A következő gondolatokat Dr. D. Wendland professzornak (1924-2010) az Einsicht újság 1986. áprilisi számában megjelent „Mi is ez valójában: eretnekség?” (Was ist das eigentlich: die Häresie?) című tanulmánya sugallta.      [E. Heller – az Einsicht újság szerkesztője – a professzor nekrológjában többek között a következőket írta: Wendland professzor az 1960-as években Kölnben és Würzburgban filozófiát tanított, ebből az időből származik alapos ismerete a német püspöki kar tagjairól, akiknek a zsinat alatti és utáni fokozatos eretnekségbe való lecsúszását közvetlen közelről figyelhette meg. Innen ered a mienktől teljesen eltérő ismerete és véleménye a vallási-egyházi hitehagyásról. Amíg mi, az Una-voce, az új mise problematikájával voltunk csak elfoglalva, ő a kezdetektől az átfogó hitehagyásból indult ki, és a felől ítélte meg az Egyház helyzetét.] Wendland professzor említett cikkét így vezeti be: „Már gyakran szegezték nekünk, katolikus laikusoknak, akiknek az »Egyházban dúló krízisről«, sőt az »Egyház kríziséről« szóló értelmetlen fecsegés idővel az idegeire ment, ezt a kérdést: Valójában hogyan lehetséges, hogy a sok éve az egész nyilvánosság előtt elhangzó eretnekség-vád a püspökök ellen (beleértve a „rómait”) tökéletesen reakció nélkül maradt, és ezekről a hivatali személyekről gumilabdaként pattant le vagy el sem érte őket? Ez igen furcsa volt és még a legostobábbaknak is feltűnt. Ezek a jól kipárnázott püspöki székeken ülő emberek teljesen immunisak voltak az ilyen vádakkal szemben, vagy egyszerűen nem is fogták fel, mit vetettek a szemükre, vagy – ahogy mondani szokás – csak ilyen vastag a bőrük? Hogyan lehetett egy ilyen lehetetlen viselkedést megmagyarázni és érthetővé tenni? Hiszen képzeljük csak el, mi történne, ha az állam egyik magas rangú tisztviselőjét, például egy bíráját (hiszen a püspökök bírák is) különböző publikációkban vagy nyilvános beszédekben azzal vádolnák meg, hogy gazemberek! Ez nyilván működésbe hozná a gépezetet, és az ügyészeket felülvizsgálatra késztetné.      De az is megfigyelhető, hogy maguk a katolikusok, papok és laikusok, holott hallottak a püspökeik ellen felhozott vádakról, sem nyugtalankodtak, hanem mozdulatlanságba merevedtek, vagy úgy tettek, mintha ehhez nekik semmi közük nem volna. Ez a faktum ijesztő volt, hiszen magukat katolikusnak nevező embereknél azt feltételezte, hogy nem csak a hit megfogyatkozása és a vallásos közömbösség vált náluk is általánossá, hanem az igaz hit, a specifikusan keresztény »vera fides« ellen elkövetett gaztett, és a teljes tudatlanság az ebből számukra és szeretteik számára adódó reális következményekről.” Ma, 30 évvel később ez a benyomás, amiről Wendland professzor immár 30 évvel ezelőtt beszélt, sokszorosára megerősödött. Nem csak az ú. n. hivatali egyházban található meg ez a meglepő viselkedés, vagyis, hogy a hittévedéseket semmilyen módon nem veszik komolyan, hanem az ú. n. tradícióban is. Láthatóan ragályos volt ez a szemlélet, ami csak azért történhetett meg, mert már senki nem gondolkodott el komolyan arról, hogy valójában mi is az az eretnekség. Próbáljuk meg akkor mi most ezt megvizsgálni, mielőtt végképp késő lesz… Hívő hitetlenség vagy hitetlen hit – Mi is valójában az eretnekség? Minden katolikus számára feltűnő – legalábbis annak kellene lennie, és ha így van, az az igazi katolikus egyik ismérve –, hogy a modern egyház az eretnekséget, a tévtant nem tárgyalja, és pláne nem ítéli el, vagy egyáltalán nem tart tőle. Ugyanakkor a legkevesebben gondolkodnak el azon, hogy ennek valójában mi az oka? – Nos, a modern ember azért nem tart a tévtanoktól, mert téves elképzelése van a hitről.      Ma minden katolikus számára elengedhetetlen, hogy ismerje a különbséget az igaz és a modern hit között, mert csak így tudja magát megóvni a zűrzavartól. Vizsgáljuk meg ezért elsőnek, hogy lényegét tekintve mi az igaz hit, hogy aztán megérthessük ezen igaz hitnek a modernizmus által elkövetett meghamisítását. A katolikus hit fogalma A katolikus hit isteni erény. A Vatikáni Zsinat (1870) tanítja: „Ez a hit azonban, mely az ember üdvének kezdete [vö. DH 1532], a katolikus Egyház hitvallása szerint természetfeletti erény, amelynél fogva mi Isten ihlető és segítő kegyelmével hinni tudjuk, hogy mindazt, amit kinyilatkoztatott, igaz, de nem azért, mivel a dolgok benső, igaz-voltát természetes eszünk világánál képesek lennénk átlátni, hanem magának a kinyilatkoztató Istennek a tekintélyéért, aki sem tévedni, sem tévedésbe ejteni nem tud [vö. DH 2778, Can 2]. »A hit ugyanis« az Apostol szerint »a reménylendő dolgok alapja, meggyőződés arról, amit nem látunk« [Zsid 11,1].” Az igaz hit, az ember üdvének kezdete, Isten nekünk, embereknek adott kegyelmi ajándéka. Isten a hívőt e kegyelem által olyan módon világosítja meg, hogy az felismeri, hogy a Kinyilatkoztatás Istentől ered, és így azt kétségek nélkül el tudja fogadni. A hívő számára a hit „a nem látható bizonyítéka” lesz. Bár a hit felülmúlja az emberi értelmet, de nem oktalan módon, hiszen Isten kegyelmi segítségével és a magát kinyilatkoztató Isten tekintélyétől támogatva, aki sem tévedni, és másokat megtéveszteni nem tud, a hívő belátja, hogy tökéletesen bölcs dolog hinni azt, amit Isten kinyilatkoztatott. Az igaz hit ezért nem ismeri a kételyt, sőt ezt tökéletesen kizárja. Az önként akart kétely a hit elleni vétek.      J. H. Newman egy 1849-ben tartott prédikációjában erről a témáról ezt mondta: „Tökéletesen helyes, hogy az Egyház nem engedi meg gyermekeinek, hogy bármit is kétségbe vonjanak tanításai közül, éspedig elsőnek azon egyszerű okból, mert ők csak annyiban katolikusok, amennyiben hisznek, és mert a hit összeegyeztethetetlen a kétellyel. Senki nem tud katolikus lenni azon egyszerű hit nélkül, hogy az, amit az Egyház Isten nevében hirdet, Isten szava és ezért igaz. Az embernek egészen egyszerűen hinnie kell, hogy az Egyház Isten szája; és ugyanannyira biztosnak kell lennie az Egyház feladatában, mint az apostolok feladatában. És ha a protestáns a zsarnokság egyik fajtájának tartja, hogy az Egyház gyermekeinek megtiltja a kételyt, ez csak azt bizonyítja, hogy fogalmuk sincs, mi a hit. Valóban nem tudják – ez a fogalom abszolút idegen a számukra. A valódi hit, amit a katolikus Egyház él, lényegéből fakadóan megtiltja a kételyt: a hit fogalma az ember lelkébe ülteti az abban való bizalmat, hogy a hit tárgya valóban igaz; és ha egyszer igaz, akkor soha nem lehet hamis.” Ehhez a kétely nélküli hithez az integritás is hozzátartozik, vagyis az, hogy mindent hinni kell, amit Isten kinyilatkoztatott és az Egyház mint ilyet hinni előír. Aki csak egyetlen egy Isten által kinyilatkoztatott igazságot tagad, az máris az egész isteni, természetfeletti hitet elveszti.      Az Atanáz-féle hitvallásban ez áll: „Aki üdvözülni akar, annak mindenek előtt szükséges, hogy a katolikus hitet megtartsa, s ha valaki a hitet nem őrzi meg teljes egészében és sértetlenül, kétségkívül örökre elvész.” (DH 75) És miután a hitvallás az egyes hitigazságokat felsorolta, ezzel a mondattal zárul: „Ez a katolikus hit, amelyet ha valaki erősen és hűségesen nem vall, nem üdvözülhet.” (DH 76) Mi egy eretnekség? Az eretnekség, mint tan „hiányos hitből (kételyből) fakadó, teljes hitetlenséghez vezető, a Kinyilatkoztatás organizmusából kiváló egy igazság által előálló elszakadás Krisztus Egyházától, azzal a tendenciával, hogy maga egyházzá váljon” (J. Brosch, Das Wesen der Häresie, 1936). Az eretnekség tehát általában nem az összes kinyilatkoztatott igazság tagadása, hanem egy kinyilatkoztatott igazság kizárólagos hangsúlyozása a hozzá tartozók tagadása mellett, például Krisztus istenségének vagy az emberek tetteinél az isteni tevékenység kizárólagos hangsúlyozása stb. Az Egyház az ilyen eretnek tanokat általában azonnal nagy erővel visszautasítja, és ily módon a hit mindennemű elhomályosodását megakadályozza.      Eretnek az a tétel, ami közvetlenül egy katolikus dogmát, azaz kinyilatkoztatott és az Egyház által ilyennek előterjesztett (proponált) igazságot (kontradiktórikus vagy kontrér) tagad. Egy kinyilatkoztatott igazság vagy formális definíció által, vagy akkor számít egyházilag előterjesztettnek, ha teljes bizonyossággal szerepel a Szentírásban és a hagyományban, és az Egyház közismerten hitigazságként tanítja. A egyházjog ennek megfelelően (Can 1325 § 2) kijelenti: „Ha valaki a keresztség fogadása után, anélkül, hogy feladná a keresztény nevet, a fide divina et catholica (isteni és katolikus) előterjesztett igazságokból akár csak egyet makacsul tagad vagy kétségbe von, akkor az eretnek.” Ezzel az eretnekség fogalma körül van írva. De hogy az eretnekség hogyan néz ki az ember belsejében, és mely alakban lép manapság fel, ennek magyarázatát Wendland professzorra bízzuk:      „Az eretnekség nem egyes hitigazságok ellen lép fel eredetileg – miként ezt sokan hiszik –, és nem is feltétlen egy nem kedvelt egyházi tanbeli döntés ellen lázad (veritates catholicae), hanem maga az igaz hit ellen irányul, oly módon, hogy saját belátását teszi meg pozitív normának és az egyetlen kiismerőnek az isteni Kinyilatkoztatás igazságai között, a szabad akaratra hivatkozva, amit tévesen a legnagyobb emberi értéknek állítanak be. Ezért áll az eretnekség alapaktusa egy választásban, melynek erejével az ember a »veritas prima« (= az első igazság), ami maga a kinyilatkozó Isten ellen fordul, és ezáltal a maga alárendeltségének abszolút igazságát elvileg és gyakorlatilag negligálja és tagadja. Az igaz hit igazságával szembeni totális alávetettség elleni lázadásban lobban lángra az eretnekség. Ezért nevezte őt Aquniói Szent Tamás joggal »species infidelitatis«-nak, a hitetlenség lényegi és természeti megjelenésének, mégpedig a legveszélyesebbnek, mert az isteni igazság negációja és az üdvigazság tagadása az elkövető halálos bűnét jelenti, vagyis az üdve elvesztését. Nem az eretnek makacssága a döntő, hanem az eretnek habitusa, illetve a megszokottá vált eretnekség, ami soha nem történhet meg önhibán kívül. Az eretnekség pozitív és tökéletes hitetlenség az igaz hit és ennek az üdvhöz való szükséges volta ellen. Ezért nincs sok értelme egy formális eretnekséget a materiális eretnekségtől megkülönböztetni, hiszen az eretnekség se az Egyház dogmáitól nem függ, se nem általa jelenik meg. Bár joggal mondják, hogy aki egyetlen dogmát tagad, mindegyik másikat is tagadja. De miért van ez így? Ennek okát általában így adják meg: mert egyetlen dogma tagadása már magában foglalja az Egyház tévedhetetlenségének tagadását. Mindazonáltal ez a vélemény, bár nem téves, mégsem helytálló vagy meggyőző, mert kikerüli a problémát és nem mutat rá az eretnekség lényegére, ami nem egy vagy több hitigazság tagadásából vagy kétségbe vonásából áll, hanem elsősorban a hitigazság mint ilyen oszthatatlanságát és az igaz hitet magát tagadja. És pont ezt lehet sokkal könnyebben megállapítani, mint ahogy általában gondolják, úgy hogy nem kell arra várni, amíg egy eretnek végre egy dogma ellen vét, már ha egyáltalán van olyan, ami ellen véthetne. Más szóval: a »fides catholica« ma már egyedül nem elégséges az eretnekség megítélésére, különösen akkor nem, ha az egyházi dogmákat nem támadják, hanem ügyesen aláássák vagy közömbösítik. Ma olyan időben élünk, amelyikben úgymond a sok eretnekségtől nem látszik az egyes eretnekség és ennek következményei.” Az eretnekség a hit erénye ellen elkövetett bűn Egy isteni és katolikus hittel elfogadni köteles hit tagadása bűn – mégpedig nem akármilyen bűn, hanem miként Aquinói Szent Tamás mondja: „A hitetlenség bűne nyilvánvalóan súlyosabb, mint az erkölcsi visszásságok összes bűne. A legsúlyosabb bűn az, mely maga az Istenség ellen irányul, miként a hitetlenség és az istengyalázás. Második helyen azok a súlyos bűnök állnak, melyek Krisztus embersége ellen vétenek. Harmadik helyen a szentségek elleni vétkek, melyek Krisztus emberségére vonatkoznak. És csak ezután jönnek a többi bűnök, melyek csak a teremtett lények ellen irányulnak.”      Ha ezt a modern ember bűntudatával összehasonlítjuk, akkor világossá válik az alapvető különbség: Ma az emberiség elleni bűnöket – bármik is legyenek azok – állítják be a legnagyobb vétkeknek. Ezzel szemben az Isten ellen elkövetett bűnt elbagatellizálják, figyelemre se méltó kicsinységnek tekintik, aminek ráadásul pusztán személyes jellege van, és csak akkor von maga után büntetőjogi következményeket, ha vele a közrendet zavarja meg valaki. Ez azért van így, mert a modern ember számára Isten már nem valóság. Wendland professzor írja: „Az eretnekség teljes erejével és alattomosságával direkt és közvetlenül azon hit ellen irányul, mely a kinyilatkoztatott isteni szón alapszik, mely önmagában tévedhetetlenül igaz és ezáltal az ember üdvéhez elengedhetetlen, úgy hogy ha ezt valaki értelmével nem helyesli és akaratával nem fogadja el, azt a következményt vonja maga után, hogy saját hibájából önmagát szerencsétlenségbe, feneketlen mély üdvnélküliségbe, azaz kárhozatba taszítja. Mert a mindenható, igaz és szent Isten nem viccből nyilatkoztatta ki magát, mintha az ember gőgjében vagy ostobaságában megtehetné, hogy Isten szavát csak mintegy »figyelembe vegye« vagy sem.” A hit modernista elferdítése Egy ú. n. modernista – tehát egy olyan „katolikus”, aki elvesztette az igaz hitet és egy látszathittel helyettesítette – ugyan még hisz, de hite lényegét tekintve már megváltozott. Ha csak felületesen nézzük ezt a hitet, akkor ez talán nem tűnik fel – különösen, ha egy konzervatív modernistáról van szó. Ezért elkerülhetetlen, a hitnek e lényegi megváltozását világosan látni. X. Pius pápa kielemezte és feldolgozta a modernizmus szisztémáját. Pascendi enciklikájában alaposan megvizsgálta a modernizmus filozófiai gyökereit:      „Már most, hogy a bölcselővel kezdjük, a modernisták vallásbölcseletüket arra a tanra építik, amelyet közönségesen agnoszticizmusnak nevezünk. Eszerint az emberi ész teljesen a tünemények korlátai között mozog – tünemények alatt értve a tárgyakat, mint jelenségeket, s azt a módot, ahogyan megjelennek – és nincs semmi képessége, sem joga arra, hogy túlmenjen azok határán. Nem képes tehát fölemelkedni Istenig, de még arra sem, hogy a látható dolgokból megismerje Isten létezését. ebből pedig azt vonják le, hogy Isten semmiképpen sem közvetlen tárgya a tudománynak, és hogy – történeti szempontból – Isten nem tekinthető történeti alanynak [azaz nem valóságosan létezőnek].” Egy modernista számára Isten tökéletesen megismerhetetlen, mert egyetlen érzékszervünkkel sem észlelhető. Szerintük emberi értelmünk csupán a jelenségekre, tehát a látható dolgokra korlátozódik, tehát nincs közvetlen hozzáférése Istenhez. A láthatatlan Isten az emberi értelem számára teljesen elérhetetlen, kívül esik az ember által megtapasztalható világon. Ha viszont az értelem számára az Istenhez vezető út el van zárva, hogyan juthat az ember Istenhez? Nem válik ezzel minden Istenben való hit lehetetlenné? Egyáltalán mivel indokolhat meg még a modernizmus egy vallást? Kövessük ehhez tovább a Pascendi kijelentéseit:      „Magában az emberben kell tehát keresnünk: és mivel a vallás az életnek valamely formája – teljesen az emberi életben kell azt megtalálnunk. Innét ered tehát a vallási immanencia elve (vagyis: a vallás az ember bensejére korlátozódik). … Isten lévén tárgya a vallásnak, mindebből az következik, hogy a hit, mely kezdete és alapja bármely vallásnak, valamely benső érzésbe helyezendő, amely az isteni után való szükségérzetből fakad. Minthogy továbbá ez az isteni után való szükségérzet csakis bizonyos és alkalmas körülmények között jelentkezik, nem tartozhat magától az öntudat kereteibe, hanem kezdetben az öntudat alatt rejtőzik, vagyis a modern filozófiától kölcsönzött szóval: a tudatalattiságban (subconscientia), hol a gyökere továbbra is rejtve marad és megközelíthetetlen.” Ez tehát a modernista megoldás: A hit egy „vallásos érzés”, „az isteni után való szükségérzet”, ami az ember tudatalattijából ered! De ennek az érzelemnek a gyökerei felfedezhetetlenek, megismerhetetlenek, vagyis az értelem segítségével soha nem foghatók fel. Ezért a hit lényegét tekintve oktalan, az ember anélkül hisz, hogy értelmes oka lenne hinni. [Feltételezhető, hogy olvasás közben sokan úgy vélik, ez túlzás: de ha megkérdeznek valakit, ú. n. tradicionalistát, konzervatívat, de pláne zsinati vagy protestáns „hívőt”, mind ugyanígy írja le a keresztény „hitet”.] Ez természetesen nem maradhat megfelelő konzekvenciák nélkül.      E konzekvenciák közül kettő röviden bemutatva:      1. Ha a hit csak egy vallásos érzület, semmilyen objektív különbség nincs már ennek a tudatalattinak (=felekezetnek) különböző megnyilvánulásai között. Alapjában véve nem létezik többé tévhit, hanem csak a hitnek különböző formái. Ez a mai ökumenizmus alapja.      2. Egy hit, mely csupán szubjektív vágygondolat, nem lehet többé valódi tudomány és nem nyújthat a többi tudománnyal egyenrangú felismerést, ezért ezt a „hitet” tudományosan már nem kell többé komolyan venni. A hit a hívőt a fantázia világába vezeti. Csak szilárdan kell hinni, akkor ez a „hit” az érintett számára igaz és valódi. Hogyan beszélhet a modernista a hit ilyen értelmezésénél még egyáltalán igaz vallásról? X. Pius a modernista szisztémának ezt a dialektikus (az ellentétbe csapó) gondolati ugrását a következőképpen világítja meg:      „Azt kérdezheti mármost valaki: miféle úton-módon válik ez a szükségérzet az isteni után, melyet az ember magában észlel, vallássá? Erre a modernisták így felelnek: A tudás és a történelem két határvonal között mozog: az egyik külső, tudniillik a látható világ, a másik belső, azaz az öntudat. Mihelyt valamelyikhez elértek, nincsen tovább hova menniük, mert a határokon túl már a megismerhetetlen van. Ez előtt a megismerhetetlen előtt – legyen az akár az emberen kívül a látható természet rendjén túl, akár az emberben a tudatalattiság mélyén, az isteni iránt való szükségérzet a vallásra hajló lélekben – a fideizmus tantétele szerint az észnek minden előzetes ítélkezése nélkül valami sajátos érzést indít föl; és ebből bontakozik ki az isteni valóság, úgy is mint önmagának belső oka, és az embert valamiképpen összeköti Istennel. Ebben az értelemben veszik a modernisták a hitet és ebben keresik a vallás kiindulópontjait.” Feltéve: 2016. április 2. Tehát a modernizmus szerint a vallás az érzelem válasza az emberi létben megismerhetetlenre. Ebben a megismerhetetlenben, mindennemű tapasztalaton kívül állóban képzeli el a vallásos ember Istent. A modernista számára ezért a hit már nem a katolikus értelemben vett hit, azaz egy külső, objektív isteni Kinyilatkoztatás elismerése, hanem az ember „érzi” Istent, az ember belsejében megtapasztalja Istent, mégpedig anélkül, „hogy ezt az értelem ítélete megelőzné”. A modernista mégis ezt állítja: „Ebben az érzésben azonban mégis maga Isten valósága van jelen.”      Aki ezt olvassa, abban azonnal felmerül az ellenvetés: Hogyan lehet ezt a modernista előfeltételek felöl egyáltalán állítani? Honnan jön hirtelen Istennek ez a valósága, amit korábban, mint megismerhetetlent elvileg tagadtak? Az ember érzéséből, válaszolják. De milyen valóságot garantálhat egy szubjektív emberi érzés? Milyen istenre vonatkozik a vallási érzése? Hiszen egy sátánistától [egy dzsihadistától, egy Luthertől stb.] sem lehet elvitatni, hogy „vallási érzései” vannak, mégha ezek teljesen tévútra vezető „vallási érzések” is? Mekkora értékkel bírhatnak akkor az ilyen érzések az igaz vallás számára? X. Pius válasza:      „Itt még nem áll meg bölcseletük vagy jobban mondva őrjöngésük. Ebben az érzelemben találják tehát a hitet; de a hittel együtt és a hitben – amint a hitet értik – a kinyilatkoztatást is. És csakugyan: ki kívánhat többet a kinyilatkoztatásról? Avagy nem mondhatjuk kinyilatkoztatásnak vagy a kinyilatkoztatás kezdetének azt a lélekben nyilvánuló vallásos érzést, nem mondhatjuk-e, hogy ebben a vallásos érzésben, habár homályosan, ismét maga Isten nyilatkozik meg a léleknek? Hozzáteszik még azt is, hogy amint Isten egyszerre tárgya és oka a hitnek, azonképpen az a kinyilatkoztatás Istenről szól és Istentől ered, vagyis Isten abban egyszerre kinyilatkoztató és kinyilatkoztatott.”      A „vallásos érzés” lesz egyszeriben, mondhatnánk, a hátsó ajtón át besurranva, a kinyilatkoztatás helye. Ott találkozik isten az emberrel, olyannyira, hogy ezt akár valódi „kinyilatkoztatásnak”, vagy legalábbis a „kinyilatkoztatás kezdetének” lehet nevezni. – Sajnos, meg kell állapítani: Ennek a „kinyilatkoztatásnak” van egy alapvető hibája: Ez a „kinyilatkoztatás” ugyanis nem más, mint egy jámbor vágygondolat, aminek az igaz Istenhez, az igaz valláshoz, az igaz hithez abszolút semmi köze nincs! Ezen a területen ily módon nincs többé semmilyen „igaz” vagy „téves”. Milyen joggal mondhatná egy modernista egy másik embernek: „Az én vallásos megtapasztalásom helyes, a tied azonban téves!”, ha a hitnek nincs semmilyen értelmes alapja? A hit ily módon egy tökéletesen önkényes üggyé válik! Mindenki hihet, amit akar, mindenkinek megvan a saját istene, ahogy ő elgondolja, érzi, kívánja és reméli. „Isten” ezáltal puszta szójátékká válik az ember „vallásos” fantáziája számára. „Isten” többé semmi konkrétat nem jelent, semmi valóságost már, puszta szó tartalom nélkül, ami az ember általános vallásosságát fejezi ki. [Dermesztő még csak rágondolni is, hogy milyen sok ember, ha nem szinte mindenki, fogja fel ma így Istent és a vallást. „Apácák”, sőt magukat szedesvakantistának tartó emberektől is csak ilyen „hitvallást” hallani. Ha az ember az objektív hitigazságokról beszél, ezt kapja válaszul: „Vigyázz, ne feledd, hogy Isten nem kívül van, hanem benned kell legyen, a hit belső érzés, arra kell hallgatnod!”] A modernista hit-fogalom ismeretében nem csoda, ha a modernistáknak nincs problémájuk az eretnekségekkel (tévhittel). A modernista számára végül is nincs többé tévhit, mindig csak egy másik hit [ahogy fentebb idéztem a sokszor hallott modernista választ – kivéve csak az igaz hitet – az az egyetlen elfogadhatatlan „vallásos érzés”, az ellen azonnal fellázadnak, az ellen azonnal tiltakoznak, azt azonnal tévtannak kiáltják ki és átkozzák el]. A hit új köntösben A modernizmus hívő hitetlenség. A modern ember számára az „igazság” teljesen természetesen mindig változó, mindig a történelemtől, a kortól és a körülményektől függő. Szerintük minden embernek [a legnagyobb gazembernek is] megvan a saját „igazsága”. A modernistát nem érdekli, mit hisz valaki, hanem már csak az, hogy hisz-e valamit és azt miként hiszi. Következésképpen nem fontos, hogy az, amit valaki hisz, helyes vagy téves, hanem csak az, hogy valaki a saját hitében nagylelkű, megértő, figyelmes, kedves, toleráns stb. Másképpen kifejezve: A megítélés az objektívről a pszichológiai síkra helyeződik át. Pszichológiai síkon természetesen nem létezik hit ellen elkövetett bűn, hiszen minden ember alapjában véve jót akar – még az ateista is. A modernisták azt mondják, hogy az embert – gondolkodásával, hitével – a szociológiai környezetéből kiindulva kell megtanulni megérteni, hogy helyesen értsük meg. Az ember azért gondolkozik így vagy úgy, mert ebben vagy abban a környezetben nőtt fel és él. Igen, úgy kell gondolkodnia és úgy szabad gondolkodnia, mert ilyenné lett. Nincs többé objektív igazság, amivel minden embert egyformán meg lehet ítélni. Mindenkinek megvan a maga elképzelése a saját életéről, és senki nem mondhatja meg, nem állíthatja, hogy egyedül az ő életformája a helyes.      Ez a modern gondolkodásmód és vélemény ezer és egy úton tört és tör be mai ember tudatába. Még egyszer: A modern ember nem gondolkozik többé értelmesen, hanem érez, sejt, érzékel, megél, rajong stb. A modern ember számára hitének „igazsága” ezért nem igaz, hanem szép, vonzó, boldogító, vagy kemény, tapintatlan, beképzelt, fundamentalista stb.      [Az elhangzottakat példával illusztrálva, idemásolom egy ma kapott levél néhány sorát: Az ismeretlen levélíró a Desszert című műsorban elhangzottakkal, illetve a műsorról írt levelemmel kapcsolatban ezt veti a szememre: „Keresztény kinyilatkoztatásként helyesnek gondoltam volna inkább valami hasonlót, ha már fontosnak tartotta újra nyilatkozni műsorral kapcsolatosan – ilyen távolságból (21 év): »Régi beszélgetésünkben valóban sok minden elhangzott, sokféle érveléssel és megközelítéssel. De mindezek után remélem, hogy Péter is megtalálta azt, amit keresett az útja során. Ámen.«” – Magyarul: a levélíró szerint katolikus hitemből annak kellene következnie, hogy örüljek, reméljem, hogy beszélgetőtársam a buddhistáknál vagy máshol megtalálta a tökéletes kételyt, vagy azt az istent, vallást, ami semmire nem kötelezi, ami mindenkinek megengedi, hogy azt higgyen, amit akar. – Ez a „jóemberség” ami ugyanannyira ostoba, mint amennyire gonosz, hiszen emberek tömegét vezeti a pokolba, a modern ember tipikus megnyilatkozása, amit ráadásul nem restell másoktól megkövetelni. Sőt, aki nem követi ezt a velejéig ostoba, gyáva, kártékony lelkületet, az keresztényietlen, fasiszta, elvetemült stb. Az egészben az a legborzasztóbb, hogy ma szinte mindenki így gondolkodik és viselkedik. És ami még megdöbbentőbb, hogy 21 évvel ezelőtt Magyarországon még nem ez volt az általános – mintha a Szent Pál apostol által említett akadály, aminek előbb el kell tűnnie az útból, hogy az általános hitehagyás bekövetkezzen, a vasfal lett volna. Az biztos, hogy a vasfal mögött ez a nyugatról jövő szabadkőműves szellemiség nem tudott olyan nagy ütemben terjedni, mint máshol, és ily módon nem tudta teljesen birtokba venni az egész világot.] A döntő különbség Jól meg kell érteni: Jelentős különbség van aközött, hogy korábban hogyan és ma hogyan bánnak az „igazsággal”. Ezt a különbséget jól mutatja az a mód, ahogy korábban, és ahogy ma a teológiával ( = Istennel és az igaz hittel foglalkozó tudomány) foglalkoznak. Az Egyházban korábban különböző teológiai iskolák léteztek. Ezekben az iskolákban a hitnek azon kérdéseit, melyeket a Tanítóhivatal még nem döntött el véglegesen, tehát amelyekről továbbra is vitatkozni lehetett és kellett, különbözőképpen válaszolták meg. Mégis, mind ezek a teológiai iskolák az egy katolikus hitben egyesültek, az Egyház Tanítóhivatala iránti engedelmességben, abban a törekvésben, hogy az isteni igazságot szolgálják.      Ma már nincsenek teológiai iskolák. A modernizmus elterjedésével ugyanúgy megszűntek létezni, mint a teológia, mint tudomány. Viszont lettek konzervatív, mérsékelt, progresszív, marxista, feminista teológusok és ennek megfelelően „katolikusok”. Az ezek által képviselt különböző teológiák (pontosabban tévtanok) nem egyesülnek többé az egy hit igazságában és a Tanítóhivatal iránti engedelmességben. Ma egymással ellenkező vélemények vagy pontosabban kifejezve tévtanok egymásmellettisége létezik csak. Minden modern teológiaprofesszor (és minden modern „katolikus”) saját hittel rendelkezik. A tévedés ezen modern rendszerében azonban ez teljesen rendben van, hiszen minden modernista vallási érzése szerint keresi a maga hitét, azt a hitet, amit ő érez, érzékel és megél. Ha egy modernista hívő elég becsületes, akkor nyíltan be is vallja, hogy szerinte nincs téves hit többé, csak más hit-megtapasztalás.      Ha valaki e modernista hit keretében még régi értelemben véve az igazságot akarja megkeresni, akkor az a többiek szemében azonnal fundamentalista, keményvonalas lesz, aki csak azért keres támaszt és emberfeletti biztonságot, egy felette állót, mert nem találja helyét a modern világban. A modern ember számára az az ember, aki még hiszi, hogy létezik egy örök igazság – tehát egy igazság, amit az embernek fel kell ismernie, és ami az embert abszolút kötelezi – egy pszichopata, tehát olyan valaki, aki lelkileg, szellemileg beteg [mint például én a fent idézett levélíró – és több más hozzám érkező, hasonló tartalmú levél írója – szerint]. Az igazság – ez a modern ember ostoba véleménye – keménnyé, türelmetlenné, beképzeltté és végül beteggé tesz.      Persze feltűnő, hogy még soha nem volt annyi lelkibeteg ember, mint manapság! És a legtöbben nem azért lesznek betegek, mert még hisznek Istenben és az igazságban, hanem azért, mert életükben semmi értelmet nem találnak, és ezért problémáikkal nem tudnak megbirkózni. Nyilvánvaló, hogy a hitetlenség sokkal inkább beteggé tesz, mint a hit, ezt be kellene látnia annak, aki a dolgokat még képes józanul és tárgyilagosan megítélni [de hát a modernisták pont erre képtelenek a leginkább]. Eretnekség az ú. n. tradícióban? Mindezek után a figyelmes olvasó számára nem lehet meglepő, hogy egy modernista nem veszi többé komolyan a tévtanokat. De hogy áll a helyzet az ú. n. tradicionalistáknál? Nem ütötte fel a fejét náluk is ez a fenomén?      Az mindenesetre feltűnő, hogy azok a tévedések, melyeket a legtöbb ú. n. tradicionalista még valamelyest észrevesz, kivétel nélkül mind erkölcsi természetűek. Mindaddig, amíg valaki az abortusz, a homo-„házasság”, a női papság és a cölibátus eltörlése ellen van, nincs semmi baj. Az isteni hit többi része végülis csak fölösleges selejtcikk! [Hogy ez mennyire így van, azt az a P. M.-től kapott levél tanúsítja, amiben szedesvakantistává válásomra reagált, és amiben többek között azt írta, hogy ne érdekeljen, hogy kihez járok misére, fő, hogy szentségekhez jussak, a többi nem tartozik egy laikusra.]      Eretnekségtől való félelemről, mellyel a legsúlyosabb bűntől magától értetődően rettegni kellene, egyáltalán nem lehet beszélni „tradicionalista” hívőknél sem. A hit langyos, a só ízetlen lett, mivel lehetne akkor még megsózni? De honnan ered ez a téves viselkedés? És nem vagyunk már mi magunk is megfertőzve ettől a hamis viselkedéstől? Nem örülünk-e mi magunk is, ha valamilyen római prelátustól valami katolikusan hangzó dolgot hallunk – és látunk ebben megint valami reménysugarat? Elrémisztenek-e egyáltalán még bennünket a zsinati egyház tévtanai a hit ellen – melyek időközben már megszámlálhatatlan sokak lettek? Nem vagyunk-e egyszerűen csak boldogok, hogy megvan a régi misénk és a szentségek – az igaz hit nélkül is? Nem lett a hit számunkra is másodrangúvá, vagyis nem jön először a mise és csak utána a hit? De mit használ a régi mise, ha közben elfogadjuk, hozzászokunk a hamis hithez, a különböző tévtanokhoz, melyek sok ú. n. tradicionalista csoportban is felütötték a fejüket? Befejezésül következzenek megint Wendland professzor gondolatai:      „Egyes tradicionalisták nagy harcokról mesélnek, melyek valahol lezajlottak. Csakhogy mi e harctereken nem fedeztünk fel halottakat. Nem elég, hogy valaki »kiszálltnak« érzi magát, vagy a zsinati egyházban nem működik már közre, vagy úgy véli, hogy ütött az »ön szentté válás« órája. Krisztus egykor nagy valószínűséggel nem azt fogja tőlünk megkérdezni, hogy mit tettünk magunk szentté válásáért, hanem azt, hogy »mit tettetek érettem« – és ezalatt azt fogja érteni, hogy mit tettünk az eretnekek és az aposztaták ellen, akik valóban totális harcot indítottak Egyháza ellen, kezdve a családoknál, beleértve a gyermekeket és a nagymamákat is. Eddig nem látni harcmezőket a földön, a Roncalli és utódai által feldúlt, elpusztított ecclesia militans, azaz a küzdő Egyház területén. Vagy Krisztus kérdése, amit sokan nyilván elfelejtettek, be fog igazolódni hamarosan: »Amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?« (Lk 18,8), ha az igaz hit helyett a szellemeket már csak az eretnek hitetlenség uralja? – Talán most könnyebben meg lehet válaszolni azt a kérdést, miért nem hozott semmi eredményt a püspökök elleni eretnekség-vád, és hogy miért hallgatott olyan sok pap és laikus, vagy viselkedett úgy, mint az ijedt juhok, nem is beszélve azokról, akik a római eretnekekhez és aposztatákhoz könyörögtek, hogy ünnepelhessék Roncalli miserítusát a Montini-újmise egyidejű elismerése mellett [amit Lefebvre és követői, valamint az Ecclesia Dei közösségek, vagy ú. n. régi rítusú »szerzetesrendek« tettek és tesznek]. Ez már egy klinikai-pszichopatológiai értelemben vett vallási őrület egyik tünete vagy csupán ájtatos lelkületű régi-hitű lelkecskék teológiai gyengeelméjűsége? Egyesek még Rómába is köszönő leveleket írtak a »legszentebb atyának« csaló dekrétumáért »mély hűséggel és tiszteletteljes engedelmességgel«. Ebből is le lehet mérni, milyen mélyre hatnak az eretnekségek, és milyen mértékben fejtik ki hatásukat. Ezért kell ma, ahogy a középkorban mondták, Dogmata Christi (Krisztus tanaira) hivatkozni, hogy az eretnek és aposztata realitásokat világosan felismerjük és átlássuk, hogy valójában micsodák, beleértve pusztító következményeiket is.” Vége Feltéve: 2016. április 4.