és vannak) az apostoloktól vett és örökölt, igaz tantételeik; azonkívül a tanok apostoli eredete nem oly tény, amelyet könnyen megállapítható, szembeszökő ismertetőjegynek tarthatnánk (ez a kérdés gyakran sok kutatást igényel, amire csak igen kevesen alkalmasak). Az utódlás maga szintén lehet jogtalan is: egy apostoli eredetű püspökségbe beülhetnek utóbb bitorlók is. Ha azonban az apostoli utódlást összekapcsoljuk a Szent Péter utódaihoz való hűség kérdésével, ebben pozitív ismertetőjegyet nyerünk.      E jegyre már a szentatyák (Irenaeus, Cyprián, Ambrus stb.) gyakran utaltak. Minthogy az Úr Szent Péterre, mint kősziklára építette Egyházát (Mt 16,18), ott van Krisztus Egyháza, ahol ez a kőszikla áll: Péternél és törvényes utódainál.      Mivel pedig az Egyház Krisztus szava szerint a világ végéig fog fennállani, azért mindig lesz kősziklaalapja is, mindig lesz Péternek törvényes utóda. Ezt az utódlást kikutatni könnyű; a világtörténelem maga erősen számon tartotta azt.      Hogy a katolikus Egyház csakugyan ragaszkodik Péter kősziklájához s Péter törvényes utódjának engedelmessége alatt áll, bizonyításra nem szorul. Viszont épp oly nyilvánvaló, hogy ez a hűség és ragaszkodás Péter kősziklájához minden más vallási társaságból teljességgel hiányzik. A protestantizmus annyira tudatában van annak, hogy az Üdvözítő által megjelölt ismertetőjegyek nála hiányzanak, hogy inkább tagadja e kritériumok helyességét és Luther hét ismertetőjegyét összevonva, az ortodox protestantizmus kettőt emleget: az Isten igéjének őszinte hirdetését és a szentségek törvényes kiszolgáltatását. Azonban egyik sem lehet ismertetőjegy, már azért sem, mert felismerésük semmivel sem könnyebb, mint amit jelezniök kellene, és nem is szembeötlő tulajdonságok. Itt a jogosság megállapítása magától a jogkérdéstől van függővé téve. Honnét tudjuk, hogy valamely vallási társaságban „őszintén” hirdetik az evangéliumot és „törvényesen” szolgáltatják ki a szentségeket? Hiszen a legbehatóbb teológiai kutatások nélkül még azt sem lehet megállapítani, mely könyvek tartoznak a Szentírásba, s melyek a Krisztus rendelte szentségek. Nem is csoda, ha ezeket a kritériumokat minden felekezet magában látja realizálva; ami magában is biztos jele, hogy nem tárgyi kritériumok.      A Krisztus által megjelölt s az ős-Egyház hitvallásaiban összefoglalt ismertetőjegyek tehát kizárólag a katolikus Egyházban valósulnak meg. 7. Az őskereszténység tanúsága a katolikus Egyház mellett két szempontból jelentős: 1. Az ős-Egyház időbelileg legközelebb állt Krisztushoz s így legmegbízhatóbb tanúja az Ő intézkedéseinek; 2. mert a katolikus Egyháztól elszakadt felekezetek mindig szerették azt a vádat hangoztatni, hogy az Egyház letért az őskereszténység útjáról s a hitújítás feladata volt visszatérni az első négy század hitére. Valóságban éppen az első századok hite a leghangosabb tanúja annak, hogy nem a katolikus Egyház tért el az ősi krisztusi rendelkezések útjáról. Így mindjárt az apostolok irataiban megtaláljuk csirájában a katolikus Egyház összes fontos tanait s intézményeit; az egyházi egység hangoztatását, a hierarchikus és monarchikus szervezetet, a szentségeket (v. ö. ApCsel 2,41k.; 5,1-12; 10,48; 15,7-28; Ef 4 és 5; 1 Tim 3,15; 1 Kor 1,10; 11,23 kk.; Jak 5,14k.; 1 Jn 10 stb.). Hasonlóképp a szentatyáknál, kezdve Római Kelemenen († 96 körül), aki bőven kifejti az Egyház hierarchikus jellegét, s Antiochiai Ignácon († 107 körül), aki szerint, aki a püspököknek nem engedelmeskedik, nem lehet Jézus tanítványa, s „aki szakadást szít az Egyházban, Isten országának örökségét nem nyeri el”, a Didachén, Jusztinon, aki a mise legrégibb szertartását írja le (Apol. 1,65), Hermason, aki Pastorjában az egyházi rend fokozatait felsorolja, Polykarpon, aki szerint „a papoknak s diakónusoknak minden hívő engedelmeskedni tartozik, akárcsak Istennek és Jézusnak”, Irenaeuson, aki egész könyvet írt az „Eretnekségek ellen” s ebben kijelenti, hogy a római Egyház az, amellyel minden egyháznak s minden hívőnek meg kell egyeznie, mert az a vezér.      A szentatyák felsorolják az igaz Egyház ismertető jegyeit, hangoztatják, hogy az Egyházon kívül, melynek Róma az alapja, nincs üdvösség (Alexendriai Kelemen, Origenes, Cyprián, Milévei Optatus, Ambrus, Vazul, Ágoston stb.). Tárgyalnak a hagyományról, az Egyház tanító tekintélyéről, a szentségekről, a miséről, a szentek tiszteletéről, a tisztítóhelyről, a kegyelemről és szabadakaratról, megbélyegzik a szakadásokat és eretnekségeket stb. Ezeket az írásos tanúbizonyságokat megerősítik az események maguk (a hierarchia s a pápaság tényleges elismerése, a szentségi szertartások), valamint a monumentumok (katakombák, feliratok, ábrázolások) s a zsinatok. Az Egyház a századok folyamán tanrendszerét mind világosabban fejtette ki; kultuszéletét s jogrendszerét kiszélesítette; azonban nincs egyetlen tana vagy intézménye, melyet közvetve vagy közvetlenül, bennfoglaltan vagy kifejezetten az ős-Egyházban meg nem találnánk. Viszont annak a széthúzásnak s darabokra-szakadásnak, melyet ma a felekezetek képviselnek, az ős-Egyházban csakugyan semmi nyoma. Ellenkezőleg: mihelyt valaki szembehelyezkedett a katolikus Egyház hivatalos tanításával, megintették, perbefogták s ha nem tért vissza az egységbe, kizárták az Egyház kebeléből. A mai katolikus Egyház tehát nemcsak történelmileg az ős-Egyháznak megszakítás és hiányosság nélkül való folytatása, hanem szellemének is örököse. 8. A történelem tanúsága a katolikus Egyház mellett. Az Úr szavát: Gyümölcseiről ismeritek meg a fát, a történelemre alkalmazva egyetlen testület vagy irányzat sem hasonlítható a katolikus Egyházhoz az áldásos gyümölcsök, hatások és teljesítmények terén, melyeket a századok folyamán létrehozott, bármennyire akadályozta az Egyház erőkifejtését a külső ellenségeken s gátoltatásokon kívül saját képviselői közül számosnak emberi gyarlósága s elégtelensége. A katolikus Egyház történelmi érdemeit összefoglalni is csak kötetekben lehetne, itt mindössze néhány szóval emeljük ki a legfőbb teljesítményeket. A katolikus Egyház állította vissza az emberi társadalomban az igaz Isten imádását s a tiszta erkölcsöt az ókori pogányság rettentő megtévelyedéseinek helyén; ő teremtette meg a keresztény kultúrát, melynek egyedülálló sajátossága az az egyetemesség, mellyel az értelem növelése mellett az erkölcsöket is megjavította, a családi életet is szilárddá s tisztává tette, az állami életnek s a népek egymásközti viszonyának magasabb etikai alapot adott; a nőt, a gyermeket, a munkást emberi jogokkal ruházta fel, a társadalmat szerves egészként felfogni s benne az összes osztályok egyensúlyát keresni megtanított; ő szüntette meg a rabszolgaságot, emelte érvényre a lélek diadalát a test s az anyag felett; ő terjesztette el az általános felebaráti szeretet fogalmát, mely a nemzet határain túl is érvényesül; ő teremtette meg a karitász intézményeit, a beteg-, árva- és szegénygondozást, a gyengék védelmét (lovagiasság); ő honosította meg a közoktatásügy gondolatát és teremtette meg az összes iskolatípusokat a népiskolától az egyetemig s a szakiskoláig; ő vetette meg az összes modern tudományok alapjait s máig kiváló munkásokat állít valamennyi tudományág szolgálatába; ő emelte eddig elérhetetlen magasságokra a művészetet; ő civilizálta Európa összes népeit s ő terjesztette a keresztény művelődést s igaz hitet a pogány népek közt; ő termelte minden korban s minden országban az erkölcsi nagyság s a lelki nemesség legragyogóbb típusait: a szenteket. Csodálatos alkalmazkodóképességgel minden nép jelleméhez, minden kor igényeihez, minden államformához, minden nemes emberi törekvéshez hozzásimult s minden újonnan felmerülő tudományos, társadalmi s erkölcsi problémához úgy szólt hozzá, hogy állásfoglalását sohasem kellett utólag korrigálnia. Legfőbb történelmi s kulturális teljesítménye mégis az, hogy Jézus Krisztus tanítását, parancsait, intézményeit sértetlenül őrizte s származtatta át nemzedékről nemzedékre s lelkipásztori munkája által százmilliók lelkében tette immár csaknem két évezred óta elevenné a gondviselő Isten s a köztünk jelenlevő, tanító, vigasztaló, reménytkeltő, megszentelő és szenteket nevelő Krisztus fogalmát. Hogy mindezt elérte, holott saját képviselői is gyarló és hibás emberek voltak, s elérte a szellem s az erőszak minden gátlásával szemben, túlélve birodalmakat, filozófiai iskolákat, divatokat, korszakokat, világtörténelmi átalakulásokat és szellemtörténeti forradalmakat, mind azt bizonyítja, hogy a katolikus Egyház nem emberi mű s nem véletlen, történelmi fejlődés, hanem itt csakugyan a Szentlélek működik (Jn 14,16), Krisztus lelke, aki Egyházával „marad mindennap a világ végezetéig” (Mt 28,20). Feltéve: 2016. február 24. és 27.