|
(A magyar nyelvű, 1931-es Katolikus Lexikon magyarázata az Egyházról ITT található)
1. A „zsinati egyház” természetrajzának kérdése az a nem kis probléma, ami napjainkban a megmaradt hívőket elsősorban és súlyosan megosztja. Vannak olyanok, akik szerint olyan, mint „zsinati egyház” nem is létezik, mások szerint csak puszta spekuláció, megint mások csak a katolikus egyházon belüli egyik „tendenciát” látnak benne, aztán vannak olyanok, akik az Anyaszentegyház „betegségeként”, „rákos daganataként” diagnosztizálják stb.. A különös nehézség abban rejlik, hogy olyan jelenség, mint „zsinati egyház”, még soha sem létezett, ami miatt a hagyományos eljárások ezen jelenség megmagyarázásához, mind csődöt mondanak. Mélyen meg kell érteni Krisztus Egyházának valódi lényegét ahhoz, hogy ezt a problémát egyáltalán megérthessük, és amennyire lehet, megfejthessük.
2. Vizsgálatunkat kezdjük az Egyház definíciójával, ahogy ez a Wetzer és Welte Egyházlexikonjában leírva áll: „Az Egyház a hívek Krisztus által Péter sziklájára, és az apostolok és próféták alapjára alapított látható közössége, mely a keresztség újraszületése által a Fővel, Krisztussal egy testbe összekapcsolva, ugyanazt a hitet vallja, ugyanazon kegyelmi eszközöket használja és ugyanazon törvényeket követi, hogy ily módon a Szentlélek vezetése alatt a földön Isten országát képviselje és az örök életet kiérdemelje.” – Ez az Egyház elengedhetetlenül szükséges jegyeinek lehető legtömörebb összefoglalása, és még mindig elég hosszú. Ennek egyszerű oka az, hogy az Egyház jegyei elengedhetetlenül szükségesek az Egyház felismeréséhez és lényegének megértéséhez.
3. Az Egyház első, minden továbbit meghatározó jegye alapítójának személye: aki nem más, mint maga Isten Fia, Urunk Jézus Krisztus. Az Egyház tehát nem csak időben nyúlik vissza Krisztusig, nem is csak Krisztus megtestesülésén át a világ megteremtéséig, hanem eredete még ennél is tovább, Isten örök létezésének legmélyére, a Legméltóságosabb Oltáriszentség szívének közepébe nyúlik vissza: Egyedül ez a sajátossága olyan felfoghatatlan és titokzatos, hogy az embert megborzongatja, és megsejteti vele, hogy isteni misztériummal áll szemben, amit csak imádnunk szabad.
Szent Pál az efezusiaknak írja: „Nekem, az összes szent közül a legkisebbnek jutott osztályrészül a kegyelem, hogy Krisztus felfoghatatlan gazdagságát hirdessem a pogányoknak, és felvilágosítsak minden embert, hogyan valósult meg ez a titok, amely kezdettől fogva el volt rejtve az Istenben, a mindenség teremtőjében. … Ezért hajtom meg térdemet az Atya előtt; tőle származik minden közösség az égben és a földön. Adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy Lelke által megerősödjetek benső emberré, hogy a hittel Krisztus lakjék szívetekben, s gyökeret verjetek és alapot vessetek a szeretetben. Akkor majd fel tudjátok fogni az összes szenttel együtt, mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, megismeritek Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét, és beteltek az Isten egész teljességével.” (Ef 3,8; 14-19)
Csak a hitben, az imában és a Szentlélek különleges megvilágosításában tudunk ezen hatalmas titokhoz közeledni. Talán ez az oka annak, hogy ma csak olyan kevesen és azok is csak félig-meddig tudják megérteni, hogy mi is az Egyház alapjában véve, és ezért nem képesek a legtöbben felfogni a „zsinati egyház” lényegét.
4. Alapítóként Urunk Jézus Krisztus az Egyház tényleges alapja, és ez kölcsönzi neki a megrendíthetetlen biztonságot, állandóságot és szilárdságot, maradandóságot, változtathatatlanságot és tévedhetetlenséget. Valóban sziklára épült, és azzal, hogy a Megváltó Péter apostolból sziklát csinált, egyúttal helyettesének tette meg és átadta neki azon isteni teljhatalmat, mely az Egyház meglétét örök időkre biztosítja. Péter és utódai különös részesedést kapnak Krisztusnak, mint az Egyház sziklaalapjának tulajdonságaiból. A többi apostol és utódaik, valamint ezek előképei, a próféták szintén részt kaptak e tulajdonságokból. Ezért mondja Szent Pál, hogy (Krisztus követői) az „apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, s a szegletkő maga Krisztus Jézus, ő tartja össze az egész épületet, belőle nő ki az Úr szent temploma. Ti is benne épültök egybe a Lélek közreműködésével az Isten hajlékává”. (Ef 2,20-22)
Ebből következik az Egyház másik fontos tulajdonsága: apostolisága. Konrad Algermissen 1939-ben megjelent „Konfessionskunde” című művében ezt írja: „Hogy Krisztus Egyháza apostoli, az ezt jelenti: a Krisztus alapította Egyház lényéhez hozzátartozik az apostolokkal való élő kapcsolat. Ez az élő kapcsolat … háromszoros: az eredethez való kapcsolat, a tanhoz való kapcsolat, az utódláshoz való kapcsolat. Más szóval: Krisztus Egyháza apostoli ratione originis, vagyis eredetét tekintve, ratione doctrinae, azaz tanítását tekintve, ratione successionis, azaz elöljárói utódlását tekintve.”
Az Egyház tehát eredetét tekintve elsőként apostoli. Algermissen: „Krisztus az apostolokra alapította; ezért időben az apostolok korára kell visszanyúlnia és eredetét az apostoloktól kell bizonyítani tudnia. Krisztus csak az apostoloknak … adta Egyházának hivatalait és teljhatalmait. Az apostolok fundamentumán nő ki az igazi Egyház isteni épülete; az apostolokkal, mint alappal való kapcsolat és az apostolokon keresztül Krisztussal, mint a szegletkővel kapja meg az Egyház összes tagja saját méltóságát.”
Térjünk rá a tanhoz való kapcsolatra: „Krisztus Egyháza apostoli ratione doctrinae, azaz tanát tekintve, vagy még érthetőbben: ratione identitatis, vagyis módját és lényét tekintve, azáltal, hogy tanában, alkotmányában és kultuszában megegyezik az apostolok korabeli Egyház tanával, alkotmányával és kultuszával.” – Ezért érvényes: „Csak az a keresztény közösség tarthat igényt arra, hogy Krisztus valódi Egyháza legyen, amelyik mind a tanban, alkotmányban és kultuszban egységes, mind az apostolok által hirdetett hitigazságokat tisztán és hamisítatlanul megőrizte, és az apostoli alkotmányt hűségesen betartja és ugyanazt a kultuszt gyakorolja, amit már az apostolok gyakoroltak.”
Mindazonáltal figyelni kell arra, hogy „az Egyház Krisztusnak nem halott és megkövült, hanem élő teste”, és ily módon „Krisztustól, mint főtől árad ki minden időben Egyházába az élet”. „Ezért mutat az Egyház egész szervezete valódi, tényleges és élő növekedést minden részében. Mivel Krisztus tovább él Egyházában, a hittartalom teljessége mindig gazdagabban bontakozik ki, az Egyház alkotmánya az egyházi növekedésnek és a bonyolultabb körülményeknek megfelelően egyre átfogóbban alakul ki, és a kultusz egyre gazdagabban fejlődik. A tartalmi lényeg szigorú megmaradása mellett az Egyházban élő isteni Lélek mindig új alakzatokat és formákat hajt.” – Vagyis az Egyház olyan, mint egy fa, ami növekedése és terjeszkedése ellenére mindig megőrzi identitását. Ez egyfelől azt jelenti, hogy az Egyházban nem lehet semmi lényegi új, miközben másfelől kizárja az „archeologizmust”, ami mindent az „ősegyház” legkorábbi formáira akar visszanyesni [ahogy tették, illetve amire hivatkoztak a NOM és az új szentségek megalkotói].
Algermissen tovább: „Krisztus Egyháza apostoli mindenekelőtt elöljárói hivatali utódlására tekintettel, ratione successionis. Az Egyház elöljárói nem csak az apostolok helyettesei, hanem valódi hivatali utódai.” Ezért „nem csak egy megszakítatlan sorban kell az apostolokkal összekapcsolódniuk, hanem a lelki hatalmakat és az isteni küldetést, amit az apostolok az Egyház vezetésére Krisztustól megkaptak, úgy kell birtokolják, ahogy ezeket az apostolok egyik igazi utódától megkapták, aki ezt maga is birtokolta, és akinek megvolt a hatalma ezt továbbadni, és valóban érvényes, vagyis a Krisztus által előírt és az apostoloktól begyakorolt módon adta tovább. Más szóval: Csak az az egyház Krisztus igazi Egyháza, melynek elöljárói lelki hatalmukat érvényes szentelés és küldetés által birtokolják.”
Az apostoli szukcesszió ezen pontja az, ami az Egyház láthatósága mellett, ma a legnagyobb nehézséget okozza. De ennek megtárgyalására majd csak később térünk rá.
Feltéve: 2016. február 24.
5. Az Egyház a lexikon szerint a hívek látható közössége. Algermissen így fogalmaz: „Az Egyház, mint Krisztus misztikus teste, a titokzatosan továbbélő és tovább működő történelmi Krisztus. Hasonlóan a történelmi Krisztushoz, akiben az istenség az emberség alatt rejtőzött, a misztikus Krisztusnak is láthatatlan isteni és látható emberi oldalának kell lennie. A láthatatlan isteni elem az Egyházban a Szentlélek kegyelmi működése a Tanítóhivatalban, a papságban és az Egyház pásztori hivatalában és a hívek lelkében; a látható emberi elem a háromszoros hivatal hordozói, valamint ezek szolgálata és a hívek az ő földi életükben és működésükben.” – A hierarchia ezek szerint az Egyház láthatóságához tartozik, és ezért ma nagyon sok nehézséget okoz, amire – miként fentebb már mondtuk – később térünk majd ki.
Az Egyháznak eme kettős, egyszersmind isteni és emberi természetéből adódik egy másik probléma is, amit rögtön itt tárgyalunk, nevezetesen az Egyház szent volta. Krisztus misztikus testeként, az Egyháznak szükségszerűen szentnek kell lennie, de emberek alkotják, akik viszont bűnösök. Algermissen így magyarázza e kettősséget: „Minden szent, ami Istennel van összekapcsolva. Krisztus misztikus teste a legbensőségesebben van Istennel összekötve. Az Egyház lényéből fakadóan ezért szent. Ez az Egyház lényével, mint ilyennel kapott szentség az Egyház létből fakadó azaz ontológiai szentsége, ami láthatatlan alapítójának, Jézus Krisztusnak szentségéből ered.” Ez a szentség konkrétan az Egyház „tanításában, szentségeiben nyilvánul meg, melyek a szenttéválás valódi és tényleges eszközei, amelyeknek célja a Krisztus legbensőbb követésében elérendő szenttéválás tökéletessége”.
Erről a létből eredő szentségről beszél – Algermissen szerint – Szent Pál az efezusiaknak írt levelében, amikor ezt mondja: „Ragyogóvá akarta tenni [Krisztus] az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen.” (Ef 5,27) „Az Egyháznak ezen ontológiai szentsége éppoly kevéssé szűnhet vagy sérülhet meg, ahogy Krisztus nem szűnhet meg misztikus testének feje lenni. Ezért szűnik ott meg Krisztus igaz Egyháza létezni, ahol egy keresztény közösség a Krisztus által alapított üdveszközöket korlátozza, vagy olyan tanokat hirdet, melyek a krisztusi tanítás szent voltának vagy a szenttéválás céljának ellenállnak.”
„Az Egyház ezen ontológiai szent létéből ered etikai szentsége, vagyis tagjainak személyes szentsége. Az Egyház etikai szentsége is alapvetően általános. Hiszen az Egyház minden tagja hit és kegyelem által szentté válik, és a keresztség által beilleszkedik Krisztus misztikus testébe, és ezáltal minden szent forrásával és folyamával kerül összeköttetésbe. Ez kivétel nélkül minden tagra vonatkozik, azok számára is, akik hitetlenség vagy súlyos erkölcsi vétkek miatt saját hibájukból elszakadtak a szent forrásától. Ez az elszakadás önkéntes elzárkózás a szent életfolyamtól, amit a bűnbánat szentsége bármikor újra feloldhat.”
Algermissen hangsúlyozza: „Az ilyen tagok személyes elszakadása a szenttől nem rontja meg az Egyház etikai szentségét” – és természetesen még kevésbé ontológiai szentségét –, „hiszen ez az emberi szabadakarattal való visszaélésből ered, nem pedig az egyházi üdveszközök hiányából vagy kudarcából vagy téves tanításokból, ami minden olyan keresztény közösségben előfordulhat, mely Krisztus igazi és szent Egyházától elszakadt.” – Az ontológiai és etikai szentség, valamint az általános és személyes etikai szentség közötti megkülönböztetést sajnos sokan, még az ú. n. tradicionalisták körében is, nem értik meg vagy nem veszik figyelembe, ami nem csak mindenféle téves ítélethez, hanem még eretnekséghez is vezet.
Foglaljuk össze: Tagjainak, sőt, elöljáróinak vétkei vagy hitehagyása sem képes az Egyház szent voltát csorbítani vagy befolyásolni. Ugyanakkor igenis megszűnik egy közösség Krisztus igaz Egyháza lenni, ha „a Krisztus által alapított üdveszközöket korlátozza, vagy olyan tanokat hirdet, melyek a krisztusi tanítás szent voltának vagy a szenttéválás céljának ellenállnak”.
6. Az egyházi lexikon definíciója az Egyházat, mint a hívek látható közösségét írja le, mely „a keresztség újraszületése által a Fővel, Krisztussal egy testbe összekapcsolva, ugyanazt a hitet vallja, ugyanazon kegyelmi eszközöket használja és ugyanazon törvényeket követi”. A keresztségnek alapvető jelentősége van, mert ez tesz egy személyt kereszténnyé, és ez sorozza be őt Krisztus misztikus testébe, az Egyházba. Ez mind a modernistáknál, mind a „tradicionalistáknál” sok félreértéshez vezet.
Eichmann-Mörsdorf egyházjog-kommentárja (1951) írja: „A természetjog szerint minden ember jogképes. A polgári törvénykönyv szerint az ember születése pillanatában szerzi meg jogképességét. Az Egyház, mint Isten új népe a természetfeletti rend alá tartozik; az egyházi jogképesség elnyeréséhez nem a keresztény szülőktől való születés szükségeltetik, hanem a fentről jövő születés a szent keresztség szentségi történésében. Ennek alapján írja elő c 87: A keresztség által válik egy ember személlyé Krisztus Egyházában, vagyis a keresztséghez jövő ember nem magát teszi azzá, hanem az újjászületés, amit rajta a keresztségben véghezvisznek, által lesz az, lesz Krisztus Egyházába személyként befogadva (constituitur).”
Az Egyház nem egy tetszőleges emberi vagy polgári társulat. Mint Krisztus misztikus teste a „természetfeletti rend” alá tartozik, amibe nem lehet csak úgy egyszerűen belépni (és aztán szintén kedv szerint kilépni), hanem a keresztség által lesz valaki, mint személy Krisztus Egyházába bevíve. „A keresztség által való beilleszkedést az Egyházba konstitucionális tagságnak nevezzük. Ahogy a megkeresztelést soha többet nem szabad megismételni, úgy történik az Egyházba való beilleszkedés is visszavonhatatlanul. A konstitucionális tagság felbonthatatlan, megszüntethetetlen. Ebben az értelemben értendő ez az alapelv: Semel christianus semper chirstianus (egyszer keresztény, örökre keresztény).”
Úgy tűnik, hogy ez a megfogalmazás igazat ad az ökumenistáknak, akik, mint például Bergoglio, azt állítják, hogy minden keresztényt – katolikust, protestánst, orthodoxot – a keresztség köteléke egységesít, és így együtt alkotják „Isten szent népét”. Csakhogy ezek nem veszik tekintetbe, hogy az Egyházban ehhez a konstitúciós tagsághoz szükségszerűen társulnia kell a tevékeny tagságnak is. Eichmann-Mörsdorf: „A konstitúciós tagsággal elveszthetetlenül együttjáró jogképesség a tökéletesség megvalósítására törekszik a tevékeny rendben. Az Egyház tagjának teljesítenie kell a kötelességeit, jogait pedig gyakorolhatja, vagy gyakorolnia kell. Ezt a tevékenységben rejlő tagsági állapotot nevezzük tevékeny tagságnak, benne a jogok gyakorlását az aktív és a kötelességek teljesítését a passzív tagsági funkciónak.” – Vagyis a konstitúciós tagság csak az alapja a tevékeny tagságnak, ami a célja, és amiben kiteljesedik.
A megkeresztelt, mint személy az Egyházban, megkapja a keresztények összes jogát és kötelességét. Olyan jogok és kötelességek soráról van szó, melyek minden egyháztagot alapvetően érintenek, és ezért általános tagsági jogoknak és tagsági kötelességeknek tekintendők, melyek mindenfajta közreműködés nélkül pusztán a személy-létből magából következnek, részben csak bizonyos életkor elérése után (mint például a böjtölés, a házasságra lépés egyházi előírásai). Az egyházjog tagsági kötelezettségei az értelem használatával, azaz a 7. életév betöltésekor lépnek életbe.”
„A jogokhoz például a vallási oktatáshoz és vezetéshez való jog, az istentiszteleten való részvételhez, a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásához, a jogvédelemhez, az egyházi temetéshez való jog tartozik. A kötelességekhez pedig mindenekelőtt az objektív egyházjog, az egyházi lelkipásztori hivatalban működő hatalom alá való alávetettség, ami kivétel nélkül minden keresztényre vonatkozik, ha az egyházjog bizonyos csoportoknál nem rendelkezik másképp.” – Vagyis, egyetlen megkeresztelkedett keresztény sem vonhatja ki magát a jogos egyházi tekintély jog- és erkölcsi hatalma alól.
„Az Egyházban személyként való létezéssel létrejött tagsági kötelezettségek állandóan megmaradnak, mégpedig úgy, hogy ez nem függ az egyes személy akaratától, vagyis attól, hogy alá akarja-e vetni magát e kötelezettségeknek vagy sem.” Ez abból ered, hogy az Egyházban a konstitúciós tagság visszavonhatatlan. – „Ezzel szemben a tagsági jogok vagy egészen, vagy részben elveszthetők.” – Jól meg kell jegyezni: A keresztséggel létrejött konstitúciós tagság örökre, visszavonhatatlanul megmarad, csakúgy, mint az ebből eredő tagsági kötelezettségek, az ú. n. „passzív” tevékeny tagság, míg az „aktív” tevékeny tagság, a tagsági jogok gyakorlása részben vagy egészben elveszhet. „A jogoknak ez a megnyirbálása vagy felfüggesztés, vagy büntetés útján történik.”
Az egyházi büntetésekhez, „melyek közvetlenül érintik az általános tagsági állapotot” az Egyházból való kizárás, az exkommunikáció tartozik, ez „az aktív tagoktól való ideiglenes elkülönítés, ami azonban nem veszi el az illető személy-létét az Egyházban. A tagsági kötelezettségek érintetlenek maradnak, és a jogokból is csak azok érintettek, melyeket a törvényes ítélet kifejezetten felsorol.” Ebből az következik, hogy a kiközösített továbbra is konstitúciós tagja marad az Egyháznak, de a tevékeny tagság területén nem aktív, hanem csak passzív tag marad.
„Azok a keresztények, akik nem katolikusok, de érvényesen meg vannak keresztelve, a katolikus Egyház konstitúciós tagságához tartoznak, de mivel az igaz hit vagy a hierarchikus vezetés tekintetében az aktív egyházi közösségtől elszakadtak, a tevékeny tagság területén nem lehet más helyzetük csak a kiközösítetté.”
Ami a katolikus keresztényeket illeti, róluk feltételezhető, hogy „aktív tevékeny egyháztagok”. Ugyanakkor „tagsági jogaik nem csak büntetés, hanem felfüggesztés miatt is sérülhetnek”. Ez érvényes például a nyilvános bűnösökre, akik ki vannak zárva a szentáldozás alól.
Meg kell jegyezni, hogy az Egyházban a tevékeny tagság két körben mozog, „a külső és a belső terület körén”, a forum externum és a forum internum körén. E kettő egymáshoz van rendelve és egymásnak meg kellene felelniük, ami azonban nem mindig történik meg. Ellentmondás e kettő között akkor léphet fel, ha egy büntetés igazságtalan, ilyenkor a külső büntetés belül hatástalan. Vagy olyankor, ha egy büntetést akkor oldanak fel, ha a megbüntetett belsőleg nem bánta meg tettét, ilyenkor a külső büntetés megszüntetése belsőleg azért hatástalan, mert a kiközösítés alól feloldozott belsőleg nem adta fel konokságát. Ez az ellentmondás a külső és belső hatás között a gyónás szentségével oldható fel, amelyben az egyházi tekintély a belső területre hatol be, és ezáltal megszünteti az ellentmondást.
Feltéve: 2016. február 29.
7. Tehát ahhoz, hogy valaki a hívek látható közösségéhez tartozzon, nem elég, hogy a „keresztség újraszületése által a Fővel, Krisztussal egy testbe legyen összekapcsolva”, hanem szükség van a tevékeny tagságra, ami abból áll, hogy a megkeresztelt „ugyanazt a hitet vallja, ugyanazon kegyelmi eszközöket használja és ugyanazon törvényeket kövesse” mint az Egyház minden tagja. Csak ezután lesz ténylegesen összekapcsolva a többi hívővel és Krisztussal „egy testbe”. – Ehelyütt az egység titkát érintjük, ami egy további jegye az Egyháznak.
Algermissen írja: „Krisztus Egyházának egységét egyedülállónak és egységnek foghatjuk fel. Krisztus Egyházának egyedülállósága, az unitas numerica, azt jelenti, hogy Krisztusnak mindig csak egy, soha nem több Egyháza állhat fenn egyidőben. Ez az unitas numerica simultanea. … Mivel az Egyház a földön misztikus módon továbbélő Krisztus, és mivel csak egy Krisztus van, úgy az Egyház is csak egy lehet. Krisztus ugyanaz tegnap, ma és örökké. … Krisztus egyedülállóságából következik a misztikus Krisztus egyedülállósága, a valódi Krisztus egy létéből a misztikus Krisztus egy léte.”
„Krisztus Egyházának egysége a hit, az egyházi vezetés, és az istentisztelet és a szentségek egységében nyilvánul meg.”
A hit egységét a tévedhetetlen Tanítóhivatal garantálja. A kormányzás egységét, ami belülről abból ered, hogy az Egyház minden tekintélye részese az egyetlen Krisztus tekintélyének, kívülre pedig úgy valósul meg, „hogy az Egyház mint egy magában zárt és sokszorosan tagolt, tökéletes, látható közösség egyetlen legmagasabb és látható tekintély alá van rendelve”. „Az Egyház eme legmagasabb látható tekintélyét Krisztus Péterben és az ő hivatali utódaiban alapozta meg. Krisztus akarata és intézkedése alapján az Egyház egy pásztor által vezetett nyáj (Jn 10,17); Krisztus Péternek, mint ezen egy pásztornak adta át ezt az egy nyájat (Jn 21,15)”.
Továbbá: az Egyház szimbolikus megjelenése és látható konkrét megnyilvánulása az Oltáriszentségben és a szentmiseáldozatban történik. „Az egyetlen Krisztus az, aki a keresztség által misztikus Testébe felvett híveket az eucharisztikus étek által természetfeletti módon táplálja, és a bérmálás, illetve a papszentelés által nekik misztikus testének a felépítésére a Szentlelket közvetíti.” Eközben a következő szabály jut érvényre: Lex orandi, lex credendi (az imádság szabálya a hit szabálya).
8. Az egyházlexikonból e cikk 2. pontjában idézett definíció az Egyház célját is megadja: „hogy ily módon a Szentlélek vezetése alatt a földön Isten országát képviselje és az örök életet kiérdemelje”. Algermissen ehhez a következő magyarázatot fűzi: „Abban a pillanatban, amelyikben az ember a látható Egyház tagja lesz, Krisztus tagjává is válik, Belé ültetődik és Általa Istenbe. Abban a pillanatban természete átszellemül és egy természetfeletti életszférába emelődik. Új élet járja át, Isten szellemétől lesz átjárva, Isten ölébe lesz felvéve, és ezáltal Isten gyermekévé válik. A megszentelő kegyelemmel létrejött Krisztusba való betagozódás által az ember részesül az isteni természetből.”
Ez a következő módon megy végbe: „Az Egyházban való léte és élete által az egész ember Isten gyermekévé válik. Lelkének minden ereje Istennel lesz természetfeletti módon összekapcsolva. A hit isteni erénye által a Szentlélek műveként az emberi felismerés részesedik Isten gondolkodásában. Isten gyermeke az igazság és a világosság gyermeke lesz. … Ugyanez a Szentlélek helyezi el a remény isteni erényében az ember lelkébe az örök túlvilági boldogság csíráját, és emeli fel ezáltal az ember kedélyét az élet napi gondjai és a bűn által terhelt lét tragédiája fölé. … A szeretet isteni erényében a Szentlélek felgyújtja az ember akaratát és az embert az Egyház által a Szentháromság egy Isten azon élet- és szeretet-közösségébe veszi fel, amelyben az Atya és a Fiú közötti szeretetből a Szentlélek végtelenül árad, úgy hogy a Szentlélek szeretet-sugallata egyúttal az ember életsugallata lesz a természetfeletti élet birodalmában.”
„Az Egyház, mint Krisztus misztikus Teste, lényéből következik, hogy az Isten akarta üdvrendben a Krisztusban és Krisztussal való kegyelmi élet csak az Egyházba való tartozás és az Egyházon keresztül a Krisztushoz való tartozás által lehetséges. A keresztény ember végtelen értéke és természetfeletti méltósága az Egyházhoz tartozó keresztény léten alapul.” – Ennek tudata a zsinati ökumenizmus miatt napjaink „katolikusaiból” szinte nyom nélkül kiveszett.
„Az embernek Krisztusba való beoltása az Egyház által megy végbe. De Krisztus nem csak az egyes embereket, hanem az emberiséget, mint egységet akarja az Egyház által Istennel összekapcsolni. Ez volt küldetésének értelme. Mivel Ádámban nem csak az egyes ember, hanem az egész emberi nem elbukott, Krisztusban, a második Ádámban az összes individuum kozmosza, nem pedig csak az egyes individuum kell megváltást találjon. … Ahogy az Egyház által Krisztussal összekapcsolódott egyénnek, úgy kell az egész emberiségnek az Egyházban és az Egyház által teljes korú Krisztussá felnőnie. … Az Egyház célja tehát az, hogy Ádám bűnös gyermekeinek természetes sorsközösségét Isten megváltott gyermekeinek kegyelem-, szeretet- és élet-közösségévé változtassa át. A természetfeletti isteni közösségbe való ezen átváltozásnak oly módon kell megtörténnie, hogy a természetes nemzés által Ádámmal összekötöttek és az ősbűnnel terheltek egésze Krisztusban, a második Ádámban újjászületik és az Ő misztikus Testévé nő össze. Más szóval: Az Egyház célja és értelme, hogy Krisztusban az Istentől elszakadt emberiséget Istenhez visszavezesse.”
Ez nem azt jelenti – ahogy az ökumenikusok gondolják –, hogy az Egyház, mint „az egység szentsége”, arra van rendelve, hogy az összes világnézet és vallás követőjét békés együttélésre vegye rá. Sokkal inkább azt jelenti, hogy az Egyház arra van hivatva, hogy minden embert, az egész emberiséget saját ölébe gyűjtse össze. Ebből következik negyedik fontos jegye, a katolicitás, az egyetemesség, ami a maga részéről megint csak elválaszthatatlanul van összekapcsolva a missziós tevékenységgel.
Algermissen erről így ír: „Krisztus Egyházának egyetemes jegye azt fejezi ki, hogy Krisztus igaz Egyháza lényegét tekintve világ- és emberiség-egyház, hogy belső erőiből a világ összes népe fölé és mindig egyre tovább terjeszkedik. Ez a jegy is lényéből, mint Krisztus misztikus Teste, következik. Mint ilyen folytatja tovább az Egyház Krisztus megváltói művét az emberiségben és bevégzi azt. … Amilyen általános, világméretű, univerzális Krisztus küldetése és műve, olyan univerzális Egyházának műve és küldetése is.”
9. Algermissen végül a következő definíciót adja meg az Egyházról: „Az Egyház az egy, Krisztustól alapított és Vele mint fővel a keresztség lelki újjászületése által szerves tagozódásban egy testbe összekapcsolt látható közössége a híveknek, ami bizonyos, az apostolokkal jogszerinti utódlásban kapcsolatban álló pásztorokkal egy Krisztus által kinevezett vezető alatt irányítva, a földön Isten birodalmát jeleníti meg és egyazon hit igazsága, egyazon törvény szent volta és egyazon kegyelmi eszközök által az egyes lelkeket az örök életre vezeti, és az idők során az egész emberiséget (amennyiben ez hagyja magát) visszavezeti Istenhez.”
10. Ezekre a terjedelmes és még így is csak töredékes magyarázatokra azért volt szükség, hogy végre fogalmat kapjunk az Egyház misztériumáról. Mert csak e misztérium ismeretében lehet a „zsinati egyház” [és tagjai mindenkori tetteinek] misztériumát (hiszen ez is misztérium, mégha egészen más fajtájú is) megérteni, amivel e tanulmány következő része foglalkozik.
Vége az I. résznek
Feltéve: 2016. március 9.
|